Magyarság, 1927. május (8. évfolyam, 98-122. szám)

1927-05-01 / 98. szám

1927 májusi, vasárnap ■................................. IMI Reggelt© estig a Zamboni-tárgyalás ítélethirdetési napja•n Róma, április hó A Mussolini elleni merényletek tekintélyes sorozatában, úgy belső komolysága, megszervezettsége, mint külső teatrálissága szerint is, egy olyan akció áll első helyen, amely — hála a sikeresen működő besúgási rendszernek — elgondolásnál, tervnél, jószándéknál tovább nem jutott: a Zanboni-Capello-affér, melynek hét szereplőjére a Rendkívüli Törvényszék nem kevesebb, mint 135 évi börtönbüntetést szabott, köztük Tito Zanboni őrnagyra, Luigi Capello tábornokra s a szökésben levő Ursella Angélára — mint ismeretes — 30—30 évet. Akármelyik oldalról közelítjük is meg a Palazzo Giustizia három utcára kiszögellő fehér márványkolosszusát, valami ostromlott várban képzelhetjük magunkat, annyi az egész városrészt elözönlő katonaság, legsűrűbben a Tiberis-jelölt portálok körül, hol a szuronyos őrjáratok, gúlába rakott puskák, füstölgő kéményű tábori konyhák valóságos háborús képet mutat-Diadalmasan legyőzve és visszaverve, mondhatnám: végső lélekzetéig megsemmisítve, lehengerelve az utolsó ellenattakot, egy harcsabajuszú titkosrendőr ugyancsak offenzív defenzíváját, aki mindenáron azzal akart visszalökni a bástyáról, hogy jugoszláv újságíró vagyok — benn szorongok végre az ülésteremben, egy arasznyi keskeny kis erkélyen, melyet szinte recsegni hallok a publikum fekete tömegétől, akik megcáfolva minden fizikai törvényt, hogy egy helyre egy időben csak egy test fér el: egymás hegyén-hátán, egymásba tapadva nyújtogatják előre a nyakukat az alattunk zajló rémdráma felé. Megvetve lábamat egy kecskeszakállú signor kamásuis sárgacipőjén, jobbról egy ismeretlen gazdája pocakba dőlve, balról kényelmesen elhelyezkedve egy vendégszerető főhadnagy veséjén, valakinek a hóna alatt, mint valami gukkeren, lenézek a fojtott csendű terembe, mely ma, a tárgyalás végső napján, a szokottnál is izgalmasabb s olyan komor és fenyegető, mintha nem is valami ógörög bazilika, vagy az antik Róma egy praetori fóruma lenne, amikhez oszlopokkal tagolt, magas, boltíves csarnokszerűsége vak, különösen az esti ítélethirdetés előtt, mikor az Angyalvár bástyáit is megszállja egy csapat fácántollas bersagliert s a komorsötétségű, árkádos udvaron csendőrlovak hatszoros kordonja riaszt el minden élő lelket. Az Igazságügyi Palota belsejében a háborús hangulat még fokozódik, mert hiába a véres verejtékkel kiverekedett belépőjegy (aminek odisszeái mindennél jellemzőbbek a mai Olaszország óvatosságára, bizalmatlanságára minden és mindenki iránt!), minden kanyarodót, minden folyosóajtót, minden lépcsőfokot új és új közelharccal kell bevenni, ha a szócsata nem segít: formális kézitusával, teremőrök, detektívek, fasiszta-gárdisták s egyéb fekete- és fehéringes fő- és alnagyságok kereszttüzében, — csak a párosával cárkáló carabinierik mosolyognak szokott most is gyermekdedségükkel kék-vörösforgós diszcsákójuk alatt s egész mélaságukról sem, hogy fogalmuk sincs azokról és alkalomról, amiért kaszárnyaszámra kivonultatták őket, által annyira hasonlít , hanem egy középkori inkvizíciós pince, ahol valami istenítélet készül. A csupasz mozaikpadlón hiába keressük a hallgatóság padsorait, mert a Tribunale Speciale ülései, még az ügyvédek és egyéb bíróságok tagjai számára is, zártak, akiket pedig egy-egy ilyen rendkívüli alkalom beenged, akár tótágast is elállnának, csak hogy asszisztálhassanak a fasiszta Rómának ennél a nagy drámafináléjánál, mely — mint a Párt egy korifeusa mondta — az ellenzék utolsó izmagjainak a likvidálása. Üres újságírót asztalok A terem jobboldalán végigfutó sárga asztal, a sajtófőhadiszállás, — feltűnően gyér látogatottsággal, ami érthető is, hiszen egy-egy ilyen szeánsz itt — ahol minden újság jóformán csak a hivatalos kommünikékre szorítkozhatik — korántsem az a zsurnalisztikai csemege, mint nálunk; itt nem mennydörögnek pro és kontra vezércikkek, polémiák, nem sziporkáznak színes riportok és krokik a delikvensek magánélete körül, sőt még a rajzolók fürge ceruzái sem működnek, hogy a fényképészek egyébként oly elmaradhatatlan gépfegyverosztagáról ne is beszéljünk. A szemfájdítóan fehér, kopár falsikokat, — amelyeken a rézcsillárok érczuhatagja, a kinti plein-airrel keveredve, valami szimbolikus, kegyetlen élességgel világítja meg az utolsó sarkot is — a háromlépcsős bírói emelvény töri meg, fafaragásos karosszékeivel, melyek közül három jobbról, három balról sorakozik az oroszlánfejes elnöki trónus köré, a kettő pedig a legalsó garadicson, a tanácsjegyző s a fehérsörényű Noseda tábornok, katonai főügyész, asztalkája előtt. Magasan a bírói katedra fölött, a király márvány mellszobra s köröskörül ugyancsak a carrarai márvány nyersen szikrázó anyagából, kiterjesztett szárnyú, óriási sasok, azontúl semmi dísz, semmi dekoráció, de oldalt, a bal fal közepén valami olyan berendezési tárgy, amit aligha látni egyéb tárgyalótermekben: egy fekete vasráccsal körülzárt, magas, keskeny ketrec. A lándzsahegybe végződő, sűrü ércrudak földtől egész a karzatig futnak fel s mig köröskörül a többi ilyen kiugró zsúfolva a kevés s mégis oly sok jegyhez jutottal: ez az erkélyrész teljesen üres, csak két-két lakkcsákós zsandár emeli szuronyát a foglyok feje fölé s a szomszéd páholyokba nyíló ajtók előtt is karabélyos fasisztaőrség. A ketrecben háromlépcsős emelvény, ennek legfelsőbb fokán keskeny, barna falóca, rajta sorban a vádlottak: Ducci kopasz, érdektelen feje, Feruccio, az udinei kereskedő, aki segített Zamboninak a puskavételben, Riva Ugo Buzo s a kopott zsakettes Calligaro, — akik a három főhős kilencvenen túli büntetésében — kerek negyvenöt esztendőn — tizenkét-, tíz- és hétéves fejadagokkal, érdem szerint osztoznak. „De miért, de miért?" Az elnöki páhollyal szemben, az aktákkal végigrakott ügyvédi asztal előtt, reggel 9 óra óta Capello védője, Perront szónokol, — egy cicerói arcélű, őszülő férfiú, — aki aranysujtásos, suhogó selyemtógájában egy Seneca súlyát, méltóságát reprezentálja, de amint mind jobban és jobban kiütközik belőle az a latin pátosz, Mein System-szerű gesztikulálás, hangrezegtetés s egyéb sallangja, szélsősége az ócska drámai iskolának, amiért mifelénk — különösen a dikció végén, amikor feje fölé kulcsolt kezekkel csarisztánozik a két asztal között, leguggol, majd szinte térdre veti magát s hol harsogva, hol suttogva ismétli: »Ma per ehe, ma perche, ma per ehe?!...« (De miért, de miért, de miért?!) — s közben nagyokat kortyol hol egy pohár jeges vörösborból, hol egy forró espressóból — nyugodtan kiutalványoznák a kényszerzubbonyt. — Érveket Capello tábornok ártatlansága mellett ?... — mondja fázósan, komoran beburkolózva fekete talárjába, — de hogyan ? A bűnnek lehetnek bizonyítékai, — a büntelenségnek csak negatívumai vannak, ezek is inkább a logikában, az ösztönben, a sohasem csaló belső meg, érzésben, hogy: nem! Ez a hatvanhat éves katona nem tehette azt, amivel vádolják, nem lehetett az értelmi szerző, nem tudhatta a végső célt, nem tudhatta, mire folyik el a pénz, amit, mint összekötő a szabadkőművesek s Zamboniék között, — időről-időre kiutalt! A vádlottak közül Capello tábornok az egyetlen, aki nem ül a ketrecben, hanem a jegyzői asztal mellett, két kapitány között, egy nádfonatú széken... s amint megrokkant testességét, előregörnyedt ősz fejét, a majd kétéves börtöntől fakó arcát elnézi az ember, valóban nehéz benne felismerni a legkitűnőbb olasz tábornokok egyikét, akit, mint a második hadtest parancsnokát, a Cifafo/Tta-jelentések is annyit emlegettek — egész a caporettói ütközetig. A sértett tábornok — a szabadkisélvesek kezében Az olasz hadseregnek e legkeményebb vereségéért, — mely a mi udinei bevonulásunknak nyitotta meg az útját, — Capello tábornokot tették felelőssé s huszonnégy óra alatt nyugdíjazták. Kettétört ambícióval, tehetetlen keserűségével milyen nagyszerű eszköz, milyen hajlékony anyag most a szabadkőmivesek kezében, akiknek hirhedt nagymestere, Domitio Torrigiani egyre több és több hatalommal ruházza fel, úgy hogy mikor a Matteotti-ügy végén, a fasizmus, — mely, mint forradalmi alakulat, kezdetben nem foglalt állást a szabadkőmivesség ellen — kimondta a fasizmus s a szabadkőmivesség inkompatibilitását s az összes páholyokat és titkos társaságokat feloszlatta. Capello tábornok, aki mint mérsékelt szocialista, (Socialista riformista) mérsékelt fasiszta is volt, végképp balra sodródik s a szabadkőmivesség stratégiai vezetője lesz, arra számítva, hogy katonai diktatúra esetén, spűint kipróbált harcos s mint az ellenzék feje, Itália ura lehet. Végre benn az ülésteremben ÉUt És Halál Nevezetes Problémája Tergifaltatik. Fuldokló mohósággal kezdett a munkához. Gyúrta a papírra az agyából kirongyolódó gondolatokat, titáni viadalra kelt a felmérhetetlennel és a problémák szédítő ormai felé kapaszkodott, oda, ahol már nincsenek határok, nincsenek újabb csúcsok és mérges gázok fojtogatják a fölzaklatott gondolatot. Már azt hitte, hogy repül, szárnyal, hogy elszakította a ponyvát és képzelete a végtelenség pályáján száguld. Néha, amikor pillanatra magára döbbent, irtózatos mélységekből malomkerekek tompa őrlődését hallotta felszűrődni, a padlón át, a falakon át, a gondolataival fölvert mindenség ködóceánjából... Szíve már félelmesen kongott, elállott, majd ugrott. Törzse percenként kimerülten hanyatlott hátra a széken. De hajszolta, korbácsolta tovább a gondolatokat. Így múlt el a nap. És ismét éjszaka lett. Künn elhomályosodott az égbolt s a telehold vörhenyesen bámult a horizontok felé. Az Aranykorsó-fogadó terraszán kigyulladtak a lampionok és az élet nyári lázától mámoros arszlánok habzsolták a sört. A bálteremben pengett a gitár. Állott a bál. Örlőc Gáspár agyára a végtelenség problémája csavarodott. Tollát görcsösen megszorította és öklével a halántékát gyúrta. __Ha törik-szakad, akkor is megfejtem a nagy titkot. Fölhasítom, megfejtem — suttogta végső erőfeszítéssel. A szoba lassan vaksötét lett. Őrlőcsillái Összefagytak , úgy érezte, hogy most valami nagyon mély sírból szivárog fülébe a csönd. Összerezzent. Hunyt pillái előtt, a haldokló messzeségben az égen megmozdult és leszaladt egy csillag. Felrémülve figyelt. — A vörös, lángoló üstökös... az volt — döbbent rá a gondolat és amint felpillantott, szemében opálos mélységekből villant elő a fény. Mögötte, a síri csöndben hangok pendítitek ... megszólalt a zenélőóra, üvegcsengős, babonás, túlvilági hangon. — Poklok ördöge... megszólaltál!– hördült fel, de a hang a torkába rekedt. Fordulni akart, hátra, a sublót felé, hogy összetiporja a gonosz instrumentumot, hogy rátaposson, de a térdcsontja fagyosra dermedt, lábszára fadarabként megmerevedett, szívét pedig átkapta egy kegyetlen marok. Lihegett, úgy érezte, hogy a mennyezet és a padló összeszorul és elfojtja előle a levegőt. Az opusz felé kapaszkodott, de lezökkent a karja. — Hát, már hiába? ... Sötétségben marad az élet titka? ... Rejtelem marad a halál? ... Megoldatlan marad minden probléma? — susogta szederjes ajakkal, nyöszörögve, de amikor ólomnehéz pillái alól utolsót pillantott a megüvegesedőszemgolyó, előtte, a kitáruló végtelenben megnyílott az ég, és a felhők között, sugárzó glóriával, fénypalástjában megjelent az Úr: — Ember, ha költő vagy, lelophatsz az égről egy-egy szemernyi álmot, de a teremtés titka mindörökre az enyém marad — szólott orgona mély hangon és a tudós alázatosan lehanyatló fejét ölébe fogadta. A rengeteg mennyiségben összegyűlt secern-, szövés- és mosómaradékokat potomárért kiárusítjuk. Stern József* IV., Carvin-tér 1 3 10 olcsó nap május 10-ig SeljeialíBrtlBá asz.... 1-1fOÜlillilf színes nanánkból. _ n SínMiarisnja................ 5/2 ISBiiEüHiamaia_____„ 180 ItalüHiarisnja 2 — r szemben a Teréz-templommal Nagymező utca 2, Király-utca 52, Vámház-Körút 16. A vádbeszéd maga is elismerte: nehéz meghúzni a vonalat, ameddig ez a hiúságában vérig sértett katona engedte, helyeselte, segítette az akciókat; nehéz lefixírozni a fordulót, ahol a forradalmak rendes lélektana szerint, a fejlemények átcsaptak a kezdeményező fején is, ám tény, hogy Capello tábornok szervezőösszetartó energiája nélkül — mely oly mesterien tudta kihasználni a fasiszta milícia s a hadsereg közti ellentéteket — a Libera Italia titkos társaság, melyből Zamboni s a komplett mellékszereplői kikerültek — sohasem tudta volna elérni azt az eredményt, amely 1925. nov. 4-én, Mussolini életével együtt, a fasizmus egész életét is fenyegette. Alig két órai ebédszünettel, délután Cassinellire, Zamboni ügyvédjére kerül a sor, akinek ugyancsak nincs könnyű szerepe, mert védence nemcsak hogy mindent vállalt és bevallott, hanem egész csomó új, súlyosbító részlettel lepte meg a bíróságot. „Meg akartam ölni Mussolinit. .“ — Igen, — mondta nyugodtan, fölényesen, mintha valami szalonban diskurálna — meg akartam ölni Mussolinit, mert nem nézhettem, hogy egyetlen ember ráfeküdjék az országra, kilopja a törvényt a király kezéből s a saját feketeinges képére akarjon átformálni negyvenmillió független olaszt. Meg akartam ölni Mussolinit s visszaadni a hatalmat, a jogot a király kezébe — én, a szocialista! Mi szerepe lehet itt az ügyvédi szónak? Az egész beszéd valóban nem is egyéb, mint rabulisztikus fejtegetése a jogi szófizmának, hogy Zamboni tette nem államellenes cselekedet, — amiknek megtorlására a Rendkívüli Törvényszék hivatott, — hanem egyszerű gyilkossági kísérlet, egyéni meggyőződéstől fűtött merénylet-próba egy miniszter személye ellen, — már pedig az efajta magánakciók felmentéssel is végződhetnek... Tito Zamboni, az »elhibázott, elgáncsolt Brutus« — ahogy az ügyvédi pátosz állandóan nevezi — ugyanolyan gúnyos, enyhe kis mosollyal hajlik előre a ketrecrács mögött, ahogy Capello védőjének mindent rákenő dörgedelmeit hallgatta; derékbaszabott fekete zakkója, cipője, fehérneműje, jellegzetes olasz frizurája, tömött fekete bajusza még most is éreztetik benne a könnyed, elegáns katonatisztet és világfit, nagy nőbarátot s mindig túlköltekező kalandort... s amint a lóca előtt, a magas lépcsőfokon ül, egészen külön, arisztokratikus elszigeteltségben a többitől: az is kitűnik, hogy még mindig, még itt is ő a vezér, a parancsoláshoz szokott, négy ezüstérmes alpini őrnagy.