Magyarság, 1926. január (7. évfolyam, 1-25. szám)
1926-01-03 / 2. szám
1926 január 3. vasárnap WMail BSC ÍRóK és könyvek Nemzeties és nemzetietlen irodalom is. (1920—1926.) A magyar kormány, úgy halljuk, azzal a Szép tervvel foglalkozik, hogy európai nyelvelőé lefordíttatja kiválóbb magyar írók jelesebb munkáit. A vezető cél bizonyára a magyar irodalom, a magyar kultura propagálása, de talán a magyar nemzet, a náció propagandája is. Ki hivatottabb a megcsonkított ország fájdalmát tolmácsolni az európai közvélemény előtt, ha nem a magyar író? Lehetne-e az igazi íróművészet szuggesztív erejénél nagyszerűbb propagandát elképzelni ? A művészet megelevenítő igéjéhez képest minden más írás csak fekete betű, vagy színes dialektika. De ugyan talál-e a kormány csak egyetlen regényt, vagy drámát is, melyből a csonka ország kínja kiált elvesztett tagjai után. Talál-e egyetlen irodalmi alkotást, mely az európai művészet magaslatán föllebbezi meg a trianoni „békét“ az európai népek lelkiismeretéhez ? Egyetlen egy munkát, mely a mai magyarság élet-halál kérdéseinek kínos súlyától görnyed? Nem. Nem fognak találni egyetlen egyet sem. Egy munka van az egész világirodalomban, melyből az olvasó valamennyire kiérezheti, hogy itt egy országgal borzasztó igazságtalanság történt: egy angol regény, Moss angol őrnagy, missziós tiszt könyve, a Sweet pepper, melyet Édes paprika címmel mostanában fordítottak le magyarra. Meghökkentő, fonák egy jelenség bizony ez. Most, amikor riadó kürtök, pergő dobok, jajongó hárfák, sikoltó hegedűk nagyszerű együttesére volna szükség, hogy ébreszszük a lankadó nemzeti öntudatot befelé, s az igazságtevés, az orvoslás gondolatát keltsük föl a lelkekben kifelé, a magyar irodalom hallgat, megnémult, s mikor a meggyötört nemzet bízó, reménykedő arccal felé tekint, elfordítja a fejét. Hogyan? A mai magyar irodalom csakugyan elközömbösült volna a nemzet létkérdései iránt? Próbáljuk meg e megdöbbentő jelenség okait megkeresni higgadtan, szenvedély nélkül, hogy írásunk ne vádirat legyen, hanem tárgyilagos oknyomozás. Fáradt társadalom, fáradt irodalom Sokszor megírták már, hogy az irodalom tükör: az élet, a társadalom tükörképe. Ha e hasonlatban van igazság, aminthogy van is, úgy váljon azt a következtetést kell-e levonnunk belőle, hogy a mai magyar társadalom is közömbösen szemlélné a nemzet élethalálharcát? Nem, én azt hiszem, inkább csak fáradt, kimerült. Anyagilag, lelkileg kimerült. A háború és a két forradalom gazdaságilag tönkretette a középosztályt (mert hiszen, sajnos, csak erről van itt szó), a robotos élet mindennapi hajszája pedig szellemileg, érzelmileg is elfásítja. A nemzeti (tehát ideális) célok és törekvések iránt így aztán csak rittkán fellobbanó, szalmalángos érdeklődés marad. E megállapításnak azonban, úgy látszik, ellentmond az erdélyi magyarság erős nemzetiessége. Mi lehet ennek az ellentmondásnak a magyarázata? Azt hiszem, egyrészt az, hogy az erdélyi lélek mindig is telítettebb volt nemzeti öntudattal, mint az alföldi magyar, másrészt meg Erdélyben a folytonos üldözés most is éberebben tartja ezt az öntudatot. A mindennapi szekatúra nem engedi, hogy párnáira hajtsa csüggedt fejét, mint a csonkamagyarországi magyar. Lehet, hogy az indokolásban tévedek, de a ténymegállapításban aligha. A mai magyar társadalom fáradt, a pusztító csaták után erőt gyűjtögetve pihen. A nemzeti érzés közérzés, a tenger sok egyéni baj hátratolja a közérzést. Talán, ha azt látná a mai társadalom, hogy a nemzeti létet közvetlen veszély fenyegetné, úgy, ha tántorogva is, talpraállana. (Jól ismerte Ady a maga fajtáját, mikor megírta: „Ne legyen egy félpercnyi békességünk, mert akkor végünk!") Ha tehát az irodalom tükör, úgy egészen természetes, hogy a mai magyar irodalom is ez elernyedt idegállapotot tükrözi. A kimerült lelkű írónemzedék épp úgy nem bír szembenézni a nemzeti lét vajúdó problémáival, mint maga a társadalom. Menesdül előlük, a fájdalmas jelenből a „békebeli" korba. Soha annyi menekülő regény, dráma talán nem termelődött Magyarországon, mint napjainkban. Akikben meg erősebben nyugtalankodik a hivatás '-data, hogy az író nemcsak tükrözője, de vezetője is a társadalomnak, azok meg még messzebb korokba mennek vissza s drámákat írnak Mohácsról, vagy Széchenyi tragédiájáról. De a jelenhez ők se mernek nyúlni. Lengyelországnak 1795-ben történt feloszlásakor körülbelül hasonló volt a helyzet. Mikor a győző államok szétszedték e szerencsétlen országot s úgy látszott: maga a lengyel nemzet is megsemmisült, ott is, akkor is megrémült az irodalom, idő tellett, amíg összeszedte magát . Mickievicz Ádám és költőtársi a szellem fegyvereivel folytatták a harcot, mely a csatatéren elveszett. Lehet, hogy még várnunk kell nekünk is, hogy íróink magukhoz térjenek. Az is lehet, hogy a művészi alkotáshoz, a nemzeti fájdalom művészi objektiválásához bizonyos perspektíva, bizonyos távolság kell. Szabolcska legalább egy régi versében olyasmit mond: „a fájdalomból sohse lesz dal, csak majd idővel, hogyha enyhül...“ Szabolcska tételét azonban aligha lehet általánosítani. A Kesergő Szerelem dalosának, Petőfinek, Adynak nem kellett időt nyernie. Az igaz, hogy ők lírikusok voltak s mi inkább a regényt, drámát reklamáljuk, a nagyvonalú szintézist, mely a művészet szuggeráló erejével szólaltassa meg a mai Magyarország tenger bánatát. Nem frázisokat, hazafias szólamokat várunk, hanem nagy koncepciót, melyet, ha a társadalmi közlések befolyásol is, de amely befolyásolja is a közszellemet, fölemeli, magával ragadja, vezeti, melynek ha a nemzeti közérzés is az ihletője, egy erős, egyéni tehetség műhelyében fejükt kollektív művészetté, mint a Vörösmarty, Arany epikája. Vagy hogy nagy tehetségeknek , egész ember, egész művészeknek volnánk ma hijjával? Ott sarkallik a kérdés, hogy nincs igazi nagy írónk, aki vezetni tudna? Lehetséges. Individualista írók De a felvetett problémát még nem merítettük ki. Még sok a mondanivalónk. Siessünk tovább. Az az irodalmi tábor, mely büszkén hirdeti, hogy ő képviseli a modern magyar irodalmat, nemcsak éppen fáradt, más okból is hallgat. Égyük részük túlságosan individualista, hiányzik belőle minden kollektiv érdeklődés. Vannak kiváló íróművészeink, akik hittel hiszik, hogy a művészetbe politikumot vegyíteni nem szabad: mereven elzárkóznak hát a közhangulattól s belső énjük artisztikus csigaházába vonulnak. Nem tehetnek róla: ez a természetük. Könnyelmű általánosítás lenne, ha őket hibáztatnánk ezért. A nagy francia forradalom és a negyvennyolcas forradalmak közti viharos korszakban, mikor a világ is mintha kizökkent volna tengelyéből s nem volt már Napóleon, aki helyretolja, mikor a költők egy része a politikai és szellemi szabadságharcok zászlóaljaiba állott vezérnek, vagy közkatonának, akkor is voltak szemlélődő individualisták, akik álmodozva vagy gondolkozva ültek az élet zajló partján, de nem álltak be, nem tudtak beállani az élet sodrába. Goethe pl. oly nyugodtan él e lázas izgalmu időkben irodalmi terveinek és tudós munkájának, mintha íróasztala és műszerekkel megrakott dolgozószobája valahol a holdban volna s nem egy lángtenger közepén, nem Weimarban, melynek háztetői ropognak a bevonuló franciák tűzcsóváitól. A harcos irodalom táborából alaposan oda is mondogatnak a „titkos tanácsos úr“-nak az ifjú németek, különösen Bemé, aki szemére veti, hogy nincs szíve hazája szenvedései és a kor nagy törekvései iránt. És Theophile Gauthiert, Alfréd de Vignyt épp igy támadják Franciaországban. Nem volt igazuk. Az individualista nem tehet róla, hogy nem kollektivista. Ha kizavarják saját köréből, az esztétikai szemlélet csöndes világából, ha arra kényszerítik, hogy az élet jelenségeivel szemben akaratilag foglaljon állást, úgy hazudni kénytelen, olyan hangon kell szólania, mely nem az övé. Az ilyen irodalom nem lehet értékes, mert nem lehet őszinte. Hagyjuk hát az individualistákat és ne legyünk velük szemben igazságtalanok. Fogadjuk el Arany János tanítását: „a nemzet, kinek jeles költői vannak, érezni fogja önbecsét, habár a költemények nincsenek is elárasztva politikával, fiazafisággal". Az individualista írók csoportján kívül azonban van a modern magyar íróknak egy másik csoportja is, mely egyáltalán nem érzéketlen a kollektivista törekvések iránt. És ők is hallgatnak, vagy legalább is nem foglalnak állást a nemzet létkérdéseiben. Hallgatásuknak mélyen rejlő okai vannak, melyekre majd legközelebb próbálunk rámutatni. Dóczy Jenő Az új festészet története. Szépen gyarapodó modern művészettörténeti irodalmunk értékes munkával gyarapodott: az Amicus elismerten ízléses és gondos kiadásában megjelent Rabinovszky Márius Az új festészet története c. könyve. Az estétikus, a műkritikus számára komoly és izgatóan érdekes feladatot jelent annak a fejlődésvonalnak a megrajzolása, melyet az európai képírás az utolsó másfélszáz esztendő alatt megtett. Rabinovszky Márius egyénien és a magyar művészetörténeti irodalom szempontjából bizonyos fokig újszerűen oldotta meg sikerült könyvében a nagy problémát. Könyve első részében teoretikusan foglalja össze a festészettörténet jelenségeit a renaissancetól máig és amit örömmel kell üdvözölnünk, nemcsak az egyes stíluskorszakok elemzését, a képírás formai fejlődését adja, hanem itt-ott érdekesen világít rá az új festészet átalakulásának szociológiai, társadalomlélektani és történeti kapcsolataira. Nem róhatjuk fel a mű hibájának, hogy meglehetősen hiányos a könyv e vonatkozások feltárásában, de nem is volt Rabinovszky munkája célja, hanem tömör összefoglalásban megeleveníteni az olvasó előtt az utolsó másfélszázad stílustörekvéseit egészen a mai anarchiáig. Tekintettel arra, hogy bizonyos fokig Einsetung-nak kell tekintenünk munkáját, sokszor meglepően hat a történelmi anyag csoportosítása, mely nem egyszer kevéssé hangsúlyozott oldalaira világít rá az egyes irányoknak, törekvéseknek, iskoláknak. Rabinovszky is magáévá teszi a kulturválság gondolatát, azonban nagyon helyesen talán éppen ezért nem hangsúlyozza ki túlságosan a legutolsó másfél évtized zsákutcákba vezető művészeti törekvéseit és az eljövendő kor világnézetéről és művészeti lehetőségeiről csak ennyit ír: „Ha megtaláljuk a kapcsot Isten és gép, szellem és test, rádió és gondolatátvitel, repülőgép és levitáció, film és clairvoyance között, ha a krisztusi törvény és a darwini kutatás ellentmondása megszűnik, akkor materializálódott a transcendens és szellemivé vált az anyag. Akkor ismét otthon leszünk a földön az ősi Rend tudatában. Ennek a kornak meglesz a maga általános érvényű művészete, mert meglesz közös hitünk és tudásunk, közös érzésélményünk és lesznek közös szimbólumaink. Testi létünket tápláló közös lelki gyökerünk lesz, mely a csillagmiriádokon túl az Égig nyúlik.“ Ezzel a kozmikus akkorddal zárul az elméleti rész, melyet az Adatok és jegyzetek követnek az első főfejezethez hasonló taglalásban, hasznos összefoglalást nyújtva a kronológiai festészettörténetnek. Rendkívül érdekes tanulságokkal szolgál a kronologikus tabella az egyes stílustörekvések, történelmi jelenségek egymásmellettiségéről. Gazdag illusztratív anyag, néhol szellemes képmagyarázatokkal teszi szemléletessé a teoretikus részben elmondottakat. Rabinovszky Márius könyve értékes, hasznos munka mindazok számára, akik alaposabban meg akarnak ismerkedni az utolsó másfélszázad festészettörténetével. A csillagjáró Szikra Lőrinc csudálatos kalandjai. A magyar meseirodalom egészen eredeti utakon járó mestere, Paulini Béla a Dugasz Matyi birodalma, a Gombóc Kelemen és a Hétfülű szamár után új meséskönyvet írt A csillagjáró Szikra Lőrinc csudálatos kalandjai cím alatt. Fantáziájának rendkívüli elevenségével s kedélyének zamatos és mindig magyar humorával ez a gazdagon illusztrált és díszes kiállítású könyv igaz örömet szerez majd a karácsony apró emberkéinek, akik megtanulják belőle, mint kell kacagni magyarul. Kiss Ida: Kalászcsorduláskor. Kiss Ida első könyve a Shami című regény Nagyváradon jelent meg 1922-ben, de a budapesti sajtó is elismeréssel fogadta kötetét. Új könyvében a budapesti lapok tárcarovatában megjelent írásait adta közre. A fiatal írónő novelláit lírai hév fűti, de vágyai tisztult magasságok felé vezérlik törekvéseit. Magávalragadó elbeszélő készségén kívül főerőssége egyéni, sajátságosan kifejező nyelvezete, amelynek szóképző leleménye, árnyaló tulajdonsága egészen elkülöníti írótársaitól. Novellái közül a magyar történelemből vett Szafta pohara különösen megragad korfestésével. A magyar nép életét több novellájában rajzolja újszerű, erőteljes kontúrozással, de a mondák, legendák, vagy a modern városi élet világából vett különös, néha elbűvölő, nem egyszer szimbolikus történeteit mindig ízlés, nemes hevület és igazságkeresés avatja irodalmivá. Kiss Ida új könyve tehetségének fejlődéséről és lelkiéletének elmélyüléséről tanúskodik. (v. I.) Radó Ernő: Könnyes tegnapok c. füzete még bágyadtabb, nőiesen érzékeny lélek könnyei, alig hinnéik, hogy férfi, mai férfi írhatta; tizenöt-húsz évvel ezelőtt volt szokásos ilyen világfájdalom-vallás, pesszimizmus. Bágyadt artisztikum, mimózaérzékenység lebegkis dalaiban, jellemző pár verseimé: Szent a bánat. Sóhaj. Elégia. Lemondás és a tétova céltalanság ilyen szavaiban: Éltem csónikát vizeden élet Viharok tépik s messzi a cél, ködök fedik a messziséget... Bereznai Gróh István két regénye. Bereznai Gróh István írói mivoltát alig kell méltatnunk e lap olvasói előtt. Két hét óta hozzuk egyik regényét s igy módjukban van megismerni sajátos, újabb irodalmunkban egészen egyedül álló egyéniségét. Most megjelent két kötetével is két külön világot teremtett, ami realizmusában is színes, ragyogó, anélkül, hogy torzítaná a valóság arányait. Emberismerete mély, ítélete biztos, rajzából fel-felüt a humor, de lelkének melegsége mindenekfelett való írásaiban. Az idealista Perbeteit, ezt a kopott, egyre drámákat iró segédtanárt éppen a hevülete teszi humorossá. Kicsiny gömöri városkában adatja elő darabját és összetűz érette az odavaló hatalmasságokkal. Az a jelenet, ahogy párbajra áll ki, aki soha kardot nem fogott, csakhogy megmentse drámájának huszonöt sorát, Dickens-hez méltó. De drámai fordulatot vesz maga az ifjú sorsa ez után. Szerelmese bűnbe esik, öl, s Perbetei magára vállalja a vétkét. Raboskodik, majd szökik az ideálja után, hogy kiragadja abból a környezetből, ahová jutott. Kutatja soká, amíg ráakad és a vándorszínészélet hosszú küzdelmei után végre egy fővárosi színház fogadja magába a nagy tehetségű papleányt. Ezen a változatos történeten pedig, még a legsivárabb részeken is, ott az ifjúság poézise. A zsoltárok költészetével jósolja meg a zsidó korcsmáros a fia nagyságát, mig künn az ivóban dorbézolnak; a zsidó faj erejének szimbolikus jelenete ez. Költői a Perbetei utazása a tiszai dereglyén a megmentett leányokkal. És boldog lesz ez a naiv, fanatizmusában is humoros ifjú, mert erős volt a hite mindvégig. A két farkas regénye talán a legszínesebb történet, amit Jókai óta írtak. A „Magyarság" hozta két év előtt s a régibb olvasók bizonyára emlékeznek rája. Az emberfarkasban való ősi hit, amivel már Árpádházi királyaink foglalkoztak törvényeikben, és ma is Erdély népében. Két ilyen farkas — ikertestvérek — vesznek fel embertestet, egy részeges öreg piktor adja nekik két megfestett alakjának formáját és megindulnak az életnek. Az egyik hadnagya lesz egy közös tüzérezrednek, katonakínzó, cselszövő rém, akinek láttára reszketnek az üteg lovai is, a másik asszony, egy kávéház tulajdonosnője. Ezek vadásznak az igazakra ketten, elejtik, sikkasztásra csábítják az ezred számvevő tisztjét, halálba kergetik egy kapitányát, de amikor ennek a leánya után nyúlnak, elébük ül az ifjú katona, a leány szerelmese. Rettentő küzködéssel szabadulnának az ifjak, menekülnek végig a Retyezát aljának falvain, de erőt vesznek végre is a rémeken, pedig ezek már győztesnek vélik magukat. Üde mesemondás ez végig és mégis milyen elevenek, életből valók az alakjai: az öreg börtönviselt nazarénus katona, a megkeseredett lelkű kapitány, meg a részeges oláh pópák. Ismételjük, Bereznai Gróh mindegyik műve itj meg új teremtett világ; ebbe a világba követni őt olyan gyönyörűség, amire, reméljük, sok-sok olvasónk vállalkozik. A köteteket a Budapesti Hírlap újságvállalat adta ki, az Idealista Perbetei ára huszonnyolcezer korona, a Két farkasé huszonnégyezer korona. Minkét regény megrendelhető kiadóhivatalunk útján is a pénz előzetes beküldése mellett. Dr. G. P. Gáspár Jenő: A kék sziget (Pallas kiadása). Ez a regény sokkal több az érdekes bonyodalmakat izgatóan kuszáló, új környezetet bemutató legjava regényeknél, több még azoknál is ,melyek az emberi lélek belső vívódásait tudják történeteikbe kivetíteni, ez a regény a költő vallomása a szerelemről, olyan forró, új szavakban, finom zengéssel, mély megfigyelésekkel és egyéni átéléssel, hogy az őszinte naplófeljegyzések, nagy írók benső vallomásainak értékes kötetei közé tartozik. Alkotó művész szerelméről szól ez a regény, nagyon szép leírások, hangulatos életfestések keretébe ágyazottan és ez a finom művű foglalat csak még jobban előragyogtatja azokat az értékeket, amelyeket a regény írója egészen bizonyos, hogy a maga életéből: a szerelemről, a szenvedő emberi szívről, a lobogó szenvedélyről tudott az igazi költő alázatosságával, mindent kiváló őszinteségével és hitének erejével szinte önmagának, tehát legkényesebb közönségének bevallani. Nem könnyű olvasmány, de az ember ha végére jutott, még-még utána nyúl. itt is, ott is fellapozza, hogy újra átélje a megelevenedő sorok mély értelmét, tüzesen sziporkázó játékát, tiszta, leszűrt megállapításait. Az a belső erő, amellyel írója megírta, alig néhány sor után már átkapcsolódik az olvasóba is és viszi, röpíti a maga útján. Külön meg kell említeni azt az egyéni, értékes szavakat, szép jelzőket szeretettel felsorakoztató stílust, amely a gyakorlott és mély érzésű poétának versbeli sajátossága is. Gáspár Jenő ezzel az első regényével jelentős utat tett értékes írói pályáján. (m. j.) Babay Géza: Magyar, ne csüggedj! című füzete ezeknek a jobbjához tartozik, legalább szerkezetbe foglalja a programmos gondolatot és szabatos verselésbe önti tiszta magyar nyelven. Csili-Csali Csalavári csalafintaságai. (Pantheon kiadása.) Benedek Elek a maga zengőn szép nyelvén elmondja a fiatalságnak Geöthe Reinecke fuchsának mulatságos és mélyértelmű történetét, hogy a világirodalomnak ezt a gyöngyét átmentse a magyar ifjúsági irodalomba. Már tartalmánál fogva is egyik legszebb ajándékkönyvünk, kiállítása pedig Fiáka Margit művészi rajzaival, az írás szellemét mindenütt hiány nélkül visszaadó, ízléses és biztos kézzel papírra vetett illusztrációval csak még inkább kelleti a könyv olvasását. Goöthe méltó tolmáccsal és méltó keretben jelent meg a magyar ifjúság előtt. Gessler málnaszörp legjobb 29