Magyarság, 1926. szeptember (7. évfolyam, 197-221. szám)
1926-09-01 / 197. szám
wnaamir, 1926 szeptember 1. szerte Vadászat négy ágyúval, gépfegyverekkel, kézipuskákkal egyetlen honvédre Kasik Gábor népfölkelő-őrmester feljegyzései az 1916. évi erdélyi oláh betörésről — A Magyarság tudósítójától — A Szellő-hegyet ostromló ellenségnek négy hegyi ágyúján kívül fedezékben négy gépfegyvere is volt. Az ágyuk, a gépfegyverek akkor is ontották századunkra a tüzet, amikor maga az ellenséges csapat kissé visszavonult. Mi egyelőre ott a balszárnyon, tüzet szüntettünk, mert a lőszert pótolni nem tudtuk, arról persze fogalmam sem volt akkor, hogy Széll hadnagy málhás újonc csapata éppen muníciót szállított fel a Szellő-tető tiszti fedezékéhez, de ha még tudtam is volna erről, felfelé 400 lépésnyi távolságot befutni az ellenségtől tűz alá fogott terepen, lehetetlenség lett volna azért a kevés lőszerért... Az ellenség meg újból kezdte a próbálkozást. Tizes sorokban nyomultak előre... A hegytetőn levő ellenség gépfegyvereivel, ágyúival foglalkoztatott minket, miközben az ereszkedő rajvonalaik veszedelmesen közeledtek a Szellő-lábához, majd nemsokára eltűntek látkörünkből, a Szellő kidudorodásai eltakarták őket és egyegy századnyi ellenségnek a leghevesebb tüzelésünk dacára is sikerült eltűnni, a közeli völgyekben úgy a bal-, mint jobbszárnyunk előtt, hogy azután majd hátban, vagy legalábbis oldalban kapjanak bennünket... A dolog kezdet veszedelmessé válni reánk. A kedvünket megrontotta az is, hogy egyedül a mi szállásunkból folyt a tüzelés, amikor mi már szinte éreztük a szagát annak a csapatnak, amely jobbról-balról bekerített minket. A tüzelésünk eredménye elég szép volt. A szemközti hegyoldalon sok, sok szürke csomó feküdt mozdulatlanul... A magára hagyott csapat Az ellenség ágyúi, gépfegyverei szüntelenül dolgoztak s okadtak, köpték a tüzet. A mi muníciónk viszont a végét járta, az árok fenekén temérdek üres hüvely hevert a honvédek lábainál... Szegény jó honvédek, még gondolatokban sem volt: — minket most alighanem feláldoztak azért, hogy a század menekülhessen a sokszoros túlerőtől. Mellettem állott egy-egy negyven év körüli öreg népfelkelő, olyan nyugodtan célozott és lőtt, mintha csak a péceli lőtéren lett volna. Még mókázott is: — Őrmester úr! Nézze csak azt a topelec oláht!... Ez biztosan tiszt!... Gyere csak, az apád erre-arráját! — rápüfrintett s a „topelec" máris felfordulva gördült lefelé... A szegény honvédek körülöttem ilyeténképpen mókáztak, miközben én magamban arról gondolkoztam, hogy no, most mink már szépen vagyunk... A századnak a fegyverek iszonyú hangversenyében neszét sem lehet hallani, mert, úgy lehet már, a mi értesítésünk nélkül tovább „lógtak“ ! Derék embereim meg immáron az utolsó lőszerüket lövöldözik? ... A visszavonulásra kijelölt egyetlen utat ágyúval, gépfegyverrel lövi az ellenség? Szent Isten! Mi lesz most itt?... Valami furcsán mosolyoghattam azon, hogy mindjárt az első ütközetben szépen fogságba kerülök, vagyis — a pesti csibészhonvédek szavával — „bevonulunk a nagy káderhez“ (a hadifogságot jelenti). Mert itt, hacsak a jó Isten valami csodát nem teszen, tíz perc múlva mindnyájan fogollyá leszünk ... Pillanat alatt igen sok gondolatom támadt... Az is eszembe ötlött, hogyha ezek a rosszszagú, veszett, állatias lehelletű vadállatok előérnek és meglátják ezt a sok üres töltényhüvelyt, aligha törődnek a genfi egyezménnyel. Felkoncolnak bennünket! A legutolsó gondolatom mégis az volt, ésh, megnézem, hol a főhadnagy úr? Itt nem volt célja a további maradásnak. Az ellenség átellenben fedezéket készített. A fiúk beszüntették a lövést, mert már nem volt több töltényük... A hátizsákot a tiszti fedezékben hagytam a szerencsémre. A tölténytáskámban még tartogattam „negyven élest“. A köpeny, az éjszakai hidegre tekintettel, rajtam volt. A kenyértarisznyában egy kenyér, az ásóm is az oldalamon lógott... Ennyiből állott a fölszerelésem... S ezután majdnem gondolat nélkül kiugrottam az árokból... A legelképzelhetőbb golyózáporban, vagy húsz lépést fölfelé szaladva, pillanatig végignéztem az állásainkon. Üresek voltak. Nagy ég!... Szépen vagyunk!... Ezer, meg ezer vérszomjas fenevad között harmincegy magyar ember!... Ej! Ej! Főhadnagy úr!... De ezt már csak fekve gondoltam, mert még így is célpont voltam a hegyoldalban. Az ellenség, látva, hogy elestem, megszüntette a tüzelést... Pillanatig fekhettem csak... Mi is lesz, ha felállok? Mégis felugrottam és újból nekirugaszkodtam... És megkezdődött a tűz egyedül énmagamra. Ágyuk, gépfegyverek csak egyedül énreám ontották tüzüket. A kiskaliberű hegyi ágyuk gránátjai mellettem csapódtak le és belefulladtak a gyepes földbe. A golyók valósággal felszántották körülöttem a gyepet... És csodák csodájára nem sebesültem meg ... Ellenben sokszor elvágódtam, egypárat még gördültem is, mint az elesettek ... Hanem azért a puskámat jól markomba szorítottam. Gondoltam magamban, de rosszul lőnek ezek a románok Vagy rem jó a muníciójuk?... Futás gránáttűzben Azután ismét felugrottam. Most már a veszedelmes útnak éppen a legközepén voltam, mindegy volt tehát, akár hátra, akár előre... Eddig a pontig szinte bántam is, hogy belevágtam a veszedelmes játékba, most már azonban mindegy volt... A tiszti fedezéknél ismét el kellett esnem. Valósággal visserogytam... Annyi erőm sem volt, hogy a kezemet kinyújtsam a hátizsákomért. Csak kapkodtam a levegőt. Pillanatig fekhettem, de ezalatt is láttam, hogy a fedezékben mi minden volt. Volt ott tíz darab hátizsák, nagy csomó töltény, vagy száz konzerva, száz kenyér és nyolc üveg pezsgő... Az ellenség ám nem sokáig hagyott bámészkodni, három gránát iziben lecsapott a földkunyhó körül... Felugrottam. Máig csodálom, hogy is bírtam ki ezt a testi-lelki erőfeszítést ? Ötven lépés után ismét el kellett esni. Golyóeső csapkodott körültem. A cél egyedül én voltam ... Egy gránát egész mellettem freccsent szét. Önkénytelenül elestem, de itt sem sokáig fekhettem, noha úgy gondoltam, bár fájdalmat nem éreztem, hogy most megsebesültem a lábamra... Mégis újból felugrottam... Gyerünk!... Sapkám kiesett a fejemből... Két ölnyire elhagytam. Vissza kellett mennem érte... Ó, de messze itt volt az a két öt visszafelé!... Inkább hazamennék Debrecenből gyalog Tiszalökre kétszer. — kétszer 63 kilométer ez az út... A sapkámat mégis nem hagytam ott... Erőmnek utolsó töredékét összeszedve, sikerült megfutnom azt az utolsó húsz lépésnyi utat, mely után már lefelé léptem a hegygerincről és az ellenséges fegyvertűz hatása alól is kijjebb jutottam. Még ugyan attól messze voltam, hogy teljesen megmenekültnek mondhattam magamat, ám a menekvés már könnyebb volt, hiszen lefelé kellett haladnom. Még tartani is kellett magamat. Még pár ágyulöveget utánam küldtek. Keservesen néztem a Csíkszereda irányába vezető hegyi útra, azon én már nem mehettem, mert az ellenség tüze alatt állott és várni lehetett, hogy a bekerítő csapat ott bukkan ki az erdőből... Az én utam azért nem is mehetett másfelé, mint az előttem lévő, elég magas és meredek hegy gerincén keresztül. Ha ezen átjuthatok, akkor talán megmenekülök? E hegyhát teteje légvonalban nem volt messzebb 700 lépésnél, de nekem a völgyön keresztül és újból felfelé 1400 lépést is meg kellett tennem addig... Román roham az üres lövészárkok ellen A völgy fenekén egy pillanatra ismét meg kellett pihennem. Az ott folydogáló kis patak tiszta vizéből pár kortyot ittam ... De, gyerünk ! Mert még sietős az út. Ismét felfelé kellett haladni és még itt is kaptam két ágyulövést. Egyik előttem, másik utánam csapott le ... A hegyoldalon újból meg kellett pihennem. Ó, de közel volt már a hegygerinc. Az lesz az utolsó nehéz és veszedelmes pont, ha azon átesek, akkor talán, talán ?... Mit tudunk, tehát gyerünk... Egyszer volt egy olyan ökrünk, amelynek a nyakán nem volt kifejlődve a járomtoló, mégis csak befogtuk, — ennek az ökörnek sápított úgy a tüdeje, mint nekem, mikor e másik hegytetőre is felérkeztem ... Pár pillanatnyi időm itt is volt a pihenésre. Első pillantásomat előre vetettem, amerre majd ezután ellógok. Biztatónak ígérkezett az út, szakadékos, bokros tájakon lefelé kell már mennem, talán most már biztosan megmenekülök? Másik pillantásommal visszafelé fordultam ... Az ellenség három oldalról éppen akkor rohamozta meg a hegyet borzasztó diadalordítással... Láttam szegény bajtársaimat kilépni az árokból és megadni magukat... És láttam egy másik ellenséges csapatot, amint a tiszti fedezéket körülözönlötték ... Legelőbb egy-egy kézigránátot dobtak bele s a földkunyhók összedőltek ... Ám, nem volt időm a sok gondolkozásra. Valamennyire ugyan a golyóktól fedezve voltam, hanem veszedelmes volt ez a közelség, sőt úgy rémlett, hogy néhány lovas utánam rugaszkodott ... Sípoló mellel újból nekiiramodtam! Lefelé most már meglehetősen haladtam ... Egy bokros szakadékot elérve, a szakadékban sebes hegyi patak szökdécselt Csikmenaság felé. Én is eltűntem a bokrok között, ez délelőtt negyed tíz óra tájt történt. Most már bíztam benne, hogy megmenekültem ... Bárhogyan volt, az én szakaszom megtette kötelességét. Kilőtte az utolsó töltényét is, pedig hatásosan... Az egyedüli menekvés jut meg olyan volt, hogy azon, ha én egymagamnak sikerült is megmenekülnöm, harminc közül húsz bizonyosan elesett volna. Adná a Gondviselés, hogy szegény bajtársaim bár életben maradtak volna ? ... A századparancsnokságom különben a szellőhegyi ütközetről leadott veszteségkimutatásban engemet is bejelentett, mint elesettet... Öt nap múltán, amikor találkoztam az ámuldozó főhadnagygyal és szakaszparancsnokaival, első szavuk az volt: — Kólák őrmester!... Hát, maga él?! — Élek hát! — mondok, magamban gondolva, de nem nektek köszönöm. Szabad-e a korzón fasisztajelzéssel ismerkedni avagy hogyan nemesednek az erkölcsök Újpesten? — A Magyarság tudósítójától — Minden államnak támasza és talpköve a tiszta erkölcs, hirdette Berzsenyi. Mégis, úgy látszik, nem mindenki szívleli meg a költő intelmét. Például Újpesten sem. Mert azt a hírt olvastuk, hogy a napokban Bajó dr. ügyvéd vezetésével erkölcsnemesítő társaság alakult Újpesten. Erre a hírre egész valónkban megrendültünk. Hát annyira meglazultak volna az újpesti erkölcsök, hogy társadalmi szervezkedésre van szükség, mely a várost az erkölcstelenséghínárjából kirántsa? Ennek a hírnek bizony fele sem tréfa! Szálljunk fel hát sietve egy A-kocsira és tájékozódjunk a helyszínen, milyenek is azok az újpesti erkölcsök és milyen eszközökkel óhajtja a megtévelyedett bárányokat igaz útra terelni az erkölcsnemesítő társaság? A bűnös városba érkezve, első utunk természetesen a mozgalom vezéréhez, Enjó dr. ügyvédhez vezetett. Ez az út elég körülményes volt. A cím- és lakjegyzékben nem találtuk az ügyvéd nevét. Megkérdeztük a város szivében álldogáló rendőrt. — Enjó. Enjó? — csóválja a fejét — ilyen nevű ügyvédről sohasem hallottam. Valami tréfás rövidítés lesz az. Újpesten kérem sok a tréfás ember. Én megmagyarázom, hogy tréfáról itt nem lehet szó, mert éppen az erkölcsöket nemesíti Enjós nyomozásomat most már a helyi sajtó bevonásával folytatom. A helyi sajtó segítségével azután megtudom, hogy Enjó csakugyan rövidítés, de nem tréfás, hanem nagyon komoly, amennyiben arra szolgál, hogy a név tulajdonosa családi nevének kompromittálása nélkül szentelhesse magát az irodalomnak. Az Enjóban a titokzatos jó speciálisan a Józsi név rövidítése, így hamarosan kikutatom Enjó polgári címét és öt perc múlva szemtőlszembe állok az újpesti erkölcsök apostolával. Az apostol különben egy 24—25 év körüli ifjú, ezidőszerint ügyvédjelölt. Először is szerényen arról tájékoztat, hogy ő az ominózus Enjó néven az Újpesti Jogállat című szatirikus lapot szerkeszti, melyben néhai Kunitzer útmutatása nyomán, az ügyvédi etikát hirdeti. — Egyébként az erkölcsnemesítő mozgalmunkról szóló híradást nem én küldtem be a lapokba, — jelenti ki sietve, úgyis, mint a mozgalom vezére, úgyis, mint főszerkesztő. Megnyugtatom, hogyha kívánja, elhiszem. — Az erkölcsnemesítő mozgalom, amelyről szó van, tulajdonképpen úgy keletkezett, — folytatja Engel Józsi — hogy egyszer néhány barátommal a korzón sétálgattunk. Mennyi leány és fiú sétál itt az Árpád-utcában, akik nem ismerik egymást személyesen, — mondtam nekik. — Mennyivel több házasságot kötnének, ha könnyebb lenne a komoly szándékú ismerkedés. A fajfenntartás szempontjából ez nagyon fontos. Meg kellene állapodni valami jelben, vetettem fel, amely a komoly ismerkedési szándékot fejezné ki. Például a férfi, ha megtetszik neki egy ismeretlen nő, felemelné karját, mint a fasiszták s ha ő is tetszik, a nő, aki felé int, szintén feltartaná a kezét, így gyorsan menne az ismerkedés. — Kissé feltűnő az ismerkedésnek ez a formája és félreértésekre is adhat alkalmat, — jegyzem meg. — Csakugyan többen aggályoskodtak emiatt. Felhozták, hogy valaki inthet egy nő felé, aki már asszony és a férj, ha ezt észreveszi, odajöhet és esetleg pofonvágja az ismerkedni kívánót. Én azt tartom, ha ez az általam proponált jel általánosan elfogadott komoly ismerkedési forma lesz, senki sem fogja sértve érezni magát. — Ezután több erköcsi kérdést tárgyaltunk meg. Vita közben rájöttünk, hogy sem én, sem barátaim, nem vagyunk megelégedve a jelenlegi újpesti erkölcsökkel. Rettenetes! Szegény Újpest! — Vannak erkölcsösek is, — folytatja Enjó dr., — vannak, akiket mintául lehet állítani. De ezek kevesen vannak. Azért megbeszéléseink során arra jutottunk, hogy baráti körünket kiszélesítjük, hólabdarendszer szerint és így lassan egész Újpest ifjúságát befolyásoljuk. Mozgalmunk nem sablonos egyesület, alapszabályokkal. Baráti alapon akarjuk megszervezni Újpestet. Felvetettük azt is, hogy mindenki tegeződjön egymással, úgy mint Oroszországban szokás, így nemcsak felebarát, hanem jóbarát lenne az egész város. Jelszavunk: a jó példa ragadós! Társaságunkat „Rugó-Társaság“-nak neveztük el. Ez a név az eszmék rugalmasságát, a tettre való rugalmasságot jelképezné. — És nőket is keresnek a „Rugó-Társaság“-ba? — kérdeztem a rugalmas észjárású ifjútól. Engel Józsi elkomorodik. Nagyon rossz véleménye van a nőkről. — Manapság, különösen a nők laza erkölcsűek, — mondja, — márpedig a nők irányítják az erkölcsöt. A legvakmerőbb férfi is meghunyászkodik a komoly magatartású nő előtt. Mind a két nemnek érdeke a tiszta erkölcs. Sajnos, a nők nem törődnek vele, nem is tudunk olyan eszközt, amellyel közvetlenül erkölcsre szoktassuk őket. — Hogy gondolja tehát a „Rugó-Társaság", hogy végeredményben a nők is megkomolyodjanak? — Úgy, hogy egyszerűen nem állunk szóba a flott nőkkel és feleségül csak komoly nőket veszünk. Ha a hólabdarendszer szerint egész Újpest ifjúsága magáévá teszi ezt a felfogást, akkor a léha nők, ha azt akarják, hogy velük foglalkozzunk, kénytelenek lesznek hazánk alkalmazkodni és megkomolyodni. A nőkön máskép nem lehet segíteni ! — És a bubifrizura? — kérdezem aggodalmaskodva. — A bubifrizurát nem tartom erkölcstelenek! — szögezi le álláspontját Bnje és azt hisszük, az újpesti erkölcsreformernek ez a határozott kijelentése végre nyugvópontot hoz a szerencsétlen bubifrizura sokat hánytorgatott kérdésében. — De a térdig érő szoknya, a rúzs és más ilyan destruktív divatok ellen felvesszük a küzdelmet, — folytatja emelkedett hangon Enjó dr., — nem foglalkozunk az ilyen nőkkel. Mi fogjuk diktálni a divatot és ha kívánjuk, valamennyi nő bokáig érő ruhát fog viselni. Azt hisszük, Enjó egész rosszul ismeri a női nemet. De legyen neki az ő hite szerint!— Mert mi a középkor tiszta erkölcseit akarjuk visszaállítani! — fejezte be lendülettel és elragadó naivsággal Bajó Józsi nagyszabású és Újpest társadalmi és erkölcsi életében bizonyára korszakalkotó terveinek ismertetését. Megnyugodva búcsúzom el az erkölcsös ifjútól. És most már nem féltem Újpest jövőjét. Ha a „Rugó-Társaság", élén Bajó Józsival, ilyen komoly eszközökkel nemesíti az erkölcsöket, Újpest semmiesetre sem fog Szodoma sorsára jutni. "HJL VII., Klauzál-Butor VII., Klauzál-tér «. *játu. ,ink. Hilliiitui "■ "LOBB MINT BÁRHOL lakberendezések a letfelfvszerűbbizoBfthhig Vidékre csomagolás vívt-Grafit: idesúllóan «II . Erzsébet körút 44. szám Telefon 105—78 (Teréz) *1