Magyarság, 1927. március (8. évfolyam, 48-73. szám)

1927-03-13 / 59. szám

34 Magyar Lido Valahány vonat Aligánál kikanyarodik a Balaton somogyi partjára, a Délivasút utazóközönsége mindig ellepi a kocsik ablakait, hogy gyönyörködjék a Balaton hirtelen előbukkanó isteni pompájában. A csöndes Aliga szemérmesen húzódik meg az őspart akácai alatt, pár perc múlva Világos új villái kacagnak az uta­sokra a rezgő nyárfák közül. A magas partról rohanva fut le a vonat a szabadii fürdőtelepen keresztül Siófok felé, ahol 12 kilométer fenyveserdő koszorúzza a Balaton ezer színben csillogó kristályos vizét. Balatonszabadi. — Miért nincs itt kiépítve ez az Isten­áldotta partrész ? — kérdezik egymástól az utasok. Itt a parti víz 300—400 mé­terig bokáig-mellig érő, a fenék bárso­nyosan csillogó, tiszta homok, nád és hínárnak nyoma sincs, a part enyhe lej­tővel 2—4 métert emelkedik a víz fölé a fenyvesig, amely sohasem mocsaras, nem zsombékos szunyogtanya. Méteres átmé­rőjű, toronymagas nyárfák susognak lágy­­zenét a fenyők közt a Baaton hullám­csobogásához, melyhez a taktust a fenyő­tobozok hangos pattogása veri. Hol van ezen zöld koszorúból a virág, miért hiány­zik 12 kilométeren az építkezésre leg­ideálisabb, a gyermeknyaraltatásra leg­alkalmasabb, a fővárostól 2 óra alatt, tehát legközelebb eső partról a gyermek, miért nem futkároz a fenyvesben a ma­gyar középosztálynak fenyőillatos leve­gőre, napra, vízre, homokra, üdülésre éhes ezer és ezer reménysége, miért nem szedik ezek össze hangos kacagással a víz naponta partrahányt kecskekörmeit ? — Kié ez a terület ? Miért nem karolják föl, miért nem építik ki, mikor fedezik föl a magyar Lidót ? Naponta kérdezik ezt az utasok, a fele­let rá mindig egy-egy sóhajtás: — hej! ha ez külföldön volna... Nem kell fölfedezni a magyar Lidót. A balatonszabadii állomás melletti Be­­zerédy Viktor-gyermekszanatóriumba Fo­dor Oszkár dr. egészségügyi főtanácsos, főigazgató hatalmas társadalmi munka és áldozatok árán minden évben sok száz gyermeket gyűjt ide össze a társadalom minden rétegéből. A csenevész aprósá­gok 2—10 kilót is hízva, pirospozsgásan, cigányra sülve hagyják el és egész éle­ten át áldják a szabadii Balatonpartot, amelytől életerőt, új egészséget kaptak. Dehát kié a többi 300, Siófoktól Vi­lágosig húzódó, még be nem épített 12 km. hosszú villatelek-lánc ? A magyar középosztály kezén van... A veszprémi káptalan 1915­—1919 kö­zött 150—1000 négyszögöles villatelkekre parcellázta és adta el állami és magán­­tisztviselőknek, lelkészek, katonatisztek, or­vosok, tanárok, művészek és nyugdíja­soknak ... És jött az összeomlás... Mondjam tovább is? 1922-ben jelent meg az első fecske, az állomás közelében az első villa. A bátor úttörőt senki sem ismerte, mégis az első nyáron 126 látogatója volt a vendégkönyv szerint, hogy megtudakolják, hogyan mert belefogni az építkezésbe, hogy szállíttatta ide az anyagot, ahol, bár a telkek mellett rohan a vonat, az építőanyag idefuvaro­­zása, kocsiút hiánya miatt, óriási terhet ró a mindenáron építtetni akaró telektulaj­donosra. 