Magyarság, 1927. november (8. évfolyam, 248-272. szám)

1927-11-01 / 248. szám

1927 november 1. kedd Eredménytelenül végződött a magyar és osztrák koronajáradékok valorizálása ügyében Párist a megtartott értekezlet Párisból jelentik: A háború előtti magyar és osztrák államadósság kérdésében a tár­gyalások tovább folynak. Magyar részről a tárgyalásokon Korányi Frigyes báró párisi magyar követ és Zsigmondy Kálmán pénz­ügyi tanácsos, a pénzügyminisztérium ki­küldöttje vesz részt. Az aranyértékekre szóló külföldi járadék­adósságoknak törlesztéses adóssággá leendő átváltoztatása ügyében az érdekelt két adós­állam képviselői egyhangúlag azt az állás­pontot foglalták el, hogy az örökös arany­­járadékoknak hosszabb határidőn belül való törleszthetősége kívánatos. Céljuk, hogy az adósállamok előbb-utóbb megszabadulhassa­nak a rendkívüli bonyolult nemzetközi keze­lés terhétől, de csak abban az esetben, ha a hitelezők igényeik erős mérséklésével lehe­tővé teszik, hogy az államok kamat- és tör­lesztési terhei költségvetésükbe beilleszthetők legyenek az államok polgárainak érezhető megterhelése nélkül. Az adósállamok képvi­selői egyébként kijelentették, hogy a hitele­zőknek különben is elfogadhatatlan javasla­tát nem hajlandók tárgyalási kapul sem elfogadni. Az értekezlet folytatását november 28-ára tűzték ki. A koronajáradék valorizálásának ügyé­ben a most megtartott plenáris értekezleten igen szenvedélyesen támadták az adósállamo­kat, főként a német kötvénybirtokosok és Hollandia képviselői, míg az angol delegátus az angol piac bezárásának lehetőségét em­lítette A támadásokra Korányi Frigyes báró követ válaszolt, kifejtve, hogy a békeszerző­dés eldöntötte, hogy a papírkoronatartozások papírkoronákban fizetendők, a jóvátételi bi­zottság pedig 1922-ben határozottan kimon­dotta, hogy nem kívánja az engedményes és az utódállamok által megállapított fizetési módozatokat megváltoztatni. A kérdés tehát le van zárva. A valorizálásra törvényes alap nincs. A követ adatok felsorolásával kifej­tette, hogy Magyarországra a békeszerződés olyan súlyos gazdasági és pénzügyi terheket rótt, amelyek igazságtalansága nyilvánvaló. Nem volt ugyan módja ellenük védekezni, de ezeken túlmenőleg képtelen és nem haj­landó újabb terheket vállalni. Nem hajlandó arra sem, hogy a békeszerződés három-négy reá nézve kedvező szakaszát sorra hagyja ér­vényteleníteni különböző nyomások alatt. Az értekezlet erre eredménytelenül feloszlott. Az államok képviselői és a közös pénztár között a technikai kérdésekre nézve simán folynak tovább a tárgyalások. Az értekezlet tárgyának kiszivárgása kö­vetkeztében az értekezletet megelőzően jelen­tékenyebb spekulatív vásárlások történtek korona járadékkötvény­ekben. Az értekezlet eredménye lesújtóan hatott a spekulánsokra. A csehtaát tótok 1919-ben még csak két tótok által lakott megyét követeltek magusnak A Károlyi-kormány gyengeségét látva állottak elő újabb és újabb igényekkel A békerevíziós viták során ismételten uta­lások történtek felelős helyről is azokra a tárgyalásokra, amelyek 1918-ban az októ­beri forradalom kitörése után Hodzsa Milán és az akkori Károlyi-kormány között foly­tak és amelyek során ideiglenes demarkációs vonal megállapításáról, majd pedig a tótok és csehek végleges területi igényeiről volt szó. A polémiában, mely Hodzsa Milán és a magyar politikusok között kifejlődött, bele­szólt Fábry Pál dr. volt csupán, aki 1918 végén egy ideig a „tót nemzeti tanács“ megbízottja volt Budapesten. Fábry a Szlo­­venszky Dennik­ben nyilvánosságra hozza azt a megállapodást, amelyet ő a magyar nemzetőrség kormánybiztosával, Fényes Lászlóval kötött. Most, az októberi forrada­lom évfordulóján, amikor a szociáldemokra­ták már elég merészek ahhoz, hogy mint va­lami dicsőséges eseményt emlegessék Ma­gyarország elpusztításának dátumát, nem lesz érdektelen ismertetni ezeket a megálla­podásokat, amelyek mutatják, hogy milyen tökéletes politikai értelmetlenséggel és lelki­ismeretlen, gyáva dillettantizmussal intézték akkor a magyar politika ügyeit azok, akik a zavarosban valami pozíciót tudtak maguk­nak kiverekedni. A Fábry által közölt okmány szerint a magyar nemzetőrség kormánybiztosa és a tót nemzeti tanács közös akciót kezdenek a rend fenntartása céljából, minden politikai és államalakulati kérdés kikapcsolásával és annak hangsúlyozásával, hogy az esetleges megállapodások a továbbiaknak nem preju­­dikálnak. Ebben a megegyezésben a magyar nemzetőrség kormánybiztosa a legnagyobb lelki nyugalommal beleegyezett abba, hogy a tótok külön nemzetőrséget állítsanak fel és ez a tót nemzetőrség még a békeszerződést meg sem várva, birtokába vegye a Felvidék egy részét. Ugyanakkor, amikor a szociál­demokrata ügynökök a határon fogadták és segítették szétzavarni a harctérről vissza­érkező magyar ezredeket, a forradalmi ma­gyar kormány beleegyezett abba, hogy a tót nemzetőrség vegye át Pozsony megye felső részét, a Bazin—Malacka—Nagyszombat­­ vo­naltól felfelé, Nyitra vármegye nagyobb ré­szét, Trencsén, Turóc, Árva, Liptó, Zólyom megyéket, Hont és Gömör megyék egyes ré­szeit. Fényes László páratlan éles látással csupán azt kötötte ki, hogy amely helyeken számbavehető magyar lakosság van, oda a tót nemzetőrséghez magyar emberek küldet­nek ki. Viszont Bars, Nógrád, Szepes, Sáros, Zemplén, Abaúj és Ung megyékben ugyan magyar nemzetőrségeket szerveznek, de ezekhez tót bizalmi férfiakat fognak ki­küldeni. Az akkori magyar kormány, természetesen, a maga forradalmi rögeszméi után szalad­gálva és nélkülözve az elemi politikai érzéket is, nem vette észre, hogy itt voltaképpen minden komoly biztosíték nélkül adott át nagy magyar területeket a teljesen cseh ve­zetés alatt álló tót nemzeti tanácsnak, amely­nek tagjai csaknem kivétel nélkül cseh ügy­nökök voltak. Az egész megállapodás a cse­heknek és tótországi szövetségeseiknek csak arra kellett, hogy ezt rögtön kitovábbíthas­­sák Párisba, a békekonferenciához, annak bizonyítéiául, hogy a magyarok már önként is hajlandók ezekről a területekről lemon­dani. És miután hallották, hogy a forradalmi kormány „nem akar katonát látni“, viszont megengedi azt, hogy a nemzetiségek hadsere­gei szabadon fegyverkezzenek, egyszerűen ki­jelentették, hogy ezt az első tervezetet sem fogadják el és újabb utasításokat küldöttek Fábry Pálnak. Ebben már a határ­vonalakat nem tüntetik fel pontosan, hanem Fábry Pál és Fényes László abban állapodtak meg, hogy a tót nemzetőrség átveszi a tótok lakta területeket, a magyar nemzetőrség pedig a magyarok lakta vidékeket. Természetesen, a csehek és tótok tisztában voltak azzal, hogy az akkori forradalmi viszonyok között ez a megegyezés jóformán teljesen úrrá tette őket Magyarországon, hiszen teljesen tőlük füg­gött, hogy milyen területeket nyilvánítanak tótok által lakott országrészeknek. A Fábry-féle leleplezésből mindenesetre meg lehet állapítani, hogy az első napokban a csehek és a tótok még csak hat-hét nyugati vármegyére jelentették be az igényüket, Po­zsonyt például még nem is követelték ma­guknak és étvágyuk csak akkor nőtt meg, amikor látták, hogy Magyarország nevében olyan társzág tárgyal velük, amely a leg­nagyobb előzékenységgel, minden nyugtalan­ság nélkül ajándékoz nekik egyik megyét a másik után és amelynek egyetlen egy célja csak az, hogy valahogy valami kis területet mégis csak megtarthasson magának, ahol biztosíthatja a forradalom vívmányait. A Fábry-féle tárgyalások leleplezése nemcsak újabb igazolása a békerevíziós törekvések­nek, hanem újabb vádlevél azok ellen a nyo­morult figurák ellen, akik akkor néhány nap alatt lehetővé tették ellenségeinknek, h­ogy szétdarcolják minden ellenállás nélkül a tör­ténelmi magyarországot. ránk, ugyanakkor a roppant málhák alatt görnyedve és izzadva. Nem látjuk egymás arcát, csak minden lépésnél bele-beleütközünk egymásba. Muszáj káromkodni, mint ahogy izzadni, köny­­nyezni is a fáradságtól. Senkinek se jut eszébe, mi lenne, ha most hirtelen tá­madás kezdődnék, senki sem tudna harcra mozdulni a málhái alatt. De az ellenség csak a szokott módon, csende­sen szórja a terepet, mint a csendes őszi eső. Két könnyű sebesült megy el mel­lettünk, ezeknek a kötése az egyetlen megenyhítő fehérség a vastag sötétség­ben, ezek meg vannak könnyebbedve, itthagyhatják poggyászaiknak nagy ré­szét. Aki meg itt maradt, úgy fúrja ma­gát előre a szűk, sötét földi árkokban, meggörnyedve a fedett alagutakban, fújva és remegve a végeszakadatlan erőlködésektől, mint az agyonterhelt teve a keleti városok szűk és alacsony kőkapuin, amelyeket tű-foka néven ne­veznek, s amelyeken igazán nehéz a tevének átaljutni. Két öreg baka most irtózatos erőlkö­déssel furakodik mellettem. Persze, nem ismernek meg a sötétben. Mit vihetnek olyan szűkölő, szinte siró er­őlködéssel?­­— Mit visztek, hé!? :— A zászlós urnák a sodronyágy­­betétje... Fölháborodom. — Leteszitek rögtön! Ide hajítsátok rögtön, ide, hátra! Tíz perc múlva a sötétben furakodik a szűk árokban lihegve a zászlós. A dühéről ismerem meg. Vágja az embe­reit, mint a répát. — Megállj. Én parancsoltam. — Úgy? És miért? — Tudnivaló, kár a szó róla. — Köszönöm. Köszönöm. Most ez, tudom, belémlőne az első ha­rántgát m­ögött, ha lehetne, az egész el­lenséges táborra nem haragudott így soha. Újra várakozás, a szürkület kezdő­dik, az emberek állva, a sáros árokfal­hoz dőlve, szunyókálnak Végre beérek a nekem is szánt fede­zékbe. Ott az egész századtörzs, átszere­lik a telefont. Egy hadnagy ül a kialudt tűzhelyen, a lábát lógatva. Csak a tér­kép és a messzilátó lóg rajta. — Hol a többi széd? — Nincs nekem. Csak arra van szük­ségem, hogy tájékozódjam és hogy vala­mivel messzibb lássak. Kevés kell az embernek az élethez ... Különös ember. De nem lehet szóra bírni. Ez, úgy látszik, könnyen veszi az életet, a háborút, csupa jókedvű. Aztán hallom odakünn, a tisztiszol­gája mondja az enyémnek, hogy a had­nagy urnak odahaza, azelőtt néhány hónappal, a felesége és a kisfia elpusz­tult egy meneküléskor, a hadnagy úr csak hetekkel utóbb tudta meg, haza se ment már, itt maradt és azóta neki megy legkönnyebben a háború, szinte jókedvűnek látszik, de ezen a jókedven senki se tud eligazodni. A szomszédfedezékből most iszony­tató orditozást hallok. Odamegyek és benézek. Alacsonyra le kell hajolnom, négykézláb vannak benne és úgy ve­szekszenek egymással szemben harapó­san. Eleinte nem ismerek rájuk, melyik micsoda, egész arcuk is csupa sár, a hangjuk is elváltozottal­ rekedt. A zászlós az egyik. Egy üvegdrr­,hol rángat el a másiknak a kezéből. — De erre szükségem van, — rán­gatja vissza a másik, — ablaküvegnek. — Nekem is kell, itt nem maradha­tok ablaküveg nélkül, a szél befúj. — Hát nem adom, aztán megvan, na. — Igenis, ami egyszer be van építve a fedezékbe, azt nem viheti el, az itt­marad, érti?! — Elviszem, engedje el, azt mondom! Otromba barom! —­ Kuss! Elengedd, a mindene­det — — Befogod a szádat, bitang, de be­fogod — Taszigálják egymást és csak úgy sis­tereg a szájukban a düh tajtékja. — Lelőlek, mint egy kutyát, hé! ■— Itt döglesz meg------­Közéjük furakodom és engem is el­önt a düh ... — Szégyeljék magukat, urak, urak, ezt másképp fogjuk elintézni, hé —­­De engem már egyik se lát és egye­bet se látnak. Még látom, hogy az üveg­darab, alig arasznyi, sáros üvegcserép, már a zászlósnál van, a másik pedig el­vakulva hadonász a szabad kezével, de alig tudnak moccanni a poggyászaik alatt. — Itt döglesz meg, bitang! — ordit mind a kettő. Most tabló: belép az irtózatos szagú, alacsony fedezék elejébe az ezred parancsnok. A két zászlós fújva, szédül­ten megáll. — Ezredes úr, — lihegik egyszerre. — Ilalit! Zászlós úr! — ordit rá az enyémre, aki kezdte. — Vigyázz! Majd egy perc múlva lefogottabb hangon, élesen ejtve a szavakat, ke­mény tekintettel folytatja: — Önre éppen most föladat vár. Pa­rancs: most rögtön kimegy a drótaka­dály elé, az új tábori őrsöt megvizsgálni. Indulj! A tábori őrsöt! Most, ismeretlen tere­pen, hajnali világosságban! Ez annyi, mintha legénységi embert kikötnek egy órára a drótakadály elé, még a musz­káknál is ritka büntetés ... A zászlósom, még vörösen és szédül­ten a dühtől, indul is már. Világosság. Odaátról jól láthatják. Csoda, tisztára csoda, hogy még nem lövik. Óvatosan kileskedve nézünk utána ... Megy, megy. Nincs is messze a tábori Örs. Már ott van. Vissza is fordult. És nem lőnek rá. Tán sejtik, hogy bünte­tésből kell ilyet tennie, és a muszka kí­méli az ilyent. És most megpillantom: ott van a ke­zében az üvegdarab. Azt nézi, a köpe­nyéhez törül­, azzal törődik. No, csak az eszeveszetteknek lehet ilyen szeren­cséje! Visszaérkezett! Lecsúszik az árokba. Abban a pillanatban mintha egy kis loccsanás hallatszanék a csendben: go­lyót kapott a hátába. Bámulva, elfehé­­redve néz ránk. Aztán dörmögve kezd lejjebb roskadozni. Még mindig dühösen káromkodik magában. És — még min­dig az üvegdarab miatt. — Inkább összetöröm, mégse lesz másé, azé a gazemberé. Az életemet ad­tam érte, bitang. Inkább összetöröm, összetö­röm . .. Próbálná csakugyan összetörni, de már nincs ereje. Szemét hályog borítja, az üvegcserepet magához szorítja és a sáros üvegcserépre ráfolyik a vére. Női télikabát a legolcsóbban és legjobban szemben a Teréz-templommal Nagymező-utca 2. Király-utca 52. Vámház-körút 16

Next