Magyarság, 1926. szeptember (7. évfolyam, 197-221. szám)

1926-09-01 / 197. szám

wnaamir, 1926 szeptember 1. szerte Vadászat négy ágyúval, gépfegyverekkel, kézipuskákkal egyetlen honvédre Kasik Gábor népfölkelő-őrmester feljegyzései az 1916. évi erdélyi oláh betör­ésről — A Magyarság tudósítójától — A Szellő-hegyet ostromló ellenségnek négy hegyi ágyúján kívül fedezékben négy gépfegyvere is volt. Az ágyuk, a gépfegy­verek akkor is ontották századunkra a tüzet, amikor maga az ellenséges csapat kissé visszavonult. Mi egyelőre ott a balszárnyon, tüzet szüntettünk, mert a lőszert pótolni nem tudtuk, arról persze fogalmam sem volt akkor, hogy Széll hadnagy málhás újonc csapata éppen muníciót szállított fel a Szellő-tető tiszti fedezékéhez, de ha még tudtam is volna erről, felfelé 400 lépésnyi távolságot befutni az ellenségtől tűz alá fo­gott terepen, lehetetlenség lett volna azért a kevés lőszerért... Az ellenség meg újból kezdte a próbálkozást. Tizes sorokban nyo­multak előre... A hegytetőn levő ellenség gépfegyvereivel, ágyúival foglalkoztatott min­ket, miközben az ereszkedő rajvonalaik ve­szedelmesen közeledtek a Szellő-lábához, majd nemsokára eltűntek látkörünkből, a Szellő­ kidudorodásai eltakarták őket és egy­­egy századnyi ellenségnek a leghevesebb tü­zelésünk dacára is sikerült eltűnni, a közeli völgyekben úgy a bal-, mint jobbszárnyunk előtt, hogy azután majd hátban, vagy leg­alábbis oldalban kapjanak bennünket... A dolog kezdet veszedelmessé válni reánk. A kedvünket megrontotta az is, hogy egyedül a mi szállásunkból folyt a tüzelés, amikor mi már szinte éreztük a szagát annak a csa­patnak, amely jobbról-balról bekerített min­ket. A tüzelésünk eredménye elég szép volt. A szemközti hegyoldalon sok, sok szürke csomó feküdt mozdulatlanul... A magára hagyott csapat Az ellenség ágyúi, gépfegyverei szüntele­nül dolgoztak s okadtak, köpték a tüzet. A mi muníciónk viszont a végét járta, az árok fenekén temérdek üres hüvely hevert a hon­védek lábainál... Szegény jó honvédek, még gondolatokban sem volt: — minket most alighanem feláldoztak azért, hogy a század menekülhessen a sokszoros túlerőtől. Mellettem állott egy-egy negyven év körüli öreg népfelkelő, olyan nyugodtan célozott és lőtt, mintha csak a péceli­ lőtéren lett volna. Még mókázott is: —­ Őrmester úr! Nézze csak azt a topelec oláht!... Ez biztosan tiszt!... Gyere csak, az apád erre-arráját! — rápüfrintett s a „to­pelec" máris felfordulva gördült lefelé... A szegény honvédek körülöttem ilyeténképpen mókáztak, miközben én magamban arról gon­dolkoztam, hogy no, most mink már szépen vagyunk... A századnak a fegyverek iszo­nyú hangversenyében neszét sem lehet hal­lani, mert, úgy lehet már, a mi értesítésünk nélkül tovább „lógtak“ ! Derék embereim meg immáron az utolsó lőszerüket lövöldözik? ... A visszavonulásra kijelölt egyetlen utat ágyú­val, gépfegyverrel lövi az ellenség? Szent Is­ten! Mi lesz most itt?... Valami furcsán mosolyoghattam azon, hogy mindjárt az első ütközetben szépen fogságba kerülök, vagyis — a pesti csibészhonvédek szavával — „be­vonulunk a nagy káderhez“ (a hadifogságot jelenti). Mert itt, hacsak a jó Isten valami csodát nem teszen, tíz perc múlva mindnyá­jan fogollyá leszünk ... Pillanat alatt igen sok gondolatom támadt... Az is eszembe öt­lött, hogyha ezek a rosszszagú, veszett, álla­tias lehelletű­ vadállatok előérnek és meglát­ják ezt a sok üres töltényhüvelyt, aligha tö­rődnek a genfi egyezménnyel. Felkoncolnak bennünket! A legutolsó gondolatom mégis az volt, ésh, megnézem, hol a főhadnagy úr? Itt nem volt célja a további maradásnak. Az el­lenség átellenben fedezéket készített. A fiúk beszüntették a lövést, mert már nem volt több töltényük... A hátizsákot a tiszti fedezék­ben hagytam a szerencsémre. A tölténytás­kámban még tartogattam „negyven élest“. A köpeny, az éjszakai hidegre tekintettel, raj­tam volt. A kenyértarisznyában egy kenyér, az ásóm is az oldalamon lógott... Ennyiből állott a fölszerelésem... S ezután majdnem gondolat nélkül kiugrottam az árokból... A legelképzelhetőbb golyózáporban, vagy húsz lépést fölfelé szaladva, pillanatig végignéz­tem az­­ állásainkon. Üresek voltak. Nagy ég!... Szépen vagyunk!... Ezer, meg ezer vér­szomjas fenevad között har­mincegy magyar ember!... Ej! Ej! Főhadnagy úr!... De ezt már csak fekve gondoltam, mert még így is célpont voltam a hegyoldalban. Az ellenség, látva, hogy elestem, megszüntette a tüzelést... Pillanatig fekhettem csak... Mi is lesz, ha felállok? Mégis felugrottam és újból nekiru­gaszkodtam... És megkezdődött a tűz egye­dül énmagamra. Ágyuk, gépfegyverek csak egyedül énreám ontották tüzüket. A kiskali­berű hegyi ágyuk gránátjai mellettem csa­pódtak le és belefulladtak a gyepes földbe. A golyók valósággal felszántották körülöt­tem a gyepet... És csodák­ csodájára nem sebesültem meg ... Ellenben sokszor elvágód­tam, egypárat még gördültem is, mint az el­esettek ... Hanem azért a puskámat jól mar­komba szorítottam. Gondoltam magamban, de rosszul lőnek ezek a románok Vagy r­em jó a muníciójuk?... Futás gránáttűzben Azután ismét felugrottam. Most már a ve­szedelmes útnak éppen a legközepén voltam, mindegy volt tehát, akár hátra, akár előre... Eddig a pontig szinte bántam is, hogy bele­vágtam a veszedelmes játékba, most már azonban mindegy volt... A tiszti fedezéknél ismét el kellett esnem. Valósággal visserogy­­tam... Annyi erőm sem volt, hogy a keze­met kinyújtsam a hátizsákomért. Csak kap­kodtam a levegőt. Pillanatig fekhettem, de ez­alatt is láttam, hogy a fedezékben mi minden volt. Volt ott tíz darab hátizsák, nagy csomó töltény, vagy száz konzerva, száz kenyér és nyolc üveg pezsgő... Az ellenség ám nem so­káig hagyott bámészkodni, három gránát iziben lecsapott a földkunyhó körül... Fel­ugrottam. Máig csodálom, hogy is bírtam ki ezt a testi-lelki erőfeszítést ? Ötven lépés után ismét el kellett esni. Golyóeső csapkodott kö­rültem. A cél egyedül én voltam ... Egy grá­nát egész mellettem freccsent szét. Önkény­telenül elestem, de itt sem sokáig fekhettem, noha úgy gondoltam, bár fájdalmat nem érez­tem, hogy most megsebesültem a lábamra... Mégis újból felugrottam... Gyerünk!... Sapkám kiesett a fejemből... Két ölnyire el­hagytam. Vissza kellett mennem érte... Ó, de messze itt volt az a két öt visszafelé!... Inkább hazamennék Debrecenből gyalog Tiszalökre kétszer. — kétszer 63 kilométer ez az út... A sapkámat mégis nem hagytam ott... Erőmnek utolsó töredékét összeszedve, sike­rült megfutnom azt az utolsó húsz lépésnyi utat, mely után már lefelé léptem a hegy­gerincről és az ellenséges fegyvertűz hatása alól is kijjebb jutottam. Még ugyan attól messze voltam, hogy teljesen megmenekültnek mondhattam magamat, ám a menekvés már könnyebb volt, hiszen lefelé kellett haladnom. Még tartani is kellett magamat. Még pár ágyulöveget utánam küldtek. Keservesen néz­tem a Csíkszereda irányába vezető hegyi útra, azon én már nem mehettem, mert az ellenség tüze alatt állott és várni lehetett, hogy a be­kerítő csapat ott bukkan ki az erdőből... Az én utam azért nem is mehetett másfelé, mint az előttem lévő, elég magas és meredek hegy gerincén keresztül. Ha ezen átjuthatok, akkor talán megmenekülök? E hegyhát teteje légvonalban nem volt messzebb 700 lépésnél, de nekem a völgyön keresztül és újból fel­felé 1400 lépést is meg kellett tennem addig... Román roham az üres lövészárkok ellen A völgy fenekén egy pillanatra ismét meg kellett pihennem. Az ott folydogáló kis patak tiszta vizéből pár kortyot ittam ... De, gye­rünk ! Mert még sietős az út. Ismét felfelé kel­lett haladni és még itt is kaptam két ágyu­­lövést. Egyik előttem, másik utánam csapott le ... A hegyoldalon újból meg kellett pihen­nem. Ó, de közel volt már a hegygerinc. Az lesz az utolsó nehéz és veszedelmes pont, ha azon átesek, akkor talán, talán ?... Mit tu­dunk, tehát gyerünk... Egyszer volt egy olyan ökrünk, amelynek a nyakán nem volt kifejlődve a járomtoló, mégis csak befogtuk, — ennek az ökörnek sápított úgy a tüdeje, mint nekem, mikor e másik hegytetőre is fel­érkeztem ... Pár pillanatnyi időm itt is volt a pihenésre. Első pillantásomat előre vetettem, amerre majd ezután ellógok. Biztatónak ígér­kezett az út, szakadékos, bokros tájakon lefelé kell már mennem, talán most már biztosan megmenekülök? Másik pillantásommal vissza­felé fordultam ... Az ellenség három oldalról éppen akkor rohamozta meg a hegyet bor­zasztó diadalordítással... Láttam szegény baj­társaimat kilépni az árokból és megadni magukat... És láttam egy másik ellenséges csapatot, amint a tiszti fedezéket körülözön­­lötték ... Legelőbb egy-egy kézigránátot dob­tak bele s a földkunyhók összedőltek ... Ám, nem volt időm a sok gondolkozásra. Vala­mennyire ugyan a golyóktól fedezve voltam, hanem veszedelmes volt ez a közelség, sőt úgy rémlett, hogy néhány lovas utánam rugasz­kodott ... Sípoló mellel újból nekiiramodtam! Lefelé most már meglehetősen haladtam ... Egy bokros szakadékot elérve, a szakadékban sebes hegyi patak szökdécselt Csikmenaság felé. Én is eltűntem a bokrok között, ez dél­előtt negyed tíz óra tájt történt. Most már bíztam benne, hogy megmenekültem ... Bár­hogyan volt, az én szakaszom megtette köteles­ségét. Kilőtte az utolsó töltényét is,­­ pedig hatásosan... Az egyedüli menekvés j­ut meg olyan volt, hogy azon, ha én egymagamnak sikerült is megmenekülnöm, harminc közül húsz bizonyosan elesett volna. Adná a Gond­viselés, hogy szegény bajtársaim bár életben maradtak volna ? ... A századparancsnoksá­gom különben a szellőhegyi ütközetről le­adott veszteségkimutatásban engemet is be­jelentett, mint elesettet... Öt nap múltán, amikor találkoztam az ámuldozó főhadnagy­­gyal és szakaszparancsnokaival, első szavuk az volt: — Kólák őrmester!... Hát, maga él?! — Élek hát! — mondok, magamban gon­dolva, de nem nektek köszönöm. Szabad-e a korzón fasisztajelzéssel ismerkedni avagy hogyan nemesednek az erkölcsök Újpesten? — A Magyarság tudósítójától — Minden államnak támasza és talpköve a tiszta erkölcs, hirdette Berzsenyi. Mégis, úgy látszik, nem mindenki szívleli meg a költő in­telmét. Például Újpesten sem. Mert azt a hírt olvastuk, hogy a napokban Bajó dr. ügyvéd vezetésével erkölcsnemesítő társaság alakult Újpesten. Erre a hírre egész valónkban meg­rendültünk. Hát annyira meglazultak volna az újpesti erkölcsök, hogy társadalmi szervez­kedésre van szükség, mely a várost az erkölcs­telenség­­hínárjából kirántsa? Ennek a hírnek bizony fele sem tréfa! Szálljunk fel hát sietve egy A-kocsira és tájé­kozódjunk a helyszínen, milyenek is azok az újpesti erkölcsök és milyen eszközökkel óhajt­ja a megtévelyedett bárányokat igaz útra te­relni az erkölcsnemesítő társaság? A bűnös városba érkezve, első utunk termé­szetesen a mozgalom vezéréhez, Enjó dr. ügy­védhez vezetett. Ez az út elég körülményes volt. A cím- és lakjegyzékben nem találtuk az ügyvéd nevét. Megkérdeztük a város szivében álldogáló rendőrt. — Enjó. Enjó? — csóválja a fejét — ilyen nevű ügyvédről sohasem hallottam. Valami tréfás rövidítés lesz az. Újpesten kérem sok a tréfás ember. Én megmagyarázom, hogy tréfáról itt nem lehet szó, mert éppen az erkölcsöket nemesíti Enjó­s nyomozásomat most már a helyi sajtó bevonásával folytatom. A helyi sajtó segítsé­gével azután megtudom, hogy Enjó csakugyan rövidítés, de nem tréfás, hanem nagyon ko­moly, amennyiben arra szolgál, hogy a név tulajdonosa családi nevének kompromittálása nélkül szentelhesse magát az irodalomnak. Az Enjóban a titokzatos jó speciálisan a Józsi név rövidítése, így hamarosan kikutatom Enjó polgári címét és öt perc múlva szemtől­­szembe állok az újpesti erkölcsök apostolával. Az apostol különben egy 24—25 év körüli ifjú, ezidőszerint ügyvédjelölt. Először is szerényen arról tájékoztat, hogy ő az ominózus Enjó néven az Újpesti Jogállat című szatirikus lapot szerkeszti, melyben né­hai Kunitzer útmutatása nyomán, az ügyvédi etikát hirdeti. — Egyébként az erkölcsnemesítő mozgal­munkról szóló híradást nem én küldtem be a lapokba, — jelenti ki sietve, úgyis, mint a mozgalom vezére, úgyis, mint főszerkesztő. Megnyugtatom, hogyha kívánja, elhiszem. — Az erkölcsnemesítő mozgalom, amelyről szó van, tulajdonképpen úgy keletkezett, — folytatja Engel Józsi — hogy egyszer néhány barátommal a korzón sétálgattunk. Mennyi leány és fiú sétál itt az Árpád-utcában, akik nem ismerik egymást személyesen, — mond­tam nekik. — Mennyivel több házasságot köt­nének, ha könnyebb lenne a komoly szándékú ismerkedés. A fajfenntartás szempontjából ez nagyon fontos. Meg kellene állapodni valami jelben, vetettem fel, amely a komoly ismerke­dési szándékot fejezné ki. Például a férfi, ha megtetszik neki egy ismeretlen nő, felemelné karját, mint a fasiszták s ha ő is tetszik, a nő, aki felé int, szintén feltartaná a kezét, így gyorsan menne az ismerkedés. — Kissé feltűnő az ismerkedésnek ez a formája és félreértésekre is adhat alkalmat, — jegyzem meg. — Csakugyan többen aggályoskodtak emiatt. Felhozták, hogy valaki inthet egy nő felé, aki már asszony és a férj, ha ezt észre­veszi, odajöhet és esetleg pofonvágja az is­merkedni kívánót. Én azt tartom, ha ez az általam proponált jel általánosan elfogadott komoly ismerkedési forma lesz, senki sem fogja sértve érezni magát. — Ezután több erköcsi kérdést tárgyal­tunk meg. Vita közben rájöttünk, hogy sem én, sem barátaim, nem vagyunk megelégedve a jelenlegi újpesti erkölcsökkel. Rettenetes! Szegény Újpest! — Vannak erkölcsösek is, — folytatja Enjó dr., — vannak, akiket mintául lehet állítani. De ezek kevesen vannak. Azért meg­beszéléseink során arra jutottunk, hogy ba­ráti körünket kiszélesítjük, hólabdarendszer szerint és így lassan egész Újpest ifjúságát befolyásoljuk. Mozgalmunk nem sablonos egyesület, alapszabályokkal. Baráti alapon akarjuk megszervezni Újpestet. Felvetettük azt is, hogy mindenki tegeződjön egymással, úgy mint Oroszországban szokás, így nem­csak felebarát, hanem jóbarát lenne az egész város. Jelszavunk: a jó példa ragadós! Tár­saságunkat „Rugó-Társaság“-nak neveztük el. Ez a név az eszmék rugalmasságát, a tettre való rugalmasságot jelképezné. — És nőket is keresnek a „Rugó-Társa­­ság“-ba? — kérdeztem a rugalmas észjárású ifjútól. Engel Józsi elkomorodik. Nagyon rossz véleménye van a nőkről. — Manapság, különösen a nők laza erköl­­csűek, — mondja, — már­pedig a nők irá­nyítják az erkölcsöt. A legvakmerőbb férfi is meghunyászkodik a komoly magatartású nő előtt. Mind a két nemnek érdeke a tiszta erkölcs. Sajnos, a nők nem törődnek vele, nem is tudunk olyan eszközt, amellyel köz­vetlenül erkölcsre szoktassuk őket. — Hogy gondolja tehát a „Rugó-Társa­ság", hogy végeredményben a nők is meg­komolyodjanak? — Úgy, hogy egyszerűen nem állunk szóba a flott nőkkel és feleségül csak ko­moly nőket veszünk. Ha a hólabdarendszer szerint egész Újpest ifjúsága magáévá teszi ezt a felfogást, akkor a léha nők, ha azt akarják, hogy velük foglalkozzunk, kényte­lenek lesznek hazánk alkalmazkodni és meg­komolyodni. A nőkön máskép nem lehet se­gíteni ! — És a bubifrizura? — kérdezem aggo­dalmaskodva. — A bubifrizurát nem tartom erkölcs­telenek! — szögezi le álláspontját Bnje és azt hisszük, az újpesti erkölcsreformernek ez a határozott kijelentése végre nyugvópontot hoz a­ szerencsétlen bubifrizura sokat hány­­torgatott kérdésében. — De a térdig érő szoknya, a rúzs és más ilyan destruktív divatok ellen felvesszük a küzdelmet, — folytatja emelkedett hangon Enjó dr., — nem foglalkozunk az ilyen nők­kel. Mi fogjuk diktálni a divatot és ha kí­vánj­uk, valamennyi nő bokáig érő ruhát fog viselni. Azt hisszük, Enjó egész rosszul ismeri a női nemet. De legyen neki az ő hite szerint!­­— Mert mi a középkor tiszta erkölcseit akarjuk visszaállítani! — fejezte be lendü­lettel és elragadó naivsággal Bajó Józsi nagyszabású és Újpest társadalmi és er­kölcsi életében bizonyára korszakalkotó ter­veinek ismertetését. Megnyugodva búcsúzom el az erkölcsös ifjútól. És most már nem féltem Újpest jö­vőjét. Ha a „Rugó-Társaság", élén Bajó Józsival, ilyen komoly eszközökkel nemesíti az erkölcsöket, Újpest semmiesetre sem fog Szodoma sorsára jutni. ­"H­JL VII., Klauzál-Butor VII., Klauzál-tér «. *ját­u. ,ink. Hi­­lliiitui­ "■ "LOBB MINT BÁRHOL lakberendezések a letfelfvszerű­bb­­izoBfthhig Vidékre csomagolás vívt­­-Grafit: id­esúllóan «II . Erzsébet­ körút 44. szám Telefon 105—78 (Teréz) *1

Next