Magyarság, 1926. február (7. évfolyam, 26-48. szám)

1926-02-02 / 26. szám

1926 február 2, felüli Ära 3000 korona Pttdapesi, VlL évi» 26. (1499.) sz. Előfizetési árak: Félévre 300.000 korona. Negyedévre 150.000 her« Egy hóra 50.000 korosa. Egye* szám ára hétköznap 2000 korona« Vasárnap 4000 korona« Isztriában hétköznap 30 garas, vasárnap 40 garas« Felelős szerkesztő: MlLOTAY ISTVÁN SserkesxtSség és kladéhxvata r Budapest, VII, Míksa-utca 8. szám. Telefonszántok i Jéssei «8.90, József 68-91, Jéseei 68-92. Levélcím s Budapest 741, Postafiók 19. saám. Megjelenik hétfő kivételével mindennap. Trianon Izigyclei Irta: Pethő Sándor Amikor az olasz félsziget fölött egy tucatnyi kis államhatalom osztozkodott s amikor az északi birodalmak rettentő malomkövei között szétporlott a lengyel nemzet politikai egysége, a XVIII. szá­zad végén egyszerre olasz és lengyel kalandoroktól hemzsegett Európa. Éle­tük súlypontját-vesztett egzisztenciák, pályájuk nehézkedési törvényéből kibil­lent egyének — olaszok és lengyelek — özönlötték el az európai kancelláriákat és fejedelmi udvarokat, hogy hullott boly­gók gyanánt uj.égitestet kereshessenek és uj plánéta körül keringhessenek. Nyug­hatatlan elmék, könnyelmű, merész és vállakozó szellemek, örök számkivetettjei a konszolidáció világrendjének, aldk nem Szűntek meg konspirálni a filiszter­­politika, azaz az emberek többségét védő, Őket viszont mindenből kifosztó állam­keretek ellen. Anélkül, hogy ez a meg­határozás erkölcsileg érintené őket, a lengyel és olasz vándorok teljességgel antiszociális elemek voltak, ha egyik­másikuk mindjárt békésen eltengődött is azokon az irgalommorzsákon, ame­lyek protektoraik dús asztaláról hullot­tak tarisznyáikba, azoknak a házi len­gyeleknek, akik megitták gazdájuk borát és mulattatták háziuruk társaságát. Egy összetört nemzetnek két világra szét­gurult atomjai, akiknek nincs Otthonuk, pihenőjük, családjuk. Szerencsétlen, szét­szóródott szilánkjai egy még szerencsét­lenebb népközösségnek, akik nem bírták már odahaza a muszka kanosukat, az osztrák uralom atyáskodó bestialitását, vagy azoknak a tizedrangu zsarnokoknak megalázó Ids szekatúráit, akik emberi méltóságuk és nemzeti önérzetükön csik­landozták végig a maguk politikai tudo­mányát. Furcsa, szánandó, elesett lények, ezernyi Ids lidérclángok egy borzasztó nemzeti tragédia posványa fölött, elitélve arra a kárhozatra, hogy beláthatatlan időkig csatangoljanak az erkölcsi tör­vény és a kriminálitás keskeny mesgyéjén. Szétszóratásukban is megérezték és tud­ták egymás személyes sorsát, amely egy nemzet egyetemes szerencsétlenségéből kovácsolődott. Külön ösztöni életet fej­lesztett bennük életük reménytelen ab­­normitása: a szabálytalanság és a disz­harmónia nagy törvényének motora zú­gott át szétroncsolt életük idegpályáin. Mert ime, ha valahol szétpattant annak a világnak jégpáncélja, amely rádermedt nemzetük aspirációinak hévizeire, a nagy rianás tudtul adta nekik a világ minden zugában, hogy oda kell rohanniok, ahol a természetnek és a történelemnek ez a halotti szemfedője széthasadt, hogy sor­suk súlya alatt beszakadjon az egész jég­takaró s hogy a megnyílt réseken át ujongó erővel törhessen fel a lefojtott boldogtalanság és az átokba dermedt nemzeti gondolat. Európa békés társa­dalma rettegte és gyűlölte ezeket a furcsa lényeket, akiknek a zűrzavarokból csak nyerni és semmi vesztenivalójuk se volt s akik most kimozdultak az árnyék ból: kezükben a végzet megjavításának legvégső szerszámaival, a meztelen vas­sal, a pokolgéppel, a bombával, a tőrrel, hogy segítsék eltemetni azt az Európát, amely temetővé változtatta hazájukat. .Olaszok és lengyelek vére festette pirosra a harci mezőket, vagy az utcai torlaszokat, .valahol csak egy ököl próbált lesújtani a zsarnokságra, ott küzdött mindig, néha egyedül csak a lengyel küzdött: a szabad­ságért. A trianoni békével még senki se sej­tette, hogy a nemzet szerencsétlenségéből mennyi és mekkora egyéni szerencsétlen­ségek származnak. A megmaradt ország­rész népe, ha mély részvéttel fogadta is a megszállt területekről ideáradó nyomo­rúságot és a gyökerestől kiszakított életek mély húrokat rezegtettek is meg szivé­ben: sokáig azt hitte, hogy az egyetemes és könyörtelen végzet elől meghuzódhatik a maga szerény, sötét és kicsiny önzésé­nek vackában. Az orkán majd csak elvo­nul feje fölött, anélkül, hogy lesodorná hajlékáról a fedelet. Hatalmas kápráza­­tok is erősítették benne ezt a könnyü­­vérü optimizmust. A katasztrófa óriási kábulata, a délibáb őrjöngő kergetése az értéktőzsde mérhetetlen papiros-siványain, valami beteges csoda-várás rögeszméje s mindezek eltűntével a szanálás Ígérete, amelyet naiv képzelődésében s betű­­szerinti értelemben magyarázott s amely­ben a reményeiből kifosztott magyar va­lami deus ex machinát látott, vagy va­lami nagyszabású állampolitikai Monte­­carlót, ahol az utolsó kártyalappal még visszahódíthatja a szerencsét. Most min­dennek vége. A csonka haza népe ott gubbaszt egy roppant romhalmazon, s miután mindenben megcsalódott, arra a megismerésre döbbent, hogy minden tudo­mányának és minden reménységének vé­gére jutott s hogy Európának alapjában­­vcve hekuba az egész magyar ügy, hogy egyedül van a bizonytalanság kietlené­ben, s mellette nincs más, mint a hasonló sors alatt vacogok hangtalan rémü­lete. A magyar nem konspiráló fajta.. Nem ismeri az összeesküvés mély hagyomá­nyainak pszihológiáját. Megértetlen ti­tok előtte a carbonarizmus, a maffia, a camorra. S nem bírja el, hogy lengyel­módra élje a hontalanság méla bánatát s nemzeti szerencsétlenségének vércsepp­­jeiből valami romantikus és elviselhető vándorsorsot desztilláljon magának. Esz­tendők óta azt a politikai bölcsességet hallja, hogy nem mehet fejjel a falnak. Az egyetemes szerencsétlenségből fakadó egyetemes elhatározás helyett tehát arra az útra lökődött, hogy eloldja magát ha­zája sorsától s az egyéni érvényesülés hajszájában próbálkozzék a nagyvilág­ban. Megszállott részekről a magyart, el­hajtja nemzeti önérzete, amelyet nem tud áruba bocsátani egyéni haszonért, s a csonka hazából, ahol magyar marad­hatna, elkergeti az egyéni életlehetőség szerencsekovácsolásának kategorikus pa­rancsolata. A magyar értelmiség nem él­het meg Erdélyben és a Felvidéken, mert magyar. Idehaza pedig fölösleges emberré tette műveltsége, diplomája, tudománya. Nincs ma boldogtalanabb és reménytele­nebb lény a nagyvilágon a magyar intel lektuálisnál. Nem csoda, hogy a világ­városok fénye, épp úgy csábítja, mint a harci zaj, ahol még ez ellen a képtelen és kegyetlen európai konszolidáció ellen eldördül egy puska. Akarva-akaratlanul a XX. században átörökölte a XVIII. század bolygó olaszának s a XIX. század lengyel-bujdosójának szerepét. Kisázsia sóstói mellett éppúgy találkozol a hon­talan magyarral, mint a Riff-hegyek vadrengetegeiben, a Vilié Lumiere sötét sikátoraiban, csakúgy, mint Amerika ipari hercegeinek domíniumain, Brazília őserdőit irtja, vagy katonája a dél­amerikai zavarok condottiere-hordájának, s küzd olyan munkában, amelyhez