Magyarság, 1927. május (8. évfolyam, 98-122. szám)

1927-05-01 / 98. szám

ELŐFIZETÉSI ARAL FÉLÉVRE 24 PENGŐ, NEGYEDÉVRE U PENGŐ EGY HÓRA 4 PENGŐ. EGYES SZÁK ÁRA HÉT­KÖZNAP 16 FILLÉR, VASÁRNAP 32 FILLÉR AUSZTRIÁBAN HÉTKÖZNAP 30 GARAS. VASÁRNAP 40 GARAS FELELŐS SZERKESZTŐ: MILOTAY ISTVÁN SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATAL: BUDAPEST, VIII, JÓZSEF-KÖRUT 5. SZÁM TELEFON: JÓZSEF 453-17, JÓZSEF 462-18, JÓZSEF 462-1» LEVÉLCÍM: B U D A P E S T 741, POSTAFIÓK 1» MEGJELENIK HÉTFŐ KIVÉTELÉVEL MINDEN NAP B VDAPE S7, 1927MÁJUS 1, VASARNAPdí ÉVFOLYAM (1869.) SZÁM Szó és telt Irta: Milolay István Alig lehet elképzelni érdekesebb köny­vet, mint Mussolini válogatott beszédei­nek azt a kiadását,, mely az imént jelent meg magyar fordításban. (Zichy Rafaelné grófné fordítása. Napkelet-kiadás.) Nem azért érdekes ez a beszédgyüjtemény, mert mindazt megtalálja benne, vagy rajta ke­resztül az ember, amit vár és keres, hanem ellenkezőleg azért, mert mindebből szinte semmit sem talál meg. Keresi Mussolini nagyságának és sikereinek kulcsát ezek­ben a rögtönzött és előre elkészített szó­noklatokban, keresi azt a hatást, amely szavait kiséri, azt a varázslatot, amellyel a tömeg lelkét meg tudja ejteni és minél tovább lapozgat ezekben a beszédekben, annál fáradtabbnak és kiábrándultabbnak érzi magát. Az ember mindig azt várja, hogy a következő oldalon felbukkan előtte a csoda, felvillan az a fény, mély ebbe a rejtélybe egy villanással belevilágít, de bizony ez a csoda csak nem jelentkezik egész az utolsó oldalig és azon se. Nincsenek ezekben a beszédekben ké­pek, amelyek a szivet megindítanák, vagy a képzeletet elkápráztatnák, nincsenek frappáns, vagy magasröptű elmélkedések, elvi, erkölcsi, vagy politikai kérdésekről, hgmor vagy gúny alig-alig csillan meg, anekdota szinte soha. De nincsenek ben­nük stilusszépségek sem. Nem érzik sem a szép szavak, se az elragadó mondatok zenéje. Az a bizonyos tömörség, amely rövid, parancsoló kifejezésekbe szőrit összeitoindent, az sincs sehol. Annál több­ször vonszoljuk keresztül magunkat hosszú, szürke fejtegetéseken, annál gyakrabban találkozunk egészen elhasz­nált szóvirágokkal és fordulatokkal. Az Ivasó nem érzi a logikai okoskodás lenyü-7 oborzó Csapj fel öcsém, adj kezet, Állj be katonának, Idd ki ezt a serleget, Jöjj velünk huszárnak, Vészbe forog nemzetünk, Aki nem jön, gyáva — Egytől-egyig elveszünk, Ha hazánk kívánja. jRégi toborzó dal. „Csapj fel öcsém, adj kezet“, Megrokkant a lábad, Hiszen végig öklezett Rettentő csatákat,, Be keserves mindenét Ennek a világnak — Rajtunk most csak az segit, Ha munkába 'állnak. Ott fekszel Lemberg alatt, „Állj be katonának“, Szivedbe golyó szaladt Nagy medáliának. Elhulltál a Karsztokon, Reimsnál folyt a véred S elrabolta a rokon Földi örökséged. Csordultig töltik neked, Benne ecet érik — „Idd ki ezt a serleget“ Keserű fenékig. Jó lenne egy harapás Korpa, kéreg, őrlet, Ha nem rágta volna más Régen él előled! , Lovon jártál, ég alatt, Ahol gyalog járnak, Kilőtték a lovadat, göző erejét sem, a kritizáló vagy analizáló szónoklat éles megkülönböztetéseit, min­dent szétbontó könyörtelenségét. Nem kap meg az ismeretek tömérdekségével, a nagy, mély, vagy uj tudás komolyságá­val, a filozófiai elmélkedés nagy horizon­tokat átfogó szárnycsapásaival se. A rög­tönzés melegsége, hirtelen közvetlensége fel-felfénylik lépten-nvomon, de az énnek, az első személynek olyan gyakori hivat­kozásával, ami szinésziesen hat s pozőrkö-. désnek tetszik. És soha sehol semmi abból a küzködésből, akár a gondolatokkal, akár az érzésekkel, akár a szavakkal való küz­ködésből, ami a nagy szónoklat egyik leg­­meginditóbb vonását adja. Semmi a küz­­ködés nehézkességéből, forrongó egyenet­lenségeiből és semmi az esztergályozott simaság könnyűségéből. Mussolini nem tud csevegni szellemesen és nem tud fen­ségesen prédikálni. Nem érezzük, hogy meg tudna nevettetni, de azt se, hogy fel tud indítani, haragra vagy extázisra tud gerjeszteni, vagy meg tud félemliteni. Azt az ösztönös képességet, vagy azt a kiszámított fogást, mellyel a nagy szóno­kok úgynevezett személyes kapcsolatot tudnak létesíteni hallgatóságukkal, ami abban áll, hogy egyénenkint is aposztro­fálják, kérdezik vagy felelnek neki, vitat­koznak vagy tréfálnak vele, itt-ott sze­mélyes érzéseikre appellálnak, birónak emelik őket maguk fölé, vagy társnak ma­guk mellé, — Mussolini nagyon ritkán alkalmazza. S ami a legsajátságosabb, be­szédeiből olvasásközben még az a meg­nevezhetetlen valami sem áramlik ki, amit a fasizmus lelkének, vagy szellemé­nek kellene tartanunk, s ami, mint eleven fluidum, kellene hogy áthassa a szavak mögött őket. A fasizmus se mint gondolat­rendszer, sem mint mindent közös neve­zőre hozó nézőpont, sem mint egységes program nem bontakozik ki belőlük. Mint „Jöjj velünk huszárnak“. Őseidtől fegyvered Forgathatod bátran: Kapa, kasza csonk-nyelet — Sötét kamarádban. Szántóvető földedet Kihúzták alólad, Bármerre keresheted Rongyos takaródat... „Vészbe forog nemzetünk“, Ha nem állsz a gátra, Nélküled nem mehetünk Előre. Se hátra, J4I TOS vezér nélkül kis hazánk Nem sokáig él meg, Be talán vigyáznak ránk A halott vezérek. Hej Rákóczi, haj Kossuth! „Aki nem jön, gyáva“, Rabságába maga fut: Ha nem jár a szája. Már itt alig hogy: vagyunk Buna—Tisza táján, Ami érik, jön fagyunk, Slott rohad a fáján. Igaz hogy már nem eszünk, Csak lófejet hajtunk, „Egytől-egyig elveszünk“, Ha ez se fog rajtunk. Igaz, nincs korty italunk, Ki a fene bánja, Ma igy élünk, igy halunk, „Ha hazánk kívánja“. Be a jövő jó ahhoz, Vigyen egy jobb mába ... Vedd a batyut. Sorakozz! Indulj — Kanadába. MiklósJenő olvasmányok nem tudják fölgerjeszteni az olvasóban se a hely, se az alkalom, se az események nagyságát, amelyek szuggerálták őket. Egyáltalában alig hat­nak áz idegen képzeletre, a kedélyt csak igen-igen ritkán érintik meg. Mint szel­lemi produkciók is csak igen ritkán érde­kesek. Mussolininak se mint szónoknak, se mint agitátornak, se mint embernek, se mint államférfinak, képességeit ezeknek a beszédeknek segélyével meg nem mér­hetjük és meg nem fejthetjük. Nem tud­juk megérteni, hogy. pusztán a szó erejé­vel képes lett volna olyan tömegeket meg­indítani, az egész olasz értelmiséget le a legalsó munkásrétegekig magával ra­gadni. Hogyan volt képes egy csavargó kőmüvesmunkásból, falusi néptanítóból, kis szocialista-kommunista újság szer­kesztőjéből, vándorló párttitkárból. az olasz impérium élére kerülni, roppant más szeVvezett politikai-, szellemi és anyagi hatalmakkal szemben? Nem tudjuk meg­érteni se cikkeiből, se beszédeiből, hogyan tudta akarata és szuggesztiója alá igázni egy negyvenmilliós társadalom legkülön­bözőbb elemeit s miben áll démoni hatása a tömegekre. És nem tudjuk 'megérteni, hogy tudta megőrizni, vagy megvédeni pozícióját szellemi fegyverekkel egy olyan parlamentben, amelyben sok nagyeszű és szónoki képességű ellenféllel találkozott. Sarfatti és más életrajzírói sokat 'beszél­nek publicisztikai és szónoki hatásairól, de a cikkek vagy beszédszemelvények, amelyekkel ezeket a hatásokat illusztrálni akarják, mindennek nevezhetők, csak nem meggyőzőknek. És mindezen túl, akármi­lyen furcsán hangzik is ez, valami naivság, helyesebben valami primitiv kezdetleges­ség érzik ezeken a beszédeken. Ahogy a leg­nagyobb kérdéseket vagy a legkisebbeket, kezeli, ahogy akár a parlamentben, akár A nagy mü Irta: Mados GySigy Keleten, a puszták fölött, a kazlak, kutágasok, nagylombu jegenyék, tornyok és meglapuló falvak fölött az égbolt föl­­szakadt, a felhők szélét karminjával kipi­­perézte a hajnal, a Gellérthegyen harma­tot kaptak a bokrok, de a Duna pesti partján, az Aranykorsó-fogadó kivilágí­tott ablakai mögött még állt a bál és a ci­gányok a mámor legfényesebb kapuit nyitogatták a szivekben. Pirosorcáju, kacagó dámák libbentek ki a fogadó ka­pujából, az utca közepén hejehujás, na­gyokat kurjantó arszlánok vihorásztak s távolabb, a Császári Hajóhivatal előtt az egymásbaölelkezett gárdisták szerenádot énekeltek. A Hal-tér sarkán gubbaszkodó udvar­ház ablakán kipillantott Örlőc Gáspár, a Budai Főiskola filozófia professzora. A duhajkodó lovagokat nézte ... bosszúsan megcsóválta a fejét. __ A titkok irdatlan bozótja a világ,, problémák örvénye az élet, irtózatos rej­tély a halál és mégis ilyen nyugodtan tudnak élni és mulatni az emberek _ mormogta maga elé és a ludtollát dühö­sen belevágta a kalamárisba. Az Íróasztalra könyökölt és elgondol­kozott. Nem tudott megbékélni a világgal. A régi csodatévők, mágusok, próféták, szellemidézők, filozófusok, csillagászok, költők és a titkos tudományok minden felmart-szivű rabjának fájdalma, ihlete, és tudásszomja benne lobogott és mind­untalan kigyűjtött« agyában a gondola­tok máglyáját, amely lángnyelvével a ha­lál rejtelmét, az emberi élet problémáját, a vasgyári munkások, akár a halászok, akár a polgármesterek előtt beszél. Szó­­füzésein, fenyegetésein, nyíltságán, sok­szor teljesen hanyag, sőt teljesen elhanya­golt mondatain, sokszor teátrális nyilat­kozatain, olvasmányaiból vett idézetein, akár a szociális problémák, akár a kül­politika, akár a kormányzat, akár a tör­ténelem, akár a gazdasági vagy pénzügyi élet kérdéseiről szóljon, mindig ez a naivi­tás, ez a kezdetlegesség érzik. Azt lehetne erre mondani, hogy alap­jában véve minden nagy szónoknak és minden hatásos szónoklatnak ugyanez a sorsa, mihelyst az élő szó s a személyes előadás melegségétől megfosztva az irás, vagy nyomtatás kihűlt betűibe temetke­zik. Ez igaz lehet és igaz is, az élőszóbeli előadás bizonyos külsőségeit tekintve, a személyi megjelenés hatásától kezdve a hang és a kifejezés változatain folytatva, a szem és az arcvonások játékáig. De az igazán nagy szőne’.ok mesterművei ezek­től a külsőségektől, sőt attól a helytől és időtől különválasztva is, ahol éo amikor elhangzottak, megőrzik magukban örökre a lelki és szellemi nagyság elmulhatatlan jegyeit is. Tessék csak meghallgatni ezt a pár mondatot, amellyel Kossuth Washing­tonban az amerikai szenátus és a képvi­selőház által tiszteletére rendezett banket­ten nagyszerű beszédét megkezdte: — Mint Kyneas, az epirota, a római szenátorok között, kik öntudatos fenségük egy szavával seregeket akasztottak meg kevély haladásukban, én is bámulat- és tiszteletteljesen állok köztetek, törvény­hozói az uj Capitoliumnak. A régi Capi­­tolium támfalai állanak még Rómában, de szelleme elhagyta s átjött a tietekbe, megtisztulva a szabadság levegőjében. A régi fennáll, mint siralmas emléke az em­beri nagyság múlandóságának; a tietek, mint az örökös igazság szentélye. A régi a túlvilág és a teremtés titkait csap­kodta. Hatszáz árkust rótt már tele gondola­taival, a pókhasu, nagyívü, vastag betűi­vel s amint most a ziróasztal előtt ülve elkoppantotta a viaszgyertyát, a müvében gyönyörködő akotó hitévé nézett a kész ópuszra... A’Lélek Életének Valamint a Test Halálának Főbb Summái (Philosó• phiai Statútumok Az Hazajáró Széllé mekröl) ... ezt a címet adta a nagy mű­nek, amelynek betüerdejéből a nap vilá­gosságát érezte kiáradni, az emberi elme lázadó erejét, amely a végesnek hitt gon­dolat páncélkapuját_hite szerint__im­má*f diadalmasan fölszakította. Fölállott. Az ablakon a függönyt össze­akasztotta, majd az ágy felé indult. Fél­­holtra hajszolt agyvelejében lázasan és fülledten kavargott a vér, térde megro­gyott és szíve körül ájult zsibbadást ér­zett. Belekapaszkodott az asztalba, szi­szegve, fájdalmas erőlködéssel kiegyene­sedett, majd a mellét indulatosan kidű­­tötte. __Ez a nyomorult test, ez a gyarló por­hüvely kimerül, összeomlik a munkától és pocsolyába rántja a lélek szárnyalását.., ez a cudar, gyönge porhüvely — villog­tak benne a keserű és dühös gondolatok és a tüzbeborult homloka alatt a szeme száraz fénnyel csillogott. Az ágyhoz botorkált. Dolmányát lerán­­cigálta magáról, aztán lezuhant az ágyra. Csönd lett. A függöny szabadon maradt résein be­szűrődött a reggeli fény, megvilágította a menyezetre nyúló könyvespolcokat, me­lyeken bőrbekötött fóliánsok; Voltaire, Herder, Wieland, Lessing, Kleist, Pascal Ara 32 fillér

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék