Magyarság, 1926. május (7. évfolyam, 98-120. szám)

1926-05-01 / 98. szám

ELŐFIZETÉSI A RAK: : L ÉTRE 300.0*00 X. NEGYEDÉVRE K jFGt HÓRA SO.0 00 KORONA. EGYES SZÁM ÁR A HÉTKÖZNAP 2000 K, VASÁRNAP 4000 K AUSZTRIÁBAN HÉTKÖZNAP 30GARAS, VASÁRNAP 40 GARAS FELELŐS SZERKESZTŐ.­MILOTAY ISTVÁN SZERKESZTŐSÉG ÉS XIADÓHIVATAL* BUDAPEST, VII, MIKSA-UTCA 8. SZÁM TELEFONI JÓZSEF 68-90, JÓZSEF 68-91, JÓZSEF 68-93 LEVÉLCÍM« BUDAPEST 741, POSTAFIÓK 19. MEGJELENIK HÉTFŐ KIVÉTELÉVEL MINDEN NAP SZOMBAT >3?VII. ÉVFOLYAM 98. (1571.) SZÁM (Ä bélről ' r(M. I.) Ha az apgol bányatula jdono­sok és munkások között nem jön. létre a megegyezés az utolsó pillanatban, Anglia a legsúlyosabb gazdasági és politikai vál­ság elé kerül. Arról van szó, hogyha a bányászok sztrájkba lépnek, az angol nagyipar két leghatalmasabb másik mun­kásszervezete, a fém- és a szállitóipar alkalmazottai szolidaritásból 'csatlakoznak hozzájuk. Iia ez a lépés megtörténnék, ez az angol közgazdasági élet teljes meg­bénulását jelentené, olyan belső polit ikai ellentétek kirobbanását, amelyeknek kö­vetkezményei kiszámithatatlanok. Sir Herbert Sámuel, annak a királyi komisz­­sziónak elnöke, melyet a munkások és a bányatulajdonosok közti ellentétek ki­egyenlítésére es a szénkérdés megvizs­gálására kiküldöttek, ugyr nyilatkozott a múltkoriban, hogyha ez a- válság nem volna elkerülhető, Anglia sorsa olyan fordulóponthoz érkezett, amilyent a spa­nyol tengeri ármádiával vivott harca óta nem jegy-zett fel a brit történelem. Tavaly nyáron, mikor ugyenezek az ellentétek szintén csaknem a sztrájkig élesedtek, az utolsó pillanatban sikerült ögy kompromisszummal nem megoldani, hanem elodázni a nagy problémát, azt a kérdést, hogyan fizethessenek hétórai munkaidő mellett a bányatulajdonosok akkora bért a munkásoknak, amely rájuk- Bézjve a termelést lehetetlenné tenné, mert a kitermelt szén ilyen munkabérek mellett többe kerülne, mint amennyiért a fogyasztópiacon elhelyezhető. Akkor ezt a kérdést úgy oldották meg, hogy a bányatulajdonosok helyett az állam vál­lalta macára a munkásoknak megadott bérkülönbözetet. Ezen a címen az elmúlt kilenc hónap alatt az angol kincstár hu­szonnégymillió font sterlinget fizetett ki: az úgynevezett minimális nemzeti bér biz-Nagyapám ’Nagyapámé, akit sose láttam, ae övé volt ez a csendes, ódon, nádtetős ház, hol most meghúzódom, miután volt már sokféle sátram. Ő mondta, a monda úgy regél, mely hangjában bibliai zengés: ,jEz a hajlék addig lesz szerencsés, amíg rajta lesz a nádfedél Ittvagyok most, jó messze a lármás várostól és mind messzebbre tőle. Fölfittem a nagyapai áldás, nagyapai bölcseség tetöje. Ittvagyok és várom a szerencsét, ha ugyan még van számomra mentség és az öregurra gondolok. Úgy szeretnék most arcába lesni, de az arckép hivságos dolog. q utána nem maradt ilyesmi. Sose láttam öt és képemása nem maradt rám, se kezevonása, egy sor irás... de ezt a kezel, szerzőjéül ezt vallja a százszor maradandóbb szép kettős akác-sor, mely a temető felé vezet. Nadánvi Zoltán 25É33J AiaorloSságyl teeslásofe Irta: Móricz Pál 1. öreg Szabó András kondásszámadó, Debreczenből jövet, a hortobágyi csárda előtt megállította talyigás bóka lovát. Leistrángolt. Abrákos tarisznyát