Magyarság, 1927. augusztus (8. évfolyam, 173-196. szám)

1927-08-02 / 173. szám

meglesz, a béremelés ellen pedig majd tör­ténik valami. Szamaim Mihály az előterjesztést elfo­gadja, rámutat azonban arra, hogy olcsó la­kás kell, még ha egyszobás is. Sterbinszky Lipót attól tart, hogy az adó­­mentesség kedvezményének megszüntetésé­vel megcsappan majd az építőkedv. Java­solja tehát, kérjék a kormányt, hogy az adó­­mentességi kedvezmény határidejét két évre tolja ki. Andréka Károly ezt a javaslatot úgy mó­dosítja, hogy csak egy évre kérjék a határ­idő kitolását. Battenberg Sándor javaslatára ezután a bizottság Liber Endre tanácsnok és Schafter Dezső főjegyzőnek ez ügyben kifejtett mun­kásságukért köszönetet szavaz, az ügyosz­tály előterjesztését pedig Sterbinszky javas­latával, illetőleg Andréka módosításával el­fogadja. Ezer lakást fenntartanak a tabániak számára Most következett a hatóságok lakásigényei­nek tárgyalása. Schuller Dezső főjegyző elő­adó ismertette, hogy a rendőrség számára a belügyminiszter 600 lakás fenntartását kéri, kell továbbá lakásokat fenntartani a tüzőr­­ségnek, a vámőrségnek, a Lenke-úti barakkok lakóinak, a jelenleg szükséglakásokban lakók­nak, az elöljáróságok jelentése szerint k­öz­­egészségileg aggályos lakásokban lakóknak, a fővárosi Vízművek és a Fertőtlenítő Inté­zet, a BESZKÁRT szintén lakásokat igényel­nek. A fő probléma azonban a Tabán. Ha volna garancia arra, hogy a Tabán lebontása után a Tabán fölépítéséhez hozzáfoghatnak, akkor a Tabánban kiürítendő lakások lakói számára ezer lakást fenn kell tartani a most elkészülő lakásokban. Az ügyosztály tehát javasolja, hogy a kérdést adják ki a tabáni albizottságnak azzal, hogy ez feleljen arra a kérdésre, van-e kilátás a tabáni probléma közeli megoldására. Harrer Ferenc dr. rámutat arra, hogy itt közgyűlési határozat van már, amelyet re­spektálni kell. Latinák Jenő szerint a tabá­niaknak nem lehet az amúgy is kevés lakás­ból annyit kihasítani. A Tabánban építeni akarók módos emberek, ezek a kislakások pedig szegény embereknek kellenek. Bródi Ernő szerint a Tabán-problémát meg kell ol­dani, de ne hozzuk összeköttetésbe a mostani lakáskérdéssel. Adják ki a lakásokat az igény­lőknek. Harrer Ferenc: Csakhogy itt van a köz­gyűlési határozat. Bánóczy László: Amikor ezt a közgyűlési határozatot hozták, akkor több lakás építé­séről volt szó, azóta a lakások száma fo­gyott, a Tabán-lakók száma pedig emelke­dett. Szémann Mihály is amellett van, hogy a két kérdést ne hozzák egymással kapcso­latba. Harrer Ferenc újra felszólal és kifejti, hogy a Tabán felépítése csak nagyobb­­szabású építőakció során képzelhető el, ilyen pedig a közeljövőben nem várható. A tanács azonban a közgyűlési határozat ér­vénye alatt nem diszponálhat másképp a lakások felett. Hajdú Marcell, Friedrich István és Ster­binszky Lipót szólalt még a kérdéshez. Ez­után Vargha László műszaki főtanácsos, a városrendezési kérdések előadója, fejtette ki, hogy a Tabán-k­érdést csak egységesen lehet megoldani, legfeljebb három olyan Bethlen-udvarszerű területet lehetne a Ta­bánban kihasítani, amely a többitől függet­lenül beépíthető. Örökbérlet mellett, rész­­házrendszer alapján meg lehetne oldani a kérdést, de feltétlenül meg kell oldani. Az érdeklődés óriási és hiszi, hogy megoldható most a kérdés. A főváros nem fizet rá­sz a­ kislakásokra Ezek után a bizottság az ügyosztály elő­terjesztését elfogadta, tehát ezer lakást fenntart a tabániaknak az esetre, ha a ta­báni albizottság azt jelenti, hogy van re­mény a Tabán-kérdés közeli megoldására. Ezután a bizottság az 1927-ben épülő kis­lakások