Magyarság, 1926. május (7. évfolyam, 98-120. szám)

1926-05-01 / 98. szám

2 utópisták úgy érzik, hogy a mi csatlako­zásunkon m­úlik az egész. Mi vagyunk a legnagyobb akadályai ennek az Európára szóló nagy összeölelkezésnek s ha mi el­kezdtük, senki se fog többé neki ellent­­állni. Rainprecht Antal és Két­ly Anna boldog emberek, ráérnek, hogy Páneuró­­páért fájjon a fejük, miután egyéb gon­dunk, amiért fájni kellene, már úgy sin­csen­­ek a világpolitika, a világdiplomá­cia és a pacifizmus magyar bicsérdistái. Az egyszoba-konyhás kispojtások, akik a hat-hétszobás nagy uraságok gondjai miatt nem tudnak aludni... * Hadd idézzünk néhány kinyilatkozta­tást legilletékesebb tényezőkről a május elsejei ünnep jelentőségéről s a világot megváltó szocializmus és kommunizmus biztatásaiból. Azt mondja Georges Soret a proletár­­osztályharc céljairól: „Erőszak, könyör­telen osztályharc és szakadatlan hadi­állapot lehet csak a melegágya és a szülő­bölcsője a társadalmi összeomlásnak. Azok jóságát, akik a munkásságot védeni akar­ják, kíméletlen hálátlansággal viszonozni, azok beszédére, akik az emberi testvéri­ségért küzdenek, gyalázkodással vála­szolni, azoknak pedig, akik a társadalmi békét emlegetik, ütésekkel felelni, mindez nem áll éppen összhangban a valódi szo­cializmus parancsaival, de nagyon kézzel­fogható eljárás, hogy arra figyelmeztes­sük a polgárságot, hogy csak a saját háziügyeivel törődjön. Az erőszak vissza­adja a proletáriátusnak az osztályharc természetes fegyvereit azzal, hogy a pol­gárságot rettegésben tartja és a polgári gyávaságot kihasználja arra, hogy a pro­letariátus akaratát a világra rákénysze­rítse“. Az amerikai szindikalizmus egyik vezető feje, Jack London, ugyanerről a harcról és ezekről a célokról így szól: „A világtörténelem folyamán sohasem volt még hasonló ehhez a készülődő össze­omláshoz. Nem lehet ezt összehasonlítani se az amerikai szabadságharccal, se a francia forradalommal. Ez egészen egye­dülálló, óriási valami. Más forradalmak és összeomlások úgy hasonlítanak hozzá, mint a hulló csillagok a naphoz. Ez­­ első igazi világösszeomlás a világon, amelynek története tele van küzdelmek­kel. És nemcsak ezért, mert ez az első jól átgondolt megmozdulása az embereknek azzal a céllal, hogy egy világmozgalommá legyen, amely határait a föld határaiig terjeszti ki. Ez az összeomlás nem egy népkeserűség kitörése, amely ma levegő­höz jut, hogy holnap újra eltűnjön; itt hétmillió elvtárs masíroz együtt egy nagy­szerűen megszervezett, világot átfogó, romboló hadseregben. Ennek a hadsereg­nek csatakiáltása: nincs kegyelem senki számára! Mi, mindent követelünk, amit ti birtok. És mi nem elégszünk meg ke­vesebbel, csak mindazzal, amit ti birtok. Mi, a hatalom gyeplőjét és az emberiség sorsát kezünkbe akarjuk venni. Az össze­omlás közeleg! Próbálja föltartani, aki tudja!“ Vincent St. John, az amerikai szocia­lista munkásság egyik vezére a kommu­nista internacionálé céljairól így nyilat­kozik: „A mi harci eszközeink egyedül és kizárólag ahhoz a szemponthoz igazod­nak, hogy a hatalom megszerzéséből a lehető legnagyobb előnyt biztosítsuk a magunk számára. A jog, vagy jogtalanság kérdése bennünket nem érdekel“. Az olasz Arturo Giovanniti erről a kérdésről eze­ket mondja: „Nekünk az a szándékunk, hogy egy nap a nagyipari üzemeket ural­munk alá vegyük, még­pedig három jól megfontolt jogcímen. Először: mert szük­ségünk van rájuk, másodszor, mert bírni akarjuk őket, harmadszor, mert hatal­munk van hozzá, hogy megszerezzük őket. Hogy ez a törekvésünk erkölcsi értelem­ben jogosult-e, vagy nem, semmi közünk hozzá. Nem akarunk egy pillanatot se vesztegetni azzal, hogy ehhez a lépéshez való jogunkat bizonyítgassuk. Majd utó­lag aztán, esetleg mi is megtehetjük, hogy amikor már a hatalom és a közjavak bir­tokunkban vannak, igazolásunkra szép teóriákat eszeljünk ki, mint ahogy a burzsoá és a kapitalizmus tette és teszi. Mi sem könnyebb, mint a hatalmat egy­idejűleg törvényszerűvé tenni. A társa­dalmi összeomlás tehát a mi véleményünk szerint nem a jogosság által megokolt szükségszerűség, hanem egyszerűen a ha­talmat szolgáló szükségszerűség“. A fran­cia szindikalista mozgalom egyik vezére, Eduard Bert ezt mondja: „A szellemi vezetőosztályok, az úgynevezett értelmi­ség kiválogatása a nagy összeomlás után helyet fog adni a proletárkiképzés mun­kájának. Az úgynevezett értelmiség nem egyéb, mint egy haszontalan előjogokkal felruházott osztály. A művészet egy hű­béri társadalom ránkerőszakolt hagya­téka. Az úgynevezett tudománnyal szin­tén el fogunk bánni. Mi, vissza fogunk térni a tudományok helyett az ösztönök­höz, minden felvilágosodás leghatalma­sabb lelki forrásaihoz“. Harrold Cooks, az amerikai szociológus ezt mondja: „A szocializmus igazi erkölcstana ugyanaz, mint a háborúé. Amit a szocialisták akar­nak, nem egy lépés a haladás útján, hanem szétrombolása az egész meglevő világnak, hogy egy új világot lehessen teremteni, olyat, amilyent ők elgondol­nak. Az ő erkölcsi céljuk merőben ellen­tétje annak, amit az összes nagy vallásos mozgalmak eddig maguk elé tűztek. Az emberek közt való béke és jóakarat helyett ők mindenki háborúját hirdetik min­denki ellen. S erre a célra fölhasználják és fölkorbácsolják az irigység, a gyűlölet és a bosszú minden szenvedélyét. Azt kér­ditek, — mondják a szocialisták — hogy, vájjon az, amit akarnak jogos-e? Mit ér­tetek ti, jog és igazságosság alatt? Ben­nünket csak egy kérdés érdekel, az, hogy amit akarunk, jó-e nekünk. Ha jó, akkor jogos és igazságos is.“ * Herriot volt miniszterelnök, a francia kamara elnöke, a francia felsőbb oktatás céljait szolgáló szabadegyesület legutóbbi kongresszusán egyebek közt a következő­ket mondta: „Ha a pénz egyszer olyan hatalommá válik nálunk, amely egymagá­ban eldöntheti az érvényesülés lehetősé­gét, ez nemzeti szerencsétlenséget fog je­lenteni. Ha a francia ifjúság a pénz túl­tengő befolyása folytán meg lesz fosztva attól, hogy tehetsége szerint érvényesül­hessen és feltörhessen a legmagasabb pozí­ciókig, ez annak jele lesz, hogy Francia­­ország és a francia nemzet meg van cson­kítva. ‘ Ha Franciaországban a pénz és a nagy­tőke ilyen jelentőségre kezd szert tenni és ilyen elnyomó és kirekesztő formákban érezteti befolyását a tehetségek kiválasz­tására és érvényesülésére s ha a francia ifjúságnak csak ettől az egy akadálytól kell félnie s Herriot máris a nemzet megcsonkításáról beszél, mit mondjunk mi? Mi a francia ifjúság küzdelme a mienkhez képest s mik az ő akadályaik azokhoz viszonyítva, amelyek a mi sze­gény, lerongyolódott értelmiségünk új nemzedéke elé tornyosulnak? Franchet D'Esperay annak idején azt mondta a Károlyi-féle belgrádi deputációnak, hogy mit se tesz, ha Magyarországot a béke megfosztja bányáitól és természeti kin­cseitől, építsenek a magyarok szélmalmo­kat az Alföldön. A francia értelmiség, a középosztály, most másrészről a nagy kapi­talizmus, másrészről a forradalmi szocia­lizmus nyomása alatt lassan-lassan ugyan­ahhoz a nagy kérdőjelhez érkezik el, amely elé bennünket Magyarország meg­csonkítása állított. Megcsonkítottak min­ket s kimondták a halálos ítéletet arra az osztályra, melyben a nemzet öntudata és jövendő gondja legelevenebben élt s most ugyanennek a veszélynek előszelét érzik. Mit ajánljunk nekik a szélmalmokért cserébe, melyekkel bennünket francia udvariassággal megajándékoztak? gálta ki a debreczeniek törvénykezését. Hangos szavú, h­amari kezű belső ember volt Medgyaszódi úr. Már kezdettől nem isteni feddésnek, hanem a legvakmerőbb zsiványcsinynek ítélte a negyven darab hizó eltüntetését. Minthogy pedig a Bégány-csárdás az illő jutalmazást meg­ígérte, még inkább felbuzdult a főfiská­lis és a pandúrkomiszárust hat legényé­vel menten lóra ültette. Sőt, az elveszett jószágok keresésére nemcsak a pandú­rokat, hanem Veszprémi László mező­­rendőrbiztos urat is útnak indította. Veszprémi László mezőrendőrbiztos, a volt 48-as honvédhuszár-főhadnagy az ilyen félkézkalmárdolgokban nagy tu­dós volt, egyenesen a Kanadán-f­öldj­ének fordult, — a pásztorok a Hortobágy­­folyó mellékét nevezték igy ... Abban az időben az ilyen eltérített jószágok sűrűn előfordultak a Hortobágy-pusz­­tán. Vendégjószágnak nevezték az ilye­neket. Gulyánál, ménesnél, birkafarka s disznónyáj között megoszlottak, pihenő­helyet találtak addig, míg veszélytele­­nebbül továbbíthatták őket. Ha azután hálából pár darabot ott felejtettek, ebből nem kerekedett baj, az ezernyi tö­meg között fel sem tűntek. " ha még nyomra is jött a károsult, urát nem ta­lálta a zsiványságnak, hiszen széles a hortobágyi puszta, sötétek a hortobágyi éjszakák és bizonyossággal sohasem lehe­tett ellenőrizni, honnét s merre téve­­lyegnek el a jószágok?!... Veszprémi László mezőbiztos a bégánybeli negyven darab disznókat illetőleg Zsidó Jóska számadó nyájára vetett gyanút. Szép estender kulacsborokkal terhelt kocsin szekerezett ki a kondástanyához. Barát­ságosan­ kezelt a hires számadóval. — Szabó uram, most én itt kifogatok. Megpihentetek. — Jobbkor nem jöhetett volna, tekin­tetes uram... — Mire értsem ezt, József gazda?! — Hát, csak egy véletlen eset ez, uram... A bojtárom úgy hajintott meg egy gyenge malacot, menten eltört a malac lába... Hát, leszúrtam a ma­lacot, ennélfogva most egy malac­­tokányt főzök vacsorára. — No, ez már igazán finom horto­bágyi csemege lesz, hanem a bort meg majd én adom a vacsorához ... Igaz, hogy veszekedettül is éhes vagyok. Kifá­radtam, nagyon kifáradtam a sok hajta­tásban! — Szabó József a „hajtatás“ szóra fülelni kezdett. _ Hm! __ köszörült a torkán,­­ a malad­okányos bogrács alatt megigazí­totta a tüzet. Veszprémi biztos folytatta puhatolódzó beszédét: — Tán Szabó gazda is hallott már afelől !... A Bégány-csapszék csárdásá­val a múlt napokban mi történt?! — Messze esik Debreczentől a Nagy­­hortobágy, tekintetes uram, — a kondás kitért a kérdés elől. Veszprémi azonban tovább járta a magáét. — Én nem is mondom, hogy meg nem érdemelte ... Mert, ha olyan szent zsidó, minek hizlal disznót... De azért negy­ven darab disznó mégis szép csapat­disznó. — Az bizony szép csapat, tekintetes uram. — Bánná a fene, hogy eltérítették tőle... Ámde, ép is élővel élek és az a zsidó két disznót ígért, ha nyomra ve­zetem ... ! Nehéz sor lesz az, uram! *— kum­mintotta a kondás, — noha tekintetes uram érti a dolgát. — Egy­ ember mégis csak egy­ ember! — sunyitotta óvatosan a mezőbiztos. Mindjárt más beszédre is tért át, mert ahol a tanyához lovagolt Barcza Dániel tol­vajkergető komiszárus is két pandúr­­legényével ... Mintha csak hivó szóra érkeztek volna, ekkorra elkészült a k­­i­­tű­nő malac­okány. Midőn pedig kiürül­tek a kulacsok, Róka Gergő lovaspandúrt elugratták a hortobágyi csárdába vison­­tai pirosért. Hajnalig fennbeszélget­tek az urak a kondással, aki reggelre szint vallott és a negyven darab disznót kiterelte a nyájból. — Hanem tovább ne firtassanak a te­kintetes urak!... Mert én csak vendég­jószágelfogadó voltam! mondotta Szabó kondás. — Éjszaka hajtották ide ezeket a jószágokat... Itt meg, hiszen úgyis tetszenek tudni, szélen lakunk... Ennél többet nem tudok ... Ha tudnék, sem mondhatnám el, mert az én fejem bánhatná meg! — Azzal végződött a do­log, hogy a Bégány-csárdás az előkerült disznókból mind a főfiskálisnak, mind a két komiszárusnak leadta a dézsmát, sőt a főfiskális Zsidó Jóskát is megszoron­gatta. — Barátom, — mondta a kondásnak, — kendnél találták a disznókat... Bár, elhiszem kendnek, hogy a nyájába csak vendégjószágként kerültek ezek a disz­nók, hanem én tiszti ember is vagyok egy személyben, tehát a törvényt alkal­maznom kell... Hm, hát izé, azért majd én most... — Tekintetes uram! — Szabó Kon­dás szontyolodottan csóválta meg fejét, — ne folytassuk tovább’. 15 Belátom, hogy itt már nekem is osztozkodni kell a kárból... Az a Bégány-zsidó ugyan visszakapta a magáét, hanem mivel az ilyen magamféle embernek mindig meg­­élője volt a törvénybejárás, csakhogy békességben maradjak és végérvénye­sen befejezzük ezt a disznósort, magam jószántából én is felajánlok öt darab hízni való nagy disznót tekintetes uramnak... — Amit így megígért, be­váltotta Zsidó-Szabó József, a főfiskális hiánytalanul megkapta a disznókat. 3. A Medgyaszódi Mihály főfiskális úr kondásának Kömpöly Bálint volt a neve, Szoboszlóról, a hajduföldről származott át a debreczeni határba. Rendes, helyt­álló kondásembernek ismerte meg a gaz­dája, későbbet, uj esztendő közeledtével nagyon megváltozott Kömpöly Bálint. Földnek horgasztott fejjel gyakran el­­hagyogatta nyáját. Busan kóborgott el erre és arra is, pedig a főfiskális már többekszer szidalmazta csavargásaiért. Bálint hallgatag tűrt el minden feddést, csupán nagyokat sóhajtozott... Bálint bús jövés-menéseinek, fájdalmas sóhaj­­tozásainak titka végül mégis kipattant a karácsonyi jószágolvasásnál. Medgya­szódi főfiskális dühödten förmedt Bá­lintra : _Tyúk, te fakutya! Hát, hová tetted a disznókat?! — Mindenfelé kerestem már őket! —» hebegte Kömpöly Bálint. A karácsonyi jószágolvasásnál ugyanis kiderült, hogy a nyájból szőrén-szálán elveszett öli disznó, amelyek után azóta hiában kuta­kodott Bálint. — Ha elő nem, kerülnek azok A diai» 1926 május 1, szombat A Széchienyi~fürdő népfürdőjének és uszo­dájának pályatervei — A Magyarság tudósítójától — A főváros a Széch­enyi-fürdő és az állat* kerti ut között a fürdőhöz hozzáépitett és be­­lőle egységesen kiképezett uszodát és népgőz* fürdőt akar építeni és erre a tervére pálya* zatot hir’-tott. A beérkezett tervrajzok kö­zött már megtörtént a döntés, de a megbízást még nem adták ki, egyelőre a pályaterveket állították ki a Vigadóban. Az első díjat Francsek Imre építész kapta. Tervének fő jellemző vonása a klasszikus szépség és pompázatos harmónia. A meglévő Széchenyi-fürdőhöz hozzáépített szárny fő­frontja, az állatkert felé néző főhomlokzat gazdag és nyugodt kiképzésű és a versaillesi palota mintájára igen szép látványt ad. De ez az épületrész túl magas, majdnem egészen elfödi a meglévő fürdő hátsó épületét és ab­ból jóformán csak a kupola látható. Ez a külső front minden szépsége mellett a régi­hez viszonyítva túlpompázó is. A belső rész, amely a szabadban levő uszodát zárja körül, már nem ilyen szerecsés megoldású, aprólé­kos, nyugtalan is, azonfelül a szabad terület­ből sokat beépít és az uszoda mellett kevés helyet hagy a napfü­rdőzőknek. A máso­dik díj nyertese Hajós Alfréd pálya­­zerve. Hajós Alfréd régi sportember, az úszósport első athéni világbajnoka, a tavalyi párisi Stadion-eszmepályázat nyertese, mind­ez a maga itt aktuális célszerűségével érvé­nyesül is díjat nyert pályázatán. A fürdő­épület frontja hozzásimul és kiegészíti az alapépü­let meglévő arh­itektúráját. Ha nem is oly szép és pompázatos, mint az első díj nyerteséé, de nyugodt és tiszta elgondolása. A belső rész, az uszodának a kiképzése pedig sokkal tökéletesebb és praktikusabb. Ez a belső rész, nyugodt architektúrájával, praktikus beosztású, nagy, szabad tereivel és levegős napsütésével, mintaszerű megoldást kapott. Versenyek esetén a nagyközönség el­helyezésére a tribünökön kívül az öltözők fe­letti terrasz is szolgál, ezen a terraszon kü­lönben a medencék mellett elterülő nagy ho­mokos részen kívül is lehet napozni. Az új fürdő megépítésénél nagyszerű mód adódik­­ két, az első és a második díjat nyert pályaterv egyesítésére és egymás kiegészíté­­sére. A népfürdő épületének külső frontja valamivel alacsonyabb méretekben legyen a gyönyörű megoldású első tervé, az uszoda megoldása pedig és a belső kiképzés a máso­dik tervé, így a főváros a főépülethez ideáli­san hozzásimuló és praktikusságában, üzem­­képességében és használhatóságában a leg­­moder­nebbül megoldott új nagy fürdőhöz jut. A kiállított tervek közül a harmadik díjat nyert Kracsány Virgil munkája különösen alaprajzának gazdagságával, a megdicsért Jónás Dávid és Zsigmond pályaterve pedig belső látképének egységességével és artiszti­­kusságával kelt méltó feltűnést.

Next