1923 óta májustól októberig a szombat és vasárnapi vonatokról 10—30-as rajok­ban szállnak ki a telektulajdonosok, öröm­től csillogó szemű gyermekeikkel együtt. A botra húzott elemózsiás batyu kézről­­kézre kerül, míg mindenki megtalálja a maga telkét. A batyu lekerül a hűvös avarra, a szülők kijelölik az Icuka, Ci­­celke, Panka, Matykó vetkőző helyét, a part legszebb kabanáját, egy-egy méter vastag nyárfaparavánt, minden gyerek a vetkőzés világrekordját akarja megdönteni, szakad a harisnya, pattognak a gombok, mégis a 3 éves Bandi kenterben győz, dekuba vetkőzés, ruhástól, cipőstől benn fut már a vízben, tapossa, szórja a vizet, sikongva kiabál kitörő örömében. — Te, édes Balatonkám, csakhogy itt vagyunk. Fürdés után teli kerülnek a zse­bek szebbnél-szebb kavicsokkal, csillogó kagylókkal, ágas kecskekörmökkel. A szü­lők a telket járják körül. — Ide építsünk, fiam, ide, az erdő szé­lére, hogy már a vonatról látva, örül­jünk a villánknak. — Nézzük meg a partot is. Itt sem kell feltöltés, 2 méterre van a víz fölött, mindig gyönyörködhetünk az ezerszint vízben, a tihanyi apátsági templom mögé lebukó napban, ködpárában úszik nap­pal Füred, Almádi, Kenese, Aliga, Vilá­gos, a Bakony, éjjel ezernyi ezer Szent­jánosbogár a fürdőkoszorú megannyi lám­pája. Évente egy-kétszer lejönnek álmodni. Mély sóhajtásokkal végigsimogatják te­kintetükkel erdejüket, partjukat, vizüket. mcmisir. 1927 március 13. vasárnap álmodozásukban felépítik mesevilláikat. Már 1­0 éve tervezgetnek ... 1925-ben megalakult a Balatonszabadii Fürdőegyesület. Célja a telep fejlesztése. Mivel a telektulajdonosok legnagyobb része csak a hadikölcsönökben gazdag középosztályhoz tartozik, a fürdőegyesü­let felhívta őket, hogy 800 négyszögöles telkük felét adják el, hogy az eladási ár­ból (400 öl ára kb. 40 millió) építkez­hessenek, másrészt, hogy az új vevők­ben a telep új építkezőket nyerjen. Ily megosztott telkeken épülnek a telep első villái. Tengelyig merül a sürü parti homokban a fuvaroskocsi, izzad, gőzöl, kifullad 400 tégla alatt egy kilométe­res vontatásban a négy meklenburgi, pe­dig itt is, ott is könnyítenek, leraknak 100 téglát. Nagy ára van ennek. Ki­bírhatatlanul növeli az építkezés költ­ségeit. Fordulópontot jelent a telep életében a kereskedelmi minisztérium rendelete, mely szerint a fürdőtelep állomáshoz vezető útja 1400 méteren megépítendő, amely itt a Balatoni­ körút kiágazása lesz. A befejezés előtt álló balatoni körút Aligától 7 kilo­méterrel lejjebb, Szabadi állomásnál éri el a Balatont, eddig Szabadi fürdőtelep­nek Világos—Aliga felé csak papíron van útja. A szabadii part 12 kilométeres feny­veséből 1400 méter kultúra alá kerül, mihelyt az útépítésre vonatkozó költség kiutalása megtörténik. Ez a befektetés elenyésző csekélység ahhoz az óriás nye­reséghez képest, melyet az ország a ma­gyar Lido megközelíthetővé tételével és kiépítésével nyer. Amíg az út meg nem épül, addig csak vasárnaponkint népesül be a szabadii part, a szép, nagy jövőről álmodó magyar Lido, szomorúan integet vissza az elrobogó esti vonatokból az édes nap színhelyére annyi sok gyerek, akik mind-mind itt tölthet­nék a nyarat, ha reális építkezési lehető­ségek volnának. Beleznay Károly Látogatás a kopenhágai magyar vendéglőben Kopenhága, március hó Ködös, nyirkos vasárnap délelőtt. Hiába küszködik a nap a beborult ég szürke fel­hőivel, csak egy-egy percre villannak elő a ragyogó, meleg sugarak, hogy ismét azon­nal eltűnjenek. Szinte egészen kihalt a rop­pant város. Talán még alszanak az emberek. Belépek az Őrsteds Park hatalmas vaskapuján és elindulok a közepén félkörben elnyúló ta­vacska felé. Kisebb-nagyobb sirályrajok ször­nyű rikoltozással keringenek a tó körül. Fe­hér szárnyuk cikázva hasítja a levegőt. Pom­pás látvány. A közeli házak néhány lakója eteti őket kenyérrel. Kiérve a parkból, ka­nyargó sikátorokon és szűk kis utcákon át a város szíve felé veszem utamat. Ez itt a régi Kopenhága. Csupa romantika, csupa történelem. Alig pár járó­kelővel találkozom. Befordulok a korzóra. Itt már élénkebb, nagyobb a forgalom. Hamar odaérek a Hei­lig­rands Kirke (Szentlélek temploma) im­pozáns épületéhez. Az orgona ünnepélyes zú­gása, és a hatalmas gótikus ablakokon át ki­szűrődő villanyfény arról tanúskodik, hogy odabent javában tart az istentisztelet. A városház toronyórája érces, messzefutó zen­géssel veri el a féltizenkettőt. A templom mellett a Valkendorfsgadeba kanyarodom és egy perc múlva ott vagyok utam végcéljánál. A sarki ház földszintjén óriási aranyozott betűk hirdetik: Restaurant Ungarsk Vinhus. A járdáról pár lépcső vezet fel az ajtóhoz. Az ajtó két üvegszárnyán egy-egy magyar címer ékeskedik és legfelül félkör alakú fel­irat: Magyar Borház. Az étterem előtt autók állanak meg és robognak tova. A közönség egyre szállingózik. Ahogy bemegyek a hallba, két egyenruhás fiatal dán fiú lesegíti a felöl­tőmet és elhelyezi a ruhatárban. Wimmer Lajos igazgató urat keresem. Az egyik fiú eltűnik és egy perc múlva Wimmer úr kijön és kedves szívélyességgel fogad, itt bankhelyiség volt. Tehát át kellett alakí­tanunk az egészet. Ez az átalakítás és a be­rendezés nagyon sokba, mintegy négymilliárd magyar koronába került. A büffészekrény, az asztalok és székek elkészítése és a termek kifestése két magyar iparművész tervei és mintarajzai alapján történt dán anyagból, dán munkaerővel. A kiszolgáló személyzetről érdeklődöm most. — Csak egy magyar pincérünk van, a többi dán, de ezek mind több nyelvet beszélnek. Amint talán már észrevette, a bal karjukon kivétel nélkül keskeny piros-fehér-zöld selyem­­szalagot hordanak s az a színkombináció, amit a gomblyukakban lát, azt jelenti, hogy hány és milyen nyelvet értenek. Mind a két terem jócskán tele van már vendégekkel, a­ pincéreknek ugyancsak sok a dolguk, mint csapongó fecskék surrannak tova az asztalok között. — Mindig olyan sokat­ étkeznek itt? — kérdezem Wimmer urat. — Hogy mindig ilyen sokan-e ? — feleli. — Ez még semmi. Esténként jönne el és nézné meg, milyen nagy itt a zsúfoltság! Sok vendégnek hosszabb ideig kell várnia, hogy mások távozásával helyhez jusson. Ezért máris azzal a gondolattal foglalkozunk, hogy a kisterem folytatásaként kibővítjük a helyisé­get egy-két teremmel a másik utcafront felé. Most csak kétszáztíz vendéget tudunk elhe­lyezni és kiszolgálni egyszerre. — És milyen közönség jár ide? — Nézzen csak körül. Csupa előkelő és tehetős ember, sőt szerénytelenség nélkül mondhatom: a főváros színe-java, még a mi­niszterek és a királyi család tagjai is. És nagyon sok a törzsvendégünk. Ezek minden­nap kétszer is eljönnek. — Szóval jól megy az üzlet? — Elhiheti. A Wivel és Nimb étterme után a Magyar Borház Kopenhága legelegánsabb és leglátogatottabb étterme. Pedig csak három hónapja még, hogy megnyitottuk. A magyar koszt és a magyar bor rohammal hódította meg a dánokat. — Mindenféle italt lehet itt kapni? — Korántsem.