húzott a hóka fejébe ... Öreg Szabó kondás az tositására. Nyilvánvaló dolog, hogy ezt a szisztémát nem lehet a végtelenségig foly­tatni, ezért helyezkedtek most a bánya­tulajdonosok arra az álláspontra, hogy hét óra helyett a napi nyolcórás munka­idő bevezetését kívánják s ezzel párhuza­mosan az órabérele leszállítását, illetőleg bányák szerint, a munka nehézségéhez képest, a bérek individualizálását. Ezzel szemben a munkásság'szervezetei rendít­hetetlenül ragaszkodnak az eddigi munka­idő cs az eddigi munkabér fenntartásá­hoz. Nem hajlandók ebből a követelésből semmit engedni. Angliában mindenki tudja, hogy a bányászunió elhatározása mögött s a bérkövetelés ürügye alatt sok­kal messzebbmenő célok húzódnak meg, amiket különben a munkásság vezető­­férfiai és sajtóorgánumai nem is titkol­nak. Nyíltan bevallják, hogy harcuk végső célja a bányák kisajátítása, még pedig a tulajdonosok minden kártalaní­tása nélkül. A bányászunió a munkásság legradikálisabb rétegeit foglalja magá­ban, amelyek erősen kommunista befolyás alatt állának s a konzervatív közvélemény tisztában van azzal is, hogy az orosz bol­sevista agitáció ezen a résen át készül felforgatni Anglia gazdasági és politikai életszerkezetét. A Times annak illusztrá­lására, hogy milyen veszélyről van szó, idézte Itadek elvtársnak egy nyilatkoza­tát, amely szerint a szovjet urainak két ut áll rendelkezésére, hogy Anglia világ­­hatalmát levegőbe röpítsék: az egyik a föld alatt, tudniillik a szénbányákon át vezet, a másik pedig Indián keresztül. * Az angol szénháborunak halvány kis reflexe a mi salgótarjáni szénválságunk, amelyben a trianoni Magyarország gazda­sági életének és életképtelenségének min­den visszássága benne tükröződik. Mi, tudvalévőért, annakidején nem győztük bizonyítgatni az ántánthatalmak előtt, hogy szénvidékeink elszakitása a csonka­ország ipari termelését, fütőenergia hij­­ján, csődbe fogja juttatni. Bebizonyítot­tuk, hogy megmaradt bányáink csak kis hányadrészét képesek kitermelni annak a szénszükségletnek, amely nagyipari üzemeink fenntartására szükséges. Úgy­szólván ezen a címen kaptuk vissza a pécsi bányavidéket s most az a sajátságos helyzet állott elő, hogy egyre nagyobb mértékben redukálni kell széntermelé­sünket, s a munkások ezreit el kell bocsá­tanunk, mert a kitermelt szenet nem bir­­juk elfogyasztani. Egyrészt a külföldi nagyobb-kalóriáju szén olyan tömegek­ben özönlik az országba, másrészt a ma­gyar gyáripar legtöbb ágazatában a gaz­dasági konjunktúra változása folytán olyan redukciókat végeznek, hogy a hazai szén egyre nehezebben talál fölhaszná­lásra. Nem sajátságos paradoxon ez! Előbb az iparunk volt sok a szenünkhöz képest, most pedig a szenünk sok az ipa­runkhoz mérve? Eleinte azt hittük, hogy szén hiányában ipari üzemeink mennek tönkre, most pedig az ipari üzemek hiányában tönkremennek és becsuknak a szénbányáink. Az újságok jelentették az elmúlt héten, hogy Budapesten is megalakult az úgyne­vezett Páneurópai Unió magyar cso­portja. A radikális és szocialista lapok úgy üdvözölték ezt a tényt, mint egy nagyfontosságu lépést, amellyel mi is be­kapcsolódunk egy világot megváltó nagy mozgalomba. Ez a mozgalom, ez a Pán­­európa nem kevesebbet akar, mint