Magyarság, 1925. november (6. évfolyam, 247-271. szám)

1925-11-01 / 247. szám

2 közvélemény, mely valóság volt a monarchia és a császárság alatt, már nem létezik többé s az egy­kor meleg érzelmű és nagylelkű francia nép most szeretetre és gyűlöletre, bámulatra és meg­vetésre egyaránt képtelen.« Kö­rülbelül ez illett a mi népünkre is már jóval a háború előtt, hogy a háború folyamán ez a szakadás még végzetesebbé váljék. Az összeomlás és az anarchia veszé­lyével szemben ezért nem tudtak a magyar vezető osztályok mire támaszkodni s ha gyökértelensé­­gü­k és idegenségük nem is volt akkora az alsóbb tömegekkel szemben, mint az orosz értelmi­ségé, viszont akkora sem volt, hogy hátvédet kereshettek volna bennük a közös érdekek oltal­mára. Most a fáradalom és a kommu­nizmus után, öt év óta folytatjuk ott, ahol abbahagytuk. A társa­dalmi nevelés és szervezés, az al­sóbb tömegekkel s különösen a falu népével való szociális és szel­lemi együttműködés halkszavu munkáját, melyre derék emberek és egyesületek félénk kísérleteket tesznek, túlharsogja és letiporja a választási hadjáratok lépten-nyo­­mon megújuló jégverése. Amit papság, derék jegyzők, vagy ta­nítók, leventeegyesületek, a Falu­szövetség apostolai végeznek éve­ken át, azt egy háromhetes kor­­tesküzdelem duhajkodása gyöke­rében dúlja föl és évekre előre eredménytelenné teszi. Mert ha a régi választások is mérgezték és rontották a társadalmi békét, a felekezeti együttélést, az úri osz­tály megbízhatóságát, a hatósá­gok tekintélyét, még mindig tisz­teltek bizonyos határokat s i meg­­őrizték a kedélyesség és a roman­tika bizonyos enyhítő körülmé­nyeit. A verseny nem volt olyan ádáz, a demagógia nem volt oly durva és intenzív és nem hatott olyan mélységekig, mint ma. Ma a lassú parasztszekér, vagy a ké­nyelmes úri hintó helyett az auto­mobil gyorsaságával száguld. A akaraterejét, kiadja pénzét, nem alszik és idegei megint megvéko­­nyulnak — szóval új élettervét születésében már meg is ölte. — Istenem, nem, nem lehet... — mondta és keményen nekiindult utcájának. Rettenh­etetlennek érezte most magát. Fülei azonban hátra­felé helyeződtek, a kávéházi éden felé és — és egyszerre csak fölh­ar­­sant­ottan: a tango oriantale... Ugyanaz a lassan hajladozó ritmus, a bágyadtan lüktető melódia, amire a vásznon is az »ideálok« táncoltak, miközben a mozi or­chestere ját­szott. Igen, az ideálok, emberek valamennyien felsőbbrendűen erős és fölényes világból, azok és nem Stépán Ferenc magánhivatalnok, akit most még a nagy elhatározás reflexszerűen továbbvitt befelé a sötét utca mélyébe, de közben már a vágyakozás, a régi életmódnak akaratgyengesége és az elomló ér­zések ólmot kötöttek lábára és mind lassabban, lassabban lépke­dett. Végre is megállt, és nagyot sóhajtott. Ebben a sóhajban benne volt a bukás. Megállt, és a kávéház felé fordult zord, elkínzott arccal, azt mondta: »nem megyek«... és megnézte pénztárcáját, hogy telik-e belőle kapucni erre?... — Szóval vége mindennek!... — suttogta rettenetes lelki gyötrel­mekben. De azután hirtelen földe­rült az arca, s egy megváltó gon­dolat egyszeriben megszabadította minden nyomástól. — Hát jó, ma még nem, — majd holnap kezdjük el az új életet!... Felnézett az égre, ahol a csillagok tisztán és szelíden ragyogtak — ahogyan tán Kalkutta felett is ugyanezen az éjszakán... és azután­­ bement a kávéházija, tréfa és enyelgés eszközei vitrio­­los üveggé és szeges buzogánnyá változtak kezében. Nincs többé előtte semmi, ami érinthetetlen lenne és nincs a tömegeknek olyan rossz tulajdonsága, amelyet fel ne bujtana és ne mozgósítana győzelme érdekében. És itt nem konzervatív vagy radikális, nem mérsékelt, vagy forradalmi irány­zatok küzdenek egymással, s nem két irány és két igazság argu­mentumait mérik össze. A kortes száján ma a konzervatív gondo­lat épp úgy uszítássá válik, mint a forradalom s versenyük nem az igazság ereje, de a hazugság fék­telensége szabadjára eresztve. Nem­ lehet szánalom nélkül gondolni egy-egy ilyen vidékre, amely csendben, háborítatlanul éli a maga életét, ezekre az embe­rekre, akik, akármilyen elhagyot­tak legyenek is, vagy akármeny­­nyire megérintette már őket a mi modern, zagyva és lelkiismeret­len magyar­ civilizációnk, mégis megőrizték az egyszerűség és ár­tatlanság bizonyos alaphajlamait magukban s akik a magyar politi­kai élet szörnyűségeit csak hallo­másból, vagy egy-egy eltévedt új­ságból ismerik, s akiket egyszerre megrohan egy csomó fehéráron idegen dörgő gépkocsikon s olyan szájjal, mely füstöt, lávát és epét okádik egyszerre, hogy három hé­ten át vadítsa őket az ország zűr­zavaros bajaival és egymás sze­mélyes szennyesével. Olyan ez, mint mikor Kolumbus vagy Pi­­zarro konkvisztádorai először je­lentek meg Mexikó partjain, a vi­torlás hajó, a hátasló és a lőfegy­ver nimbuszával övezve, hogy a politikai és erkölcsi romlás forgó­szele járjon nyomukban a feldúlt vidékeken. Szegény letenyeiek, nekik autón viszik házhoz a de­mokráciát s legfeljebb az a ke­serű örömük lehet, hogy Pizar­­róék, mikor őket látogatják, egy­mást és önmagukat is öldösik. S mindezt azért a nyomorult igéret­­földjéért, melyet mandátumnak vagy ne­mzetgyűlésnek neveznek ! A­AGY AHSÁ! A státusrendezés is mindenki félreérti — ."A Magyarság tudósítójától —­­ A minisztertanács.., mint már jelentet- t­tük, tegnap elfogadta " a Tamássy-féle új státusrendezési tervezetet. A státusren­­delet egy-két pontján állítólag változt­­atnak valamit, túlnyomó nagy részét, azonban Tamássy József képviselő el­gondolása szerint hajtják végre. Az új intézkedésnek vannak olyan részei, kü­­t­lönösen az A. és B. csoportosításra vo­natkozó szakaszok, amelyeket úgyszól­ván nem értett meg eddig senki, akinek csak a titkos terv a kezébe került, sőt, úgy látszik, még maga a pénzügymi­niszter sem. A tanítók küldöttségének tegnap­­meg is mondta, hogy­ minek zú­golódnak, hiszen valamennyien A-stá­­tusba kerülnek és így fizetésemelést kapnak. Egyedül a Magyarság írta meg ma, hogy a pénzügyminiszternek ez a felfogása téves, mert tanítók automa­tikusan lépnek előre és az új rendezés után évekkel később juthatnak maga­sabb fizetési osztályba, mint eddig. Mivel az A. és B-csoportosítás titkaiba eddig vajmi kevesen, tudtak behatolni, megpróbáljuk egy-két példával megma­gyarázni, hogyan osztályozzák a tiszt­viselőket a státus megreformálása után. Ám a csoportosítás tekervényes mód­szerét mi is csak úgy tudtuk megérteni, hogy Tamássy képviselő, úr volt szíves egyszer az »A—B-tabella« titkait e sorok írójának megmagyarázni. Tehát: Az egyik státusban az alkalmazottak szá­mát 100-ban állapították meg. Ezek kö­zül a VI. fizetési osztály A-csoportjába jut, mondjuk, 2 százalék. Ha a jelenlegi létszám a VI. osztályban: 6, akkor 2 tisztviselő az A-, 4 a B-csoportba kerül. Eddig még érthető. A tervek szerint azonban a B-státusbeli állások az ala­csonyabb fizetési osztály A-csoportjá­­nak a terhére esnek. Vagyis: ha a VII. rangosztály A-státusába 10 embert so­roznak és a jelenlegi létszám: 22, akkor a VII. A-ba jut 6 alkalmazott, (mert a VI. osztály B-csoportjába sorozott 4 tisztviselőt a VII. rangosztály A-cso­­portjába számítják), a B-státusba pe­dig: 16. Ez utóbbiakat szintén a VIII. fizetési osztály A-csoportjának létszá­mába kell betudni. Ilyen módszer mel­lett hajtják végre az A—B-osz­tályozást a többi rangosztályokban is. A C-listá­­sok sorsa már egyszerűbb: a létszám A. és B- státusbeli különbözete: ez lesz a C-listások társadalma. Azt­­ hisszük, most már minden alkalmazott megérti a státus­számtan valamennyi titkát. Aki ezután se lenne tisztában a nagy alkotás minden részletével, az helyeseb­ben teszi, ha Tamássy képviselő úrhoz fordul fel világi vitásért. A kereskedelmi miniszter úrnak, úgy látszik, szintén hiányos ismeretei lehet­nek a státustervezés körül, mert 31259— 1925. számú rendelete alapján a státus­­arányszámok rendbehozatala címén 21 műszerészt bocsátottak ma el a posta kötelékéből. Két hétre adnak nekik fize­­­tést, aztán C-lista nélkül kiteszik őket. A kereskedelmi minisztériumnak kellene tudnia, hogy csoportos elbocsátást akár a régi, akár az új intézkedések szerint csak végkielégítés, vagy többhónapi fizetés kiutalása mellett lehet végrehaj­tani. A minap közöltük több minisztérium státusarányszámait. Ma alább adjuk a népjóléti minisztérium tisztviselőinek átcsoportosítását. A jogi képesítésű fo­galmazási tisztviselők közül az V. fize­tési osztály A-csoportjába 6, B-be 1, VI. A:9, B:3, VII. A:15, VIII. A:21, B:l, IX. A:5. A segédhivataloan: VII. B:l, VIII. A:4, B:3, IX. A:7, X. A:16, B:l, XI. A:2, B-be senki sem kerül. Közöltük már a tisztviselők új fizeté­sének összegét. A közalkalmazottak nagy része azonban nincsen fizetési osz­tályokba sorozva. Ezek­­ illetményeit az A-csoportban következőképpen állapítot­ták meg: Kezelők kezdőfizetése: 1.080.000, azután háromévenkint 100.000 koronával emelkedik­ és 19 évi szolgálat után 1.670.000 korona. A dijnok az első évben 1.010.000, a 2­3. évben 1.060.000 koronát kap. Azután háromévenkint 60.000 koro­nával, emelkedik. A 19 év után: 1.540.000 korona. A kezelőaltiszt: 990.000 koroná­val kezdi és 34 évi szolgálat után 1.420.000 koronát kap. A próbacsendőr és rendőr: 190.000, csendőr, rendőr: 590.000— 630.000, őrmester 690.000 ko­na fizetésben részesül. Ezenkívül jótlékot kapnak. A katonatisztek fizetése: hadnagy: 1.800.000— 1.900.000, főhadnagy: 2.300.000— 2.500.000, százados­: 2.600.000, 2.900.000, 3.260.000. Ilyen arányban emelkedik a­­magasabb rangú tisztek illetménye is. Több lap közölte a Magyarság kivéte­lével, hogy a fegyveres testületek tag­jait is átcsoportosítják és egy részüket C-listára sorozzák. Mint értesülünk, a fegyveres testületek tagjait nem fogják­­A-B-C-ézni mert, hisz ezek létszámát a békeszerződés határozza meg és e kate­góriákban fölösleges alkalmazott nin­csen.­­ A státusrendezési rendelet, úgy hírlik, a jövő vasárnap jelenik meg. Legjobban védi fogait :­ szájvíz, fogpép, fog­pori Készíti a fogápolás legújabb tapasztalatai alapján a Magyar Fogorvosok Egyesületé­nek előírása és ellenőrzése mellett Dr. Bayer és Társa, Budapest. Főraktár: Angyal gyógytár, IX, VVöi-út 39. 1925 november 1. vasárnap a Ház ma isi halomijai Iln­éül! áldozott . A Magyarság tudósítójától A nemzetgyűlés mai ülését hősi ha­­lottai s Tisza István gróf és Návay Lajos emlékének szentelte. Az ülésre hivó csengők néhány perccel tizenegy óra után szólaltak meg. A fekete ruhát öltött képviselők besereglettek az utca­­terembe, pillanatok alatt megteltek a karzatok is, amelyeken az ünneplő kö­zönség soraiban nagy számban voltak jelen a régi országgyűlés mindkét há­zának volt tagjai és közéletünk előkelő­ségei. A szociáldemokrata képviselők nem vettek részt az ünnepi ülésen. Szcitovszky Béla elnök megnyitó be­szédében arra mutatott rá, hogy nincs nemzet a világon, amely annyira rá volna utalva hősei és vértanúi emléké­nek kultuszára, mint a magyar s nincs viszontagságokban gazdag történel­münknek korszaka, mely ezt a szent emléket olyan termékenyítő rendelte­téssel emelte volna a nemzetfenntartó, tényezők sorába, mint legnagyobb meg­próbáltatásunknak azok a zord évei, amelyeket élünk. Amikor a nemzetgyű­lés a régi parlament hősi halottjainak emlékét ünnepli, az elnöki székből kü­lön is meg kell emlékeznie Tisza Ist­ván grófról és Návay Lajosról, akik mindketten elnökei voltak a Háznak s mindketten áldozatai lettek a hábort követő anarchiának. A képviselők áhitatos csendben figyel­tek az elnök beszédére s amikor először említette Tisza István gróf nevét, a karzatok közönségével együtt felállot­tak s úgy hal­lgatták végig Szcitovszky Béla kegyeletesen emlékező szavait. Az ünnepi beszédet az elnök azzal a fel­kéréssel fejezte be, hogy a nemzet­gyűlés tagja testületileg vonuljanak át a hősi halottaknak s Tisza István gróf­nak és Návay Lajosnak emelt emlék­táblák leleplezésére. Az emléktáblák leleplezése A kupolacsarnokkal szemben, a dele­gációs terem főajtajától jobbra és balra helyezték el ezeket az emléktáblákat, amelyeknek leleplező ünnepségére a kormány és a Ház tagjai, valamint a díszes közönség a delegációs folyosóra vonultak. Az ünnepséget a Budai Da­lárda Magyar Hiszekegyével vezette be, majd Huszár Károly alelnök lépett a hősök emléktáblája elé s emellk itt hangú beszédben emlékezett a rég Or­­szággyűlés tizenhárom hősi halott. Vi. Désy Zoltán volt államtitkárról, Es­ő- Vászy Pál gróf főrendről és Dahinten Ernő képviselőről, továbbá Hagy Sán­dor, Hugonnay Viktor gróf, Takács László, Szilágyi Lajos György, Péry Sándor, Fábián Vilmos és Sku­ltéty József tisztviselőkről, végül Kiss Gábor, Takács Ferenc és Gubányi Pál altisztek­ről. Szavait azzal a fohásszal fejezte be, hogy Isten napja süssön rá végre a bo­­rongós magyar ugarra és keltse ki a hősök termetőjében a mártírok magvét, hogy a népek tavaszának verőfénye mi­előbb új életre csírázhassa a magyar hő­sök szellemét. Zsitvay Tibor alelnök lépett most a forradalmi idők két vértanújának: Tisza István grófnak és Návay Lajos­nak emléktáblája elé, s megkapó sza­vakban áldozott a vértanuk emlékének. Azt kívánta, hogy a parlament falai között, ahol egykor Tisza István és Návay Lajos, mint a legmagasabb köz­jogi méltóságok székeltek, áradjon szét mindig az az erkölcsi és szellemi erő, amely őket naggyá és nemessé tette. A képviselők ezután visszavonultak az­­ülésterembe, ahol Szcitovszky Béla elnök ismét megnyitotta az ülést . Ja­vasolta, hogy a kegyeletes ünnepségen elhangzott beszédeket a Ház naplójának mellékleteként nyomassák ki. A nem­zetgyűlés így határozott, majd az elnök indítványára kimondotta, hogy a keddi­­ ülésen a pengőről szóló javaslat tár­gyalását folytatja. Az ünnepi ülés pár perccel egy óra után ért véget.

Next