Magyarság, 1927. november (8. évfolyam, 248-272. szám)

1927-11-01 / 248. szám

ELŐFIZETÉSI ÁRAK* FÉLÉVRE 24 PENGŐ, NEGYEDÉVRE 12 PENGŐ, EGY HÓRA 4 PENGŐ, EGYES SZÁM­ÁRA HÉTKÖZ­NAP *6 FILL., VASÁRNAP 32 FILL. AUSZTRIÁBAN hétköznap 30 garas, vasárnap 40 garas MEGJELENIK HÉTFŐ KIVÉTELÉVEL MINDEN NAP LEVÉLCÍM: BUDAPEST 741 POSTAFI­X 19 BUDAPEST, 1927 NOVEMBER 1. KEDD FELELŐS SZERKESZTŐ. MILOTAY ISTVÁN SZERKESZTŐSÉGI BUDAPEST VI. ARADI­ U. 10. TEL: T. 252-30, 252-31 FOKI AD­ÓHIVATAL: BUDAPEST, V. KERÜLET BANK­ UTCA 7. TELEFON: TERÉZ 294-31, 294-32 FIÓKKI ADÓHIVATAL: BUDAPEST, VI. KER., ANDRÁSSY­ ÚT 8. SZ. TELEFON: TERÉZ 234-32 III ............................. - III —-----------------­Vik­. ÉVFOLYAM 248. (2019.) SZÁM November elsején Az őszi házbérnegyed napja fokozot­tan súlyos gondokkal köszönt be ezúttal A lakásbér újra öt százalékkal emelke­dik és eléri a békebeli bér 70 százalé­kát. Holott ugyanakkor a munkabérei és a kereseti lehetőségek három év óta ugyanazon, a békebelinél jóval alacso­nyabb szinten vesztegelnek, sőt itt-ot vissza is hanyatlottak. Vegyük hozzá még ehhez az elsőrendű szükségleti cik­kek egyre fokozódó drágulását és ak­kor megérthetjük, hogy mily roppan nehézséggel és kétségbeesett erőfeszítés­sel kell a kiskeresetű százezreknek, a lé küszöbén, előteremteniök n­ovemberi nagyösszegű lakásbért. Ké­pzeljü­k , most már, mi lett volna akkor, ha a vá­rosi lakosságra most november 1-ér­e— úgy, mint azt a kormány eredetileg tervezte — egyben rázúdult volna, a jövő május 1-jére szólóan, a szabad lakásfelmondás és korlátlan lakásbér­­emelés zivataros fergetege is! Micsoda kavarodás,, micsoda élethalálharc indult volna meg annak biztosítására, hogy az emberek a jövő tavaszra fedél nélkül ne maradjanak. Micsoda szíhzetje lett volna a lakásuzsorának, a megszorult embe­rek könyörtelen kifosztásának! Szeren­csére, a most kibocsátott lakásrendelet kellemes meglepetést hozott. A nyomo­rúságos kereseti viszonyokkal keserve­sen küzködő százezrek ideges feszült­séggel várták a nyár óta a népjóléti mi­niszternek lakásrendeletét, bár Vass Jó­zsef már előzetesen, a lelkek megnyug­tatására, kijelentette, hogy még egyszer halasztást ad a siralomházban vacogó bérlakóknak és a kitűzött időpontban, azaz 1927 november 1-jére, nem fog a kormány a közönségre lesújtani a sza­bad lakásforgalom éles bárójával. Hogy ennek ellenére a lakók mégis nagyon féltek a Vass-féle lakásrendelettől, az könnyen megérthető a kormány által eddig folytatott lakáspolitika után, ame­lyen ama bizonyos vörös fonál gyanánt vonult végig a szociális és gazdasági szempontokkal szemben való érzéket­lenség és a kormányzati bölcsességre éppen nem valló makacs kitartás az egyszer elfoglalt hibás álláspont mellett. Az emberek — háztulajdonosok és lakók egyaránt — háromszor is meg­dörzsölték szemüket, miközben a na­pokban megjelent lakásrendeletet végig­olvasták. A könyörtelen sziveinek ismert Vass József ugyanis lágy lírai hangokat hallatott az új rendeletben az eddig számba nem igen vett lakásbérlők felé és zordon kíméletlenséggel a háztulajdo­nosoktól 1929 május 1-ig, tehát még kétévi időre, megtagadta a már biztos­nak hitt szabadrendelkezési jogot, sőt még azután sem állítja vissza a rendelet a teljes szabadforgalmat, hanem annak­idején újabb kormányintézkedés lesz hivatva rendezni a bérlakások ügyét. A korlátozások fenntartásának további két évre váratlanul történt biztosítását azzal­­­­enyhítette a rendelet, hogy a háztulaj­donosoknak megengedte a fokozatos to- t 'vábbi béremelést egészen a békebeli bé- 1 T-n ek száz százalékáig.­­ Íme tehát, a kormány állásfoglalása a l­­­akáskérdés tekintetében —hosszas '­■ ' huzavona és ellenkezés után — végül is­­ oda lyukadt ki, hogy az adott körülmé-­­ nyek között a bérlakásokat csak foko-­­ zatosan, átmenetekkel és óvatos előké-­­­szitéssel lehet szabaddá tenni és hogy­­ minden elhamarkodott lépés e tekintet- j­­­ben ^könnyen veszedelmes szociális láz- ^ c kódtatásokra vezethet. De miért kellett ezt az önmagától értődően helyes elvet, úgyszólván utszéli igazságot a kormány­nak csak 4—5 évi gondolkodás és kudarcról kudarcra vivő kísérletezés után felismernie és elfogadnia? Miért kellett a lakókat éveken át állandó izga­lomban és reszketésben tartania azzal a fenyegetéssel, hogy „de bizony Isten“ most már bekövetkezik a bérlakások felszabadítása. És miért kellett éveken át makacsul arra a naiv álláspontra helyezkedni, hogy a lakáskérdést nem a lakásépítés rendszeres és erőteljes elő­mozdításával, hanem a háztulajdon mi­nél előbb való teljes felszabadításával kell és lehet megoldani? Erre választ a kormánytól, illetve a népjóléti minisz­tertől a nagy málforduláskor nem kap­tunk. Csak annyit tudtunk meg a nép­jóléti miniszter nyilatkozatából, hogy ő az eddig éveken át vallott álláspontjától azért tért el, mert a nyáron — a sztrájkok megszüntetésére irányuló bé­kéltetési kormány­akció során — meg­győződést szerzett a kereseti viszonyok nyomorúságos voltáról, amely lehetet­lenné teszi — általános és nagyarányú m­unkabéremelés nélkül — a lakbérek­nek megfizetését nagyobb méretű ház­­béremelés esetén. De kérdjük tisztelettel: egy kormány­nak be kell várnia a munkássztrájkok ■átérését és a drágasági hullám fenye­gető rémének megjelenését ahhoz, hogy­ájékozódást szerezzen a kereseti lehető­­ségek és a lakásbérek egymáshoz való iszonyáról és összefüggéséről? Hát a kormány, illetve a népjóléti miniszter, amikor egy fél évtizeden át reszortsze­­llen foglalkozott a lakáskérdés megol­­dásával, a tényleges szociális és gazda­ági viszonyok megvizsgálása és figye­­lmbevétele nélkül döntött ebben az ügyben? Ez a vallomás bizonyára ré­­gen megdöbbentő, de most már ért­­hetővé teszi, hogy a népjóléti miniszter miért tartotta a lakáskérdést olyan egy­­terűnek és egy felszabadító rendelettel önnyen megoldhatónak. Mert tájéko­­atlan volt e probléma súlyossága, mély­­ége és sokirányú vonatkozásai iránt s — úgy látszik — e tekintetben a kor­­mány többi tagja sem lehetett más h­ely­­etben. De jobb későn, mint soha! Elvesztet­­tnk ugyan — fájdalom! — öt drága sztendőt, amely alatt erőteljes lakás­­éitkezéssel és a háztulajdon párhuza­­mos és fokozatos felszabadításával — no úgy, mint mindenütt a külföldön — ii is komoly lépést tehettünk volna a­z ijtogató lakásínség megszüntetésére és lakáskérdés rendezésére. Azonban vi­­­ isztálódjunk, mert ime, jelentős és sok­­sérűséget, szenvedést okozó késéssel ír, de végül is a kormány rátalált a j­eges útra: nem hagyja vergődni a köz­­­nséget továbbra is a bizonytalanság-12 in, a rettegésben, hanem legalább két­­­en át nyugalmi időt biztosít számára, oyan emelkedő, de előre tudott lépcső­­tes bér mellett. És végre ráeszmélt a­z­ormány, hogy a kereseti viszonyokra is tekintettel kell lenni és hogy a ház-­­­remelés és annak következtében élő­­k a zsúfolt lakás éppenséggel nem ma­­r rn megoldása a lakáskérdés egész­­e­kügyi, szociális és gazdasági vonatkoz­­á­sainak. Fájdalom, nekünk az ilyen é­cskán megkésett kormányzati szapien­­s­ival is be kell érnünk és a felelősség ké­rdésének felvetését más idők és más zs­mberek számára kell fenntartanunk. 1. A Magyarság cikkei­t vitték a francia köztudatba, hogy a trianoni békeszerző­dés érintetlensége nem lehet francia elv­ álog­ítási V. Bár a kamarai választások csak 1928 májusában fognak lefolyni, Francia­országban már ma is minden kérdést kül és belpolitikát egyaránt — a vá­­küzdelem síkjára vetítenek, nyolchónapos előeste az általános vá­lasztójog hazájában nem tűnik túl hosszúnak s a modern demokrácia, tud­juk, a tömegek alapos­­megdolgozását teszi minden párt alapvető érdekévé. Ebben a választási előhangulatban a politikai élet érzékenysége rendkívül megnövekedett s igy érthető, hogy a Magyarság leleplezése a Paléologue­­jegyzőkönyvre vonatkozólag olyan egye­temes visszhangot váltott ki, aminőre, magyar ügyet illetőleg, eleddig nem volt példa. Magyar lap ehhez fogható szen­zációt nem dobott be még a francia saj­tóba. Ezáltal a Magyarság igen nagy szolgálatot tett a magyar ügynek: elérte azt, hogy a francia sajtón át napokon át foglalkoztatta a francia közvéleményt s Lautier-nek a Homme Libre-ben közölt vezércikkein át megszólaltatta a francia lelkiismeretet is. Magyarország most végre igazán napirendre került. Ennek oka nemcsak a Magyarság zsurnalisz­tikai ügyességében keresendő, nemcsak a leleplezés maradandó történelmi je­lentőségében s nemcsak abban, hogy hangjával a francia lélekben rokon hu­rókát tudott megrezegtetni. Minden­ e­se­ménynek megvan a kellő és egyetlen pillanata, amikor úgy beletalál a dolgod fennálló szövevényébe, mint kulcs­tárba; az ilyen pillanatban érkezett ese­mény hat. Nos, a Magyarság leleplezése iyen pillanatban érkezett. Mitterand személyén s a francia nagytőke érdek­kérdésein át beilleszkedett a francia belpolitikai harcokba, Millerand küszö­bön álló szenátusi választásának kap­csán. (A választás tegnap már megtör­tént s Millerand-t szenátorrá választot­ták. Szerk.) A belpolitikai küzdelmek kiszámítha­tatlan változásai s taktikája szempont­jából érdekes, hogy éppen a baloldali lapok használták fel a Magyarság le­leplezését s kiemelték, hogy maga a Paléologue-jegyzék is, bár formailag nem is tekinthető egészen hivatalosnak, tartalma kétségtelenül a Fouchet-jegy­­zékkel közös forrásokból fakadt. E megállapításból logikusan következtet­tek Millerand „bűnrészesség“-ére, akit nemcsak azzal vádoltak, hogy a béke és az igazság nagy doktrinális elveit áruba bocsájtotta, azért, hogy a francia nagy­tőkének szolgálatot­ tegyen, hanem az­zal is, hogy — választási nyelven szólva — a magyarokat ezzel csak be akarta csapni. Mire ezek a sorok napvilágot látnak, Millerand választási küzdelme már el­dőlt. A baloldali lapok a Paléologue­­jegyzéket kétségtelenül oly választási kortestollnak tekintették, amellyel Mille­­randot meg lehet buktatni, s igyekeztek ezt ily értelemben alaposan kihasználni. Millerand helyzete ugyanis a Páristól északra fekvő s normandiai parasztok , kispolgárok által lakott Orne kerület­ien elég kedvező. A baloldal állása ez­­zel szemben kissé megrendült két nem­régiben nyilvánosságra került szenzá­ciós leleplezési ügy, a Hamp- és a Ripault-féle esetek következtében. Íme így illeszkedik be a magyar ügy a francia belpolitika szövevényébe. S hogy e belpolitikát a magyar közönség előtt némileg megvilágítsuk, hogy mint­egy az általános választójog „családi életét“ bemutassuk, megkíséreljük két portrét vázolni fel a fent említett két botrányos leleplezési ügy főszereplőiről. Pierre Hamp: Ismeretes ez a típus nálunk is s mindenhol, ahol a nagyipar szocializmust s a szocializmus érvénye­sülést kereső demagógokat termelt. Az élelmes és intelligens zsidó, aki észre­veszi a munkástömegekben az eszközt saját egyéni céljai szolgálatára, — kor­szerű és ismert jelenség ez. Pierre Hamp eredetisége az, hogy munkásból lett autodidakta-intellektuellé, mérnökké s regényíróvá is. Ez utóbbi minőségé-­ ben, tagadhatatlan, sikerei voltak.­­Az emberi munka eposzát akarta megírni s külön regényekben foglalkozott a nagy, iparágak, a selyem-, az acéltermelés stb. körül folyó élettel. Tendenciája, ambí­ciója, számításai mind a politikai élet felé sodorták. Csakhamar a szocialista párt egyik vezéralakjává emelkedett. Zászló lett a Pierre Hamp neve, akire büszkék voltak a szocialisták s akit meglengettek minden nyilvános össze­jövetelen. S ő beszélt, sokat és szépen a szocializmus nagy és önzetlen ideáljai­ról, a kapitalizmus romlottságáról. Mint egy evangélista hirdette a szocializmust a tribünökről, a lapok hasábjain s csak­hamar a baloldali közvélemény egyik irányítója lett. A párt egy alkalommal szenátorságra is jelölte,­­ de meg­bukott. Itt egy kissé meg kell ismertetnünk a Magyarság olvasóit a francia választási eljárások kulisszáival. S ezt épp Pierre Hamp egy levelével tesszük. E levelet — az említett botrány tárgyát — a szélsőjobboldali Actio Frangaise meg­szerezte, közölte s több napig tartó szenzációt keltett vele. Azt mindenki tudta, hogy a jelenkori Franciaország választásainak tisztaságában csupán az avatatlanok hisznek s hogy a demo­krácia nemcsak szép elveket, de a meg­­vásárolhatóságot is jelenti. Mégis kelle­metlen, ha e megvásárolhatóságot vala­kiről nyomtatásban köztik. A fenti leve­let Pierre Hamp Octave Homberg-hez irta. Ez az Octave Homberg, a francia nagytőke egyik fejedelme. Vagyona In­dokinából ered, a Verras-féle modern prokonzulok étvágyának nagy provin­ciájából. E vagyon alapján részt kívánt a francia nép sorsának intézésében. Mivel a hatalom szele baloldalról kez­dett fújni, a nagytőkés kellő okossággal szintén ez oldalról igyekezett bejutni a kamarába. S itt kezdődik a szocialista Pierre Hamp szerepe, aki Homberg s a szocialista párt között a közvetítő szere­­pét játszotta. Egy levélben, mely a fel­ajánlkozásnak, a szemérmet nem ismerő morális eladhatóságnak s a szocialisták idealizmusának ékes dokumentuma, d. Hamp tudatja Homberggel, hogy könnyen kerülethez juthat a párt révén. Ara 24 fillér

Next