Magyarság, 1927. május (8. évfolyam, 98-122. szám)

1927-05-01 / 98. szám

ELŐFIZETÉSI ÁRAL FÉLÉVRE 24 PENGŐ, NEGYEDÉVRE A PENGŐ EGY HÓRA 4 PENGŐ. EGYES SZÁK ÁRA HÉT­KÖZNAP 16 FILLÉR, VASÁRNAP 32 FILLÉR AUSZTRIÁBAN HÉTKÖZNAP 30 GARAS. VASÁRNAP 40 GARAS FELELŐS SZERKESZTŐ: MILOTAY ISTVÁN SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATAL: BUDAPEST, VIII. JÓZSEF­ KÖRÚT 5. SZÁM TELEFON: JÓZSEF 453-17, JÓZSEF 462-18, JÓZSEF 462-1» LEVÉLCÍM: B­U­D­A­P­E­S­T 741, POSTAFIÓK 1» MEGJELENIK HÉTFŐ KIVÉTELÉVEL MINDEN NAP B­UDAPE­ST, 1927 MÁJUS 1. VASÁRNAP­J ÉVFOLYAM (1869.) SZÁM Szó és telt írta: Mikolay István Alig lehet elképzelni érdekesebb köny­vet, mint Mussolini válogatott beszédei­nek azt a kiadását,a­mely az imént jelent meg magyar fordításban. (Zichy Rafaelné grófné fordítása. Napkelet-kiadás.) Nem azért érdekes ez a beszédgyűjtemény, mert mindazt megtalálja benne, vagy rajta ke­resztül az ember, amit vár és keres, hanem ellenkezőleg azért, mert mindebből szinte semmit sem talál meg. Keresi Mussolini nagyságának és sikereinek kulcsát ezek­ben a rögtönzött és előre elkészített szó­noklatokban, keresi azt a hatást, amely szavait kíséri, azt a varázslatot, amellyel a tömeg lelkét meg tudja ejteni és minél tovább lapozgat ezekben a beszédekben, annál fáradtabbnak és kiábrándultabbnak érzi magát. Az ember mindig azt várja, hogy a következő oldalon felbukkan előtte a csoda, felvillan az a fény, mely ebbe a rejtélybe egy villanással belevilágít, de bizony ez a csoda csak nem jelentkezik egész az utolsó oldalig és azon se. Nincsenek ezekben a beszédekben ké­pek, amelyek a szívet megindítanák, vagy a képzeletet elkápráztatnák, nincsenek frappáns, vagy magasröptű elmélkedések, elvi, erkölcsi, vagy politikai kérdésekről, humor vagy gúny alig-alig csillan meg, anekdota szinte soha. De nincsenek ben­nük stílusszépségek sem. Nem érzik sem a szép szavak, se az elragadó mondatok zenéje. Az a bizonyos tömörség, amely rövid, parancsoló kifejezésekbe szorít összesz mindent, az sincs sehol. Annál több­ször vonszoljuk keresztül magunkat hosszú, szürke fejtegetéseken, annál gyakrabban találkozunk egészen elhasz­nált szóvirágokkal és fordulatokkal. Az Ivasó nem érzi a logikai okoskodás lenyű­göző erejét sem, a kritizáló vagy analizáló szónoklat éles megkülönböztetéseit, min­dent szétbontó könyörtelenségét. Nem kap meg az ismeretek tömérdekségével, a nagy, mély, vagy új tudás komolyságá­val, a filozófiai elmélkedés nagy horizon­tokat átfogó szárnycsapásaival se. A rög­tönzés melegsége, hirtelen közvetlensége fel-felfénylik lépten-nyomon, de az énnek, az első személynek olyan gyakori hivat­kozásával, ami színésziesen hat s­zozőrkö-­ désnek tetszik. És soha sehol semmi abból a küzködésből, akár a gondolatokkal, akár az érzésekkel, akár a szavakkal való küz­ködésből, ami a nagy szónoklat egyik leg­­megindítóbb vonását adja. Semmi a küz­­ködés nehézkességéből, forrongó egyenet­lenségeiből és semmi az esztergályozott simaság könnyűségéből. Mussolini nem tud csevegni szellemesen és nem tud fen­ségesen prédikálni. Nem érezzük, hogy meg tudna nevettetni, de azt se, hogy fel tud indítani, haragra vagy extázisra tud gerjeszteni, vagy meg tud félemlíteni. Azt az ösztönös képességet, vagy azt a kiszámított fogást, mellyel a nagy szóno­kok úgynevezett személyes kapcsolatot tudnak létesíteni hallgatóságukkal, ami abban áll, hogy egyénenként is aposztro­fálják, kérdezik vagy felelnek neki, vitat­koznak vagy tréfálnak vele, itt-ott sze­mélyes érzéseikre appellálnak, bírónak emelik őket maguk fölé, vagy társnak ma­guk mellé. — Mussolini nagyon ritkán alkalmazza. S ami a legsajátságosabb, be­szédeiből olvasás közben még az a meg­nevezhetetlen valami sem áramlik ki, amit a fasizmus lelkének, vagy szellemé­nek kellene tartanunk, s ami, mint eleven fluidum, kellene hogy áthassa a szavak mögött őket. A fasizmus se mint gondolat­rendszer, sem mint mindent közös neve­zőre hozó nézőpont, sem mint egységes program nem bontakozik ki belőlük. Mint olvasmányok nem tudják fölgerjeszteni az olvasóban se a hely, se az alkalom, se az események nagyságát, amelyek szuggerálták őket. Egyáltalában alig hat­nak az idegen képzeletre, a kedélyt csak igen-igen ritkán érintik meg. Mint szel­lemi produkciók is csak igen ritkán érde­kesek. Mussolininak se mint szónoknak, se mint agitátornak, se mint embernek, se mint államférfinak, képességeit ezeknek a beszédeknek segélyével meg nem mér­hetjük és meg nem fejthetjük. Nem tud­juk megérteni, hogy­ pusztán a szó erejé­vel képes lett volna olyan tömegeket meg­indítani, az egész olasz értelmiséget le a legalsó munkásrétegekig magával ra­gadni. Hogyan volt képes egy csavargó kőművesmunkásból, falusi néptanítóból, kis szocialista-kommunista újság szer­kesztőjéből, vándorló párttitkárból, az olasz impérium élére kerülni, roppant más szervezett politikai­, szellemi és anyagi hatalmakkal szemben? Nem tudjuk meg­érteni se cikkeiből, se beszédeiből, hogyan tudta akarata és szuggesztiója alá igázni egy negyvenmilliós társadalom legkülön­bözőbb elemeit s miben áll démoni hatása a tömegekre. És nem tudjuk­­megérteni, hogy tudta megőrizni, vagy megvédeni pozícióját szellemi fegyverekkel egy olyan parlamentben, amelyben sok nagyeszű és szónoki képességű ellenféllel találkozott. Sarfatti és más életrajzírói sokat­­beszél­nek publicisztikai és szónoki hatásairól, de a cikkek vagy beszédszemelvények, amelyekkel ezeket a hatásokat illusztrálni akarják, mindennek nevezhetők, csak nem meggyőzőknek. És mindezen túl, akármi­lyen furcsán hangzik is ez, valami naivság, helyesebben valami primitív kezdetleges­ség érzik ezeken a beszédeken. Ahogy a leg­nagyobb kérdéseket vagy a legkisebbeket, kezeli, ahogy akár a parlamentben, akár a vasgyári munkások, akár a halászok, akár a polgármesterek előtt beszél. Szó­­fűzésein, fenyegetésein, nyíltságán, sok­szor teljesen hanyag, sőt teljesen elhanya­golt mondatain, sokszor teátrális nyilat­kozatain, olvasmányaiból vett idézetein, akár a szociális problémák, akár a kül­politika, akár a kormányzat, akár a tör­ténelem, akár a gazdasági vagy pénzügyi élet kérdéseiről szóljon, mindig ez a naivi­tás, ez a kezdetlegesség érzik. Azt lehetne erre mondani, hogy alap­jában véve minden nagy szónoknak és minden hatásos szónoklatnak ugyanez a sorsa, mihelyst az élő szó s a személyes előadás melegségétől megfosztva az írás, vagy nyomtatás kihűlt betűibe temetke­zik. Ez igaz lehet és igaz is, az élőszóbeli előadás bizonyos külsőségeit tekintve, a személyi megjelenés hatásától kezdve a hang és a kifejezés változatain folytatva, a szem és az arcvonások játékáig. De az igazán nagy szónem­ok mesterművei ezek­től a külsőségektől, sőt attól a helytől és időtől különválasztva is, ahol és amikor elhangzottak, megőrzik magukban örökre a lelki és szellemi nagyság elmúlhatatlan jegyeit is. Tessék csak meghallgatni ezt a pár mondatot, amellyel Kossuth Washing­tonban az amerikai szenátus és a képvi­selőház által tiszteletére rendezett banket­ten nagyszerű beszédét megkezdte: — Mint Kyneas, az epirota, a római szenátorok között, kik öntudatos fenségük egy szavával seregeket akasztottak meg kevély haladásukban, én is bámulat- és tiszteletteljesen állok köztetek, törvény­hozói az új Capitoliumnak. A régi Capi­­tolium támfalai állanak még Rómában, de szelleme elhagyta s átjött a tietekbe, megtisztulva a szabadság levegőjében. A régi fennáll, mint siralmas emléke az em­beri nagyság múlandóságának; a tietek, mint az örökös igazság szentélye. A régi t­oborzó Csapj fel öcsém, adj kezet, Állj be katonának, Idd ki ezt a serleget, Jöjj velünk huszárnak, Vészbe forog nemzetünk, Aki nem jön, gyáva — Egytől-egyig elveszünk, Ha hazánk kívánja.­­Régi toborzó dal. „Csapj fel öcsém, adj kezet“, Megrokkant a lábad, Hiszen végig öklözett Rettentő csatákat,, Be keserves mindenét Ennek a világnak — Rajtunk most csak az segít, Ha munkába­­állnak. Ott fekszel Lemberg alatt, „Állj be katonának“, Szivedbe golyó szaladt Nagy medáliának. Elhulltál a Karsztokon, Reimsnál folyt a véred S elrabolta a rokon Földi örökséged. Csordultig töltik neked, Benne ecet érik — „Idd ki ezt a serleget“ Keserű fenékig. Jó lenne egy harapás Korpa, kéreg, őrlet, Ha nem rágta volna más Régen él előled! , Lovon jártál, ég alatt, Ahol gyalog járnak, Kilőtték a lovadat, 141 TO „Jöjj velünk huszárnak“. Őseidtől fegyvered Forgathatod bátran: Kapa, kasza csonk-nyelet — Sötét kamarádban. Szántóvető földedet Kihúzták alólad, Bármerre keresheted Rongyos takaródat... „Vészbe forog nemzetünk“, Ha nem állsz a gátra, Nélküled nem mehetünk Előre. Se hátra, S vezér nélkül kis hazánk Nem sokáig él meg, de talán vigyáznak ránk A halott vezérek. Hej Rákóczi, haj Kossuth! „Aki nem jön, gyáva“, Rabságába maga fut, Ha nem jár a szája. Már itt alig hogy­ vagyunk Buna—Tisza táján, Ami érik, jön fagyunk, Slott rohad a fáján. Igaz hogy már nem eszünk, Csak lófejet hajtunk, „Egytől-egyig elveszünk“, Ha ez se fog rajtunk. Igaz, nincs korty italunk, Ki a fene bánja, Ma igy élünk, igy halunk, „Ha hazánk kívánja“. de a jövő jó ahhoz, Vigyen egy jobb mába ... Vedd a batyut. Sorakozz! Indulj­­ Kanadába. Miklós Jenő A nagy mű írta: Mados György Keleten, a puszták fölött, a kazlak, kutágasok, nagylombú jegenyék, tornyok és meglapuló falvak fölött az égbolt föl­­szakadt, a felhők szélét karminjával kipi­­perézte a hajnal, a Gellérthegyen harma­tot kaptak a bokrok, de a Duna pesti partján, az Aranykorsó-fogadó kivilágí­tott ablakai mögött még állt a bál és a ci­gányok a mámor legfényesebb kapuit nyitogatták a szivekben. Piros orcáju, kacagó dámák libbentek ki a fogadó ka­pujából, az utca közepén hejehujás, na­gyokat kurjantó arszlánok vihorásztak s távolabb, a Császári Hajóhivatal előtt az egymásba ölelkezett gárdisták szerenádot énekeltek. A Hal-tér sarkán gubbaszkodó udvar­ház ablakán kipillantott Örlőc Gáspár, a Budai Főiskola filozófia professzora. A duhajkodó lovagokat nézte ... bosszúsan megcsóválta a fejét. __ A titkok irdatlan bozótja a világ,a problémák örvénye az élet, irtózatos rej­tély a halál és mégis ilyen nyugodtan tudnak élni és mulatni az emberek _ mormogta maga elé és a lúdtollát dühö­sen belevágta a kalamázisba. Az íróasztalra könyökölt és elgondol­kozott. Nem tudott megbékélni a világgal. A régi csodatévők, mágusok, próféták, szellemidézők, filozófusok, csillagászok, költők és a titkos tudományok minden felmart­ szívű rabjának fájdalma, ihlete, és tudásszomja benne lobogott és mind­untalan kigyűjtötte agyában a gondola­tok máglyáját, amely lángnyelvével a ha­lál rejtelmét, az emberi élet problémáját, a túlvilág és a teremtés titkait csap­kodta. Hatszáz árkust rótt már tele gondola­taival, a pókhasú, nagyívü, vastag betűi­vel s amint most a ziróasztal előtt ülve elkoppantotta a viaszgyertyát, a művében gyönyörködő akotó hitévé nézett a kész ópuszra... A’Lélek Életének Valamint a Test Halálának Főbb Summái (Philoso­­phiai Statútumok Az Hazajáró Szelle­mekröl) ... ezt a címet adta a nagy mű­nek, amelynek betűerdejéből a nap vilá­gosságát érezte kiáradni, az emberi elme lázadó erejét, amely a végesnek hitt gon­dolat páncélkapuját_hite szerint__im­má­r diadalmasan fölszakította. Fölállott. Az ablakon a függönyt össze­akasztotta, majd az ágy felé indult. Fél­­holtra hajszolt agyvelejében lázasan és fülledten kavargott a vér, térde megro­gyott és szíve körül ájult zsibbadást ér­zett. Belekapaszkodott az asztalba, szi­szegve, fájdalmas erőlködéssel kiegyene­sedett, majd a mellét indulatosan kihű­­tötte. __Ez a nyomorult test, ez a gyarló por­hüvely kimerül, összeomlik a munkától és pocsolyába rántja a lélek szárnyalását... ez a cudar, gyönge porhüvely — villog­tak benne a keserű és dühös gondolatok és a tűzbeborult homloka alatt a szeme száraz fénnyel csillogott. Az ágyhoz botorkált. Dolmányát lerán­­cigálta magáról, aztán lezuhant az ágyra. Csönd lett. A függöny szabadon maradt résein be­szűrődött a reggeli fény, megvilágította a menyezetre nyúló könyvespolcokat, me­lyeken bőrbekötött fóliánsok: Voltaire, Herder, Wieland, Lessing, Kleist, Pascal Ara 32 fillér

Next