semmi köze, amelynek minden verejtéke másé, s vérzik olyan célokért és érdekekért, amelyeknek lobogója alá sodorta az a balsors, amelyet a történet — ugylátszik — kitéphetetlenül beleszőtt életébe s amelytől talán sohase fog megszabadulni. Buckle állittotta fel azt a rettenetes té­telt, hogy az emberek bizonyos számának az élet bizonyos körülményei között menthetetlenül öngyilkosnak kell lenni. Trianon arra Ítélte fajunkat és nemze­tünket, hogy megoldott kéve gyanánt szóródjunk széjjel a nagyvilágban, hogy a magyar értelmiség egy részének szük­ségképpen kalandorrá, aranyásóvá, vagy öngyilkossá kell lennie, hogy ebből a szörnyű vizözönből valahogy elmenthesse pucér életét. A frankhamisítás nyilván nem az utolsó fejezete ennek a szörnyű rémregénynek. Az emberen — mondja Hugo Victor — éppúgy elboronghat va­lami komor feketeség, mint az égen. Nem kell más hozzá, csak hogy éjbe borítsa valami. Mz ügyészség vádat emel Windischgraetz, JVááosy, Baross, Zadravetz és társaik eilen —> Á Magyarság tudósítójától. 1789 julius 14-én este XVI. Lajos ezt irta naplójába: „Ma rossz napom volt, elpártolt tőlem a vadászszerencse, nem lőttem semmit“. A francia király ugyanis aznap, amikor a pá­risi csőcselék lerombolta a Bastillet és a Saint- Antoine-negyed dárdásai szivendöfték a régi rendszert és az Isten kegyelméből való király­ságot, vadra cserkészett a Versailles! erdőben. Olyan égzengés és földindulás volt Párisban ezen a napon, hogy a viharharangok kongá­­sát meghallhatta volna a király is Vcrsailles­­ben, ha valahol nem ül hosszú, méla lesben a. yersaillesi platánok tövében. Reméljük, hogy Bethlen István gróf miniszterelnökhöz kegye­sebb volt Szent Hubertus, a vadászok párt­fogója s a lillafüredi cserkészet naplója ered: ménycsebb adatokat jegyzett fel, mint XVI. Lajosé, ha nem is olyan szenzációsakat, mint Jankovich ezredes naplójának második és bő­­vitett kiadása. A miniszterelnök ur egy irigy­­lésreméltó képességgel mindenesetre rendel kezik az országvezetés művészetéből: pompás idegei vannak, njjai rezzenés nélkül tudják érinteni a pnska ravaszát és szemei hibátla­nul eltalálják a célt akkor, amikor a királyi ügyészség elkészítette és nyilvánosságra bo­csátotta vádlevelét — egy végig nem nyomo­zott bűnügyben — oh, nem Windischgraetzék és Nádossyék ellen csupán, hanem az egész Bethlen-rendszer ellen. Minek ehhez még parlamenti bizottság párhuzamos vizsgálatai S vájjon mit fog még kideríteni az a rendőr­ségi pótnyomozás, amelyet a franciák présel­tek ki tőlünk? Micsoda fölösleges erő- és idő­tékozlás, hogy egy parlamenti bizottság s frankügy politikai vonatkozásainak megálla­pításaival foglalkozik napról-napra? Mi haszna van még pucérabbra vetkőztetni azt a hatalmi rendszert, amelynek felelős képvise­lőit egy ilyen vádlevél terheli? — hála Isten­nek — csak a politikai felelősség súlyával. Mert rettenetes volna, ha ez a felelősség mé­lyebbé és közvetetlenebbé válhatnék. Olyan őrült abszurdum s olyan nemzeti katasztrófa lenne még csak a lehellete is egy szélesebb szférákban mozgó feltevésnek, amire gondolni annyi,'mintha a butaságot látnánk szent szö­vetségben a tébollyal, hogy egyesült erővel tegyék tönkre az országot. Hát hogy is állunk csak? Hetek óta kószál­nak a legbőszebb és a legképtelenebb vad hírek. Testesebb kacsák nem úszkáltak még » magyar közélet vizesgödreiben, mint amekko­rákat költött a vaklárma, a rémület, a fontos­kodás és a hirharang. Szegény félhivatalos alig győzte lepuskázni ezeket a mende-mondá­kat, amelyek annál frissebb és furcsább for­mákban keltek uj életre, minél több és hatá­rozottabb cáfolat akarta kiölni még csiráju­kat is egy beteg közvélemény hisztériájából. Háromszor jelentették hivatalosan, hogy a nyomozást teljesen befejezték s hogy mindent földerítettek. És valami ismeretlen és féléimig erő avatkozására újra folytatni kellett a mát háromszor befejezett nyomozást, hogy az or­szág példátlan megaláztatása után — most már a vádirat közzététele után — még egv utolsó, sőt legutolsó pótnyomozás pengéjével vágják ketté a frankügy gordiusi csomóját. Azután az mondatott: Bethlen István gróf miniszterelnöktől egy levél fekszik el a bűn­ügy iratai között. Amikor ennek a levélnek birét egy bécsi újság világgá röpültté, akkor a címzett ezt a levelet megcáfolta, hogy az­után a következő napon valami rugalmas tar­talmú levél létezését mégis elismerjék. Néha azt hittük, hogy az ellenmondásoknak, a cá­folatoknak és az nj híreknek ebben a pokoli ciklonjában a miniszterelnök nr lílikjelenléte' is felmondja a szolgálatot. Attól tartottunk, hogy ezeknek az eseményeknek logikátlan és vad sodrában kimerülnek és elemyednek Beth­len István gróf idegei. A lillafüredi vadászat után — Istennek hála — nem kell ilyen rossz következményektől tartani. Derekas, edzett idegek ezek: bírják a nagy galoppot az ese­mények váratlan és megdöbbentő kifejtésének száguldó iramával. A vádirat mégis csak felette kellemetlen. Isten őrizz, hogy keresztkérdésekkel zaklassuk ennek a hivatalos aktának rémregénybe illő fejezeteit. Ha hatalmunkban állana, legjob­ban szeretnők az engesztelődés és a feledéi szemfödőjével eltakarni rut sebeinket, bor­zasztó együgyüségünket és cél jatévesztett vak­merőségünket. A frankpartiet elvesztettük abban a pillanatban, amikor valaki az asz­talra csapott és arcunkba vágta, hogy ezt a szembekötősdit nem játssza velünk tovább. A frankpartiet elveszítettük. S a vesztesnek fizetnie kell. A kérdés már csak az, nem fize­tünk-e sokkal többet, nem szenvedünk-e jóvá­tehetetlen károkat, ha a magyar sors kártyái­val tovább is azok a kezek játszanak, amelyek már nem partnerei, hanem csak bábjai vagy szolgái annak az ellenfélnek, aki ezt a halál­játszmát diktálja nekünk. Windischgraetz a tettes, Nádosy és társai bünsegédi bűnrészesek tisztviselőjét, Velösy Béla térképészeti segéd­­művezetőt, Scharf Nándor térképészeti inté­zeti tisztviselőt, Hampel Ferenc térképészeti intézeti művezetőt, Spanring László térképé­szeti intézeti művezetőt, Nádosy Imre állásá­tól felfüggesztett magyar királyi államrendőr­ségi országos főkapitányt, Rába Dezső ma­gántitkárt;, Hajts Lajos nyugalmazott vezér­­tanacsnokot es Hurts Sándort a térképészeti intézet főtanácsnokát mint bünsegédi bűnré­szeseket a Btk. 203. §-<z 1. pontjába ütköző pénzhamisítás büntette címén azzal vádolja, hogy Windischgraetz Lajos herceg 1923., 1924. é 1925. evekben, közelebbről meg nerí A budapesti királyi ügyészségen Makkai Jenő ügyészségi alelnök a múlt hét folyamán elkészítette a vádiratot a frankhamisítást bün­­pörben. Vasárnap azután az ügyészség a Magyar Távirati Iroda utján közzétette a vádiratot. A vádirat Windischgraetz Lajos herceget, mint tettest, Gerő László mérnök altanácsno­­kot, Virágh Jánost, az állami térképészeti in­tézett fényképészeti osztályának vezetőjét, Parragh Ferencet a térképészeti intézet fő­művezetőjét, Haála Józsefet az intézet főelő­adóját, Ágoston Árpádot az intézet művezető tisztviselőjét, Kiss Lajos Koméit az intézet

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék