Magyarság, 1926. január (7. évfolyam, 1-25. szám)

1926-01-01 / 1. szám

Előfizetési árak: Félévre 300.000 korona. Negyedévre 150.000 kor. Egy hóra 90.000 korona. Egyes vára­kra hétköznap 2000 korona. Vasárnap 4000 korona. Ansxfirldban hétköznap 30 garas, vasárnap 40 garas. Ára 2000 korona Budapest, VII» évL 1« (1474.) sx. fawkHiUrf. é. kitUUmU , Budapest, VII. Miksa-utca 8. szám. Telefonszámok­i Józsi 48.90, Jévid­ 48-91, Jóxad­ 48-92. Levélcím : Budapest 741, Postafiók 19. zsám. Megjelenik hétfő kivételével mindennap. Felelős szerkesztő: MILOTAY ISTVÁN A francia fasizmus Paris, december hó (A Maouarsoa tudósítójától.) Áld mostanában francia földre szorít­ja a fülét, az messziről jövő dübörgésekre lesz figyelmes. Robespierre és Napoleon földjének mélyén, mintha megindult volna valami. Az irtózatos vérveszteség, a pénzügyi krízis pyrrhusi győzelemmé változtatták az emberiség egyik leg­nagyobb hadi erőfeszítését. A francia kispolgárság kiábrándulása nem a kenyér drágulásával kezdődött, nem is az orosz papírok elértéktelenedésével, hanem az állami kötvények és bon­ok zuhanásával. A rendkívüli erős francia közgazdaság ezt a veszteséget kibírta és az árak nem mozdultak meg. A lappangó inflációt azonban immár felváltotta a nyílt inflá­ció és a drágaság megkezdődött. A töme­gek egyszerre a pénztárcájukon keresztül ráeszméltek Franciaország hibás bel- és külpolitikájára és a tömeglélek ösztönei szerint keresik a bűnösöket és a meg­váltókat. A békekötés utáni megelégedés érzését a bizonytalanság tudata váltotta fel és az emberek minden prófétát szíve-­ben hallgatnak akárhonnan jön is. A polgári világnézet keretei kezdenek fel­­bomlani; emberek, akiknek legfőbb ambí­ciója a soh­uif vit­ré volt, most eddig alig ismert írókban keresik a társadalmi élet törvényeit és szellentyűit a leninizmustól egészen vissza a középkori szkolasztikáig. Korok vonaglásainak vannak néha ilyen meglepő tünetei. Honnan tűnt elő egyszerre ez a szkolasztikus szent, akinek filozófiáját a természettudományos hölyf az emberi értelem karrikatúrájának tün­tette fel. Ez az olaszos Mussolini-fejű­, kopaszodó, középkori barát, aki midőn először pillantotta meg Szent Genoveva hegyét és aljában Parist, az egyetemet, a hiúságos világ központját, így szólott az őt kisérő társához: „Testvér, én mind­ezt odaadnám Chrysostomus Szent Mátyás evangéliumának magyarázatáért!" * Szent Tamás, aki az értelmet és a hitet össze­fonta és az emberi intellektust felszök­tette egészen a nagy hittitkok közelébe, ez a masszív, egymásra rakodó szkolasz­tikus logika, ami úgy csúcsosodik az Isten létének bizonyításában, mint ennek a XIII-ik századnak vallásos áhítata a gótika csipkés tornyaiban . Szent Ta­más bölcselete újból divatba jött a XX-ik század Pak­sában. Olyan világi kiadó, mint a Payot-cég most jónak látta egy ugyancsak világi publicistával, Gongagne Truc-kel kiadatni Szent Tamás teológiá­ját francia és latin párhuzamos szöveg­gel. A híres aquinói doktornak a jelenkori francia konzervativizmus hódolatára siet. Henri Massis és Jacques Maritaine, két fiatal filozófus a vezetői annak a böl­­cselmi és etikai iránynak, aminek a „neothomisme“ nevet adták. Mindketten a Revue Universelle csoportjához tartoz­nak, amelynek politikai irányítója Ja­cques Bainville és a francia royalisták pártja. Ez a kapcsolat a szervezkedő fiatal francia reakció és a „neothomisme“ között természetesen nem véletlen műve. A legfontosabb gondolat, amit a jobb­oldali pártok a szkolasztikus filozófiából kiemeltek a „végső okok“ tétele. A böl­cseletben elfogadják azt a paradoxont, hogy nincs megvetendőbb dolog, mint egy természettudományi tény. Ami szá­mít, azok a Végső Okok, aminek a tények csak „efficiensei“, hogy a szenttamási filozófia nyelvén beszéljünk. A „doktor angelicus“ aki nem ismerte se a telefont, se a drótnélküli távírót, kétségtelenül nagy hatással van a legmodernebb francia nemzedék világszemléletének kialakulá­sára, amelynek politika-teológiai tétele úgy hangzik, hogy a politikai életben is a legmegvetendőbbek a külső tények: a választási rendszerek számoszlopai, a pár­tok és a parlament megmerevített keretei, a szavazatokkal való játék —, ami számít az a nemzeti géniusz, a nemzet élet- és akaratösztönei, aminek minden más csak efficiense kell hogy legyen a politikai életben is. Csábitó (bár kissé kockázatos volna) egy újságcikk keretében kifejteni, hogy Szent Tamás teológiájából és a neoth­omizmusból milyen tanulságokat vonnak le maguknak Franciaországban a jobboldali küzdelmek vezetői. Az ő po­litikai metafizikájukban nagy szerep jut a szenttamási filozófia hierarchiájának, amely a népfenség elve helyett a legfőbb Tekintély, az autoritás elvét állítja és maga a szuverén állam, amely pártokon és osztályokon felül áll. Még csak azt említjük­­m­eg, hogy a szkolasztikához való visszatéréssel együtt politikai har­caikba be akarják vezetni azt a szellemi disciplinát, amin az egész szenttamási filozófia felépül. A fasiszta fegyelem első próbáját n­­ost állotta ki. A jobboldaliak táborában viszály tört ki. Amióta Georges Valois, a francia fasiszták megszervezője kivált az Action Française szerkesztőségéből, azóta a roya­listák vezetői látható féltékenységgel né­zik az ő tevékenységét. Valois csakugyan nem a royalista eszmék propagálására helyezi a súlyt, hanem megelégedve a nemzeti állam, a nemzeti géniusz szuve­renitásának hangsúlyozásával, a közjogi problémát kikapcsolva, minden jobboldali harcos egyesítésére törekszik. Maurras, a francia royalisták és a nemzeti idealiz­mus vezére, lapjában súlyosan becsmérlő kifejezésekkel támadja Valoist és célzást tesz összeköttetéseire a francia tőkével. Valois, aki az Action Francaise közgaz­dásza volt és gyakorlati ösztönű ember, csakugyan élénk összeköttetésben állott a jobboldali hagyományú francia tőké­vel. Akinek csak sejtelme van egy modern napilap szükségleteiről, az eleve is való­színűnek fogja tartani, hogy, amikor Valois a fasiszták új napilapját az Új Századot (Le Nouveau Siécle) megindí­totta, hatalmas anyagi eszközök álltak rendelkezésére. És Valois a fasiszta disciplina nevében most el akarja felej­teni Maurras támadásait és munkaerejével a közös ellenség elleni harc megszervezé­sére törekszik. Kétségtelen, hogy a fasiszta szervezkedés sikeresen halad előre, mert ez a baloldali pártokat nagyon nyugtala­nítja, úgy hogy­ az ő nyomásuk alatt a Briand-kormány most törvényjavaslatot nyújtott be a fegyverviselési tilalom és büntetés megszigorítására. Nagyon való­színű, hogy ilyen törvényjavaslatokkal a francia „faisceau“ szervezkedését nem lehet hátráltatni. Valois különben állan­dóan hangoztatja, hogy a francia fasise­­mus nem kíván szolgai másolata lenni Mussolini rendszerének. Csak az eszme és a felvilágosítás fegyvereit kívánja használni, mindaddig , amíg ellenségei a másik fegyvernemre nem kényszerítik. A francia légiók mindenesetre erősen szervezkednek. A horizon-kék ingesekkel (szürkekalap, fekete szalaggal) már van egy kaszárnyájuk is, egy háromemeletes palota a rue d’Agnesseau-ban. És ha a harc pillanata elkövetkezik, akkor a légiózó összefognak a royalista ligákkal és az összes jobboldali szervezetekkel. Manci másodszor is démon lesz Iga, történet, ami úgy hangzik, mint egy rossz novella Írta: J'Seggery Ella Legsötétebb béke. Manci egy riadtszemű, tizennégyéves, kócos kis csitri, anyja Terus, a szakács­nőnk, apja az a bizonyos ismeretlen, akit leütött a hajókötél.­­! Nagyon rendes, takaros menyecske Volt ez a Terus, nem aféle pesti trampli, akire, ha ügyvédnőnek, vagy doktorné­­nak születik, a „még mindig szép asz­­szony“ illett volna legjobban, — így azonban a villanyszerelők, gázosok, fű­­szerkihordók s egyéb konyhai gavallérok egész más formában hódoltak neki. Odabent is nagy kegyben állt Terus s ennek köszönhette, hogy a folyton nyo­mába ténfergő Mancit is megtűrték a konyhán, a szürkemázos kisszéken, ahol egyéb alkalmakkor a mosogatódézsa fog­lalt helyet. Krumplit hámozott, zöldséget pucolt, cukrot, diót tört naphosszat Manci, s ha volt egy perce, mikor az anyja nem nógatta, rögtön rácsapott vala­melyik szobalány egy halom ezüsttiszti­­tással, pohártörléssel s egy nap tízszer is lehajszolták a harmadik emeletről: Vidd csak le a szemetet a vicinének Manci! Jesszusom, már megint elfogyott a Sidol, ugorj csak át a Follmannhoz, Manci!... — Hozzál nekem egy szép anzix a trafikból, Manci, — sugdolódzott a jég­szekrény mögött a tenyeres-talpas német kisasszony — aki akkoriban egy jóképű droglistával ismerkedett össze a Mú­­zeum-körúton, aki pont olyan szép, ma­gas és kövér volt, mint az ő Hanslja Breslauban, csak persze nem volt olyan gyönyörű, kunk­orgós bajusza, amiben egy pesti aszpirinkeverő természetesen nem is mérkőzhetik egy német sergeanttal. — Tudod — magyarázta a Fräulein — olyan, akiből van széria, mint a múlt­kor, galambokkal és mókuskákokkal... ah, az van nagyon guszta!... És Manci futkosott, röpdösött hűsége­sen reggeltől estig, mint egy pesti konyhaidillre átirt prózai Puck ... cipelte a szemetesládát, hozta a Sidolt, vasaló­szenet, még egy otromot s félrevásott, kancsal kis papucssarka addig klattyogott lessel a lépcsőkön, míg egy szép nap az anyja ráeszmélt, hogy tulajdonképpen megspórolhatná a havi harminckét forin­tot, amit a szentlőrinci mosónénak koszt­­kvártélyért kigubáz­ó Manci véglegesen ott felejtődött, a konyhán, a nappal a mosogatóhokkedlin, éjjelre pedig a spar­­hert előtt, ahová egy vérszegény madrac­­cal a cselédszobából kiköltözött, mert még éjjel is küldözgette őt egyik, vagy másik egy pohár vízért! Ő volt a cselédek cselédkéje. A szobalányok váltogatták egymást, jöttek-mentek, mint a hét napjai­s Manci még mindig ott csetlett-botlott a kony­hán. A Fräuleinnek ekkor már nem festett galambokat, mókusokat szállított, hanem hizlalt túrósrétest és álmatag krémeseket a sarki cukrásztól, sőt, mert a csendőraltiszt, a droguista harmadik, vagy negyedik jogutódja,­­ akinek a bajusza határozot­tan jobban megközelítette a flanslét — az ilyen félékre minden szem­énél lelkeseb­ben dörmögte: „No, szejlem­ azé, hogy dejcse, mégis csak derék lány, az Isten kettőjét' ‘ , amitől a hókafejű debella a maga hetvenkét kilójával majd elol­vadt ... még kávézó közben is, a csendőr enyveshátát meredte s marlitti szemfor­gatások közt tremolózta, egy nagy darab vajaskenyérrel ütve a taktust s jelezve az érzelmet, amikor húzni és rezegtetni kellett: — Mit Ro-o-sen in der Hand bist Du gebo-o-ren ... Ek­kor már hálózó nagylányok voltunk Smitkével; a tizenkétéves, gyönyörű kis Lacus húgom a szalonok sarkában nőtt fel s mint fél-bennlakó a divatom zárda­­intzetben, olyan szakértelemre tett szert zsur- és sziv-ügyekben, hogy határozot­tan veszteség lett volna őt kizárni a „gye­rekszobás“ tanácskozásokból. Mert ebből a rózsaszintapétás kis zug­ból — ami a tizenkétméteres csűrök közt az egyetlen békés Senld-szigete volt a nagy lak­dnak­­ egyszerűen kisütöttünk, kiperzseltünk minden emberfiát — kivéve Mancit. Manci a rabszolgánk s kegyenc­nőnk is volt egyszerre, sőt a kémünk is, troliban a kritikus órákban, mikor a Mama — félévenként vagy háromszor — a horizont túlsó végéről betört a mi szu­verén Ids birodalmunkba. Manci ilyen­kor lélekszakadva jelentette előre az orvtámadást, — sebtén kirázta a mindig szintetelt hamutartókat, ágyba, vagy díványba sülyesztette a Sanint s ördög­űzőül, hirtelen még egy lapát szenet do­bott, az izzó porcellánkályhára, hogy az inkvizíció rendszerint szédült kitámoly­gással végződött, mielőtt veszedelmesebb­ felfedezésekre került volna sor. — Ilyen tropikus virágok vagyunk mi, Manci!... — ütöttem hátba diadalmasan egyszer a kislányt egy ilyen sikerült hadi­csel után — de rögtön meg is bántam a leereszkedést, mert egész este hiába fárad­tam a tropikus szó értelmét, beverni a ke­mény kis parasztkoponyába. .. Az egész háznak ..eltűnt, hogy Teri hol dühösen, hol méla keserűséggel csaj­zonta naphosszat a lábasokat. Manci vi re:­ orral-szemmel kerül elő a sűtetlen sí Öreg könnyek Hogy mért vagyok keserűn leintett ! Mert ti mindig — oly édesek vagytok, Hogy mért hagyok sokszor abba mindent ? Mert ti semmit még abba se hagytok! Félreállok. — Csak elkapom szemem .. . Nem bántalak ... Élek. Védekezem. Vagy legtöbbször: nevetek, beszélek, M­on­dókámat szajkómódra mondom, De fáj, — megöl, hogy köztelek élek Mélyre ásva, mint a legtöbb gondom S együtt bujunk üldözötten mink­el Együtt fájó, titkolt könnyeinkkel. Napjaimat egykedvűen őrlöm, Megdolgozom s fizetem adómat. Könnyeimet ingujjamba törlöm S rájuk fújom minden forró szómat. Ne húzzátok! Mert letépem, rágom , mint a rongyot, arcotokba vágom. Miklós Jenő

Next