Magyarság, 1925. október (6. évfolyam, 220-246. szám)

1925-10-01 / 220. szám

5 szlávizmust s nagyban egyengeti a szláv konföderáció útjait.­­ Mivel az összes emigránsoknak­­ körülbelül csak 10%-a helyezke­dett el jól s szerzett magának biz­tos, állandó egzisztenciát, a többi­­■folyton a hazájába való vissza­térés gondolatával foglalkozik. És ez az, ami, szerény véleményem szerint, keveseknek fog sikerülni. ’A történet tanúsága szerint az otthonmaradottak sohasem fogad­­ták szívesen az emigránsokat. Elég, ha a francia vagy a len­gyel emigrációra gondolunk. A nagy francia forradalom után az emigránsok nem kaptak általános amnesztiát, hanem csak az térhe­tett vissza, aki erre külön enge­délyt kapott. Azt hiszem, hogy az oroszok is így járnak. Az emigránsok tragédiája abban rejlik, hogy nem asszimilálódnak, nem olvadnak bele abba a népbe, amelynél új otthonra találtak. Különösen az értelmiség, tehát az orosz emigránsok nagyobb része él elkülönült életet, mert reméli, hogy száműzetése csak ideiglenes s előbb-utóbb visszatérhet hazá­jába. Ma is a hazatérés reményé­ben ringatják magukat az oroszok. Kétségtelen, hogy egy más népbe való beolvadás igen nehéz dolog, hisz le kell mondani az egyénisé­géről, új emberré kell átváltozni­­ az­nak, aki végleg elszakad a nem­zetétől s ez az elszakadás egész életén át fájdalmas emlékeket ébreszt föl benne még akkor is,­­ha az előbbinél kedvezőbb anyagi körülmények közé kerül. Nem tudom elhinni, hogy az orosz emigránsokat en­­sek be­engedjék a hazájukba. Nem tudok olyan politikai s gazdasági válto­zást elképzelni, amely ezt lehetővé tenné. Ha a mai kormány alakul át más, mondjuk, demokratikus, alkotmányos kormánnyá, ennek nem lesz rájuk szüksége. Ha belső forradalom vagy államcsíny, vagy akármi­féle más módon megdön­tők a bolsevikiek uralmát, igen természetes, hogy azok, akik a rübben forgolódtak errefelé a ga­rázda lovasbetyárok és éppen a Rongyos csárda veres zsidó kocs­in íjrása adott pandúrkézre egy be­tyárt... Gyi, bél­a fürtös fekete gubájában az öreg hajdú­ kocsis de­hogy állott volna meg itt itatni... Gyi, hé! .— Hát, mini; volt az, Mihály bácsi ! — kérdeztem. — A betyárt bizony felkötötték, mivelhogy éppen rögtönitélet volt. — És azutáni — Azután pedig... Hé ! — a szó­fukar öreg hajdú kocsis túl a csár­dán, a hires debreceni országúton megállította a toporgó lovakat. — Már a debreceni nagytemplom aranycsillagai sem ragyognak ... Késéssel, sötétben érkezünk Debre­cenbe, urficskám !... Ami pedig ezt a rongyos csárdát, illeti... Ennek nagyon szomorú vége lett, urfics­­kám! — A kereke’­­ már körül­nézte, a szerszámot megigazgatta, de" mielőtt elindultunk, ostorával a düledező, perzselt falak felé csa­pott. — Beszéljen már ! — buzdítottam a mogorva öreget. — Ezen biz’ nincsen sok beszélni való... Az akasztott betyár cimbo­rái egy istentelen fekete éjszaka­i csárdára törtek... A veres zsi­dót kilencedmagával agyonverték, mint a kártékony férget... Véres holttestüket ott... Ni. abba a dűlt kávája, kutyérynélküli kútba dob­ták... Végül még tüzescsóvát dug­tak a Rongyos-csárda nádereszébe... Azóta még inkább pusztulnak per­zselt, piszkos romjai... Másik kocs­­máros nem is került, hogy felépít­sék még egyszer a szörnyű csárdát! — Hejh, hejh ! — többet nem igen tudtam mondani. Őszidőtájt hideg rémuralom éveit hazájukban élték át s életük kockáztatásával küz­döttek hazájuk szebb jövőjéért, nem fogják az emigrációnak át­engedni a teret. Még a cárizmus visszaállítása sem lesz igen ked­vező az emigránsokra, hisz az emigráció pártokra szakadt, egye­sek Cirill Vladimirovics, mások Konstantin Konstantinovics, is­mét mások más trónkövetelőnek a hívei s az egyes pártok között igen nagy az ellentét. S mi lesz a cárizmus visszaállítása esetén a külföldön élő forradalmi szocia­listákkal, demokratákkal, köztár­sasági pártiakkal s a volt ideigle­nes kormány híveivel? A politikai okokon kívül még más okok is megnehezítik az emi­gránsok visszatérését, Oroszország a sok nyomor és szenvedés dacára is fejlődött, új életviszonyok kö­vetkeztek be, melyeket az emi­gránsok nem ismernek. S ami a legnagyobb ok: Oroszországnak ma már nem igen van szüksége az ő munkaerejükre, tudásukra s tapasztalatukra. Az összes állások be vannak töltve. A mai tisztvise­lők nem­ engedik át a helyüket s a gyárak, üzemek és iparvállala­tok vezetői — akik pedig ma már többnyire szakemberek — szintén nem állanak félre a visszatérők kedvéért, sőt valószínű, hogy mind tiltakozni fognak egy általános amnesztia megadása ellen s a kor­mány kénytelen lesz engedni, hogy ne tegye ki az országot újabb megrázkódtatásoknak. Az emigráns sajtóban gyakran olvashatjuk, hogy Oroszországnak szüksége van az emigránsokra s ezért megnyitja előttük a kapuit. A tények azonban az ellenkezőjét bizonyítják. Oroszországban ma van tudományos és irodalmi élet, ha nem is olyan, mint­ azelőtt." Működik az akadémia, működnek az egyetemek s virágzik az iro­dalom. Új értelmiségi emberekre nem igen lesz szüksége Orosz­országnak, hisz az újabban diplo­mát szerzett embereit is alig fogja mifelénk az alkonyat. Bor­zongva húztam összébb a farkasbőrös bun­dát. A három aranysárga ló — a városhoz közeledve — vidáman kezdte rozdogálni a csilingelős csengőt... Amodébbról már felénk csillantak a városi külsőségek pis­logó fényei. — Hé, hó! — a böszörményi kapu­nál tökvirággal bejuttatott verem­­házban lakott Debrecen város ha­talmas, szigorú sorompó-őre. Itt még a belépő­ cédulát meg kellett váltani. Ezeknél a debreceni kapuk­nál a kisebb, ostoba gyermeket az­zal ijesztgették a távolabb lakozó hajdúk, hogy: »Debrecenbe csak úgy bocsátják be az idegeny em­bert, h­a csontot visz a szájában!« A gyermek persze nem gondolt rá, hogy az embernek a fogai is csont­ból vannak... Bizony régi, nagyon régi idők, emlékek ezek. De bár­milyen messzire elkerültem, bár­merre forduljak, elébem kanyaro­dik mindégy, mindenütt a h­í­res deb­receni országút és ekkor addig me­gyek, m­endegélek rajta, hogy bő­rös öreg kocsinkon, az oroszosan szék­ében fogott három aranysárga lóval ismét a­ drága szülőföldön va­gyok. Vidáman, csilingelnek a csen­gők... A fekete fü­rtös-guba­s, öreg Mihály kocsisunk,­­ az egykori vi­téz Dom­ Miguel-ezredbeli gránátos hátrafordítja viaszkolt bajuszú, ke­mény, szürke hajdú fejét: — Már a debreceni nagytemplom aranycsillagai sem ragyognak... Késéssel, sötétben érkezünk Debre­cenbe, urficskám! — Egész gyö­nyörű, büszke, erős magyar nemze­dékek felvonultak és letűntek ezen a híres debreceni országúton, raj­tam kívül , azonban nincsen már másik, aki emlékeznék és siratót­­­k­osgatna felőlük, tudni elhelyezni. Ma jóval több a főiskolai hallgatók száma, mint a forradalom és a háború előtt. Ma politikát kevernek a közoktatásba, de ez semmit sem változtat azon a tényen, hogy a diákok úgy ahogy elsajátítják a szükséges szaktudás elemeit. Ha a viszonyok megvál­toznak, az egyetemeket s főiskolá­kat végzett emberek hamarosan elfelejtik a politikai jelszavakat, amelyeket ma opportunitásból kénytelenek hirdetni. Hisz még a középkor sem tudta kiölni az em­berből a gondolat szabadságát, pedig akkor a máglyára vitték a tudomány­ mártírjait, miért volna rosszabb a mai ember? Ugyancsak azt hiszem, hogy gazdasági téren sem lesz nagy szükség az emigránsokra, mert a régi gyárosok, iparosok és keres­kedők nélkül is fog tudni boldo­gulni Oroszország! A közgazda­sági élet vezetőinél az összekötte­tések voltak fontosak, ma azonban ezeket elvesztették s az új embe­rek új összeköttetéseket szereztek. Azt szívesen fogják látni, aki tő­két visz magával, de vájjon sok ilyen akad-e majd az emigránsok között? Szubjektív meggyőződésemet te­hát egész sor objektív ténnyel tu­dom alátámasztani és még sok más ok is szól amellett, miért nem tartom valószínűnek, az emigrán­soknak válogatás nélkül való hazabocsátását. Eszembe jut egy beszélgetés, amelyet 1913 decem­berében foly­tattam Pétervárott Pagodin kievi professzorral, a pánszlávizmus lelkes apostolával, az ismert szlávofil vezér fiával. Körülbelül ezeket mondotta: Szükségünk van rá, hogy minél több orosz éljen a külföldön, különösen a szláv né­pek között. Minden külföldön élő orosz őrszem, akár vállalkozik erre a szerepre, akár nem. Hogy azután jó sora van, vagy­­sem, ránk nézve teljesen közömbös. Még a nagy forradalmárok is, mint például Gercen, Bakunin, Lavrov, akaratukon s tudtukon kívül is a nagyszláv eszme képviselői ■ vol­tak. Vájjon nem így fognak-e gon­dolkozni az uj Oroszország állam­­­férfiai? Bulgáriában, Jugoszláviá­ban s Csehországban az emigrán­sok az orosz nyelv és műveltség terjesztői s tanítói. Egyetemi s középiskolai katedrákról hirdetik az orosz tudományt, vájjon ezek­nek az Őrszemeknek meg fogják-e engedni a hazájukba való vissza­térést? Oroszország érdeke, hogy a helyükön maradjanak. Már csak azért is el fog tekinteni a kor­mány­ az általános amnesztia meg­adásától, nehogy­ a honvágy­ állá­saik elhagyására kényszerítse őket s minden hazavágyó kérését egyenként fogja elbírálni. Lehet, hogy tévedek, de ma ez a hitem. Érdekes, hogy Oroszország tör­ténetében mily­ nagy­ szerepe volt mindig az emigrációnak, az állam terjeszkedését a múltban mindig az emigráció előzte meg. A moszkvai rémuralom (III. és IV. Iván) elől délre és keletre mene­kült a lakosság s amikor a moszkvai kormány megtudta, hogy a Volga alsó folyása men­tén s­­ az Azovi tenger mellékén nagy orosz szigetek vannak, köte­lességének tartotta, hogy azok­at a területeket meghódítsa s biro­dalmába kebelezze be, így volt Szibériával is. Előbb voltak ott az emigránsok s csak azután kö­vetkezett Szibéria meghódítása. A mai emigráció is hasznára valt Oroszországnak, mert a többi szláv népek közé elviszi nyelvét, s kultúráját s azzal a szláv kon­föderáció útjait egyengeti. Mivel minket szlávok vesznek körül, ta­t­­án ránk nézve sem közömbös az orosz emigráció kérdése­s további­ sorsa. j csaBBBsrsamJSHfi»» 11 r —■ 11 MAGYARSÁG 1925 október 1, csütörtök A német küldöttség szombaton utazik a locarnói értekezletre Mai számunkban részletesen is­­s­mertettük a nyilvánosságra hozott, Stresemann jegyzékére adott fran­í­­ia és angol választ. A párisi lapok­ a két válasz teljes megegyezésében­ kedvező jelet látnak a locarnói é é­­tekezlet kimenetelére.­­ A berlini reggeli lapok a szövet­­ségi értekezletre vonatkozó diplol­máciai iratváltás közzététele alkal­mából azt írják, hogy most mért szabad az út és nincs semmi aka­­dálya a locarnói értekezlet megtart­­ásának. A német küldöttség Luther, birodalmi kancellár és Stresemann, birodalmi külügyminiszter vezetése, alatt szombaton fog Berlinből Locarnóba elutazni. A T­ae­glicht* Rundschau hangoztatja, hogy azok­ az ellentétek, amelyek az utóbbi­ napokban Németország és a nyu­­gati hatalmak között előállottak, csupán arra a kérdésre vonatkozó­­ak, hogy­ a német jegyzéket hivat­­talosan milyen módon kezeljék. A­ tegnapi nap folyamán azután a­ jegyzék közzétételével napirendre tértek az incidens fölött. A lap ki-­­emeli még, hogy az értekezlet tár­gyalásainak légköre nyerni fog azáltal, hogy a német emlékiratban, megemlített kérdéseket még az ér­­tekezlet összeülése előtt tisztázzák. Ami különösen a kölni zóna kiürí­tésének kérdését illeti, úgy a Taegliche Rundschau, mint a Kreuzzeitung és a Deutsche Ta­geszeitung aláhúzza, hogy Német-­­ország számára egyszerűen lehetet­­­len biztonsági szerződést kötni, mi­előtt az első rajnavidéki zónát a szerződésszerűen fennálló német joghoz képest ki nem ü­zitik. Minden vasár- és ünnepnap 3 előadás 3,6 és 9 órai kezdet­­tel• M 3 és a 6 órai előadások hely­­árai mérsékeltek ROYAL ORFEUM -BAN

Next