béreinek a tárgyalására tért át. A legolcsóbb bérek Rákosfalván lesznek, a leg­drágábbak a Bécsi­ úti házban. Az egyszobás lakás átlagára hatszáz pengő. Az elnök ezt azzal adja tudtára a bizottságnak, hogy ez 100 százalékos árnyparitás, ezekre az épít­kezésekre a főváros egy fillért sem fizet rá. Az ügyosztály előterjesztését elfogadják. Következett a józsefvárosi népfürdő ügye. Az ügyosztály jelentése szerint a fürdő épí­tésére most mód volna a József-körút és Üllői-út sarkán épülő bérházakban bérleti alapon. Hajdú Marcell ellenzi ezt a meg-Legolcsóbban szedheti be követeléseit postai megbízás útján. Az ismeretlen katona írta: Terescsényi György Mikor a hotelajtón belépett, a szállo­dás már várta. — Kiadtam a szobáját, — mondta Kéki.­­ — Az én szobámat? — képedt el.­­— Természetesen ... Két hete nem fizetett már. Csak belátja, hogy nem tarthatok ilyen lakókat... Még ma éj­jel itt ülhatik ... Aztán majd hozza el az adósságát, ha lesz pénze ...­­ *—■ Na, még csak ez hiányzott. — Szorult össze a torka, míg fölfelé ka­paszkodott a csigalépcsőn. — Az utcára kerültem.­­ Benn, a szobában lerogyott az ágyra.­­— Most aztán mit csináljak? — gyö­törte és korholta magát. — Jobb lett volna mégis kifizetni a lakást... dehát ennivalóra is tartogatni kellett... Még van vagy húsz frankom »e, ha odaadnám ... ! »— Hiába most már mindegy... ■... Aztán végigfutott emlékezetében az utolsó hetek küzködése, a csatango­­lás, a munka után való hajsza. — Nem találok ... sóhajtotta... Min­denható isten, mi lesz, ha nem találok? Alulról, a mély utca fenekéről fölha­lott a lárma, tenyérnyi ablakán, a pad­lásablakon benézett az ég. A gyönyörű gyémánt, a Sziriusz sziporkázó szeme rálátott éppen. Nézte, nézte ezt a ragyogó pontot és gondolatai összemosódtak. Valami halk, finom és szomorú dallam jutott az eszébe. Különös volt, sejtelemszerű ez a dallam. Nem is melódia volt, mert néha egészen olyannak tetszett, mint egy leányarc, majd meg egy régi és el­felejtett csók ize. — Milyen szép csillag — révedezett, valaki elveszítette az égen. .­­.Most hirtelen fekete lovasok rug­tattak a tetők fölé. A fekete lovasok, a felhők. Valahol, az óceán fölött nyer­­gelhették meg őket a szelek, amint orozva rájuk csaptak és összeterelték a vizek fölött elpihent ménest. — Hajrá! — süvítettek a szelek ott a messzeségben. De köröskörül, benn a padlásszobában, az utca gőzölgő falai között csak éppen hogy mozdultak meg a többiek, az elalélt szellők, amazok el­tikkadt, rengetegbe tévedt húgai... A házoldalak mentén finom felhőujjak kapaszkodtak föl az ismerelen katona ablakáig. Mert ő volt, az ismeretlen katona volt. Ott feküdt féloldalt a vaságyon és ki­bámult a vihar elé. — Hajrá! Jönnek! — gondolta. Vérvörös, fölvillanó ostorok hasítot­tak ott künn a felhőparipák közé. Nem hallatszott még a csattanás, sem a dü­börgése, csak a láng látszott, amint egy pillanatra a fél­eget fölgyújtotta a vil­lám ... Két árva kérész repült most be a szo­bába. Talán a lámpa derengése csalta be őket a külső, nagy ürességekből. Az ismeretlen katona, vizsgálta, figyel­­gette őket. — A vihar elől menekülnek, — gon­dolta — szegények... Nem tudják, hogy viharok dúlnak mindenfelé . . . nincsen egy atomnyi hely sehol, ahol tragédiák ne leselkednének ... — Orkánok és földindulások rejtőz­ködnek itt is, ebben a padlásszobában... itt is, emögött a koponya mögött... vi­harok és kínszenvedések ... de haj... nem hallatszanak el két lépésnyire sem, nem vesz tudomást azokról senki ebben a nagy városban. ... Valahol vonat zakatolt és most az égre tornyosult hadirendek elharapták a Sziriusz finom sugárszálacskáját. Az éjszaka leplei alá bújt metropolist hir­telen megrohanta az orkán. Zúgott, ordítozott, bömbölt, a tetőket feszegette és uszálya, a leszakadó felhő végigsöpört a falakon. Hajrá! Előre! És a szélparipák berobogtak a sikáto­rokba, a lovasok fölkapták ájult testvé­reiket, a hetek óta fuldokló levegőt és tovanyargaltak velük. Hajrá! Veri a vihar Párizst i­s... Az ismeretlen katona fölnyitotta szemeit és most vette csak észre, hogy ruhástól fekszik az ágyon. Agyát izzó pántok szorították. — Lázam van, — suttogta és szám­lálta a villámcsapásokat. — Holnap már valami parkban . . . egy padon . . . ... A gyorsan támadt orkán gyorsan vonult át a város fölött. Utánabámultak a megmosdatott tetők és a tornyok. ... A karcsú, szép keresztény mecset ott, a Montmartre ormán­y és az isme­retlen katona lázas öntudatában tovább kavarogtak a víziók ... Valahonnét föl­merült a komoly Pantheon homloka, amely mögött a nép írástudói, dalnokai, bölcsei és sáfárai pihennek. Látta a rok­kantak rezidenciáját, a büszke Hotel des Invalidest, amely alatt a „kis káplár“ álmodozik tovább a diadalmakról. A di­csőségről álmodik bizonyosan, amely­nek áhítozására és szerelmére­­ tanította meg ezt a népet. Roppant kövek jelentek meg előre, ezeresztendős márványok és gránittöm­bök, hidak talpai és öreg tornyok, ame­lyeket féltve őriz ez a nép és gőgösen mutogatja őket a világnak. Eléje ko­­morlott a tömérdek vasdárda, amelynek oldalán éjszakánként egy titkos értelmű szó ragyog: Citroen. — Mit jelent ez a szó? Hogy került ez föl oda, a vasbordák közé? Ki az az em­ber, akinek a neve valami különös új diadalmat hirdet világgá? Látta a nagy úttesteket, mikép bom­lanak ki is ismét az elvonult orkán után .... mikép kezdi újra bennük életét és játszadozásait az emberi hangyaboly. íme, lila és piros fények csapódnak fel újra a palotaormokra, kinyílnak a bárok, a mulatók, a lebujok kapui. Kez­dődik és folytatódik a tánc, az öröm, a mámor, a hódulás, az élet, végeszakadat­­lan. . . . . .Ormótlan gépszekerek rohannak ide, oda. Idegenekkel, bámészkodókkal pakolták teli őket. A cafék terraszai kivi­rulnak sorra, zeng a négerzene és kibúj­­­­nak a kapuk alól az éjszaka, meg a bűn pillangói. — Hajrá! Csak gyorsan! Nem szabad megállani, csak élni, élni, élni! — Hajrá! Azé az élet, aki bírja arany­nyal! Párizs ez! A végletek birodalma, a kéj sikongatásáé és a halálorditásé! Itt örülni kell és kacagni kell, vagy fölbukni valahol a Pont Neuf alatt, elgyöngülve, betegen, éhen! — Oh... nyöszörgött az ágyon az is­meretlen katona... holnap már én is... Hidak ivei alatt, a rakpart kövein... ! — Most bizonyosan alámosta az orkán. Rongyoba burkolt embereket mosott ki a falak odúiból. Ott dideregnek, egy­más testéhez szorulva, a vaksüket éjsza­kában. — Reggelre négy-öt ismeretlent szállí­tanak be a Morgue jégkamráiba... Négy öt soldat Juconnuet... négy-öt Ismeret­len katonát, akik elestek az élet rettene­tes világháborújában. .. — Irtózatos — hunyta le szemét az is­meretlen katona és mozdulatlan maradt a vaságyon. .. .Hajnal felé, amikor a tetők fölé ka­peszkodott az ezüstorcájú Holdvilág, még mindig úgy találta. Ruhástól, hanyatt, mozdulatlanul. ... A halsugár benyomult az ablakon megcirógatta az ismeretlen katona sépadt orcáját. WM311RSIC 1927 augusztus 2. kedd oldást, nem kell bérleti alapon építeni a für­dőt, hanem külön telket kell keresni, ebben ő maga is támogatni hajlandó az ügyosztályt. A bizottság el is fogadta ezt a felfogást és a tárgysorozat utolsó pontjaként tudomásul veszi a lakbérek havi részletfizetése ügyében most leérkezett miniszteri leiratot. Az ülés nyolc óra után ért véget. A bécsi forradalom ismét aktuálissá tette Ausztria létjogosultságának kérdését Mussolini külpolitikai expozéja Rómából jelentik. A minisztertanács ma délelőtt Mussolini elnöklésével összeült. A miniszterelnök a nemzetközi helyzetről a következőképpen nyilatkozott: A legutóbbi minisztertanács óta a nemzet­közi politikában nem történt olyan esemény, amely külön megemlítést érdemel és Olasz­országot közvetlenül érdekli. A legfontosabb esemény a Belgrád és Tirana közt fennálló diplomáciai kapcsolat megszakítása volt. Ezt a felhőt azonban a nagyhatalmak akciójá­nak segítségével szerencsésen és gyorsan el lehetett oszlatni a Balkán egéről. Ez az ak­ció bizonyságot tett arról, mit lehet a nem­zetek együttes fellépésével elérni. Egy másik esemény, amellyel Olaszország­nak semmi közössége, de amely mindamel­lett okot adott a fasiszta uralom ellen szo­kásos dóré kampányra, a bécsi szociál­demokrata-bolsevista lázadás volt. Azok a híresztelések, amelyeket a felkelés napjaiban Olaszország magatartásáról terjesztettek annyira képtelenek és irányzatosak voltak, hogy formális cáfolatra nem is kellett mél­tatni őket. A fasiszta kormány soha nem gondolt arra, hogy az osztrák köztársaság belügyeibe beleavatkozzék. Olaszország bécsi követe soha semmiféle „lépéseket“ nem tett, soha az osztrák határon csapatokat nem kon­centráltunk. Már az első hírek hallatára világos volt előttem, hogy a lázadás csak meddő vérengzés minden politikai vagy alkotmányos hatás nélkül. A bécsi lázadás újra a nemzetközi vita tárgyává tette Ausztria független állami létének problémá­ját. Újra felmerült a dunai konföderáció és a Németországhoz való csatlakozás gondo­lata Világos, hogy egyik sem áll összhang­ban a fennálló békeszerződések betartásával. Mindezekelőtt azonban kétségtelen, hogy Ausztriának Németországhoz való csatlako­zása tökéletesen megváltoztatná Európa po­litikai térképét, ahogy azt a versaillesi és a st.-germaini békeszerződések megrajzolták. Olaszország nem változtat tehát magatartá­sán, amelyet általános és különleges szem­pontok irányítanak. A harmadik esemény, amely a világ köz­véleményét foglalkoztatja, a genfi háromha­talmi konferencia. Olaszország három szak­értőt küldött Genfbe, akik figyelemmel kísé­rik az értekezlet egyes fázisait. Nem kell külön rámutatnom a jemeni kül­döttség legutóbbi látogatásának politikai és erkölcsi jelentőségére, valamint a holnap Rómába érkező egyiptomi király látogatásá­nak fontosságára. Ez a látogatás arra való, hogy megerősítse azt a sok szellemi és ke­reskedelmi kapcsolatot, amely Olaszországot Egyiptommal összeköti. A belpolitikai helyzetről a miniszterelnök kijelentette, hogy Olaszország belpolitikai helyzete a legutóbbi minisztertanács óta tel­jesen nyugodt volt. A fasiszta­ párt az olasz kormány küzdelmében értékes szolgálatokat teljesített és teljesít ma is, inkább, mint va­laha. El lehet mondani, hogy az elmúlt hete­ket az az erőfeszítés töltötte be, hogy a gaz­dasági életet a kilencvenes kvótán elért va­lutastabilizáláshoz alkalmazzák. Ami a lakás­béreket illeti, sok háztulajdonos, különösen akiknek több házuk van, önként eleget tett a törvény rendelkezéseinek, mások ellenben megkísérelték ezeket kijátszani s azonkívül a fennálló rendszerről sértően nyilatkoztak. Mint javíthatatlan, fegyelmezetlen antifasisz­tákat, a szigetekre száműztük. A legtisztább igazság az, hogy Olasz­­szág ma a világ legnyugodtabb és legrende­­zetteb országa, tehát minden más népnél jobban tud szembeszállni azokkal a nehéz­ségekkel, amelyek a pénzprobléma megoldá­sával függenek össze.

Next