az ösz­­szes európai államok és nemzetek egyesí­tését egy olyanféle államalakulatban, amilyen, például az Amerikai Egyesült Államok. Ez a Páneurópa volna hivatva megoldani mindazokat a szörnyű faji, gazdasági, politikai és történelmi ellen­téteket, amelyek az európai államokat és nemzeteket életrehivtáb s amelyek a jám­bor utópisták és pacifista apostolok min­den erőlködése dacára sem akarnak meg­szűnni. Ezek a derék békeapostolok annak­idején Wilsonra esküdtek s az ö tizen­négy pontjában látták az emberiség szebb jövendőjét felvirradni. Wilsont azóta cl­­csapták, s az általa létesített békék bebi­zonyították, hogy mit jelentenek a való­ságra lefordítva a legszebb utópiák. Ami; Wilson annyi dicsőséggel elfuserált, azt szeretné most helyreigazítani az a Goudenhouve-Calergi nevű osztrák arisz­tokrata, aki egy vaskos kötetben bizonyí­totta már be Páneurópa életrevalóságát, mint ahogy Wilson apostoli utópiáit -is annakidején egy egész könyviroda]oui támogatta. Az osztrák Wilson a nemzetét és hazájátvesztett osztrák arisztokráciá­ból való, amelynek valamikor a Habsburg­­ház és az oly sok népet és nemzetiséget összefoglaló és kibékítő császári impérium volt a hitvallása és az éltető levegője. A Habsburg-ház elűzésével s az impérium összeomlásával Goudenhouve-Calergiék számára se nemzet, se haza nem maradt s most, ugylátszik, PáneurópSbar. keresik mind a kettőt. Az ő utópiájuk éppolyan egyszerű és magától értetődő, miut min­den utópia. Nem kell hozzá semmi egyéb, csak az, hogy Franciaország egyedién meg Németországgal, hogy Szovjet­­oroszország mondjon le a világ forradal­masításáról, hogy Anglia béküljön ki a bolsevista világuralom gondolatával és itt Középeurópában is szűnjenek meg az utópisták számára oly érthetetlen küzdel­mek, amelyek mind a nemzeti féltékeny­ség s a sovinizmus tultengeséből ered­nek. Nem olyan nagy dolog ez s ha eddig senkinek se sikerült, Goudenhouve-Calergi és magyar hívei biztosra veszik, hrgy ne­kik sikerülni fog. Ezek a szegény magyar asszonynál bent Debreczenben járt. Az asszony hortobágyi finom eledelekkel, mint: szalonna, száraztészta (másként lebbencs), sárga kása, veresliagyma, pap­rika, só és kenyér, — megduggatta a kasfart. A gondos feleség a széna közé, mázas szilkében, fehér ecetest, (másként kaneeetest, az az savanyu hagymaleves disznóhussal) is rejtett. A lőcsfőre akasztott szeredás (miskolezi szőrta­­risznya), meg főtt disznólábtól és foszlós fehér lágycipótól dagadozott... A£ öreg számadó szeme érzékeny ültén csillogott. Némileg lekajluit a bajusza. A hatvan­utcai kapunál nemzetes Váradi uram polgári bormérésében teletöltette a ku­lacsot, sőt útra valóul jól felkortyintott a kondás. — A Váradi uram borát már csak megkóstoltatom Kátai úrral! — magá­ban igy hömmögött az öreg s ezért, no meg az ősi pásztorszokás szerint tisz­tességes számadó-ember módjára betért a pusztai csárdába. Bevitte a kulacsot és disznólábbal bélelt tarisznyáját. Illő kö­szöntés és kézfogás után letelepedett a tölgyfaasztalhoz. Megcsavarta a kulacs­­kupakot, minek után jóizüt szippantott és a bornyuszáju bőingujjal becsület­­tudón letörülte a kulacs léleklyukát, a nemes italt odakniálta Kát a inak: — Kós­tolja már no, kegyelmed