Magyarság, 1927. május (8. évfolyam, 98-122. szám)
1927-05-01 / 98. szám
ELŐFIZETÉSI ÁRAL FÉLÉVRE 24 PENGŐ, NEGYEDÉVRE A PENGŐ EGY HÓRA 4 PENGŐ. EGYES SZÁK ÁRA HÉTKÖZNAP 16 FILLÉR, VASÁRNAP 32 FILLÉR AUSZTRIÁBAN HÉTKÖZNAP 30 GARAS. VASÁRNAP 40 GARAS FELELŐS SZERKESZTŐ: MILOTAY ISTVÁN SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATAL: BUDAPEST, VIII. JÓZSEF KÖRÚT 5. SZÁM TELEFON: JÓZSEF 453-17, JÓZSEF 462-18, JÓZSEF 462-1» LEVÉLCÍM: BUDAPEST 741, POSTAFIÓK 1» MEGJELENIK HÉTFŐ KIVÉTELÉVEL MINDEN NAP BUDAPEST, 1927 MÁJUS 1. VASÁRNAPJ ÉVFOLYAM (1869.) SZÁM Szó és telt írta: Mikolay István Alig lehet elképzelni érdekesebb könyvet, mint Mussolini válogatott beszédeinek azt a kiadását,amely az imént jelent meg magyar fordításban. (Zichy Rafaelné grófné fordítása. Napkelet-kiadás.) Nem azért érdekes ez a beszédgyűjtemény, mert mindazt megtalálja benne, vagy rajta keresztül az ember, amit vár és keres, hanem ellenkezőleg azért, mert mindebből szinte semmit sem talál meg. Keresi Mussolini nagyságának és sikereinek kulcsát ezekben a rögtönzött és előre elkészített szónoklatokban, keresi azt a hatást, amely szavait kíséri, azt a varázslatot, amellyel a tömeg lelkét meg tudja ejteni és minél tovább lapozgat ezekben a beszédekben, annál fáradtabbnak és kiábrándultabbnak érzi magát. Az ember mindig azt várja, hogy a következő oldalon felbukkan előtte a csoda, felvillan az a fény, mely ebbe a rejtélybe egy villanással belevilágít, de bizony ez a csoda csak nem jelentkezik egész az utolsó oldalig és azon se. Nincsenek ezekben a beszédekben képek, amelyek a szívet megindítanák, vagy a képzeletet elkápráztatnák, nincsenek frappáns, vagy magasröptű elmélkedések, elvi, erkölcsi, vagy politikai kérdésekről, humor vagy gúny alig-alig csillan meg, anekdota szinte soha. De nincsenek bennük stílusszépségek sem. Nem érzik sem a szép szavak, se az elragadó mondatok zenéje. Az a bizonyos tömörség, amely rövid, parancsoló kifejezésekbe szorít összesz mindent, az sincs sehol. Annál többször vonszoljuk keresztül magunkat hosszú, szürke fejtegetéseken, annál gyakrabban találkozunk egészen elhasznált szóvirágokkal és fordulatokkal. Az Ivasó nem érzi a logikai okoskodás lenyűgöző erejét sem, a kritizáló vagy analizáló szónoklat éles megkülönböztetéseit, mindent szétbontó könyörtelenségét. Nem kap meg az ismeretek tömérdekségével, a nagy, mély, vagy új tudás komolyságával, a filozófiai elmélkedés nagy horizontokat átfogó szárnycsapásaival se. A rögtönzés melegsége, hirtelen közvetlensége fel-felfénylik lépten-nyomon, de az énnek, az első személynek olyan gyakori hivatkozásával, ami színésziesen hat szozőrkö- désnek tetszik. És soha sehol semmi abból a küzködésből, akár a gondolatokkal, akár az érzésekkel, akár a szavakkal való küzködésből, ami a nagy szónoklat egyik legmegindítóbb vonását adja. Semmi a küzködés nehézkességéből, forrongó egyenetlenségeiből és semmi az esztergályozott simaság könnyűségéből. Mussolini nem tud csevegni szellemesen és nem tud fenségesen prédikálni. Nem érezzük, hogy meg tudna nevettetni, de azt se, hogy fel tud indítani, haragra vagy extázisra tud gerjeszteni, vagy meg tud félemlíteni. Azt az ösztönös képességet, vagy azt a kiszámított fogást, mellyel a nagy szónokok úgynevezett személyes kapcsolatot tudnak létesíteni hallgatóságukkal, ami abban áll, hogy egyénenként is aposztrofálják, kérdezik vagy felelnek neki, vitatkoznak vagy tréfálnak vele, itt-ott személyes érzéseikre appellálnak, bírónak emelik őket maguk fölé, vagy társnak maguk mellé. — Mussolini nagyon ritkán alkalmazza. S ami a legsajátságosabb, beszédeiből olvasás közben még az a megnevezhetetlen valami sem áramlik ki, amit a fasizmus lelkének, vagy szellemének kellene tartanunk, s ami, mint eleven fluidum, kellene hogy áthassa a szavak mögött őket. A fasizmus se mint gondolatrendszer, sem mint mindent közös nevezőre hozó nézőpont, sem mint egységes program nem bontakozik ki belőlük. Mint olvasmányok nem tudják fölgerjeszteni az olvasóban se a hely, se az alkalom, se az események nagyságát, amelyek szuggerálták őket. Egyáltalában alig hatnak az idegen képzeletre, a kedélyt csak igen-igen ritkán érintik meg. Mint szellemi produkciók is csak igen ritkán érdekesek. Mussolininak se mint szónoknak, se mint agitátornak, se mint embernek, se mint államférfinak, képességeit ezeknek a beszédeknek segélyével meg nem mérhetjük és meg nem fejthetjük. Nem tudjuk megérteni, hogy pusztán a szó erejével képes lett volna olyan tömegeket megindítani, az egész olasz értelmiséget le a legalsó munkásrétegekig magával ragadni. Hogyan volt képes egy csavargó kőművesmunkásból, falusi néptanítóból, kis szocialista-kommunista újság szerkesztőjéből, vándorló párttitkárból, az olasz impérium élére kerülni, roppant más szervezett politikai, szellemi és anyagi hatalmakkal szemben? Nem tudjuk megérteni se cikkeiből, se beszédeiből, hogyan tudta akarata és szuggesztiója alá igázni egy negyvenmilliós társadalom legkülönbözőbb elemeit s miben áll démoni hatása a tömegekre. És nem tudjukmegérteni, hogy tudta megőrizni, vagy megvédeni pozícióját szellemi fegyverekkel egy olyan parlamentben, amelyben sok nagyeszű és szónoki képességű ellenféllel találkozott. Sarfatti és más életrajzírói sokatbeszélnek publicisztikai és szónoki hatásairól, de a cikkek vagy beszédszemelvények, amelyekkel ezeket a hatásokat illusztrálni akarják, mindennek nevezhetők, csak nem meggyőzőknek. És mindezen túl, akármilyen furcsán hangzik is ez, valami naivság, helyesebben valami primitív kezdetlegesség érzik ezeken a beszédeken. Ahogy a legnagyobb kérdéseket vagy a legkisebbeket, kezeli, ahogy akár a parlamentben, akár a vasgyári munkások, akár a halászok, akár a polgármesterek előtt beszél. Szófűzésein, fenyegetésein, nyíltságán, sokszor teljesen hanyag, sőt teljesen elhanyagolt mondatain, sokszor teátrális nyilatkozatain, olvasmányaiból vett idézetein, akár a szociális problémák, akár a külpolitika, akár a kormányzat, akár a történelem, akár a gazdasági vagy pénzügyi élet kérdéseiről szóljon, mindig ez a naivitás, ez a kezdetlegesség érzik. Azt lehetne erre mondani, hogy alapjában véve minden nagy szónoknak és minden hatásos szónoklatnak ugyanez a sorsa, mihelyst az élő szó s a személyes előadás melegségétől megfosztva az írás, vagy nyomtatás kihűlt betűibe temetkezik. Ez igaz lehet és igaz is, az élőszóbeli előadás bizonyos külsőségeit tekintve, a személyi megjelenés hatásától kezdve a hang és a kifejezés változatain folytatva, a szem és az arcvonások játékáig. De az igazán nagy szónemok mesterművei ezektől a külsőségektől, sőt attól a helytől és időtől különválasztva is, ahol és amikor elhangzottak, megőrzik magukban örökre a lelki és szellemi nagyság elmúlhatatlan jegyeit is. Tessék csak meghallgatni ezt a pár mondatot, amellyel Kossuth Washingtonban az amerikai szenátus és a képviselőház által tiszteletére rendezett banketten nagyszerű beszédét megkezdte: — Mint Kyneas, az epirota, a római szenátorok között, kik öntudatos fenségük egy szavával seregeket akasztottak meg kevély haladásukban, én is bámulat- és tiszteletteljesen állok köztetek, törvényhozói az új Capitoliumnak. A régi Capitolium támfalai állanak még Rómában, de szelleme elhagyta s átjött a tietekbe, megtisztulva a szabadság levegőjében. A régi fennáll, mint siralmas emléke az emberi nagyság múlandóságának; a tietek, mint az örökös igazság szentélye. A régi toborzó Csapj fel öcsém, adj kezet, Állj be katonának, Idd ki ezt a serleget, Jöjj velünk huszárnak, Vészbe forog nemzetünk, Aki nem jön, gyáva — Egytől-egyig elveszünk, Ha hazánk kívánja.Régi toborzó dal. „Csapj fel öcsém, adj kezet“, Megrokkant a lábad, Hiszen végig öklözett Rettentő csatákat,, Be keserves mindenét Ennek a világnak — Rajtunk most csak az segít, Ha munkábaállnak. Ott fekszel Lemberg alatt, „Állj be katonának“, Szivedbe golyó szaladt Nagy medáliának. Elhulltál a Karsztokon, Reimsnál folyt a véred S elrabolta a rokon Földi örökséged. Csordultig töltik neked, Benne ecet érik — „Idd ki ezt a serleget“ Keserű fenékig. Jó lenne egy harapás Korpa, kéreg, őrlet, Ha nem rágta volna más Régen él előled! , Lovon jártál, ég alatt, Ahol gyalog járnak, Kilőtték a lovadat, 141 TO „Jöjj velünk huszárnak“. Őseidtől fegyvered Forgathatod bátran: Kapa, kasza csonk-nyelet — Sötét kamarádban. Szántóvető földedet Kihúzták alólad, Bármerre keresheted Rongyos takaródat... „Vészbe forog nemzetünk“, Ha nem állsz a gátra, Nélküled nem mehetünk Előre. Se hátra, S vezér nélkül kis hazánk Nem sokáig él meg, de talán vigyáznak ránk A halott vezérek. Hej Rákóczi, haj Kossuth! „Aki nem jön, gyáva“, Rabságába maga fut, Ha nem jár a szája. Már itt alig hogy vagyunk Buna—Tisza táján, Ami érik, jön fagyunk, Slott rohad a fáján. Igaz hogy már nem eszünk, Csak lófejet hajtunk, „Egytől-egyig elveszünk“, Ha ez se fog rajtunk. Igaz, nincs korty italunk, Ki a fene bánja, Ma igy élünk, igy halunk, „Ha hazánk kívánja“. de a jövő jó ahhoz, Vigyen egy jobb mába ... Vedd a batyut. Sorakozz! Indulj Kanadába. Miklós Jenő A nagy mű írta: Mados György Keleten, a puszták fölött, a kazlak, kutágasok, nagylombú jegenyék, tornyok és meglapuló falvak fölött az égbolt fölszakadt, a felhők szélét karminjával kipiperézte a hajnal, a Gellérthegyen harmatot kaptak a bokrok, de a Duna pesti partján, az Aranykorsó-fogadó kivilágított ablakai mögött még állt a bál és a cigányok a mámor legfényesebb kapuit nyitogatták a szivekben. Piros orcáju, kacagó dámák libbentek ki a fogadó kapujából, az utca közepén hejehujás, nagyokat kurjantó arszlánok vihorásztak s távolabb, a Császári Hajóhivatal előtt az egymásba ölelkezett gárdisták szerenádot énekeltek. A Hal-tér sarkán gubbaszkodó udvarház ablakán kipillantott Örlőc Gáspár, a Budai Főiskola filozófia professzora. A duhajkodó lovagokat nézte ... bosszúsan megcsóválta a fejét. __ A titkok irdatlan bozótja a világ,a problémák örvénye az élet, irtózatos rejtély a halál és mégis ilyen nyugodtan tudnak élni és mulatni az emberek _ mormogta maga elé és a lúdtollát dühösen belevágta a kalamázisba. Az íróasztalra könyökölt és elgondolkozott. Nem tudott megbékélni a világgal. A régi csodatévők, mágusok, próféták, szellemidézők, filozófusok, csillagászok, költők és a titkos tudományok minden felmart szívű rabjának fájdalma, ihlete, és tudásszomja benne lobogott és minduntalan kigyűjtötte agyában a gondolatok máglyáját, amely lángnyelvével a halál rejtelmét, az emberi élet problémáját, a túlvilág és a teremtés titkait csapkodta. Hatszáz árkust rótt már tele gondolataival, a pókhasú, nagyívü, vastag betűivel s amint most a ziróasztal előtt ülve elkoppantotta a viaszgyertyát, a művében gyönyörködő akotó hitévé nézett a kész ópuszra... A’Lélek Életének Valamint a Test Halálának Főbb Summái (Philosophiai Statútumok Az Hazajáró Szellemekröl) ... ezt a címet adta a nagy műnek, amelynek betűerdejéből a nap világosságát érezte kiáradni, az emberi elme lázadó erejét, amely a végesnek hitt gondolat páncélkapuját_hite szerint__immár diadalmasan fölszakította. Fölállott. Az ablakon a függönyt összeakasztotta, majd az ágy felé indult. Félholtra hajszolt agyvelejében lázasan és fülledten kavargott a vér, térde megrogyott és szíve körül ájult zsibbadást érzett. Belekapaszkodott az asztalba, sziszegve, fájdalmas erőlködéssel kiegyenesedett, majd a mellét indulatosan kihűtötte. __Ez a nyomorult test, ez a gyarló porhüvely kimerül, összeomlik a munkától és pocsolyába rántja a lélek szárnyalását... ez a cudar, gyönge porhüvely — villogtak benne a keserű és dühös gondolatok és a tűzbeborult homloka alatt a szeme száraz fénnyel csillogott. Az ágyhoz botorkált. Dolmányát leráncigálta magáról, aztán lezuhant az ágyra. Csönd lett. A függöny szabadon maradt résein beszűrődött a reggeli fény, megvilágította a menyezetre nyúló könyvespolcokat, melyeken bőrbekötött fóliánsok: Voltaire, Herder, Wieland, Lessing, Kleist, Pascal Ara 32 fillér