Magyarság, 1926. február (7. évfolyam, 26-48. szám)

1926-02-04 / 27. szám

V­­­V erős kifejezésektől, mert csak ha a parlamenti illemmel összeütközésbe nem kerülnek, küzd­het az ellenzék kellő energiával a rossz ház­szabályok ellen. Ugyanakkor azonban a több­séget is figyelmezteti, hogy csak a lep végső esetben utasítsanak ellenzéki képviselőt a mentelmi,bizottság elé, mert ez csak az utolsó eszköz lehet a parlament rendjének biztosítá­sára. Viezián beszéde offenzív jellegű volt, azonban hivatkozva egy régi katonamondásra, rámutat arra, hogy offenzívát nem lehet Ind­iákon keresztül folytatni addig, míg a közélet terén Indiák fekü­sznek és amit, azokat el nem takarították, nem lehet támadásba átmenni. (Felkiáltások az ellenzékenErős hullaszag terjeng mindenütt.) Elmondja, hogy eredeti­leg más beszédet akart előadni. A megszállott területről érkezve, csak egyoldalúan volt in­formálva és úgy érezte, kötelessége kifejezést adni a tisztességes emberek mély f­elháborodá­­sának. Most utólag értesült arról a miniszter­­elnöki ígéretről, hogy a frankhamisítás ügyé­ben kiküldött parlamenti bizottság jelentését a Ház előtt fogják tárgyalni. Ezért most a frankhamisításról nem is kíván szóltad. (Fel­kiáltások a kormánypárton: Hála Istennek.) Bizony, hálálkodhatnak az urak. De el fog jönni az az idő, amikor az egész ügyet tisztán látva, azt bírálat tárgyává tehetjük. Pikter Emil: Egészen tiszta a helyzet. Rakovszky István: Éppen ellenkezőleg, még nagyon sok kérdésben nem lehet tisztán látni, ezért várni kell a végleges döntésig, látni, ezért várni kell a végleges döntésig. Bi­zonyos abban, hogy akik ismeretlen részleteket tudnak, azok kellő időben elő fogják azokat adni. Élesen kifogásolta ezután, hogy a kor­mány a költségvetés megszavazása után tör­vényellenesen nem appropriációval, hanem indemnitással jön. Az a gyanú, hogy a kor­mány el akarja ütni a nemzetgyűlést ellen­őrzési jogától és esetleg akkor napolja el a Házat, amikor a legfontosabb vitára kerül a sor. (Zaj.) Szégyenkezve­ mondja, hogy talán csak a külföldtől való félelem fogja ebben a kormányt megakadályozni. Szükségesnek tartotta azonban elítélni a frankhamisítást már most, mert meg akarja mutatni, hogy vannak konzervatív politikusok, akik tiltakoz­nak az ilyen merénylet ellen. Nagy szerelm­e, hogy sem a többség, sem az ellenzéki pártok nincsenek kompromittálva a frankügyben és egészen kis töredék kivételével -az egész Ház elitéli ezt a szégyenletes botrányt. (Helyeslés a kormánypárton.) P­i­k­­­e­r Emil: Az ügyészség vádirata mégis védőirat. »Szabó Sándor: Kívánok magának ilyen védőiratot. Rakovszky István: Amikor ezelőtt, néhány évtizeddel egy osztrák panamaperben az akkori osztrák kormány kompromittálva volt és egy miniszter be akart avatkozni az igazságszolgáltatás menetébe, azt a minisztert, bár a parlament nem is volt együtt, felsőbb helyről huszonnégy órán belül menesztették. Igaz, hogy akkor I. Ferenc József volt az uralkodó... A kormánynak mindent meg kell tennie, hogy ez az ügy tisztáztassék. Az indemnitást nem fogadja el. Túltesznek a cseheken. Katasztrófapolitikus. (Zaj az ellenzéken.) Nagy Vince: A miniszterelnök az ország érdekében hazardí­ozik, de figyelmezteti a kormánypártot, hogy ne szaladjon vakon egy menthetetlen ember után a szakadékba. Az elnök ezután az ülést felfüggesztette. Berki Gyula ismét kormánypárti Szünet után Berki Gyula beszélt. Kizá­rólag Nagy Vince felszólalásával foglalko­zott, mint mondotta, azért is, mert figyelem­mel szolja kísérni a belföldi és a külföldi közvélemény megnyilvánulását. A külföld komoly közvéleménye Magyarország igazát keresi, de akadnak bizonyos csoportok, ame­lyek új bajokat szeretnének okozni Magyar­­országnak. Talán ezek számára beszélt Nagy Vince, aki vakmerő hangot ütött meg, a for­radalom előkészítésének ismert hangját. Ugyanezt a hangot használták az országron­­tók a háború vége felé, amikor Tisza ledön­tésére szövetkeztek. Figyelmeztettte Nagy Vincét, hogy az erkölcsbiró szerepére csak az vállalkozhatik, aki maga is erkölcsi ala­­pon áll. Nagy Vince volt az a belügyminisz* ter, aki letartóztatta és internáltatta Szur* may Sándor grófot és Mikes János püspö* köt. Az olyan beszédeknek, amilyent Nagy Vince mondott, csak Prágában tapsolnak, Magyarországon nem. (Helyeslés az egysén­ges párton.) Az egységes párt Bethlen Ist­ván grófban látja azt a férfit, aki négyéves munkájával kiérdemelte a teljes bizalmat. Vegyék tudomásul a zavarosban halászni akarók, hogy a magyar nép még egyszer nem fogja tűrni a forradalmat. Az indemnitást megszavazta. A következő felszólaló Kiss Menyhért volt, aki a magántisztviselők nyomorúságos helyzetére hívta fel a pénzügyminiszter figyel­mét, majd a hadikölcsönök valorizációját sür­gett­e. Foglalkozott a frankhamisítás ügyével is és kijelentette, hogy a miniszterelnök fele­lőssége kétségtelenül megállapítható. Felemlí­tette, hogy ő a maga részéről több izben kí­vánta Nádosy Imre országos főkapitány me­nesztését. Az indemnitást nem szavazta meg. Jaamm Nagy Vince tanúskodni akar a parlamenti bizottság előtt Az ellenzék valótlannak mondja a frankvádírat egyes állításait ■ ". N­a­g­y Vince azzal kezdte beszédét, hogy nem válaszol Vicziánnak, mert Vicziánt köz­­társasági gondolkozásáért és a Károlyi­rezsimhez való hűségéért nevezte ki annak­idején belügyminisztériumi helyettes állam­titkárnak. Viczián István: Ez nem igaz. Felelni fogok erre. Nagy Vince részletesen foglalkozik az ügyészség vádiratával, amelyben súlyos hibá­kat lát. A vádirat szerint a frankhamisítást nemzeti érdekből követték el, holott ezzel szemben az igazság az, hogy Albrecht volt osztrák főherceg trónrajutása érdekében egy kis társaság követte el a hamisítást. Ennek a társaságnak volt a feje Windischgraetz. Jan­­kovich Arisztid naplójában többször szó van Albrecht trónrajutásáról és ezt bizonyítja Mayor főhercegi titkár szerepe és Albrecht főhercegnek a TES­-szel való kapcsolata is. A­ frankhamisítók tehát ennek a trónkövetelő fiatalembernek érdekében tevékenykedtek. A vádiratból is megállapítható, hogy a minisz­terelnök bizonyos mulasztásokat követett el. Dabasi Halász Móric: Ön beszél mu­lasztásról, aki a Tisza-gyi­l­kosokat nem tudta kinyomozni. Ön volt akkor a belügyminiszter. Nagy Vince: A miniszterelnöknek tudo­­mására hozták, hogy hol vannak a hamis frankok, neki utasítani kellett volna a detek­­tívfőnököt, hogy koboztassa el a frönköt. (Zaj­) A vádirat szerint a miniszterelnök utasította államtitkárát, hogy hozza ezt a dol­got. Nádosy országos főkapitány tudomására. Pikter Emil: Kecskére ,bízták a ká­posztát. Szomjas Gusztáv: A miniszterelnök cikket még nem tudott Nádosy szerepéről. Nagy Vince: A miniszterelnök igenis akkor már tudta, hogy Nádosy érdekelve van, amikor az egész ügyet Nádosyra bízta. (Nagy zaj a kormánypárton. Felkiáltások: Ha­zugság!) Berk­i Gyula: Ez a Benes véleménye. N­a­g­y Vince kéri a­ házelnökséget, idézzék meg őt a parlamenti bizottság­ elé és ott elő­terjeszti bizonyítékait, miután adatokkal van felfegyverkezve. (Nagy zaj.) Berki Gyula: Nem lesz új október, le­gyen nyugodt. Nagy Vince: Úgy látszik, Baross Gábort azért, nem merik letartóztatni, mert ő fedezte magát azzal, hogy a miniszterelnöknek jelen­tést tett. Ezek után természetesen még súlyo­sabb a miniszterelnök felelőssége. Szomjas Gusztáv (a radikálisok felé) : Peyer Károly rendkívül gyanúsnak ta­lálta, hogy a kormány újabb négy hónapra ígért indemnitást. Azt hiszi, hogy a nemzet­gyűlés elnapolását tervezik, ha a Ház tanács­kozásai a frankhamisítás ügyében kellemetle­nek lesznek a kormányra nézve. A frank­hamisítás ügyét nem­ likvidálhatja az a kor­mány, amelyről joggal lehet feltételezni, hogy részese a hamisításnak, tudott annak előkészü­leteiről. (Percekig tartó nagy baj az egységes párton.) Bod János pénzügyminiszter: Maga sem hiszi, amit mond. P­odmanic­z­k­y Endre báró: Prága szá­mára beszél. (Zajos tiltakozás a szociáldemo­kratáknál.) P­e­y­e­r Károly felszólalása további során a frankhamisítás ügyében közzétett vádirattal foglalkozott. A vádiratért politikailag az igazságügyminiszter felelős. Az ellenzéki pártok­ nem kívánnak a vádirat jogi fogyat­kozásaival foglalkozni, azt azonban nem­ tűr­hetik szótlanul, hogy a vádirat az ügy poli­tikai vonatkozásai szempontjából a valóság­nak meg nem felelő tényállást tálaljon a nyil­vánosság elé. A demokratikus ellenzéki pártok nevében deklarációt olvasott fel, amelyben a pártok tiltakoznak az ellen, hogy a közvéle­ményt a hitelesség látszatával helytelenül in­formálják. A vádirat például azt állítja, hogy a miniszterelnök Perényi Zsigmond­ báróhoz intézett levelében az a kitétel foglaltatik, hogy a kormány minden ilyen manipulációt a leg­szigorúbban üldözni fog. A deklaráció meg­állapítja, hogy a vádiratnak ez a része nem fedi a valóságot. Valótlan — a deklaráció szerint — a vádiratnak az az állítása is, hogy Perényi Zsigmond báró a miniszterelnöknek megnyugtató választ adott, végül valótlan a vádiratnak az a része, amely arról szól, hogy, nincs olyan adat, amely megcáfolná a ter­heltek ama állítását, hogy őket közelebbről meg nem határozható hazafias cél vezette. A deklaráció felolvasása után azzal végezte föl*­szólalását, hogy minden oka megvan a kor-­­mány iránti bizalmatlanságra s igy az in* dentitást nem szavazza meg. Hofrat-ellenzék Sári Endre a titkos társaságok ellen fa­­kadt ki s kifogásolta azt is, hogy a kultusz­miniszter nyíltan támogatja a fajvédőket. (Derültség az egységes párton.) P­ik­­­e­r Emil azt fejtegette, hogy Európában a legszeren­csésebb helyzete a magyar kormánynak van,, mert sehol sincs olyan jámbor ellenzék, mint nálunk. A cseh parlamentben például trombi­tát harsognak és tintát­ortok röpködnek. Esztergályos János (az egységes párt felé): Látják, milyen méltányosak vagyunk mi önökkel szemben? Pikter Emil: Horvát­ elensége volt eddig a kormánynak, a frankhamisítással azonban vége a jámborságnak s a szociáldemokraták a legélesebb harcot fogják indítani a kor­mány ellen. Baticz Gyula a munkásság,«» gazdasági helyzetéről beszélt s*' hosszabban fejtegette, hogy a korátány és az egységes párt fia, részéről egekig magasztalt szanálás'csak nö­velte a megélhetési gondokat. Az indemnitást nem szavazta meg. Az igazságügy miniszter vitája az ellenzékkel a Perényi levél titkaisr. Ezután az elnök indítványára a Ház hol­napra halasztotta a vita folytatását. Elnök javaslatára kimondta a Ház, hogy ­ A lovag lila: Gyallay Domokos (Kolozsvár) A vén Marcit a falu apraja-nagyja ki kisérte a temetőbe. Igaz, a falu em­bere volt, a meddőjuhok pásztora, de mégis föltűnt nekem a nagy meg­becsülés. — Marci bácsi nagy jellem volt, — kezdte mesélni a pap az öreg történetét. V. ..... * A s ... i báró két élőről gondoskodott, amikor birtokát eladta: Marciról, a va­dászáról és a Rigóról, legkedvesebb kópéjáról. Marci az új gazdától kapni fogja minden régi járandóságát, a Rigó pedig rendes élelmet, úgy, amint azt Marci jónak látja. Búcsúzáskor a báró megsimogatta a Rigót,, megölelte Marcit. — Éljetek boldogul! — mondta elér­­zékenyülve.­­— Marci, ne hagyd Rigót, megígérted... — Megtartom, báró úr... — felelte Marci elcsukló hangon. Messze ment a báró, idegen országba, a leányához. Marcira szép napok virradtak az új gazdánál. Olyan szerepe lett csakha­mar, mint a kalauznak a nagy erdőben. — Hol van az igáslovak h­ámja?­­ —­ Marci bácsi majd előadja... — Mit vessünk az itt mellett való üdülőbe? — Marci bácsi majd megmondja... Mindenben csak Marci bácsi. A gazda­tiszt kis inas volt mellette. Rajta nyu­godott a gazdaság, mint az uj ház a régi fundamentumon. Kapta is a sok elismerést, meg a sok szép ajándékot. Bezzeg, a Rigó nem járt ilyen jól a gazdacserével. Neki nemhogy gyarapo­dott volna a jelentősége, de ami volt, mg­g az is elveszett. Az uj gazda nem vol vadász. Marci pedig a sok új foglalatos­ság között nem ért rá vadászni. Mihez kezdjen a szegény Rigó? Olykor istenigazában meghajtotta a szép határt, csak úgy csengett-bongott a környék a csaholásától, D­e a föl­riasztott nyulát nem várta puskavég, a fölajzott, tajtékzó izgalmat nem csillapí­totta le a megszokott dörrenés. S a hiábavaló munka, a semmittevés végül a legnagyobb művészt is elkedvetleníti. A Rigó immár többnyire otthon leb­zselt, az udvar körül, faluszem­ben. Le­­horgasztott fővel, járt, kegyetlenül unta magát. Hej, pedig az unalom a leg­rosszabb tanácsadó! Eleinte kisebb panaszok érkeztek a Rigó ellen. A tojás pusztult, veszett az udvarban is, a szomszéd házaknál is. A Rigót nem egyszer tettenérték a károsok. — Regulázza meg a kutyát, Marci bácsi! — szólt az uj gazda jóakaróan. Marci elővette a korbácsot s jól rá­hányt a Rigóra. — Vénségedre bolondulsz meg, eb­adta ! I­e Rigó tovább csúszott a lejtőn. Már a csibék és rucafiókák között rendezett véres irtásokat. Maréi rengeteget vesződött vele. Su­hogott a korbács, lánc került, a Rigó nyakára. Siralmasan üvöltött a Rigó. Bedugta a fülét, aki hallotta: — Te disznó, ha látná a báró úr, hogy hová sülyedtél ... Hiszen jól tudta az öreg vadász, hogy hol a baj. Ha verejtéket lehetne venni a kutyának kint, a szép erdőkön, me­zőkön, mindjárt csillapodnék a gonosz­sága. Mert nem testi, hanem lelki éhség ragadt a garázdaságokra. Egyre példálózgatott az urnák: A gazdának a föld ,csupán cselédje. Akkor lesz szívbeli kedvese, amikor va­­dászgatva járja be ... Az úr ígérte is, hogy hozzá fog a va­dászathoz, de hol a búza, hol a cukor­répa, hol a gyapjú dolga sürgősebb. Úgy állt a dolog, hogy ő is szenvedélyes va­dász volt, de ő nagyobb vadra, pénzre vadászott. Egy szenvedély pedig untig elég egy embernek. Ritkán látni szomorúbb állatot, mint a Rigó volt ekkoriban. De mindenkire virrad egyszer szebb óra. Egy napon kinyitották azt a szobát, amelyben a báró ágya, borszékei állot­tak. Eddig zárva volt a szoba, most akarta az új gazda felesége selyemmel, plüssel kicserélni a régi bútorokat. Milyen boldog volt a Rigó! Ugrán­dozott, szűkött örömében. S ettől fogva nem akart egyebütt élni, mint abban a szobában, ahol annak idején a báró ta­nyázott. Rettenetes patáliázások következtek. Seprünyél, vaslapát csattogott a Rigó hátán. Hullt az áldás az öreg Marci fe­jére — őt tartották a kopó gazdájának — no, de még az úr fejére is. — Miért nem löveted agyon a dögöt? — háborgott az asszony. —­ De hát a szerződés, édesem... Gondolj arra is,... — mentegetőzött az úr. Voltaképpen nem a­ szerződéstől félt az uj gazda, hanem az öreg Marcitól. Nem akarta bántani leghűségesebb és leghasznosabb emberét. Húzta-halasz­­totta a kopó-ü­gyet. Halogatását dolgának sok megbánta már. Az uj gazda is megbánta. Egy napon, lucskos tavaszi délután, nagy sivalkodás esett a kúria belső trak­tusában. Az öreg Marci is igen jól hallotta szobájában a lármát, maga köré tekintett­: ott­­van-e a Rigó.?. Nem volt ott s öreg Marcinak kínos sejtelmei tá­madtak. Pár perc múlva az úr földúlt képpel­ nyitott be hozzája. — Rettenetes dolog történt, Marci bácsi. A Rigó sárosán, lucskosan bele­­feküdt az uj selyemdiványba, ott, a sarokban! — A sarokban ?... Persze, persze, érthető. Ott állott a báró ur nagy bőr* széke, mindig abban hevert a dög. Hall* junk oda, miről álmodozik... Az ur úgy találta, hogy az öreg igen könnyen veszi a dolgot. Mérges szóval zördült rája: — Hát most azután vége legyen a herce-hurcának, azt mondom. Hajnalban leviszi a kopót a berekbe s agyon*­puffantja. Beláthatja, hogy lehetetlen..., — szólt berántva maga után az ajtót. Reggel korán leindult a Marci szobá­jába, hogy lássa a kopó dolgát. Engesz­telő szavakat szedett össze a fejében: Marcit meg fogja győzni, hogy immár nem volt más megoldás... A házi béké­­ről volt szó! A Marci szobáját üresen találta. Az asztalon girbe-görbe sorokkal írt le­vélke : Tisztelt tekintetes úr! Köszönöm a hozzám való sok jóságát, immár látom, hogy nem úri házhoz való ez a dög, hát elmegyek vele kondásnak, vagy bojtár­nak, ahol eltarthatom. Hogy meglőjem? Nem azt ígértem a báró úrnak, tekinte­tes ur! Mást ígértem s amit ígértem, megtartom. Marci. . .­­ •Marci hozzánk szegődött: a Rigóval együtt őrizgették a falu juhait, — fe­jezte be elbeszélését a pap. — A ■ Rigó dőlt ki először­ most­ búcsúzik Marci bácsi. Lovag a hűséges szolgák rendj i­s a 1926 február 4. csütörtök

Next