is ... Ezt meg a városban, a pipagyujtófogadóban töl­tettem tele. Kátai, a hortobágyi fogadós, tisztes­ségből elfogadta a kínálást. — Jól csúszik! Nem akad görcsre az ember torkán! — véleményezte a pusztai vendéglős. — Kágyon szűrték ezt! — mondta a kondás. —- Kátai fogadós tisztességből, a kiparancsolt meszelybor helyett egész itcést szolgált fel, sőt az asztalhoz ült Szabó gazdával szemben és töltött a po­harakba. — Isten hozta Szabó uramat! llát, mi újság a városban? — Gyászba borult már nékem a világ! — Szabó keserveset sóhajtott, majd elő­kereste félméteres zsebbevalóját, elborult szemét végigtörülte a koekáskendővel. — Talán csak nem az asszonynak esett baja? — szólt részvéttel Kátai. — Az Ur adta, el is vette! — kö­­nyékre támasztotta bus fejét a kondás, — node azért legyen áldott az ő szent neve ... Hetedik gyermeke volt Sárám­nak ... Meghalt ez is. Mindnyájan el­mentek ... Idősek vagyunk már mink, többhöz nincsen reményünk! — sóhaj­tozott a kondás. Közben a főtt disznó­lábat a puha buzacipóval az asztalra helyezte. Kátai még az első koccintás után felállott, Szabó kondás pedig, bár szomorodott szívvel, falatozni kezdett. Falatozgatás közben a csárdaszoba egyik sarkából kiéhezett, lerongyolt gyermek tűnt szemébe... Felbújjántott a kon­dás: — Jaj, édes teremtőm, ilyen korá­ban halt meg az én Jóska fiam!... Gyere közelebb no, te kis ágrólszakadt. — A rongyos fickó egy hivó-szóra az el­­érzékenyült, pityókos (átmeneti állapot a józanságból a részegségbe!) kondáshoz húzódott. A vén kondás könnyezve ölelte magához a gyermekei:_Ugy-e, kis fiam, árva vagy? — Az vagyok én bátyámuram! — Jaj! — a fájdalomtól megcsuklott a kondás hangja, 1_ nem vagy te máu többé árva, kis fiam!... Mától fogvdst gyermekemnek fogadlak. Felnevellek... Ha pediglen majd meghalok, minden keresetem rád marad! — fájdalmasat csuklott az öreg kondás hangja, magá­hoz ölelte, megcsókolta az ágrólszakadt kis csavargót. Kátai, a böszörményi ka­rakán hajdú, bár megbatottan nézte a nem mindennapi örökbefogadást, oda­szólt a kondásnak: — Szabó uram, hét a baj!... Zsidó ez a gyerek... _Az nem hiba, __ szólt a kondás, _. hiszen zsidó volt a Jézus Krisztus urunk is... Kis fiam, mától fogvást Szabó Jóska a neved... Most pedig egyél­­igyál, amennyi jólesik. Azután viszlek a nyájhoz! — Azon módon történt. A vén számadó embernek nevelte a hazátlan kis csavargót és a hortobágyi pusztán idővel Szabó vagy másként Zsidó Jóska lett az első, a legügyesebb, leghíresebb kondás. 2. Olyan idők következtek Debreczen­ben, hogy közmegbotránkozással a bé­­gánybeli zsidó kocsmáfos is disznó­hizlalónak felcsapott. A Bégány-csap­­szél csárdásgazdája szép haszonra szá­mított ezekkel a hízókkal, ámde szárni­­tásaiba lecsapott a mennvkő. A Bégány­­csárdás negyven darab hízóját ugyanis egy éjszaka eltérítették valamiféle zsi­­vány atyafiak; nosza támadt nagy óbégatás a Bégányban. A hithü zsidók és keresztyének ám nevetve mondták: — Úgy kell neki!... Ez a Jehova büntetése ... Zsidó létére minek hizlalt disznót ?! Medgyaszódi Mihály ur volt ekkortájt nemes Debrrezeu város fofiskálisa. Négyszáz forint évi fizetés mellett szol­% Ara 4®00. 'kor.

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék