Magyarság, 1927. november (8. évfolyam, 248-272. szám)
1927-11-01 / 248. szám
1927 november 1. kedd Eredménytelenül végződött a magyar és osztrák koronajáradékok valorizálása ügyében Párist a megtartott értekezlet Párisból jelentik: A háború előtti magyar és osztrák államadósság kérdésében a tárgyalások tovább folynak. Magyar részről a tárgyalásokon Korányi Frigyes báró párisi magyar követ és Zsigmondy Kálmán pénzügyi tanácsos, a pénzügyminisztérium kiküldöttje vesz részt. Az aranyértékekre szóló külföldi járadékadósságoknak törlesztéses adóssággá leendő átváltoztatása ügyében az érdekelt két adósállam képviselői egyhangúlag azt az álláspontot foglalták el, hogy az örökös aranyjáradékoknak hosszabb határidőn belül való törleszthetősége kívánatos. Céljuk, hogy az adósállamok előbb-utóbb megszabadulhassanak a rendkívüli bonyolult nemzetközi kezelés terhétől, de csak abban az esetben, ha a hitelezők igényeik erős mérséklésével lehetővé teszik, hogy az államok kamat- és törlesztési terhei költségvetésükbe beilleszthetők legyenek az államok polgárainak érezhető megterhelése nélkül. Az adósállamok képviselői egyébként kijelentették, hogy a hitelezőknek különben is elfogadhatatlan javaslatát nem hajlandók tárgyalási kapul sem elfogadni. Az értekezlet folytatását november 28-ára tűzték ki. A koronajáradék valorizálásának ügyében a most megtartott plenáris értekezleten igen szenvedélyesen támadták az adósállamokat, főként a német kötvénybirtokosok és Hollandia képviselői, míg az angol delegátus az angol piac bezárásának lehetőségét említette A támadásokra Korányi Frigyes báró követ válaszolt, kifejtve, hogy a békeszerződés eldöntötte, hogy a papírkoronatartozások papírkoronákban fizetendők, a jóvátételi bizottság pedig 1922-ben határozottan kimondotta, hogy nem kívánja az engedményes és az utódállamok által megállapított fizetési módozatokat megváltoztatni. A kérdés tehát le van zárva. A valorizálásra törvényes alap nincs. A követ adatok felsorolásával kifejtette, hogy Magyarországra a békeszerződés olyan súlyos gazdasági és pénzügyi terheket rótt, amelyek igazságtalansága nyilvánvaló. Nem volt ugyan módja ellenük védekezni, de ezeken túlmenőleg képtelen és nem hajlandó újabb terheket vállalni. Nem hajlandó arra sem, hogy a békeszerződés három-négy reá nézve kedvező szakaszát sorra hagyja érvényteleníteni különböző nyomások alatt. Az értekezlet erre eredménytelenül feloszlott. Az államok képviselői és a közös pénztár között a technikai kérdésekre nézve simán folynak tovább a tárgyalások. Az értekezlet tárgyának kiszivárgása következtében az értekezletet megelőzően jelentékenyebb spekulatív vásárlások történtek korona járadékkötvényekben. Az értekezlet eredménye lesújtóan hatott a spekulánsokra. A csehtaát tótok 1919-ben még csak két tótok által lakott megyét követeltek magusnak A Károlyi-kormány gyengeségét látva állottak elő újabb és újabb igényekkel A békerevíziós viták során ismételten utalások történtek felelős helyről is azokra a tárgyalásokra, amelyek 1918-ban az októberi forradalom kitörése után Hodzsa Milán és az akkori Károlyi-kormány között folytak és amelyek során ideiglenes demarkációs vonal megállapításáról, majd pedig a tótok és csehek végleges területi igényeiről volt szó. A polémiában, mely Hodzsa Milán és a magyar politikusok között kifejlődött, beleszólt Fábry Pál dr. volt csupán, aki 1918 végén egy ideig a „tót nemzeti tanács“ megbízottja volt Budapesten. Fábry a Szlovenszky Dennikben nyilvánosságra hozza azt a megállapodást, amelyet ő a magyar nemzetőrség kormánybiztosával, Fényes Lászlóval kötött. Most, az októberi forradalom évfordulóján, amikor a szociáldemokraták már elég merészek ahhoz, hogy mint valami dicsőséges eseményt emlegessék Magyarország elpusztításának dátumát, nem lesz érdektelen ismertetni ezeket a megállapodásokat, amelyek mutatják, hogy milyen tökéletes politikai értelmetlenséggel és lelkiismeretlen, gyáva dillettantizmussal intézték akkor a magyar politika ügyeit azok, akik a zavarosban valami pozíciót tudtak maguknak kiverekedni. A Fábry által közölt okmány szerint a magyar nemzetőrség kormánybiztosa és a tót nemzeti tanács közös akciót kezdenek a rend fenntartása céljából, minden politikai és államalakulati kérdés kikapcsolásával és annak hangsúlyozásával, hogy az esetleges megállapodások a továbbiaknak nem prejudikálnak. Ebben a megegyezésben a magyar nemzetőrség kormánybiztosa a legnagyobb lelki nyugalommal beleegyezett abba, hogy a tótok külön nemzetőrséget állítsanak fel és ez a tót nemzetőrség még a békeszerződést meg sem várva, birtokába vegye a Felvidék egy részét. Ugyanakkor, amikor a szociáldemokrata ügynökök a határon fogadták és segítették szétzavarni a harctérről visszaérkező magyar ezredeket, a forradalmi magyar kormány beleegyezett abba, hogy a tót nemzetőrség vegye át Pozsony megye felső részét, a Bazin—Malacka—Nagyszombat vonaltól felfelé, Nyitra vármegye nagyobb részét, Trencsén, Turóc, Árva, Liptó, Zólyom megyéket, Hont és Gömör megyék egyes részeit. Fényes László páratlan éles látással csupán azt kötötte ki, hogy amely helyeken számbavehető magyar lakosság van, oda a tót nemzetőrséghez magyar emberek küldetnek ki. Viszont Bars, Nógrád, Szepes, Sáros, Zemplén, Abaúj és Ung megyékben ugyan magyar nemzetőrségeket szerveznek, de ezekhez tót bizalmi férfiakat fognak kiküldeni. Az akkori magyar kormány, természetesen, a maga forradalmi rögeszméi után szaladgálva és nélkülözve az elemi politikai érzéket is, nem vette észre, hogy itt voltaképpen minden komoly biztosíték nélkül adott át nagy magyar területeket a teljesen cseh vezetés alatt álló tót nemzeti tanácsnak, amelynek tagjai csaknem kivétel nélkül cseh ügynökök voltak. Az egész megállapodás a cseheknek és tótországi szövetségeseiknek csak arra kellett, hogy ezt rögtön kitovábbíthassák Párisba, a békekonferenciához, annak bizonyítéiául, hogy a magyarok már önként is hajlandók ezekről a területekről lemondani. És miután hallották, hogy a forradalmi kormány „nem akar katonát látni“, viszont megengedi azt, hogy a nemzetiségek hadseregei szabadon fegyverkezzenek, egyszerűen kijelentették, hogy ezt az első tervezetet sem fogadják el és újabb utasításokat küldöttek Fábry Pálnak. Ebben már a határvonalakat nem tüntetik fel pontosan, hanem Fábry Pál és Fényes László abban állapodtak meg, hogy a tót nemzetőrség átveszi a tótok lakta területeket, a magyar nemzetőrség pedig a magyarok lakta vidékeket. Természetesen, a csehek és tótok tisztában voltak azzal, hogy az akkori forradalmi viszonyok között ez a megegyezés jóformán teljesen úrrá tette őket Magyarországon, hiszen teljesen tőlük függött, hogy milyen területeket nyilvánítanak tótok által lakott országrészeknek. A Fábry-féle leleplezésből mindenesetre meg lehet állapítani, hogy az első napokban a csehek és a tótok még csak hat-hét nyugati vármegyére jelentették be az igényüket, Pozsonyt például még nem is követelték maguknak és étvágyuk csak akkor nőtt meg, amikor látták, hogy Magyarország nevében olyan társzág tárgyal velük, amely a legnagyobb előzékenységgel, minden nyugtalanság nélkül ajándékoz nekik egyik megyét a másik után és amelynek egyetlen egy célja csak az, hogy valahogy valami kis területet mégis csak megtarthasson magának, ahol biztosíthatja a forradalom vívmányait. A Fábry-féle tárgyalások leleplezése nemcsak újabb igazolása a békerevíziós törekvéseknek, hanem újabb vádlevél azok ellen a nyomorult figurák ellen, akik akkor néhány nap alatt lehetővé tették ellenségeinknek, hogy szétdarcolják minden ellenállás nélkül a történelmi magyarországot. ránk, ugyanakkor a roppant málhák alatt görnyedve és izzadva. Nem látjuk egymás arcát, csak minden lépésnél bele-beleütközünk egymásba. Muszáj káromkodni, mint ahogy izzadni, könynyezni is a fáradságtól. Senkinek se jut eszébe, mi lenne, ha most hirtelen támadás kezdődnék, senki sem tudna harcra mozdulni a málhái alatt. De az ellenség csak a szokott módon, csendesen szórja a terepet, mint a csendes őszi eső. Két könnyű sebesült megy el mellettünk, ezeknek a kötése az egyetlen megenyhítő fehérség a vastag sötétségben, ezek meg vannak könnyebbedve, itthagyhatják poggyászaiknak nagy részét. Aki meg itt maradt, úgy fúrja magát előre a szűk, sötét földi árkokban, meggörnyedve a fedett alagutakban, fújva és remegve a végeszakadatlan erőlködésektől, mint az agyonterhelt teve a keleti városok szűk és alacsony kőkapuin, amelyeket tű-foka néven neveznek, s amelyeken igazán nehéz a tevének átaljutni. Két öreg baka most irtózatos erőlködéssel furakodik mellettem. Persze, nem ismernek meg a sötétben. Mit vihetnek olyan szűkölő, szinte siró erőlködéssel?