Magyarság, 1926. május (7. évfolyam, 98-120. szám)

1926-05-01 / 98. szám

IO MfflBSlff 1926 május 1, szombat Új gyűjteményes kiadás készül Gárdonyi Géza műveiből Az író három posztumusz regénye is benne lesz a gyűjteményben "Alig van a magyar irodalomban író, akit j­obban és mégis kevésbé ismert volna a közönség Gárdonyi Gézát "­. Jól ismerte f m­int írót, de egyáltalában nem ismerte mint Hubert. Gárdonyi sohasem mutogatta ma­gát. Nem tartozott azok közé az írók közé, akik mindenáron beszéltetnek magukról. Kerülte a nyilvánosságot. A szó szoros ér­telmében menekült a népszerűség elől. És id­égis népszerű volt. Sőt a legnépszerűbb, de nem az ember, hanem az író. A könyvei mindenkit érdekeltek. A műveit olvasták, szerették és így kezdtek érdeklődni az ember iránt is. Az embert azonban a titokzatosság homálya vette körül, ami még jobban fo­kozta az érdeklődést és kíváncsiságot, amely személye felé fordult. Elvonult, zárkózott természete szinte fölébe emelte őt az átlag színvonalnak. A magasabb rendű lények, a kivételes elhivatott emberek nimbusza sugár­zott a fejére glóriát. Legendák­­ keletkeztek róla, különös lakásáról fenn a magasban az egri vár fölött, az ablaktalan szobáról, amely felülről kapja világítását, s amelyben fan­tasztikus hangszerek végeláthatatlan könyv­­glédák és hosszúszárú pipák közt, illatos do­hányfüstből kékes félhomályban él a világ legegyszerűbb, legnépiesebb, mégis legarisz­­tokratikusabb írója. Találgatta, törte a fejét rajta mindenki, hogy telik ki a Göre-histó­­riák jóízű, kacagtató humora, gyakran szinte gyermekesen ártatlan derűje ettől a Világtól elvonult, komor írótól. Írói körökben csak az egri remete r­éven ismerték, de ez a remete nem töltötte idejét meddő elmélkedéssel elzárkózottságában. Az egri elvonultságnak megvolt a maga ered­ménye. Gárdonyi 1897-ben költözött Egerbe és ettől az időtől kezdve csaknem hossz álló esztendeig, mig az iró munkaerejét kora és amúgy is beteges természete alá nem ásta, minden év megtermette a maga kőzetét, oly­kor bizony kettőt is. A legmagyarabb iró És Gárdonyi népszerűsége és irodalmi si­kere egyre nőtt. A Göre históriánál nem volt kapósabb könyv az országban. De ta­lán még nagyobb sikert aratott gyönyörű regénye, az Egri csillagok, amelynek megje­lenése után úgy kezdtek tekinteni, mint Jókai nagy tradícióinak letéteményesét. A Bor diadala a Nemzeti Színházban egyet jelentett nem is a népszínmű újjászületésé­vel, de a magyar parasztdarab megszületé­sével és az a páratlan siker, amelyhez fog­hatóról akkoriban álmodni sem mertek a Nemzeti Színházban, egyszeriben az ország legelső írói közé emelte Gárdonyit. Vala­hogy különben az egész egyénisége beleta­lált az akkori korszellemben. Magyarország akkor volt a nagyság, a jólét, a kultúra, a dicsőség tetőpontján. Az ország ezredéves fenállásának ünnepe, a boldog, ragyogó millenium, felfokozta a nemzeti önérzetet. Mindenki büszke volt rá, hogy magyar. Or­szágos kultusza volt mindannak, ami jelleg­zetesen magyar, ami kidomborítja a nemzeti karaktert, a faji sajátosságokat, a magyar erényeket. És Gárdonyi Géza egyéniségé­ben, Gárdonyi Géza művében ez a magyar karakter volt az uralkodó. Olyan féltő, sze­rető odaadással, olyan rajongó büszkeség­gel, olyan minden érzelmi rezzenését, min­den gondolatát, nyelvének járását irányító erővel senki sem ápolta magában a magyar­ságot, mint Gárdonyi Géza. S amellett ez a magyarság nem volt benne hivalkodó cégér, üresen kongó szólamosság. Őszinte, bensőséges, közvetlen és természe­tes volt, mint minden más érzése és ezért nem is ment művészetének rovására, hanem csak új szint, új, egészen eredeti zamatot adott művészetének. Nem lehet tehát csodál­kozni azon, hogy a tradicionális nemzeti alapon álló írók között talán csak Gárdonyi volt az egyetlen, akinek rendkívüli tehet­ségét, írói nagyságát a túlsó oldalon is elis­merték. Több, legfogékonyabb, benyomásokra legin­kább kész korában ehhez állt legközelebb. Nem csoda hát, ha a magyar falut, " magyar pa­rasztot nagyobb szeretettel, melegebb költői­­séggel, tisztább művészettel még egyetlen írónk sem festette meg. A Pöhölyek, a Bor, a Messze van odáig, alakjai a magyar karak­tert mintázó író kisplasztikának legcsodála­tosabb mesterművei. Bensőségben, költői szépségben, s az egyszerűség megrázó erejé­ben pedig semmi sem múlja fölül irodalmunk­ban „Az én falum“ bámulatos művészeti raj­zait, amelyeknek mindegyike igazi chef d’oneure, és bátran kiállja a versenyt Mik­száth két hasonló tárgyú munkájával, a „Jó palócokkal“ vagy a „Tót atyafiakkal“. Gárdonyi tehát tud olyan érdekesen elbe­szélni mint Jókai, akitől különben fiatal korá­ban sokat is tanult. Történelmi regényei is olyan érdekfeszítőek, mint valami detektív­­regény. Megfigyelőereje Mikszáthéval vetek­szik. Van azonban két olyan jellegzetes vo­nása, amelyben különbözik a magyar regény másik két halhatatlan mesterétől vagy amely két karakterisztikum benne erősebb mértékben van meg, mint a másik kettőben. Gárdonyi írásaiban sokkal több a szubjektív lirizmus, mint akár Jókai, akár Mikszáth műveiben. Ami azonban a legnagyobb jelentőségű, iro­dalmunk regényíró hiányában kétségkívül Gárdonyi a legmagyarabb. Jókainak vannak ugyan pompás magyar figurái, egynéhány magyar korrajza csodálatos szépségű, a ma­gyar föld asszimiláló erejéről írt regénye az Új földesúr egyik kivételes remeke irodal­munknak, azonban alakjainak legnagyobb ré­sze mégis az egykorú francia irodalom roman­tikus hőseivel tart rokonságot. Mikszáth min­den írásában van valami szlávos lágyság, a mosolya is szlávosan ravaszkodó, huncutkás mosoly szemben Gárdonyi nyílt, őszinte, ma­gyar derűjével. Gárdonyi műve első betűjétől az utolsó magyar. Gyönyörű programm és egyben lerázhatatlan lelki kényszerűség az ő magyarsága. Csak magyar akar lenni, de más lenni nem is tudna. Gyűlöli, ami nem magyar, s rajongásig szereti a falut, mert ott még rom­latlanul, hamisítatlanul van meg a magyar­ság. Megvan a saját egyéniségében és egész művében is a magyar paraszt nagy nyugalma, nyíltsága, őszintesége és finom, szemérmes tar­tózkodása, együk legértékesebb, legszebb eré­nye a romlatlan, tiszta magyar fajtának. Gárdonyi és Jókai Egészen különös, hogy egy írónak, akinek egész műve ilyen népszerű volt, akinek sze­mélyét állandó érdeklődés vette körül, aki­nek könyvei az akkori magyar könyvpiac legkelendőbb értékei közé tartoztak s akinek nagy írói értékét mindenki megbecsülte, még életében nem rendeztek egységes gyűj­teményes kiadást a műveiből. Ennek oka ta­lán kizárólag az az ellentét volt, amely az utóbbi években megbontotta a harmóniát az író és kiadója közt. Pedig erre az egységes kiadásra szükség volt, hogy Jókai és Mik­száth összes műveinek szép kiadása mellé oda kerüljön az ország minden könyvtárába Gárdonyi oeuvre-je is, mint ahogyan a köz­­tudatban úgyis egyik tagja volt már annak a nagy magyar elbeszélő-triásznak, amely ebből a három névből fonódott koronának az egész hatalmas lendülettel megindult ma­gyar szépirodalomra. A triászból Gárdonyi volt a legfiatalabb. Ő állott legközelebb a jelenhez, a mához, de ő állt a legközelebb a magyar szívekhez is. Jókai műve egy fantasztikus világot, hősök­nek, csodálatos kalandoroknak, színes, pu­­­oreszk múltaknak tarka-barka nyüzsgésé­vel kápráztatta el az olvasót. Mikszáth Kál­mán műveiben egy letűnt nemzedék, a patriarchiális magyar vármegye, a régi vá­gású magyar úr, a konzervatív magyar kurtanemes s a városi befolyástól még csak­nem egészen érintetlen falu és paraszt eleve­nedett meg. Ma már ez a világ is egészen a múlté. De Gárdonyi a maga korát irta meg, olyan hit'-'gesen, ahogy akkor élt, ahogy a tulajdon szén­ével látta, ahogy lelkének cso­dálatos finomságú megértésével, legkisebb ág­yalataival magába szívta. Gárdonyi a je­len írója. Alakjai most is élnek, az ő faluja a h­­i falunk, az ő parasztjai még a mai ma­gyar paraszt, hiszen legutolsó regényei és novellái még témájukban is magukon hord­ják a legfrissebb aktualitás bélyegét. Annyira a jelen írója Gárdonyi, hogy még azokban a munkáiban is, amelyeknek törté­nelmi hátteret ad s amelyekben gondos tanul­mány alapján szeret hűséges és a múlt szelle­­me" megértő korr­ímt adni, a figurák tulaj­donképpen mind mai, reális életet élő alakok, akiket az író a mából helyezett vissza a múlt keretébe. A maiságnak, realitásnak ez a nagy ereje s előadásának közvetlensége hozza Gárdonyit olyan közel a mai iró lelkéhez. Másik nagy értéke irói tehetségének csodá­latos megfigyelőereje. Jókainál nem volt forr­ó megfigyelés. Ő az elbes-...... ' ;k nagy tehetségével, a meseszövő fantáziával, a képzeletnek szertelen kalandos csapongásával m­i"-ölte el az olvasót. Gárdonyinak is volt fantáziája. Ez a fantázia azonban egészen más természetű, mint Jókaié. Gárdonyi is tud mesét szőni, bár nála nem a meglepő, roman­tikus fordulatok teszik érdekessé a történetet, hanem a megírásnak, az előadásnak az a bra­vúros művészete, amely a fölösleges szavak és cikornyák minden sallangjától le­fosztva, folytonosan előbbre viszi a törté­netet. Gárdonyi ezt a kérdést csodálatos írásművészetével oldja­ meg. És nála a fan­tázia nem színes, kalandos, szövevényes ér­­dekfeszítő meséket gondol ki, hanem alakokat teremt. Az embereknek, az érdekes karakter­figuráknak hosszú sorát. Ezek a figurák azonban nem a képzelet üresen lézengő árnyai, hanem tele vannak élettel, hús van rajtuk, vér csörgedez az erükben, elevenek, lélekzenek, éreznek, örülnek és simák és az olvasónak velük együtt kell nevetnie és sírnia. A fantáziának ez a fajtája, amely eddig valamennyi íróink közül Gárdonyiban volt meg a legtisztultabb formában, az úgy­nevezett teremtő fantázia és ezt bámulta Gárdonyi olyan őszinte lelkesedéssel Balzac regényeiben, akit éppen a regényeit benépe­sítő eleven alakok sokaságáért tartott nagy írónak, míg Maupassant-nál a megírás mű­vészetét becsülte. Gárdonyi parasztjai A teremtő fantázia alapja a megfigyelés ereje. Ez a megfigyelő erő a gerince, a lé­nyege, csodálatos nagy varázsa Gárdonyi mű­vészetének. És ennek a megfigyelőerőnek az ad különös eredetiséget, hogy Gárdonyi nem csak a szemével lát, mint a mai realisták és naturalisták legnagyobb része, akik csak hű­ségesen lefotografálják, amit látnak, hanem a lelkével és a szívével. Gárdonyi költője a realitásnak. Amit ő ad az írásaiban az maga az élet maga a valóság és mégis úgy hat, mintha valami bűbájos Andersen-mese volna. És Gárdonyi megfigyelőereje ugyanazzal a tökéletes pontossággal működik, akármelyik felét szemléli a világnak, amelyet eredeti gon­dolkodása két részre osztott, városi és falusi emberek világára. Figurái éppen olyan élet­­hűek, éppen olyan elevenek, akár a városi embereket ezeket a „zsebórához láncolt sze­gény rabokat“ ír­ja le, akár a falusi ember egy­szerű világát festi, ahol szabad és természetes minden s ahol az ég csodái és a föld szépsé­gei szinte összefognak a primitív lelkű ember boldogítására és gyönyörködtetésére. Mert Gárdonyi szive egész szeretetével lelke minden odaadásával mégis csak a magyar fa­lun, mégis csak a magyar paraszton csüng. Élete körülményeinél fogva ezt volt alkalma legjobban megismerni.. Szive, lelke­legesen­Gárdonyinak csak a neve volt német, az apját még Ziegler Sándornak hívták, de szíve, lelke, egész gondolkodása magyar volt. Nyelve is a legtisztább magyarság egész irodalmunk­ban, olyan ízes, annyira ment minden idegen idióma befolyásától, hogy alig van egy-két írónk, aki ebben a tekintetben hozzáfogható volna. De nem is csoda ez, Gárdonyi, aki a magyarok letörhetetlen kemény akcentusával ejtette a késő tanult német szót, már az apai háznál magába szívta a magyarság lángoló szeretetét. Apja, mint kitűnő puskaműves vett részt a negyvennyolcas szabadságharc­ban, s az abszolutizmus korszakában idegen név alatt kényszerült bujdosásra, mindvégig megmaradt rendíthetetlen, nyakas magyar­nak, aki fiát Petőfi és Kossuth tiszteletére ta­nította. Gyermekkorát és fiatal éveit az or­szág legmagyarabb vidékein, Borsod-, Heves- és Somogy megyében töltötte. Gárdonyi és mint kezdő uj­ságiró is szinmagyar városok­ban, Győrött és Szegeden dolgozott. Csak ké­sőbb került Budapestre, de sohasem érezte itt jól magát. Visszakivánkozott a vidékre s ha­marosan le is költözött a fővárosból az ország egyik legmagyarabb vidéki városába, Egerbe és ott lakott aztán élete végéig. A legmagyarabb írónak, aki amellett az el­beszélés és a magyar széppróza klasszikus mestere, a magyar irodalomnak európai vi­szonylatban is megbecsülhetetlen értéke, nem szabad hiányoznia egyetlen magyar könyv­tárból sem. Gárdonyi a magyar család leg­tipikusabb írója. Ő maga is háládatos, végte­len gyöngédségű fiú s gyermekeit őszintén szerető apa volt egész életében. Műve csupa meghitt intimitás, kedves, jószagú magyar szoba, amelyben az egész nemzet úgy borul össze, mint valami boldog, nagy család, amely örömét, szomorúságát így osztja meg az együttlét temperáló nyugalmában. Nem lehet olyan magyar család, amelynek mindennapi olvasmányai közé ne tartozzék Gárdonyi. Jó­kai és Mikszáth mellé őt is oda kell állítani a mindennapos magyar olvasmányok polcára. Erre akar most módot adni a Gárdonyi Géza Irodalmi­ Társaság, amely kettős mozgalmat indított Gárdonyi emlékének megörökítésére Megmozgatja az egész ország közvéleményét s az egész nemzet áldozatkészségéből szobrot fog emelni a halhatatlan írónak az ország fő­városában. De, hogy ezt a mozgalmat kellő­képpen alátámassza, nem talált alkalmasabb agitátort, népszerűbb közbenjárót, mint ma­gát Gárdonyit. Ha Gárdonyi szólal meg, a maga íróművészetének ellenállhatatlan vará­zsával, nincs az a magyar szív, amely ridegen elzárkózhatik. Ezért, hogy az egész országot újra hangossá tegye Gárdonyi nevétől, elhatá­rozta, hogy egységes gyűjteményt, ünnepi köntösben, ünnepi kiadást rendez Gárdonyi legjobb munkáiból. A gyűjteményes kiadás A Gárdonyi­ Társaság úgy szedte össze a tizenöt kötetből álló ünnepi kiadást, hogy Gárdonyit mint írót és mint embert, minden jellegzetes tulajdonságával, tehetségének min­den értékes kvalitásával és egyéniségének fej­­lődésvona­lát is szemléltetve, minden oldaláról megvilágítva állítsa elénk. Ez már magában is megbecsülhetetlen értéke ennek az új gyűj­teményes kiadásnak. De nem ezen az általá­nos becsén kívül olyan különleges kvalitása is, amely megjelenését egyenesen irodalmi ese­ménnyé s az egész kiadást irodalomtörténet jelentőségűvé teszi. Ebben az új gyűjteményes kiadásban jelenik meg először Gárdonyinak, három még eddig ki nem adott posztumusz regénye. Olyan nagy jelentőségű írónál, min Gárdonyi, aki kétségkívül az első vonalba tartozik világirodalmi viszonylatban is, a halála után nyilvánosságra kerülő levelek, véletlenül megtalált följegyzések, esetleg töre­­dékes sorok is nagy értéket jelentenek iro­dalmi szempontból, elképzelhető már most annak a ténynek irodalmi és irodalomtörté­neti jelentősége, mikor nem töredékeket, nem vázlatokat, hanem teljesen befejezett, nyom­dafestékre kész regényt találnak abban az íróasztalfiókban, amelyet Gárdonyi utolsó éveiben kiadójának tekintett. Ez a három re­gény: A kapitány, továbbá a Vallomás és a Zivatar pékeknél, három, Gárdonyi legcsiszol­tabb miniatűr-művészetével készült kis regény ebben a gyűjteményes kiadásban jelenik meg. A közönségnek tehát két Gárdonyit is ad egy­szerre ez a kiadás; a régi, népszerű, minden­kinek kedves, körülrajongott Gárdonyit és egy újat, még ismeretlent, akit azonban alig­hanem még a réginél is jobban meg fognak szeretni. A Gárdonyi Irodalmi­ Társaság szobor­­bizottságának, amely ezt az új gyűjteményes kiadást sajtó alá rendezte, az a cél lebegett szeme előtt, hogy Gárdonyi nevétől újra han­gossá tegye az egész országot, gondoskodnia kellett tehát, hogy ez az új gyűjteményes ki­adás mennél szélesebb rétegekben terjedjen el. Éppen ezért kikötötte a kiadónál, hogy az ünnepi kiadást olyan feltételek mellett hozza forgalomba, olyan előnyös módon tegye hozzá­férhetővé, hogy megszerzése a mai súlyos gaz­dasági helyzetben se okozzon különösebb ne­hézséget a legszerényebb anyagi viszonyok közt élő olvasóközönségnek se, s hogy ne le­gyen semmi akadálya annak, hogy ez az új gyűjteményes kiadás tényleg Magyarország olvasóközönségének legszélesebb rétegeiben terjessze el Gárdonyit. Volt alkalmunk megszemlélni a készülő kiadás néhány kötetét és a legőszintébben megállapíthatjuk, hogy a Gárdonyi­ Társaság nagyon helyesen cselekedett, mikor a Dante kiadóvállalatra esett a választása, mert ez az új kiadás annyi szeretettel, annyi áldozat­­készséggel, olyan odaadó gonddal készült, amilyet Gárdonyi nagy egyénisége valóban megérdemel. Szebb, ízlésesebb, elegánsabb magyar könyve nincs és nem is lesz egyhamar a magyar könyvpiacon, mint az új Gárdonyi-kiadás kö­tetei. A hibátlan, csillogó fehérségű famentes papír, amelyre a kiadást nyomták, tisztán, olvashatóan, a szemnek minden tekintetben kellemesen adja ki a gyönyörű metszésű, gondosan nyomott betűket. A kötetek kettős címlapja artisztikus rajzú betűivel és disz­­krét keretével páratlan eleganciájú. Ugyan­ilyen előkelő és disztingvált ízlésű a kötés is, amelynek rajza Végh­ Gusztáv legsikerültebb munkai közé tartozik. Mindent egybevéve ez a szép és impozáns kiadás — úgy belső tartal­mát, mint köntösét tekintve — méltón fogja reprezentálni Gárdonyi nagy egyéniségét, a igazi szellemi kincseskamrája lesz minden magyar családnak, hisze és értéke mind­­n magyar könyvtárban annak a polcnak, amelyre a legmegbecsültebb, legdédelgetettebb­ szerzők legkedvesebb könyveit állítják. Szobrot Gárdonyinak Kincsek közt koldus aki vakon megy el GÁRDONYI írásai mellett.

Next