Magyarság, 1927. november (8. évfolyam, 248-272. szám)
1927-11-01 / 248. szám
ELŐFIZETÉSI ÁRAK* FÉLÉVRE 24 PENGŐ, NEGYEDÉVRE 12 PENGŐ, EGY HÓRA 4 PENGŐ, EGYES SZÁMÁRA HÉTKÖZNAP *6 FILL., VASÁRNAP 32 FILL. AUSZTRIÁBAN hétköznap 30 garas, vasárnap 40 garas MEGJELENIK HÉTFŐ KIVÉTELÉVEL MINDEN NAP LEVÉLCÍM: BUDAPEST 741 POSTAFIX 19 BUDAPEST, 1927 NOVEMBER 1. KEDD FELELŐS SZERKESZTŐ. MILOTAY ISTVÁN SZERKESZTŐSÉGI BUDAPEST VI. ARADI U. 10. TEL: T. 252-30, 252-31 FOKI ADÓHIVATAL: BUDAPEST, V. KERÜLET BANK UTCA 7. TELEFON: TERÉZ 294-31, 294-32 FIÓKKI ADÓHIVATAL: BUDAPEST, VI. KER., ANDRÁSSY ÚT 8. SZ. TELEFON: TERÉZ 234-32 III ............................. - III —-----------------Vik. ÉVFOLYAM 248. (2019.) SZÁM November elsején Az őszi házbérnegyed napja fokozottan súlyos gondokkal köszönt be ezúttal A lakásbér újra öt százalékkal emelkedik és eléri a békebeli bér 70 százalékát. Holott ugyanakkor a munkabérei és a kereseti lehetőségek három év óta ugyanazon, a békebelinél jóval alacsonyabb szinten vesztegelnek, sőt itt-ot vissza is hanyatlottak. Vegyük hozzá még ehhez az elsőrendű szükségleti cikkek egyre fokozódó drágulását és akkor megérthetjük, hogy mily roppan nehézséggel és kétségbeesett erőfeszítéssel kell a kiskeresetű százezreknek, a lé küszöbén, előteremteniök novemberi nagyösszegű lakásbért. Képzeljük , most már, mi lett volna akkor, ha a városi lakosságra most november 1-ére— úgy, mint azt a kormány eredetileg tervezte — egyben rázúdult volna, a jövő május 1-jére szólóan, a szabad lakásfelmondás és korlátlan lakásbéremelés zivataros fergetege is! Micsoda kavarodás,, micsoda élethalálharc indult volna meg annak biztosítására, hogy az emberek a jövő tavaszra fedél nélkül ne maradjanak. Micsoda szíhzetje lett volna a lakásuzsorának, a megszorult emberek könyörtelen kifosztásának! Szerencsére, a most kibocsátott lakásrendelet kellemes meglepetést hozott. A nyomorúságos kereseti viszonyokkal keservesen küzködő százezrek ideges feszültséggel várták a nyár óta a népjóléti miniszternek lakásrendeletét, bár Vass József már előzetesen, a lelkek megnyugtatására, kijelentette, hogy még egyszer halasztást ad a siralomházban vacogó bérlakóknak és a kitűzött időpontban, azaz 1927 november 1-jére, nem fog a kormány a közönségre lesújtani a szabad lakásforgalom éles bárójával. Hogy ennek ellenére a lakók mégis nagyon féltek a Vass-féle lakásrendelettől, az könnyen megérthető a kormány által eddig folytatott lakáspolitika után, amelyen ama bizonyos vörös fonál gyanánt vonult végig a szociális és gazdasági szempontokkal szemben való érzéketlenség és a kormányzati bölcsességre éppen nem valló makacs kitartás az egyszer elfoglalt hibás álláspont mellett. Az emberek — háztulajdonosok és lakók egyaránt — háromszor is megdörzsölték szemüket, miközben a napokban megjelent lakásrendeletet végigolvasták. A könyörtelen sziveinek ismert Vass József ugyanis lágy lírai hangokat hallatott az új rendeletben az eddig számba nem igen vett lakásbérlők felé és zordon kíméletlenséggel a háztulajdonosoktól 1929 május 1-ig, tehát még kétévi időre, megtagadta a már biztosnak hitt szabadrendelkezési jogot, sőt még azután sem állítja vissza a rendelet a teljes szabadforgalmat, hanem annakidején újabb kormányintézkedés lesz hivatva rendezni a bérlakások ügyét. A korlátozások fenntartásának további két évre váratlanul történt biztosítását azzalenyhítette a rendelet, hogy a háztulajdonosoknak megengedte a fokozatos to- t 'vábbi béremelést egészen a békebeli bé- 1 T-n ek száz százalékáig. Íme tehát, a kormány állásfoglalása a lakáskérdés tekintetében —hosszas '■ ' huzavona és ellenkezés után — végül is oda lyukadt ki, hogy az adott körülmé- nyek között a bérlakásokat csak foko- zatosan, átmenetekkel és óvatos előké-szitéssel lehet szabaddá tenni és hogy minden elhamarkodott lépés e tekintet- jben ^könnyen veszedelmes szociális láz- ^ c kódtatásokra vezethet. De miért kellett ezt az önmagától értődően helyes elvet, úgyszólván utszéli igazságot a kormánynak csak 4—5 évi gondolkodás és kudarcról kudarcra vivő kísérletezés után felismernie és elfogadnia? Miért kellett a lakókat éveken át állandó izgalomban és reszketésben tartania azzal a fenyegetéssel, hogy „de bizony Isten“ most már bekövetkezik a bérlakások felszabadítása. És miért kellett éveken át makacsul arra a naiv álláspontra helyezkedni, hogy a lakáskérdést nem a lakásépítés rendszeres és erőteljes előmozdításával, hanem a háztulajdon minél előbb való teljes felszabadításával kell és lehet megoldani? Erre választ a kormánytól, illetve a népjóléti minisztertől a nagy málforduláskor nem kaptunk. Csak annyit tudtunk meg a népjóléti miniszter nyilatkozatából, hogy ő az eddig éveken át vallott álláspontjától azért tért el, mert a nyáron — a sztrájkok megszüntetésére irányuló békéltetési kormányakció során — meggyőződést szerzett a kereseti viszonyok nyomorúságos voltáról, amely lehetetlenné teszi — általános és nagyarányú munkabéremelés nélkül — a lakbéreknek megfizetését nagyobb méretű házbéremelés esetén. De kérdjük tisztelettel: egy kormánynak be kell várnia a munkássztrájkok ■átérését és a drágasági hullám fenyegető rémének megjelenését ahhoz, hogyájékozódást szerezzen a kereseti lehetőségek és a lakásbérek egymáshoz való iszonyáról és összefüggéséről? Hát a kormány, illetve a népjóléti miniszter, amikor egy fél évtizeden át reszortszellen foglalkozott a lakáskérdés megoldásával, a tényleges szociális és gazdaági viszonyok megvizsgálása és figyelmbevétele nélkül döntött ebben az ügyben? Ez a vallomás bizonyára régen megdöbbentő, de most már érthetővé teszi, hogy a népjóléti miniszter miért tartotta a lakáskérdést olyan egyterűnek és egy felszabadító rendelettel önnyen megoldhatónak. Mert tájékoatlan volt e probléma súlyossága, mélyége és sokirányú vonatkozásai iránt s — úgy látszik — e tekintetben a kormány többi tagja sem lehetett más helyetben. De jobb későn, mint soha! Elvesztettnk ugyan — fájdalom! — öt drága sztendőt, amely alatt erőteljes lakáséitkezéssel és a háztulajdon párhuzamos és fokozatos felszabadításával — no úgy, mint mindenütt a külföldön — ii is komoly lépést tehettünk volna az ijtogató lakásínség megszüntetésére és lakáskérdés rendezésére. Azonban vi isztálódjunk, mert ime, jelentős és soksérűséget, szenvedést okozó késéssel ír, de végül is a kormány rátalált a jeges útra: nem hagyja vergődni a köznséget továbbra is a bizonytalanság-12 in, a rettegésben, hanem legalább kéten át nyugalmi időt biztosít számára, oyan emelkedő, de előre tudott lépcsőtes bér mellett. És végre ráeszmélt azormány, hogy a kereseti viszonyokra is tekintettel kell lenni és hogy a ház-remelés és annak következtében élők a zsúfolt lakás éppenséggel nem mar rn megoldása a lakáskérdés egészekügyi, szociális és gazdasági vonatkozásainak. Fájdalom, nekünk az ilyen écskán megkésett kormányzati szapiensival is be kell érnünk és a felelősség kérdésének felvetését más idők és más zsmberek számára kell fenntartanunk. 1. A Magyarság cikkeit vitték a francia köztudatba, hogy a trianoni békeszerződés érintetlensége nem lehet francia elv álogítási V. Bár a kamarai választások csak 1928 májusában fognak lefolyni, Franciaországban már ma is minden kérdést kül és belpolitikát egyaránt — a váküzdelem síkjára vetítenek, nyolchónapos előeste az általános választójog hazájában nem tűnik túl hosszúnak s a modern demokrácia, tudjuk, a tömegek alaposmegdolgozását teszi minden párt alapvető érdekévé. Ebben a választási előhangulatban a politikai élet érzékenysége rendkívül megnövekedett s igy érthető, hogy a Magyarság leleplezése a Paléologuejegyzőkönyvre vonatkozólag olyan egyetemes visszhangot váltott ki, aminőre, magyar ügyet illetőleg, eleddig nem volt példa. Magyar lap ehhez fogható szenzációt nem dobott be még a francia sajtóba. Ezáltal a Magyarság igen nagy szolgálatot tett a magyar ügynek: elérte azt, hogy a francia sajtón át napokon át foglalkoztatta a francia közvéleményt s Lautier-nek a Homme Libre-ben közölt vezércikkein át megszólaltatta a francia lelkiismeretet is. Magyarország most végre igazán napirendre került. Ennek oka nemcsak a Magyarság zsurnalisztikai ügyességében keresendő, nemcsak a leleplezés maradandó történelmi jelentőségében s nemcsak abban, hogy hangjával a francia lélekben rokon hurókát tudott megrezegtetni. Minden eseménynek megvan a kellő és egyetlen pillanata, amikor úgy beletalál a dolgod fennálló szövevényébe, mint kulcstárba; az ilyen pillanatban érkezett esemény hat. Nos, a Magyarság leleplezése iyen pillanatban érkezett. Mitterand személyén s a francia nagytőke érdekkérdésein át beilleszkedett a francia belpolitikai harcokba, Millerand küszöbön álló szenátusi választásának kapcsán. (A választás tegnap már megtörtént s Millerand-t szenátorrá választották. Szerk.) A belpolitikai küzdelmek kiszámíthatatlan változásai s taktikája szempontjából érdekes, hogy éppen a baloldali lapok használták fel a Magyarság leleplezését s kiemelték, hogy maga a Paléologue-jegyzék is, bár formailag nem is tekinthető egészen hivatalosnak, tartalma kétségtelenül a Fouchet-jegyzékkel közös forrásokból fakadt. E megállapításból logikusan következtettek Millerand „bűnrészesség“-ére, akit nemcsak azzal vádoltak, hogy a béke és az igazság nagy doktrinális elveit áruba bocsájtotta, azért, hogy a francia nagytőkének szolgálatot tegyen, hanem azzal is, hogy — választási nyelven szólva — a magyarokat ezzel csak be akarta csapni. Mire ezek a sorok napvilágot látnak, Millerand választási küzdelme már eldőlt. A baloldali lapok a Paléologuejegyzéket kétségtelenül oly választási kortestollnak tekintették, amellyel Millerandot meg lehet buktatni, s igyekeztek ezt ily értelemben alaposan kihasználni. Millerand helyzete ugyanis a Páristól északra fekvő s normandiai parasztok , kispolgárok által lakott Orne kerületien elég kedvező. A baloldal állása ezzel szemben kissé megrendült két nemrégiben nyilvánosságra került szenzációs leleplezési ügy, a Hamp- és a Ripault-féle esetek következtében. Íme így illeszkedik be a magyar ügy a francia belpolitika szövevényébe. S hogy e belpolitikát a magyar közönség előtt némileg megvilágítsuk, hogy mintegy az általános választójog „családi életét“ bemutassuk, megkíséreljük két portrét vázolni fel a fent említett két botrányos leleplezési ügy főszereplőiről. Pierre Hamp: Ismeretes ez a típus nálunk is s mindenhol, ahol a nagyipar szocializmust s a szocializmus érvényesülést kereső demagógokat termelt. Az élelmes és intelligens zsidó, aki észreveszi a munkástömegekben az eszközt saját egyéni céljai szolgálatára, — korszerű és ismert jelenség ez. Pierre Hamp eredetisége az, hogy munkásból lett autodidakta-intellektuellé, mérnökké s regényíróvá is. Ez utóbbi minőségé- ben, tagadhatatlan, sikerei voltak.Az emberi munka eposzát akarta megírni s külön regényekben foglalkozott a nagy, iparágak, a selyem-, az acéltermelés stb. körül folyó élettel. Tendenciája, ambíciója, számításai mind a politikai élet felé sodorták. Csakhamar a szocialista párt egyik vezéralakjává emelkedett. Zászló lett a Pierre Hamp neve, akire büszkék voltak a szocialisták s akit meglengettek minden nyilvános összejövetelen. S ő beszélt, sokat és szépen a szocializmus nagy és önzetlen ideáljairól, a kapitalizmus romlottságáról. Mint egy evangélista hirdette a szocializmust a tribünökről, a lapok hasábjain s csakhamar a baloldali közvélemény egyik irányítója lett. A párt egy alkalommal szenátorságra is jelölte, de megbukott. Itt egy kissé meg kell ismertetnünk a Magyarság olvasóit a francia választási eljárások kulisszáival. S ezt épp Pierre Hamp egy levelével tesszük. E levelet — az említett botrány tárgyát — a szélsőjobboldali Actio Frangaise megszerezte, közölte s több napig tartó szenzációt keltett vele. Azt mindenki tudta, hogy a jelenkori Franciaország választásainak tisztaságában csupán az avatatlanok hisznek s hogy a demokrácia nemcsak szép elveket, de a megvásárolhatóságot is jelenti. Mégis kellemetlen, ha e megvásárolhatóságot valakiről nyomtatásban köztik. A fenti levelet Pierre Hamp Octave Homberg-hez irta. Ez az Octave Homberg, a francia nagytőke egyik fejedelme. Vagyona Indokinából ered, a Verras-féle modern prokonzulok étvágyának nagy provinciájából. E vagyon alapján részt kívánt a francia nép sorsának intézésében. Mivel a hatalom szele baloldalról kezdett fújni, a nagytőkés kellő okossággal szintén ez oldalról igyekezett bejutni a kamarába. S itt kezdődik a szocialista Pierre Hamp szerepe, aki Homberg s a szocialista párt között a közvetítő szerepét játszotta. Egy levélben, mely a felajánlkozásnak, a szemérmet nem ismerő morális eladhatóságnak s a szocialisták idealizmusának ékes dokumentuma, d. Hamp tudatja Homberggel, hogy könnyen kerülethez juthat a párt révén. Ara 24 fillér