Magyarság, 1925. október (6. évfolyam, 220-246. szám)

1925-10-01 / 220. szám

1925 október 1. csütörtök Előfizetési árak: Félévre 300.000 korona. Negyedévre 150.000 bor. Egy hóra 50.000 korona. Egyes szem ára hétköznap 2000 korona. Vasárnap 3000 korona. Ausztriában hétköznap és vasárnap 2500 osztrá K. Ára 3000 korona . Budapest, VI. évf. 220. (1398.) sz. Felelős szer­kesztő: Milotay István Szerkesztőség és kiadóhivatal­­ Budapest, VII. kerü­l­et. Mikse­ utca I.szám, Telefonszámok:­­J­ózsef 68-00, József 68-01, József 68-82. leveleim: Budapest 741, Postailók 10. Megjelenik hétfő kivételével mindennap. Az orosz emigráció írta: Rongáló Sándor A bolsevisták uralomrajutása után igen sok orosz vándorbotot vett a kezébe s uj hazát keresett. Az emigránsok nagyobbára a volt földesurak, gyárosok, bankárok, írók, újságírók, művészek, katona­tisztek, professzorok, tanárok s az ellenforradalmi harcokban részt­­vett katonák sorából kerültek ki. Nagyobb részük Európában ma­radt, de sok van a többi világ­részen is. Pontos számukat nem tudjuk, de bizonyos, hogy két­milliónál több orosz eszi a szám­kivetés keserű kenyerét. Legtöbb van Franciaországban, Német­országban és az egyes szláv álla­mokban. Angliában (2000), Olasz­országban (4000) és a többi európai országban kevesen vannak, mivel ezek az országok nem akarták velök a munkanélküliek számát szaporítani s csak kivételes ese­tekben adtak beutazási s letelepe­dési engedélyt. Az emigránsok helyzete országok szerint változik. Legjobb dolguk van a szláv álla­mokban, a Szerb-Horvát-Szlovén Királyságban, Cseh-Szlovákiában és Bulgáriában, de már Lengyel­­országban nem nagyon szívesen látott vendégek, pedig csaknem 200.000-en vannak. Aránylag jó dolguk van Franciaországban, Belgiumban és Németországban, mert itt tetszés szerinti foglalko­zást űzhetnek. Legnagyobb részük fizikai munkával keresi meg a kenyerét, jóllehet hazájában szel­lemi munkát végzett. Magyar­­országon kevés orosz él. Néhány mágnás főuraink vendégszeretetét élvezi, a többi orosz azonban több­nyire testi munkát végez. Jugoszláviában kereken 40.000 orosz él. A szerbek az összes pá­lyákat megnyitották előttük. Igen sok orosz van állami hivatalok­ban, mert a kiűzött magyar és osztrák tisztviselők helyét velők töltötték be. A szerbek testvérüket látják bennök s ezért igen jó bá­násmódban részesitik őket. A szláv szolidaritásra akarnak pél­dát nyújtani s ezért több orosz középiskolát s szakiskolát tarta­nak fönn s anyagi meg szellemi támogatásban részesitik különféle intézményeiket s egyesületeiket. Cseh-Szlovákiában főleg tudó­sok, írók, újságírók és tanárok találtak új otthonra s ennek tulajdonítható, hogy Prága ma az Oroszországon kívül élő oroszok s általában a szlávok központja. Itt tartják a szláv kongresszusokat, itt szövik a közös szláv politika álmait, itt van a neoszláv törek­véseknek a főfészke. Cseh-Szlová­­kiában is sokat fölvettek állami szolgálatba, leginkább professzo­rokat és tanárokat. Az állás- és ■zggUBgw—o—wmmi i uu u iuii (juj—l JJfyv: keresetnélküli professzorok, taná­rok, írók, újságírók, orvosok és mérnökök 600-tól 2500 cseh koro­náig terjedő havi segélyt (ösztön­díj) kapnak az államtól. Az orosz egyetemi hallgatók is havi 480 cseh koronát kapnak s fel vannak mentve a tandíj és egyéb díjak fizetése alól. 1925 márciusában 2635 orosz diák tanult államkölt­ségen a cseh egyetemeken és fő­iskolákon. Cseh-Szlovákia ma az emigráns oroszok szellemi köz­pontja. 2 gimnáziumuk, 5 szak­iskolájuk, egy egyetemük és szá­mos tudományos, irodalmi, társa­dalmi és politikai egyesületük is van. Jelenleg 19 különféle orosz­­nyelvű folyóirat és szaklap jelenik meg Prágában. A csehek kulturá­lis téren együtt dolgoznak az oroszokkal, hogy kölcsönösen meg­ismerjék egymást s erősítsék a szláv összetartozás tudatát. Bulgáriában szintén jó az emigránsok helyzete. A bulgárok szeretik az oroszokat, aminek sok oka van. Könnyen megértik egy­mást, egy a vallásuk­ig sok bolgár orosz egyetemeken végezte tanul­mányait.­­A bolgár irodalom és művészet az orosz hatása alatt állott mindig és áll ma is. A bol­gár köznép ma is úgy tudja, hogy az oroszok szabadították föl őket a török iga alól. Az emigránsok előtt nyitva állanak az állami és a magánhivatalok s az orosz köz­művelődési és jótékonysági egye­­sületeket is nagy összegekkel tá­mogatja a kormány és a társada­lom. Bulgáriában is, mint Szer­biában és Cseh-Szlovákiában szá­mos orosz fölvette az állampolgár­ságot. A Bulgáriába vetődött orosz professzorokat és tanárokat mind átvette az állam a saját iskolái számára. A szófiai egyete­met teljes egyetemmé fejlesztet­ték ki s az újonnan szervezett tan­székeket volt orosz professzorok­kal töltötték be. Az orosz profesz­­szorok orosz nyelven tartják elő­adásaikat, de a diákok tetszés sze­rint orosz vagy bolgár nyelven vizsgáznak. Az újonnan berende­zett klinikák vezetői is nagyobbára oroszok (Janisevszkij, Popov, Kern). Az orosz emigráció révén a szláv államok művelt elemei közt terjed az orosz nyelv ismerete s ezzel teljesül a szlávoknak az a régi vágya, hogy egy közös érint­kezési nyelvük legyen. A horvát származású Jagics V., a bécsi egyetem egykori világhírű szlávis­­tája, ez orosz nyelvet ajánlotta közös nyelvül, hogy a szláv kon­gresszusokon ne kelljen németül beszélni s valóban már az 1924 júliusában Prágában megtartott néprajzi és földrajzi szláv kon­gresszuson egy német szó sem hangzott el. Az emigráció hátas­ul s lépésekkel vitte előre a pán- A debreceni országút írta: Mórica Pál (Utánnyomás tilos) Mifelénk nem folydogáltak nagy folyók. A Tisza csak kiöntéseikor szaladt el hozzánk. A nagyvizeken tehát mi nem járhattunk, amikor még vasút sem volt, a tengelyen­­utazásra, a gyalogszeres kutyago­­lásra szorulok a jövő-menő ma­gyarok. Az oszágutakon bonyoló­dott le minden forgalom. Más vízmenti emberek a bajokat tovaúsztató nagy folyóikra, a még hatalmasabb népek tengereikre büszkék. Minekünk, a poros Alföld barna gyermekeinek, az országutak maradtak. A debreceni országút volt közülök a leghíresebb. Egész nemzedékek felvonultak és letűntek, ezen a hires debreceni országúton. A sallangos paripák itt repítették a büszke nemes urakat. A hajdú gazdák fürge lovai vidoran rázo­­gatták a dallamos érccsengőt. Há­rom, négy, öt lovat összefogtak a cifrán vasalt kocsik elé. Mélabus koloropszóval a villásszarvú, fehér­­szőrű ökörfogatok is felcsapták a port, vagy a gyakori sarat. A vá­sárjáról iparosok, kofák gyékény­­fedeles szekereken, vásáros ládái­kon kuksoltak. A jószágfalkák ez­reit aziromdíszes pásztorok hajto­gatták. Csepűrágók, vándorszíné­szek, gyalogos-, lovaskatonák por­felhőtől körültáncolt csapatjai fel­­feltüntek. A pusztából szilaj lovon még szilajabb betyárok előrugtat­­tak, dehogy érték volna utól a csö­römpölő kardos, nehéz óriás pan­dúrok. Hiszen csak úgy repült a betyár. A nóták felölök támadtak s róluk muzsikáltak. A mi vidékünk életében az igazi éles színeket, az igazi nagy válto­zatosságot, a vizeknek szünetlen mozgását a debreceni országút fe­jezte ki. A debreceni hires országút valóságosan Tündérországba vitte vándorait. A hatalmas országút vé­gén világraszóló nagy, nagyvásá­­raival csalogatott, hívogatott min­denkit, gazdagot és koldust egy­aránt az ősi Debrecen. Századokon át Debrecen volt a legkövérebb, leggazdagabb magyar város. Minékünk, papjainkat, taní­­tómestereinket, biráinkat, kapitá­nyainkat te szülted, te nevelted debreceni nagy kollégium. Debre­ceni perec, mézeskalács, kürtőska­­lács, százlevelű­ rétes, fonatos, kol­bász, lacipecsenye, csizma, guba, bekecs, cifraszál­, darutollas kalap, makrapipa, kulacs nélkül bizony hiányos, szürke lett volna a mi éle­tünk. Ha világraszóló vásáraidat nem számítom is, feketeruhás ko­moly, büszke elvilnépeiddel, messze elzengedező Rákóczi nagyharan­goddal, dús kalmárboltjaiddal, Hortobágy pusztád lábasjószág­­hadával, méltóságos pásztoraival egymagadban világhíresség lehettél volna kollégiumos, tudós tanár­i és diáki sereges Debrecen. Ámde Tizenhárom­ városon, Hat­van-utcán keresztül — mégis csak a hires debreceni országút vezetett be boldog s boldogtalant hozzád. És ez az országút nem volt olyan szegé­nyes, elhagyatott út, mint például a rétek között a polgári­, a homok­buckák mellékén a nyíregyházi-út. Kőfalra épült, két végén óriási szárnyas-kapus állásaikkal a híres debreceni országút mentén istrá­­zsáltak a sok közül nem kevésbé híres: Dobogó, Thedes, Égett, Morgó, Szeles, Zajgató, Kis- és Nagy-Cserepes, Verébsár, Messze­látó, Mélyvölgy, Rózsás, Rongyos, Józsa, Nyúlás csárdák. Mivel senki­nek sem volt felettébb sietős az útja, többször a sár megragasztotta, a nyári mennyköves, téli havas fer­­geteg fedél alá szorította a debre­ceni országút utasait, napközi és éjszakai vendégek nélkül soha nem szűkölködtek a sű­ra csárdák. A borízű hangú­, csörgő sarkantyús vendégek két-három szál kóbor ci­gány reszketős cincogásánál bokáz­­va eldalolgattak. Ez az utca végig sáros, Barcza Denni benne komiszáros, Piros selyemkendő a zsebibe, Barna kislány az ölibe. A Barcza Dani »csendbiztos« réz­­dróttal szegett végű karikás ostorá­ról is volt egy szomoritó nóta: Jaj, de fáj! Jaj, de fáj! Mikor Barcza Dani muzsikál. * A régi, régi hires debreceni or­­száguttól senki nem tudott végleg elszakadni. A Tisza m­ellett lakó magyar népek azzal tartották: »Vá­gyik annak szive vissza, ki a Tisza vizét itta!« Mi meg valahogy a debreceni országuttal estünk vala­miféle ilyen titkos, varázslatos sze­relembe. A Szelesben télidőn forralt mézes diószegi bakarbort lehetett inni. Forró nyárban a Cserepes hús vinkója a kellemes szolyvai sava­nyúval minden pénzt, azaz hogy tizenöt­ husz krajcárt csakugyan megért A Mélyvölgynek nevéhez megfelelően hideg volt a söre. A Messzelátónál galuskás csirkét izi­­ben kászorított az összenőtt fekete szemöldökű szép kocsmárosné. A csárdás gazdáknak, az előkelőbb vendégek részéről mindnyájoknak »sógor-koma« volt a nevük. Egye­dül a »Rongyos«, »Rózsás«, »Józsa«­­csárdák szakállas, tincses zsidó kocsmárosait szólították meg a túl a Tiszáról, a Hegyaljáról jövők is »szomszéd« néven. , — leik! Ászik! — a duhajok ezt­ei így mondották nekik, ha mind­járt Ábrahám, Mojzes, Karuk, Ru­binó volt a jámbor. —■ Hallod-e, hé! Te zsidó! — ekép­­pen is rávágták. A s tésarc-meg­­szólítás csak később ragadt rájuk. Kezdetben, már tudniillik az ő kez­detüknek a kezdetén, a bűzös pá­­linkaszagú, savanyu ecet- és hagyma­­illatú karaton­tő rácsa mögül az országútszél éjszakajáró vadregé­nyeivel, az útonállók, lókötők, ház­­ásók, tyukászok, kapcabetyár ban­dáival összejátszottak. Sok, sok lo­pott­ dolog, nem igaz jószág szőrén­­szálán elveszett, továbbcsúszott a kezökön; de, mert titokban a pan­dúroknak b­­­­esúgói voltak, nem egy elhatalmasodott betyárt orvul pandurkézre adtak. A hires debreceni országút mel­lett a legpiszkosabb sárfalu csárda a »Rongyos« volt. Debrecennek me­net, őszi bus, hideg alkonyatokon a romladozó, elhagyott csárda falai­nál megborzongtam gyermekkorom­ban. — Ebbe sem kivánkozik többé zsidó kocsmárosnak! — fürtös gu­bájában hátrafordította kemény fe­jét öreg kocsisunk. Az ostorral az oroszosan egyszekű­ben összefogott három tüzes aranysárga ló közé csapott. — Gyi, hé!... Vagy tán még nem is hallott felőle, urfics­­kám? — Régi történet lehet ez, Mihály bácsi? — feleltem a piszkos sár­falak tört ablakain eltűnődve. ■— Régi bizony... Akkor még si­? Mai számunkhoz, a képes melléklet 32. számát csatoltuk

Next