­­Kizárólag csak magyar bo­rokat és pezsgőket. Tizenöt fajta borunk van és ezek mind a budafoki állami pincegazdaság hamisítatlan, finom borai. — Szereti őket a dán közönség? — Naponta legalább két hektólitert adunk­­ el, kérem részint itt az étteremben, részint palackokban. Ebből megítélheti, hogy milyen kelendőségnek örvend a magyar bor. Kü­lönben megmutatom a pincénket is, jöjjön. A konyha és a borospince Wimmer úr végigvezet a nagytermen. A kiszolgáló­asztal előtt állunk meg. Itt egy ügyes dán szakács a különböző ételadagokat osztja szét. — Nézze, a konyhából, amelyet a pince­­helyiségben voltunk kénytelenek berendezni, liften húzzák fel az ételeket és az elosztás a megrendelés szerint itt, ezekkből a réz­üstökből történik. Amint látja, ez itt székely­­gulyás, ez rendes gulyás, ez debreceni gu­lyás, ez pedig borjúpörkölt. Az a vendégünk, aki először jön, vagy még nem eléggé isme­rős a viszonyokkal, itt az elosztóasztalnál végigkóstolja az összes ételt s abból rendel­het, amelyik ízlik neki. Az áraink olcsók és akinek nem elég a kimért egyszeri ada­gunk, kaphat még többet is, anélkül,, azon­ban, hogy egynél több adagért fizetne. De most menjünk le a konyhába. Pár lépcsőn át csakhamar a pincehelyi­ségbe jutunk. Itt van berendezve a konyha, az éléskamra és a jéghűtő. A hatalmas taka­­réktűzhely olajfestésű. Nagyszámú személy­zet d­­lgozik itt, közöttük öt magyar: egy főszakács, két szakács, egy szakácsnő és egy cukrász. Nagy a sürgés-forgás és a nyelv­zavar. A két nemzet fiai még nem­igen értik meg egymást, de a kölcsönös tanulási kedv A Magyar Borház megtekintése — Bár nagyon el vagyok foglalva, szívesen megmutatok mindent, jöjjön — mondja Wim­mer úr és bevezet az étterembe. Mindjárt az első pillanat mély benyomást gyakorol a belépőre. Az egész berendezés elő­kelő, elegáns és hamisítatlanul magyar. A hatalmas termet egy feketemárvány oszlopsor két részre osztja. A mennyezetről gyönyörű facsillárok lógnak, az ablakokat fehér tüllfüg­­gönyök borítják. A mennyezet is, a falak is ma­gyar ornamensekkel vannak telefestve és az egyes ormanensek között a magyar várme­gyék és székvárosaik címerei díszelegnek. A terem legszebb éke mégis egy magyar büffé­­szekrény. Huszonhárom nemzet kicsiny se­lyemzászlója leng rajta rézből való, miniatűr zászlórudakon. Aztán pár díszkulacs és fent a falon néhány pompásan elhelyett iparművészeti tányér. Ebből a nagy teremből oldalvást egy kisebb, hasonló díszítésű terem nyílik. Ez ta­lán valamivel intimebb. A falain hatalmas szarvasagancsok és magyar tájképek. És min­den ragyog a tisztaságtól. Wimmer úr kérdéseimre mindenről ponto­san tájékoztat. — Mielőtt ezt a borházat létesítettük volna. ErnyőA gyári árban Frits Teréz bécsi ernyőkészítő budapesti fiókjában IV., Petőf­ Sándor-utca 7 (Bejárat Pilvax-köz, ad­em­ifOH Ha? )arasztiaban­ Műasztalosnál Kiló», •bédlők, ur­azobál jótállással Vidékre gondol Ifj. Tóth Kálmán csomagolás műasztalos IV. Semmolncla-o. négy -----. n —s.r*i-fcir› r›rt r. ■› m. és az igazi barátság mind a két részen egy* forma mértékben megvan. Sok a munkájuk, nem zavarjuk,tehát őket sokáig. Mint valami labirintus, olyan ez az egész pincehelyiség. Egyik kis fülkéből a másikba megyünk, minden zugba bekukkan­­tunk, aztán kiszélesedik a folyosó és ott va­gyunk a borospincében. Rengeteg hordó — kisebb-nagyobb — egymás hegyén-hátán. És a palackok hatalmas garmadái. — Már eddig három vágón borunk jött és a napokban várjuk a negyedik szállítmányt — mondja Wimmer úr. —­ Mintegy százötven hektóliter bort adtunk el eddig. A dán vi­szonyokhoz mérten a boraink is nagyon olcsók és mivel kitűnő minőségűek, a borszerető közönség szívesen fogyasztja. De most men­jünk fel az irodámba. A magyar propaganda eszközei Nagyon kedves kis szoba a Wimmer úr irodája közvetlenül az étterem mellett. Egyet­len ablaka az utcára nyílik. - Ez a rezidenciám: a kopenhágai ma­gyar idegenforgalmi iroda. Mint a magyar állam és a székesfőváros hivatalos megbí­zottja, én irányítom a magyar propagandát Dániában. Célunk a kereskedelmi és gazda­sági kapcsolatok megteremtése és intenzív kihasználása a két ország, Dánia és Magyar­­ország között, azonkívü­l a turistaforgalom emelése. Minél több dánt tudunk Budapestre csalni, minél többel tudjuk hazánkat megked­veltetni, annál nagyobb és tartósabb lesz a jóviszony a két nemzet között, annál több igazi barátot szerzünk magunknak. Magyar propaganda Dániában — Mik a magyar propaganda eszközei? — A legjobb és leghasznosabb eszközünk kétségtelenül­ a bérház. Ez az étterem három hónap alatt többet lendített a magyarság ügyén, mint eddig egy évtized munkája. Mert ki tudta azelőtt Dániában, hogy mi az a magyar nemzet? Azelőtt teljesen el­vesztünk, háttérbe szorultunk Ausztria árnyé­kában. De mióta önállóak vagyunk, jobban, nagyobb mértékben fordult felénk nemcsak a Dánia, hanem az egész világ érdeklődése is. És ezt a fokozódó érdeklődést idejében és helyesen kell kihasználni. — Komoly tehát ez az érdeklődés irántunk? — A lehető legkomolyabb. Ezt abból is megítélheti, hogy a bérház megnyitása óta a legkülönbözőbb helyekről és egyesületekből kértek fel előadások tartására Magyarországot illetőleg és a mai napig tizennyolc ilyen elő­adást tartottam vetített képekkel. A legutóbb például február 17-én egy munkásegyesület­ben ismertettem Budapestet és általában egész Magyarországot. Mintegy két-háromszáz hall­gatóm volt, akik a legnagyobb érdeklődéssel és elragadtatással adóztak fővárosunk szépsé­gének. Az előadást bankett követte, amelyen rögtön felvetődött egy a nyári hónapokban tartandó budapesti turista­látogatás eszméje s a körözött ívet tekintélyes számú tag írta alá. Egyébként itt a beszámoló az egész este lefolyásáról — és Wimmer úr egy új­ságcikket tol elém. — A legközelebb március 25-én a Katho­­likus Egyesületben tartok hasonló előadást, szintén vetített képekkel­— folytatja. — Már előre is nagy az érdeklődés. — Mennyi turista látogatta meg eddig Magyarországot az ön útbaigazítása alapján? — Tavaly több, mint kétszáz. De az idén biztosan számíthatunk ezer-ezerkétszáz dán turista látogatására. Most hirtelen, mintegy a végszóra, meg­szólal a telefon. Wimmer urat hivatják. — Ne haragudjék, mennem kell — fordul felém. — Nem könnyű dolog ilyen nagy vál­lalat vezetése. De remélem, e pár perces beszélgetésből is teljes képet nyerhetett a ma­gyar propaganda mibenlétéről és örvendetes voltáról... Nos, reggelizett-e már? Ha még nem, ime csak pár lépés. A magyar koszt kitűnő — mondja mosolyogva — és ön ma­gyar ember. ... Megértettem. Köszönetet mondtam a szí­ves felvilágosításokért és nyomban megfogad­tam a kitűnő magyar kosztra való jótanácsot. És nemsokára személyesen győződtem meg arról, hogy nem csekély a dán gyomorra gyakorolt vonzóerő. Csak legalább a jó dánok Budapestre is érdemesnek tartják elmenni — a változatosság kedvéért! Hetyey József r KÉPKERETEK, TÜKRÖK nagy választékban, legratányosabban u e haeekiBl vni., N BuIwlBn­ lv Bala Baross­al­a 9. Calvin-tér mellett Tel.: Józs. 12á­r-78 M m f p % polgári és középiskola! ma B’Bfffls I ft ft M1 M fi gAuvizsgálatokra előkészít hfP ISPil FpGakinczi Magántanfolyam U lUilUUUIiU Budapest, Vill. ker., Mária w­avaewwgatw Terid*-tér 3 (Baross - utcái

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék