Magyarság, 1926. augusztus (7. évfolyam, 173-196. szám)
1926-08-03 / 173. szám
llAmiktli A * A KI FÉLÉVRE 300.000 X. NEGYEDÉVRE 100.000 XXOT HÓRA 00.000 KORONA. EGYES 1ZÁH |Ara hétköznap 3000 x, vasárnap 4000 x AUSZTRIÁBAN HÉTKÖZNAP 30 SARAS, VASÁRNAP 40 GARAS FELELŐS SZERKESZTŐ: MILOTAY ISTVÁN BUDAPEST, 1926 AUGUSZTUS 3, KEDD SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATAL BUDAPEST, VIII., JÓZSEF-KÖRÚT 5. SZÁM TELEFON) JÓZSEF 68-90, JÓZSEF 68-91, JÓZSEF 68-93 LEVÉLCÍM) BUDAPEST 741, POSTAFIÓK 10 MEGJELENIK HÉTFŐ KIVÉTELÉVEL MINDEN NAP - ' ...........■■■—«— ÚI VII. ÉVFOLYAM 173. (1646.) SZÁM Magyarország kivételével rövidesen mindenütt megszűnik a katonai ellenőrzés Nálunk most súlyosbították az ellenőrzés feltételeit — A Magyarság tudósítójától — A békeszerződések embertelen rendelkezéseinek hosszú sorából, a területcsonkítás mellett, a katonai ellenőrzés nehezedett legsúlyosabban a központi hatalmakra. Az a szövevényes kémhálózat, amely nemcsak Magyarországon, hanem Ausztriában, Németországban és Bulgáriában is velejárója lett a katonai ellenőrzésnek, olyan erkölcsi fertőt teremtett mindegyik államban, amelyről csak annak lehet fogalma, aki a hadbíróságok szomorúan szenzációs kémkedési aktáiba véletlenül betekintést nyert. Emellett Versailles, Saint-Germain, Trianon és Neuilly szabad prédául dobott oda milliós nemzeteket azoknak a kíméletlen, sokszor durva ellenőrzői zaklatásoknak, amelyek minden magyarnak, németnek, osztráknak és bulgárnak arcába kergették a vért. Csak természetes, hogy az úgynevezett legyőzött államok minden eszközt felhasználtak arra, hogy kiverekedjék a katonai ellenőrzés megszüntetését. A küzdelemben előljárt Németország, amelynek mindenkori kormánya a jegyzékek egész tömegével tiltakozott a nagykövetek tanácsánál a békeszerződés katonai rendelkezéseinek végrehajtásával feleslegessé vált ellenőrzés fenntartása ellen. A kormány mellett a német sajtó és a német nép is állandó harcot vívott az önrendelkezés durva megcsúfolóival s a német kitartásnak meg is volt az eredménye, amennyiben immár bevégzett dolog, hogy a szövetségközi katonai ellenőrző bizottság legkésőbb októberben elhagyja Berlint. A bizottság tisztjeinek nagy része már meg is kapta az utasítást, hogy készüljön elő az őszi áthelyezésre. Franciaország ugyan akadékoskodik még s legutóbb különféle katonai kívánságokat felsoroló jegyzéket küldött Berlinbe, ennek az akadékoskodásnak azonban Londonnal szemben aligha lesz eredménye s a francia ellenőrzőtiszteknek akkor is el kell majd hagyniuk Berlint, ha a Quai d’Orsay ragaszkodnék az ellenőrzés további fenntartásához. Németországhoz hasonlóan Ausztria is célt ért. Legalábbis ezt bizonyítja a nagykövetek tanácsának július 30-iki üléséről kiadott hivatalos jelentés, amelynek értelmében az osztrák kormány megbízottai és a nagykövetek tanácsa között a katonai ellenőrzés megszüntetésének kérdésében július 18-án megkezdett tárgyalások teljes eredményre vezettek. Az osztrák kormány a tárgyalások során kötelezte magát különböző hadianyagok és hadianyag gyártására alkalmas gépek megsemmisítésére, valamint a titkos társaságok és néhány felesleges katonai szervezet feloszlatására s a szövetségközi ellenőrzőbizottság tagjai csak addig maradnak Ausztriában, amíg az osztrák kormány eleget tesz a most vállalt kötelezettségeknek. Mint bécsi hírek mondják, e kötelezettségek teljesítése alig néhány hetet igényel s igy az ősz elején Bécset végérvényesen elhagyják az antant katonai ellenőrző szervei.Németország és Ausztria mellett nem fáradozott hiába a bulgár kormány sem. Bulgáriában ugyanis már hónapokkal ezelőtt lényegesen enyhítették a katonai ellenőrzést s az újabban folytatott tárgyalások során Bulgária ígéretet nyert arra, hogy az ellenőrzésnek ezt az enyhített formáját is rövidesen megszüntetik. A helyzet tehát úgy áll, hogy egy-két hónapon belül, Magyarország kivételével, valamennyi legyőzött államban megszűnik a katonai ellenőrzés, jóllehet a magyar kormány is többször fordult a nagykövetek tanácsához az ellenőrzés megszüntetésének érdekében. A magyar jegyzékeknek soha semmiféle eredménye nem volt, sőt a tavasszal a magyar kormány jegyzékével szemben a Budapesten székelő katonai ellenőrző bizottság panaszt tett a nagykövetek tanácsánál, kifogásolván, hogy a magyar hatóságok nem eléggé előzékenyek s megnehezítik az ellenőrzés munkáját. Erre a panaszra Párisból jegyzék érkezett a magyar kormányhoz s ebben a jegyzékben a nagykövetek tanácsa bizonyos pontozatokban szabta meg a katonai ellenőrzésmódját. A párisi jegyzék értelmében sürgősen jegyzőkönyv készült az ellenőrzés munkájának továbbviteléről. Ezt a jegyzőkönyvet magyar részről Rapaich ezredes, a szövetségközi katonai ellenőrzőbizottság részéről pedig Lesueur ezredes (francia), Guzzoni ezredes (olasz) és Selby alezredes (angol) írták alá. Valósággal érthetetlennek kell találnunk, hogy amikor Németország, Ausztria és Bulgária a legnagyobb erőfeszítésekkel a katonai ellenőrzés megszüntetésén dolgozik, akkor a magyar kormány a nagykövetek tanácsának jegyzéke alapján felvett jegyzőkönyvben szíves előzékenységgel siet teljesíteni az ántantbizottság minden szeszélyét. A kormány és a katonai ellenőrző bizottság ebben a jegyzőkönyvben, jó forrásból nyert értesülésünk szerint, olyan megállapodást kötött, hogy az ellenőrző szervek csak a hatóságok (ügyészség vagy csendőrség) közbejöttével végezhetnek kutatásokat. Felvették a jegyzőkönyvbe valamennyi magyar hatóságnak ama kötelezettségét is, hogy az ellenőrző szervek kívánságára ki kell adni minden olyan aktát, amelynek számát az ellenőrző szervek bemondják. Több ehhez hasonló és a zaklatások hosszú sorára alkalmat adó rendelkezést tartalmaz még a jegyzőkönyv, amely lényegileg súlyosbította nálunk a katonai ellenőrzés rendjét és a magyar kormány külpolitikai tehetetlenségének talán legbeszédesebb dokumentuma. . A jegyzőkönyv aláírása óta négy hónap telt el, ezalatt az idő alatt azonban a legkisebb jelét sem láttuk annak, hogy a kormány Berlinhez, Bécshez és Szófiához hasonlóan minden követ megmozgatott volna a megszégyenítő ellenőrzés megszüntetése érdekében. Pedig a cselekvésnek elérkezett az utolsó órája, mert ha Magyarország elfelejtésével vonják vissza Németországból, Ausztriából és Bulgáriából az ellenőrző bizottságokat, úgy félő, hogy örökre nyakunkon maradnak a hívatlan vendégek. Avagy talán ez egyik titkos feltétele volt a „szanálási“ kölcsönnek? Ara 2000 kor. Legújabb szimfónia Hegedűs Lóránt nem éppen új csillag a magyar hírlapirodalom égboltján. Néhány esztendő óta azonban a közönség bizonyos rétegei számára uralkodó planéta, aki hetenként kétszer, vagy többször szokta elgyönyörködtetni különös ragyogása fényével azt a publikumot, amely szereti a merész, de veszélytelen rögtönzéseket, a fantázia ártatlan örömeit, a fontoskodás gondolatjátékait és az idegrendszer gyönyörű aberrációit. Megvan az a nagy előnye, hogy nagyokat mondhat, súlyosabb konzekvenciák nélkül, írásainak művészi értékén nem ront a logika hiánya, a belső ellentmondások zajló egyvelege, a fölénynek az a varázsa, amely mindenütt önmagát látja a dolgok és az események középpontjában s amelyet egy cseppet sem zavar meg az a földiekkel játszó égi tünemény, hogy másképp beszél, mint publicista, és másképp cselekszik, mint politikus. Hegedűs Lóránt a közelmúltban egyike volt az általános választói jog elméleti apostolainak, de ez egy pillanatig sem akadályozta meg Triifa István politikájának hűséges követésében és támogatásában. Ódonszabású, szabadelvű, de tárcát vállalt egy konzervatív és antiszemita rendszerben, amelynek unalmas perspektivátlanságát közel egy esztendeig elgyönyörködtette pénzügyi szimfóniáival. Mióta — hála Istennek — súlyos idegbajából kilábolt, a magyar közönség publicisztikai ábrándozásaiban szívesen vele kalandozik gondolatai és képzetei szeszélyes pályájának legvakmerőbb fordulatain is. Gyakran elköteledzködik a „kurzussal“, amely pedig ma már egyesegyedül Bethlen István grófot jelenti. Az ellenzéki ritmusok azonban csak éppen addig tartanak nála, amíg beszéd- és írásmódjának szilaj hadarásai közben lélegzetet vesz egy újabb és meglepő „extratúrhoz“. Az utóbbi időben két céltudatosabb, — s ha lehet nála erről szólni — két rendszeresebb újságírói kirándulása okozott csendes megdöbbenést a magyar közvéleménynek gondolkozásra hajló rétegeiben. Az egyik az a párviadal, amelyre a türelmes osztrák-magyar exkülügyér, Berchtold Lipót grófot hívta ki a háborús felelősség kérdésében. Aki elolvasta azt a két levelet, amelyben a vízözön előtti Európa legelegánsabb és talán legkönnyelműbb diplomatája válaszol Hegedűs Lóránt ismételt csípős tréfáira és maliciózus szurkálásaira, az nem zárkózhatik el attól a benyomástól, hogy magyar szempontból kár volt ezt a ma még meddő vitát a nyilvánosság elé hurcolni. Anélkül, hogy sokkal okosabbá lettünk volna a háborús felelősség kérdésében ennek a titáni viadalnak eredményeitől, annyit bátran megállapíthatunk, hogy a magyarság erkölcsi pozícióját aligha javította Európa előtt Lóránt és Lipót feleselése. El sem pihenvén azonban a háborús felelősség könnyed elosztásának határain, Hegedűs Lóránt legújabban a numerus claususnak esik, a kormány felé legénykedvén, Kossuth halhatatlan mennydörgéseit: veletek, ha akarjátok, nélkületek, sőt, ellenetek, ha kell! Szép, ha Hegedűs Lorántnak fáj a numerus clausus, de miért nem öntötte ki szíve bánatát akkor, amikor hatalmon volt, amikor nemzedékrendi ősatyja lett az azóta már hitelüket vesztett és felsült pénzügyi diktátoroknak s amikor nemcsak írhatott, de cselekedhetett volna is a numerus clausus ellen? A keresztények meg azt mondják, hogy a numerus clausus a keresztény politikának egyetlen valóságos alkotása, amely konzervatív szempontból még azt a célt is szolgálja, hogy valamiképpen gátolja az értelmiségi proletariátus fenyegető elszaporodását és csökkentse annak veszedelmeit, főképpen a nemzeti szempontból kevésbé megbízható társadalmi rétegekben. Hegedűs Lóránt azzal csinál propagandát a numerus clausus ellen, hogy az állítólag mérhetetlen károkat és pusztításokat okozott az ország gazdasági érdekeiben. Ha megszavaztatnák a magyar társadalmat, várjon mi tett nagyobb kárt bennük, mi idézett elő szörnyűbb gazdasági pusztítást anyagi javaikban, a numerus claususe, vagy Hegedűs Lóránt pénzügyi tudománya, azt hisszük, a nagy társadalmi reformátor munkásságára nézve ez a népszavazás végítéletszerű elmarasztalást hozna. És ha az a férfiú, aki a maga szakmájában prófétának tudta és hirdette magát ország- és világszerte, ekkora kiábrándulást okozott: micsoda jogon követeli magának, hogy a magyar társadalom az ő hebehurgya ötletei után induljon, olyan kérdésekben, amelyekben a keresztény társadalomnak csakugyan élet-halál érdekei vannak fölvetve? Hiszen ez a szegény, mindenfelől támadott és ócsárolt numerus clausus ma már csak kirakatáruja az úgynevezett keresztény politika hét esztendejének. Magában a boltban úgy sincs semmi ebből az anyagból. Nincs keresztény hitelszervezet, nincs keresztény kereskedelem, nincs keresztény vállalkozás, nincs keresztény tőkegyűjtés, nincs keresztény gazdasági politika. A mai kormánypolitika minél buzgóbban és eredményesebben csapolja le az úgynevezett ellenforradalmi vizeket, a régi gazdasági erők és pénzügyi hatalmak elpusztíthatatlan színnjei annál magasabban és szilárdabban állanak ki az egyetemes omlásból. Hiszen ma már — fájdalom — a numerus clausus inkább szimbólum, mintsem valóság. Szimbóluma egy bátrabb és őszintébb, tehát tisztességesebb korszaknak, egy nagy fölgerjedésnek, amely öt éve még a történelmi Magyarországot mondta s ma már csak alig dadogja a keresztény értelmiség túlsúlyának intézményes biztosítását. A kuruc szabadságharc végén írta Bercsényi Rákóczinak: „Olyan nagyságod, mint a paradicsommadárka, nagyok a szárnyai, de kicsiny a korpusza. Csak a csőrén lóg a nagy karika“. A keresztény korszaknak is ma már csak egyetlen emléke ez a kis korpusz, a főiskolai és egyetemi arányszám az 1919-iki lelkesedés nagyszerű felszárnyalása után. Sőt megértük, hogy szimpla kortesszólammá vált. Eltörlésének hangoztatása vadászat a népszerűség után. Tegnap még a numerus clausus jelszavaival lehetett voksokat szerezni. Ma megszüntetésének propagandája szolgálja ugyanazt a célt. Úgy látszik, hogy ebben az elfásult és tunya közvéleményben mindent lehet próbálni. Még talán népszerűséget is lehet hódítani annak ellenkezőjével, ami a tegnap harci riadója volt. De ennyire talán mégsem vagyunk. A keresztény magyar társadalomban, amely Hegedűs Lóránt pénzügyi reformterveinek szörnyű következményeit talán sohase fogja kiheverni, annyi erő még mindig lesz, hogy egyéb reformterveinek, ha ugyanazok valahol komoly visszhangra találnának, ne nyújtsa oda mégegyszer a fejét áldozatul.