Magyarság, 1927. április (8. évfolyam, 79-97. szám)

1927-04-01 / 74. szám

előfizetési Arak. FÉLÉVRE 24 PENGŐ, NEGYEDÉVRE 12 PENGŐ egy hóra'* pengő, egyes szám Ara hét-KŐZNAP 16 FILLÉR, VASÁRNAP 32 FILLÉR AUSZTRIÁBAN HÉTKÖZNAP 30 GARAS, VASÁRNAP 40 GARAS FELELŐS SZERKESZTŐ: MILOTAY ISTVÁN SZERKESZTŐS ÉG ÉS KI A.DŐBI V AT AI« BUDAPEST, VHL, JÓZSEF-KÖRUT 5. SZÁM TELEFONI JÓZSEF 462-17, JÓZSEF 462-18, JÓZSEF 483-1» LEVÉLCÍM. BUDAPEST 741, POSTAFIÓK W MEGJELENIK HÉTFŐ KIVÉTELÉVEL MINDEK NA» BUDAPES 7, 1927 ÁPRILIS 1, PÉNTEK Vili. ÉVFOLYAM. 74. (1845.) SZÁM Még mindég hadisarc? h A magyar közgazdasági életet hetek Jí óta izgatja az a lűr, hogy közel hatezer v tasutikocsi átadását követeli tőlünk, álli- a tólag, a nagykövetek tanácsa. És pedig d parancsolólag, sürgősen, azonnal, úgy- n hogy a magyar kormány, hir szerint., r' megriadva sietett egyelőre mintegy ezer kocsit átadni és a többire nézve legalább P egy kis halasztásért könyörög. Az izgal- * Inat még inkább fokozza, hogy a kormány . e nagyfontosségu kérdésben mély haliga­­tásba burkolódzik és egyáltalán nem ' tájékoztatja a joggal kiváncsi közvéle- e ínényt, hogy mi az alapja ennek a rend- ” kivül súlyos anyagi és gazdasági jelentő- ^ feégü követelésnek, miért és kinek kell e ^ hagytömegü vasutikocsit átadnunk a * béke kilencedik esztendejében; és mi az s bka annak, hogy ily türelmetlenül akar­ják kifosztani amugyis hiányos vasúti kocsiparkunkat? És az a kérdés is ajkára a tolul mindenkinek: mit tett a kormány * feimak megakadályozására, hogy ily rét- 1 tenetes követeléssel megrevolverezzék a lábadozó magyar közgazdasági életet? Ebben a kinzó bizonytalanságban és t fez illetékes körök által, ugylátszik, szán­dékosan fenntartott homályban csak ^ tapogatódzhatunk abban a tekintetben, , hogy vájjon miről is lehet itt szó. De } mégis foglalkoznunk kell ezzel a kérdés- . kel, mert a kormánynak feltűnő és érthe- t tétlen némasága arra enged követkéz- „ tetni, hogy ezzel a kérdéssel kapcsolat- j ban a kormányzat részéről mulasztások ^ történhettek, amelyekről azonnal lehullna j a lepel, mihelyt ez a kérdés a maga való- ^ ságában, minden részletében feltárulna a , közvélemény előtt. Talán attól fél a kor­mányzat, hogy ez esetben az egyetemes felháborodás nemcsak a példátlan ciniz- . mussal és lelketlen gonoszsággal követe- ■ lődző, már rég halottnak hitt ántánt ellen fordulna, hanem haragos hullámaival ■ talán arra a magyar kormányra is csap­kodna, amely nem tudta már eleve útját vágni ennek a kései, de annál vakmerőbb karcolásnak. Hivatalos információ hiányában nem gondolhatunk másra,_ mint arra, hogy ellenségeink a békeszerződés 301. §-ára támaszkodva, próbálnak ránk hárítani egy nyomasztó és igazságtalan terhet valamelyik kisántántbeli állam javára. Ez a szakasz a történeti Magyarország vasúti kocsiparkjának elosztását rendeli el Csonkamagyarország és az utódállamok között, és pedig figyelembevéve, a fel­osztandó kocsipark terjedelmét illetőleg, az 1918. évi november 4-iki állományt, az egyes területeken lévő vonalak hosszát, a forgalom módját és terjedelmét. Ennek végrehajtására a szövetséges és társult hatalmak bizottságokat küldhetnek ki, amelyek majd meghatározzák az általunk leadandó mozdonyokat, személy- és teher­kocsikat és megteszik az intézkedéseket az átadandó kocsiknak magyar műhelyek­ben való kijavitására. Ebben a rendelkezésben rögtön szemet­­szur az a különös feltétel, hogy a szét­osztás alapja az 1918 november 4-iki kocsiparkállomány, 1 tehát az az állapot, amely még a forradalmak és az oláh megszállás előtt állott fenn és amellyel szemben a békekötés már teljesen meg­változott helyzetet talált. Hiszen jól tud­juk, hogy meg nem szállott területen maradt kocsiparkban mily pusztítás ment végbe a Károlyi-forradalom és a kommu­nizmus kilenc hónapja alatt. Jóformán nem maradt ép mozdony és vasutikocsi. És ennek tetejébe jött a román meg­szállás, amely kocsiparkunk felét elra­­hwfRf ‘Nem. mintha erre szüksége lett­volna az uj román államnak, hiszen eze- 1 két a kocsikat a román államvasut ki nem 11 javíttatta, használatba egyáltalán nem 11 vette és máig ott romlanak, pusztulnak í a kitérő vágányokon. E rablásnak egye- 1 diili célja volt: halálos csapást mérni a i magyar vasúti közlekedésre és ezen ke- I i resztül a magyar gazdasági életre. 11 A helyzet tehát az, hogy ami a régi I i pompás magyar vasúti kocsiparkból a IJ forradalmak vihara és a román rabló- 1 íadjárat után számunkra megmaradt, 1 jóval kevesebb volt, mint amennyi jutott volna csonkaországunknak, ha az 1918. I év őszén meglévő kocsiparkot, a meg- I maradt területünkre eső vasúti vonalak 11 hosszát és az e területen magyar intenzív I személy- és teherforgalom nagyságát figyelembevéve, igazságosan és méltányo-1 san szétosztották volna. Jogos és méltányos alapja tehát egyál- I talán nem lehet egy olyan követelésnek, 1 amely most, amidőn óriási áldozatok árán I .tönkretett és kifosztott kocsiparkunkat I nagynehezen rendbehoztuk és kiegészí­tettük, azzal áll elő, hogy ebből a kocsi-1 parkból juttassunk egy nagyrészt a kis­­ántánt államainak, amelyek a magyar ha-1 társzéli területek hirtelen bekövetkezett I megszállása alkalmával, 1918 őszén és I telén, a MÁV kocsiparkjának igen jelen­tékeny és meglehetős jó állapotban levő I részéhez már hozzájutottak és pedig úgy, I hogy az igy bdrtokukbavett vasutikocsik nem szenvedték el azokat a rombolásokat, I amelyeken a csonkaországban megmaradt I kocsipark keresztülment. Legfeljebb a I békeszerződés betüszerinti értelmezésével I lehetne egy oly abszurd álláspontra he- I lvezkedni, hogy az utódállamoknak jut- I hatandó vasutikocsik száma merev szigor- I ral az 1918. évi állomány szerint állapit- I tassék meg és amennyiben nem ennek I megfelelő számú kocsi maradt, volna ; I leszakított területeken, a különbözetet ne- I künk kell pótolni, tekintet nélkül arra, hogy a forradalmak és a románok rab- I lása az 1918v évi novemberi helyzetet a I nekünk megmaradt kocsipark tekinteté- I ben gyökeresen felforgatta, holott a lesza- 1 kitett területen maradt kocsiparkot mindez teljesen érintetlenül hagyta. Nekünk az a gyanúnk, *hogy ezt a bor­zalmas érvágást helyreállított kocsi­parkunkon Románia érdekében próbál­ják megtenni. Ennek az országnak vasúti igazgatása ugyanis példátlanul gyaláza­tos és a román vasutak a teljes lezüllés lejtőjére kerültek. Itt a vasutikocsik javí­tásáról épp úgy szó sem lehet, mint a vasutipálya karbantartásáról. Addig hasz­nálják a kocsit, amíg szét nem esik, de semmit nem javítanak és uj kocsikat sem csináltatnak. A múlt ősszel, amidőn Ro­mánia, kocsihiány miatt, jóformán nerm tudta külföldre kiszállítani és értékesí­teni terményét, kiderült, hogy a román kocsipark az utolsó öt év alatt hatezer kocsival, azaz az állomány 15 százalékával, csökkent. Valószínűleg ellenségeink ak­ként gondolkoznak, hogy az még sem járja, hogy a mi csonka, legyőzött orszá­gunknak sokkal jobban menjen a sora, mint a szomszéd győztes országoknak. Az nem járja, hogy vasutaink rendben vannak és ‘óriási állami bevételi feles­legekben dúskálhatnak. Egy kis utólagos hadisarc, illetve vasúti „jóvátétel" — úgy gondolják — nekünk meg se kottyanhat, míg a román vasutak lezüllését egy ideig i fel lehet vele tartóztatni. ; A magyar gazdasági közvéleménynek ■ erélyesen követelnie kell, hogy erre a l döbbenetes ügyre a magyar kormány de­­. ritsen teljes világot és hagyjon fel a „jó- fin" gyámoltalan szerepével, aki ellen­- ségeinknek még a szemrebbenésétől is t- ijedten összecsukok 'és minden képtelen követelést siet teljesíteni, nehogy meg­haragudjanak rá az antanthatalmak. Elég baj, hogy mér ezer kocsit a kormány átadott. Ezt tovább folytatni valóságos bűn volna. Ha esetleg — erőszakos értel­mezéssel — némi formai alapot találtak is ellenségeink e követelésük számára a rosszul szövegezett békeszerződésekben, még akkor sem szabad nekünk könnyel­műen behódolni egy nyilvánvalóan és brutálisan igazságtalan követelés előtt. Éppen kapóra jön számunkra Románia, amidőn a párisi döntőbíróság határozatá­nak semmibevevésével lábbaltiporja a trianoni békeszerződést. A legkevesebb, amit a magyar kormánynak meg kell tennie, az, hogy a vele szemben a trianoni szerződés alapján támasztott minden kö­vetelés teljesítését — és így a vasuti­kocsik kiszolgáltatását is — mindaddig függőben tartja, mig a népszövetség nem szorítja rá Romániát ünnepélyesen vállalt nemzetközi kötelezettségeinek teljesíté­sére. Gaal Gaszíoit a képviselői összefér­hetetlenség kérdésében az erkölcsi törvény érvényesítését kívánja A képviselőházban éles kritikát mondott a kormány bal­kezes pénzügyi politikájáról A képviselőháznak ma ismét élénkebb napja volt. A költségvetés vitájában Gaal Gaszton vette éles bonckése alá a kormány közgazda­­sági és pénzügyi politikáját, pontról-pontra mutatván ki azokat a hibákat, amelyeknek ismétlődése az államháztartás oly nehéz ál­dozatok árán helyreállított egyensúlyának fel­borulására vezethet. Többórás beszédéből meg­döbbentő hatással bontakozott ki az a tény, hogy szinte az unalomig hangoztatott takaré­kosság mellett az állam vagyonából súlyos milliáxdok mennek pusztulásba olyan válla­latok és intézmények támogatása miatt, ame­lyeket csak azért hivtaik életre, hogy egyes ki­választottak jól jövedelmező pozíciókhoz jut­hassanak. Még nagyobb megdöbbenést keltett az a megállapítás, hogy a bankok ismeretes illetékvisszaélései után most már kereskedelmi és ipari vállalatok is nyugodtan és büntetle­nül károsíthatják a kincstárt adóalapjuk el­titkolásával. Ennek a szomorú képnek a megfestése mel­lett Gaal Gaszton módot talált arra is, hogy szembeszálljon a képviselői összeférhetetlenség kérdésében újabban divatossá vált tulrugal­­mas felfogással. Megkapó erővel mntatta ki, hogy az összeférhetetlenségnek nemcsak téte­les, írott-, hanem erkölcsi, írásba nem fegfaSS törvénye is van,, s ha ezt az erkölcsi törvényi könnyedén félredobják egyesek, úgy mahol­nap azok számára nem lesz hely a törvény­­hozásban, akik csakugyan a választókat 9 nem a bankokat és különféle érdekeltségeket kép­viselik. Foglalkozott a tisztviselőkérdéssel » s mindaz, amit mondott, előreláthatólag élénk visszhangot kelt a tisztviselőtáTSadalombajL Beszédének e részét különben lapunk más he­lyén kommentáljuk. Az ülés megnyitása után folytatták a költ-­­ségvetés tárgyalását. Az első szónok Esz­tergályos János volt, aki a szodáldemoz krata párt ellen intézett legutóbbi támadás<v kát próbálta visszaverni, kísérlete azonban nem sikerült. Többször heves összetűzése tá­madt a polgári pártok tagjaival, akik közül különösen Petrovácz Gyula volt szorgalmas a szocialisták tévedéseit megállapító közba­­szólásaiban. A kudarc után Esztergályos Já­nos Vass József népjóléti miniszter szociál­politikáját bírálta, majd szóvátette a minisz­ter legutóbbi teiaestélyét is. Több határozati javaslatot is előterjesztett, a hadirokkanta^ hadiözvegyek és hadiárvák járadékainak ren­dezését és a hadikölcsönök valorizációját sü» getve. A költségvetést nem szavazta meg. Gaal Gaszton felszólalása kategóriái között tett megkülönböztetésre^ amelyet teljesen tarthatalannak mondott. Le. hetetlenség például, hogy egy negyvenévi ke* serves szolgálatot és a háborút végigszenvedett, generális kevesebb nyugdijat kapjon, mint egy ezredes, aki színét sem látta a harctérnek. Felhívta a kormány figyelmét arra a sülve* helyzetre is, amelyben a színészek nyugdíjinté­zete van. Egyenesen nevetségesen csekély az» segély, amelyben az állam részesíti a nyugdíj­intézetet és a vidéki színtársulatokat. Arány­lag kis áldozattál lehetne a színészeken segí­teni, csak kissé kevesebbet kellene törődni m FAKSz-szal, meg a KOGSz-szal. Részletesen foglalkozott ezután a mezőgazdasági termé­nyek értékesítése körül mutatkozó nehézségek­kel, majd a leventeintézményről szólott. Air intézményt a magyar jövő és a demokratikus fejlődés szempontjából feltétlenül szükséges­nek tartja. Azt, hogy itt-ott egyes oktatók hibákat követnek el, nem lehet az intézmény rovására írni, vannak azonban a leventeügynek bizonyos bajai, amelyeket ki kell küszöbölni, így például az Alföldön tizenkét-tizenhárom­­éves tanyai gyerekeknek nyolc kilométer tá­volságra kell menniök leventegyakorlatokra, amit megkövetelni nem szabad. Figyelem!» kell venni az élet követelményeit. „Egyik-másik államtitkár milliárdos jöve­delmekre tett szert" Gaal Gaszton atovábbiakban a tisztvise­lők különféle ajándékairól beszélt. Legutóbb a karácsonyi ajándékokat tette szóvá, újab­ban azonban arról győződött meg, hogy nemesek -karácsonyi ajándékok vannak, -ha-Ara 16 füléi1 Általános figyelem közben Gaal Gaszton I emelkedett ezután szólásra. Mindenekelőtt szembeszállt azzal az újabban egyre általáno­sabb felfogással, hogy a parlament tulajdon­képpeni munkája a bizottságokban folyjon le s a plénumnak csupán ratifikációs feladata legyen. Megengedi, hogy az intézményes munka, nagyon nehéz a plénumban, azzal azonban, hogy a szólásszabadság idejét rövi­dítik, nem lehet korrigálni a hibákat. A költ­ségvetéshez nem nagyon szólhat hozzá, mert hiányzik a megfelelő kulcs: a zárszámadás. A kormánynak kötelessége volna gondoskodni arról, hogy a zárszámadás mindig megfelelő időben kerüljön a törvényhozás elé. A zár­számadás hiányában arra szorítkozik, hogy több fontos kérdésben elmondja objektiv kri­tikáját, hogy ezzel elősegítse a problémák megoldását. így fel kell emlitenie, hogy a Ba­laton természeti kincseit szinte tervszerűen pusztítják. A bazaltbányák megfosztották minden szépségétől a Sárhegyet s most a Szomlőhegyen van a sor. Mindenhová az üz­leti szellem fészkelte be magát. Az anomáliák megszüntetése magánjogi akadályokba ütkö­zik ugyan, figyelembe kellene azonban venni, hogy itt nemzeti kincsekről van szó. Ezért a kormánynak feltétlenül közbe kellene lépnie és a vállalkozók teljes kártalanitásával meg kellene akadályoznia e nemzeti kincsek pusz- I titását. A továbbiakban a református egyház segélyezéséről szólott. Az államsegélyeket ma is a háború előtti valorizálatlan összegben utalják ki, ami nagy hiba, mert a református I tanítók s főleg a kántortanitók helyzete egye­­* nősen szégyenletestSzólott -itt -a-nyugdíjasok.

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék