Magyarság, 1925. december (6. évfolyam, 272-295. szám)

1925-12-01 / 272. szám

Hogyan készül a Bratianu-kormány a genfi számonkérésre Bukarest, nov. 29 (A Magyarság tudósítóidtól.) Bratianu Vintila pénzügyminiszterrel már saját pártja is hihetetlenül elégedetlen. Az erdélyi kormánypárti képviselők például küldöttségbe mentek tegnap a miniszter­­elnökhöz, hogy mindenféle nagyobb kommer­­cializált állami vállalat igazgatóságából őket kihagyta a pénzügyminiszter, csak királyság­belieket enged közel a húsosfazékhoz, s ha ez a rendszer nem szűnik meg és ők is nem jutnak be a különböző igazgatóságokba és felügyelőbizottságokba, kénytelenek levonni a konzekvenciákat. Hogy a miniszterelnök mit felelt, egyelőre titok. Pedig sok gondol­kozásra nincs idő, mert hiszen a parlament megbízatása márciusban lejár, s akárki ren­dezi is az új választásokat, nagyon sok liberális ki fog maradni. Erre maga a párt is számít. A másik nagy ok, ami miatt a liberális párt és a miniszterek egy része is nyíltan elégedet­len Bratianu Vintilával az, hogy nem ad elég pénzt propagandára. Szegény Dúca külügy­miniszter kibeszéli a torkát, amíg le tud ta­gadni mindenféle kellemetlen dolgokat, me­lyeket a külföldi sajtó egyre jobban piszkál. Ott vannak például a besszarábiai borzalmak, melyeket már Pak­sban is felfedeztek s mint­hogy áldozatuk tekintélyes része zsidó, a nemzetközi sajtó egyre élesebben ismerteti. Külügyminiszteri dikciókkal nem lehet az egész világ sajtóját leszerelni, pénz kellene, sok pénz, de Bratianu Vintila csak morzsákat ad a propagandára. Nagy nehezen tudta ki­vinni a külügyminiszter nála, hogy a népi szövetségi tárgyalásokra való tekintettel kő­­könyvet kiadasson. Az egy­iket Stahel de Ca­­pitani zürichi román alkonzul írta vagy leg­alább is ő adta a nevét hozzá. Ez németül jelent meg Svájcban. A másik Henrietta M. Tichner munkája angol nyelven, London jel­zéssel és állítólag Párisban nyomtatták. Mindkét mű­ a kisebbségi kérdéssel foglal­kozik. A Stahelé hihetetlenül naiv és még a régi propaganda­ elvek alapján készült. A ro­mán kormánynak ugyanis eddig az volt az álláspontja, hogy kereken letagadott minden kellemetlen dolgot. Egy ideig mehetett az, amíg külföldiek nem igen fordultak meg Ro­mániában, vagy legalább is olyan kevés szánt­ban, hogy meg lehetett őket dolgozni. Hogy milyen eszközökkel, az mellékes, a fő az, hogy komolyan vették és továbbadták a kor­mány és a hatóságok kijelentéseit. Újabban azonban Guernot, Henry Barbusse és­­más kellemetlen idegenek nem a kormánytól szedik információikat s ha a hatóságok a feluszított diáksággal kivezetik is őket Romániából, azért még mindig szednek össze annyi adatot, hogy meg tudják cáfolni a kormány meséit. Daea tehát most azt az utasítást adta, hogy nem kell letagadni a kisebbségek elleni vissza­éléseket, minthogy úgysem használ a tagadás, sőt árt. Be kell vallani, de azzal a fenntartással, hogy ezek a visszaélések nem a kisebbségek ellen irányulnak, hanem éppen olyan mérték­ben a románság ellen­ is. Kellőleg nem isko­lázott alsó hatósági személyeknek egyéni túlkapásai ezek, melyeket a kormány minden módon igyekszik kiirtani, teh­át természetesen a teljes megszüntetésig bizon­yos átmeneti időkkel. Duca új jelszavát híven átvette az az el­lenzéki sajtó is, mely már számít rá, hogy hosszabb-rövidebb időn belül félhivatalos lesz. Avarescu lapja éppen úgy ezt a nótát fújja, mint a nemzeti pártnak minden buka­resti orgánuma. Érdekes, hogy a nemzet­i párt erdélyi ve­zető tagjai csak a kisebbségi vagy a buka­resti zsidó lapokban írhatják meg őszintén véleményüket az erdélyi állapotokról, saját lapjaik, a Bontania és a Cuvantul azonban a legtürelmetlenebb hangon uszítanak a kisebb­ségek ellen, jogos felszólalásaikat, hitvány, ál­lamellenes merényleteknek minősítik és olyan buzgalommal fogják pártját velük szemben a kormánynak, mintha egyéb belpolitikai kérdé­sekben nem is ők gazembereznék le minden­nap. Még tovább mennek ebben az odaadás­ban titkos lapjaik: az Universal és a Lupta. Az új propaganda-jelszó kátéja ez a Tich­ner M. Henrietta amerikai újságírónő nevé­ben megjelent százlapos kis kötet. Nyomdá­ján a zárólapon Herbert Clarke, Printer, 838. Rae St. Honoré Paris vail feltüntetve, ki­adója A.­­N. Philpot ltd. London. Hogy tényleg hol nyomatták, az mellékes. Párisi nyomda bizonyára nem szégyentelenkedik egy ilyen újságpapirosra nyomott szem­ ontó köny­vecskével és Anglia, mely olyan sokat ad a könyvkiadványok szép formájára, aligha hozna forgalomba egy ilyen vásári zsibáru-külsejű könyvecskét. Bratianu azonban nem adott több pénzt. Tichner kisasszony, a szerző, a nyáron cs­­antózott egy alkalommal Marosvásárhelyre, ott beszélt is a kisebbségi felekezetek pap­jaival, hogy ne mondják, hogy kizárólag a kormány adataiból dolgozik. Hogy felhasz­nálta volna-e, amit azok a papok mondtak, aligha hiszem, legalább is a könyvből nem tűnik ki. Az egész könyv egyébként felelet a Cornish és Beach-féle amerikai lelkészi missziónak Erdélyben végzett pártatlan kuta­tásaira. Végszóul négy pontban összefoglalja a Ducától kapott új jelszót. Nevezetesen: 1. Nehézségei­, hibák és visszaélések a világ minden országában előfordulnak. 2. A hibák, nehézségek és visszaélések egyformán nyomják Romániában a kisebbsé­get és többséget, tehát nem a kisebbség el­len irányuló rendőri üldözések 3. A többség és a kisebbségek békésen megértenék egymást, ha az utóbbiaknak nem volnának vezetőik és ha ezekre külföldi té­nyezők befolyást nem gyakorolnának. 4. Olyan bizottságok munkáját, mint a Cornishé, Beaché és Humné sem Franciaor­szágban, sem Angliában, sem az Egyesült­ Államokban meg nem tűrnék. A fenti pontokból tisztában vagyunk tehát vele, hogy mivel fog védekezni a Bratianu­­kormány decemberben a genfi felelősségre­­vonás alkalmával. Sőt nemcsak védekezni fog, hanem támadni is. Nem hiába kavar­­tatja már két hete az ál-ellenzéki lapokban a magyarországi román kisebbség egyházai­nak és iskoláinak ügyét. .Jó néhány hónappal ezelőtt kért a külügyminisztérium útján a budapesti román görög-keleti esperes, Bo­­goevici Ghenadie az aradi püspöktől a ma­gyarországi tizennégy román görög-keleti népiskola részére tanítókat és az egyházak­nak papokat, mert a lelkészek és tanítók nagy része a román megszállás után egy­szerűen a kivonuló csapatokhoz csatlakozott és otthagyta állását. Ezt a teljesen his és lojá­lis hangú kér­vényt most Anghelescu előkaparásztatta vala­honnan és a külügyi propagandaszolgálat odaferdítette, hogy a magyar kormány ül­dözte el ezeket a papokat és tanítókat és be­záratta a templomokat és iskolákat. Az így elferdített jelentés alapján Brann szenátor, a kormánypárt oszlopa, csütörtökön meginter­­pellálta a kormányt a magyarországi fejtest­vérek szenvedései ügyében, mára pedig már meg is jelent egy kommüniké, hogy a kor­mány barátságos hangú jegyzékben szóvá­­teszi a magyarországi román iskolák bezá­rását. Szóval van már mivel előállnia Ducának Genfben. Hogy ez a jegyzék tisztán tudatos hazugságon épül fel, az nem zavarja a buka­resti köröket. Még az sem, hogy aligha ké­szül valaha el ez a jegyzék, mert hiszen mindössze arra van szükség, hogy hírét kelt­sék a világsajtóban, mintha szükség volna ilyen jegyzékre. Naiv és szemtelen fegy­ver, de már annyiszor bevált, hogy még egyszer kísérletezni lehet vele. Az asszony írta: G. Miklósy Ilona Mariska asszony és az ura sétára in­dultak. Éppen ma egy esztendeje, hogy házasságra léptek. Elhatározták hát, hogy a boldog évfordulót méltón meg­­ünneplik. Kirándulnak egész napra a ligetbe. Vendéglőbe fognak ebédelni és azután végignézik a cirkusz dél­utáni előadását (szerencsére ilyenkor felét kell fizetni a drága helyáraknak!), estére pedig otthon pompás hideg va­csorát csapnak egy doboz szardínia és tíz deka magyar sonka mellett. A nagyszerű programra első pontján már túl vannak. Megebédeltek az egyik előkelő ligeti vendéglőben, ahol igen finom kiszolgálás kíséretében ették meg (csütörtöki nap volt) a vasárnap­ról maradt hideg borjú pecsenyét — f­elmelegítve. Ebéd után — mivel a cir­kuszi előadás csak három óra után kezdődik — hosszabb sétára indultak a városligeti-tó partján a Stefánia-út felé. Szép tavaszi idő járta. Egyik-másik igyekvő fa már teljes pompában kihaj­tott és a tavasz az egész roppant kert mentén kiteregette minden perzsa szőt­tesnél szebb zöld szőnyegét. A levegő­ben benne volt mindaz az az örömtel­­jes ígéret, amiben csak tizenhat éves korában tud hinni az ember. És amitől mégis részeg lesz a legjózanabb szív is és mámoros a leghidegebb elme. Mariska és az ura nagyon fiatalok voltak és egy esztendei házasság és szerény életmódjuk sok apró, kínos u­tódja nem őrölte meg szerelmüket, hittek az örömben és igazán élvez­ték ritka perceit, így aztán az igen drá­gán fizetett, felmelegített ünnepi pe­csenye se rontotta el vidám kedvüket. Szorosan egymásba karolva sétáltak és ha elhagyott utakra tévedtek, lopva­­ csókot váltottak. Könnyen megtehették, mert a liget csaknem néptelen volt. A gyermekeket még nem hozták ki és a mutatványos bódék kintornái is mé­lyen hallgattak a korai délutánon. Csak pár seprős ember lézengett az utakon és a zsömlés, meg tejes kocsik szállí­tották a friss élelmiszert a ligeti ven­déglők számára. De az utcaseprők is déli pihenőt tar­tottak. És közülök, egy már öreg, el­hanyagolt külsejű, torzonborz szakálas bácsi ebédelt az egyik padon és közben erősen porolt még rongyosabb, öregebb és csúnyább feleségével. Mariska és az ura szánakozva nézték a veszekedő párt. De a férj sietve to­vább akarta vezetni feleségét, mert az utcaseprő-pár vitája komoly nézetelté­réssé fajult. Az Öreg seprője nyelével kezdte ütlegelni az asszonyát, mert megkésett az ebéddel. A szerencsétlen ném­ber rettenetesen sivalkodott, de meglehetősen nyugod­tan tűrte a hitvesi figyelmeztetést. — Menjünk innen, szivecském! — nógatta a férj a feleségét. Mariska asz­­szonynak az iszonyattól gyökeret vert a lába és nem mozdult. — De hiszen ... ez .. . ez borzasztó! — dadogta halálravált arccal. — Ké­rem, Elek, — szólt hirtelen, könyö­rögve az urához, — ne tűrje, hogy ez a részeg vadállat így kínozza ezt a sze­gény asszonyt. Menjen oda és válassza szét őket! —• De hogyan tehessen­ azt, fiacs­kám? — szólt megrökönyödve a férj. — Maga mondta, szívem, hogy ez a vadállat részeg. Csak nem­ fogok vere­kedni ezzel a toprongyos emberrel. Fiz őrültség volna! És sietve elhúzta magával a méltat­lankodó menyecskét. Mariska duz­zogva lépkedett ura mellett. Már nem simult hozzá és valami keserű­ségféle fojtogatta a szívét. Minden asszony rét­­tenhetlen Bayard-lovagot, győzhetet­len Cézárt szeretne látni az urában. Még akkor is, ha a férj egész nap egy szűk, sötét irodában körmöl és még a múzeumban se látott olyan súlyos vas­páncélt, amelyben régen­te a nagy had­vezérek verekedtek. Sehogyse tetszett a csacsi asszonykának, hogy az ura „gyáva“ volt és nem igyekezett megfe­nyíteni a brutális utcaseprőt. A férj észrevette az asszony duzzo­­gását és nagyon rosszul esett neki, hogy szép ünnepük felett így beborult az ég. Kissé szégyelte is magát, mert alapjában véve ő is röstelte, hogy nem szabadította ki a brutális barom kezé­ből a szegény öregasszonyt. A gondviselés azonban mindig alkal­mat ad a hibázó emberiségnek, hogy bűnét jóvátegye! Most is alig haladt pár lépést az ifjú pár, újból egy civa­kodó házaspárra bukkantak. Ezúttal egy fiatal, csinos, a villamoskalauzok egyenruháját viselő férfi táncoltatta meg fiatalabb és sokkal csinosabb pár­ját. De ezek már túl voltak a kezdet nehézségén. Az asszonyka már meg­kapta a verést, ám úgy látszik, nem viselte olyan megadó türelemmel, mint öregebb társnője, mert mind a tíz ujja körmölésre gördült. De a kalauz erős marka lefogta a szép asszony mindkét kezét és a szabadon maradt ököl újra lesújtani készült. De a férj ezúttal nem maradt „gyáva tétlenségben“. Hirtelen odalépett a ve­rekedő párhoz és erélyesen rákiáltott a villamos alkalmazottra: — Mit akar ettől a szegény terem­téstől? Elbocsátja mindjárt?! — Mi köze hozzá az urnak? A fele­ségem. Akkor verem meg, amikor aka­rom! — felelte csak úgy félvállról és nagyon ingerülten a kalauz.­­ — Igen. Otthon. De nem itt, nyíltan, mindenki szeme láttára. Nem szégyenli magát, hogy így kínozza ezt a szegény, fiatal teremtést? Nem hogy örülne, hogy ilyen felesége van. Azonnal bo­csássa el! így kiabált most már egészen láz­ban a „hősies Bayard lovag“. És el­szántan megragadta az egyenruhás em­ber karját. — Elmenjen az úr, amíg jó dolga van, mert maga is kaphat... Hogy mit kaphat, azt nem mond­hatta meg, mert hirtelen és egészen vá­ratlanul és érthetetlenül felbukkant egy rendőr izmos alakja a láthatáron. Erre a kalauz megragadta a feleségét és sietve bevonszolta egy mellékútra, ahol csakhamar eltűntek a sűrü bokrok kö­zöt. De nem olyan frissen, hogy a „meg­védelmezett“ menyecskének ne lett volna ideje pár éles szóval kikelnie a „szemtelen, naplopó urak ellen, akik mindenbe beleavatkoznak“. A férj hallotta védence kifakadását és nagyon elkeseredve lépett a felesége mellé. — Lássa, édesem, nem érdemes ezt a népet megvédelmezni. Csak éppen MAGYARHAU 1925 december 1, Keaa A politika hívei Bethlen István, mint új IV. Béla és Széchenyi Rakovszky Iván belügyminiszter vasárnap Nyíregyházán beszámoló beszédet tartott. A miniszter a Bethlen-kormány munkálkodá­sát párhuzamba állította IV. Béla király tevékenységével a tatárjárás után. IV. Béla is először a rabló hordákkal szemben helyes­­bllította a vagyon- és életbiztonságot és tekintélyt szerzett a kormánynak, azután gazdaggá tette az államkincstárt és végül biztosította az egyesek boldogulását is. A kor­mány ennek az útnak a két első szakaszát már megjárta és most kezd neki a harma­dik feladatnak, amikor minden állampolgár egyéni jólétét akarja biztosítani. Ezt a célt fogja elősegíteni az a beruházási program, amelynek megvalósítását a kormány már megkezdte. A miniszter a belpolitikával foglalkozván, hangsúlyozta, hogy a kormány vállalkozott a forradalmak után lábrakapott hibák és bű­nök kiirtására, de sohasem vállalkozott arra, hogy letörje a nemzeti fellángolást és a jobboldali kilengés után utat engedjen a baloldali kilengésnek. Az országnak semmi oka visszavágyódni az októberi rendszer után, amikor gyilkosok szabadon futhattak, amikor a nagy szólamokkal szemben sem egyesülési, sem sajtószabadság nem volt és néhány kalandor ember kiszollgáltatta az or­szágot az ellenségnek.­­­Az ellenzéken több párt is demokratikus­nak nevezi magát, de azon sem tudnak meg­egyezni, hogy mi az a demokrácia. Némelyek a demokrácia alatt a zsidóság érdekeinek vé­delmét értik, holott az egyoldalú, politika sohasem demokrácia. Ezután ismét vissza­térve IV. Bélához, elmondotta a miniszter, hogy egyik őse kísérte bolyongásaiban a ki­rályt és most, amikor ismét vannak IV. Bélák, mont Magyarország kormányzója és Magyarország miniszterelnöke, akkor ő na­gyon örül, hogy ezeket az új IV. Bélákat ő kísérheti országmentő útjukon. Felszólaltak a beszámolón Pesthy Pál igazságügyminiszter, Teleki Pál gróf volt külügyminiszter és Ba­rabás Samu, aki Bethlen István grófot Szé­chenyi István mellé állította. A hadsereg külpolitikai jelentősége A Magyar Külügyi Társaság külpolitikai osztályában Hochenbu­rger Antal vezérkari őrnagy előadást tartott a haderő jelentőség­ről a külpolitikában. Történelmi példákon igazolta a pacifista irányzatok helytelenségét és az aktív külpolitika mellett foglalt állást, amelynek előfeltétele a megfelelő haderő. Az előadáshoz Köttevényi Olivér, Weisz István és Megay vezérkari ezredes szóltak hozzá.

Next