— Mit visztek, hé!? :— A zászlós urnák a sodronyágybetétje... Fölháborodom. — Leteszitek rögtön! Ide hajítsátok rögtön, ide, hátra! Tíz perc múlva a sötétben furakodik a szűk árokban lihegve a zászlós. A dühéről ismerem meg. Vágja az embereit, mint a répát. — Megállj. Én parancsoltam. — Úgy? És miért? — Tudnivaló, kár a szó róla. — Köszönöm. Köszönöm. Most ez, tudom, belémlőne az első harántgát mögött, ha lehetne, az egész ellenséges táborra nem haragudott így soha. Újra várakozás, a szürkület kezdődik, az emberek állva, a sáros árokfalhoz dőlve, szunyókálnak Végre beérek a nekem is szánt fedezékbe. Ott az egész századtörzs, átszerelik a telefont. Egy hadnagy ül a kialudt tűzhelyen, a lábát lógatva. Csak a térkép és a messzilátó lóg rajta. — Hol a többi széd? — Nincs nekem. Csak arra van szükségem, hogy tájékozódjam és hogy valamivel messzibb lássak. Kevés kell az embernek az élethez ... Különös ember. De nem lehet szóra bírni. Ez, úgy látszik, könnyen veszi az életet, a háborút, csupa jókedvű. Aztán hallom odakünn, a tisztiszolgája mondja az enyémnek, hogy a hadnagy urnak odahaza, azelőtt néhány hónappal, a felesége és a kisfia elpusztult egy meneküléskor, a hadnagy úr csak hetekkel utóbb tudta meg, haza se ment már, itt maradt és azóta neki megy legkönnyebben a háború, szinte jókedvűnek látszik, de ezen a jókedven senki se tud eligazodni. A szomszédfedezékből most iszonytató orditozást hallok. Odamegyek és benézek. Alacsonyra le kell hajolnom, négykézláb vannak benne és úgy veszekszenek egymással szemben harapósan. Eleinte nem ismerek rájuk, melyik micsoda, egész arcuk is csupa sár, a hangjuk is elváltozottal rekedt. A zászlós az egyik. Egy üvegdrr,hol rángat el a másiknak a kezéből. — De erre szükségem van, — rángatja vissza a másik, — ablaküvegnek. — Nekem is kell, itt nem maradhatok ablaküveg nélkül, a szél befúj. — Hát nem adom, aztán megvan, na. — Igenis, ami egyszer be van építve a fedezékbe, azt nem viheti el, az ittmarad, érti?! — Elviszem, engedje el, azt mondom! Otromba barom! — Kuss! Elengedd, a mindenedet — — Befogod a szádat, bitang, de befogod — Taszigálják egymást és csak úgy sistereg a szájukban a düh tajtékja. — Lelőlek, mint egy kutyát, hé! ■— Itt döglesz meg------Közéjük furakodom és engem is elönt a düh ... — Szégyeljék magukat, urak, urak, ezt másképp fogjuk elintézni, hé —De engem már egyik se lát és egyebet se látnak. Még látom, hogy az üvegdarab, alig arasznyi, sáros üvegcserép, már a zászlósnál van, a másik pedig elvakulva hadonász a szabad kezével, de alig tudnak moccanni a poggyászaik alatt. — Itt döglesz meg, bitang! — ordit mind a kettő. Most tabló: belép az irtózatos szagú, alacsony fedezék elejébe az ezred parancsnok. A két zászlós fújva, szédülten megáll. — Ezredes úr, — lihegik egyszerre. — Ilalit! Zászlós úr! — ordit rá az enyémre, aki kezdte. — Vigyázz! Majd egy perc múlva lefogottabb hangon, élesen ejtve a szavakat, kemény tekintettel folytatja: — Önre éppen most föladat vár. Parancs: most rögtön kimegy a drótakadály elé, az új tábori őrsöt megvizsgálni. Indulj! A tábori őrsöt! Most, ismeretlen terepen, hajnali világosságban! Ez annyi, mintha legénységi embert kikötnek egy órára a drótakadály elé, még a muszkáknál is ritka büntetés ... A zászlósom, még vörösen és szédülten a dühtől, indul is már. Világosság. Odaátról jól láthatják. Csoda, tisztára csoda, hogy még nem lövik. Óvatosan kileskedve nézünk utána ... Megy, megy. Nincs is messze a tábori Örs. Már ott van. Vissza is fordult. És nem lőnek rá. Tán sejtik, hogy büntetésből kell ilyet tennie, és a muszka kíméli az ilyent. És most megpillantom: ott van a kezében az üvegdarab. Azt nézi, a köpenyéhez törül, azzal törődik. No, csak az eszeveszetteknek lehet ilyen szerencséje! Visszaérkezett! Lecsúszik az árokba. Abban a pillanatban mintha egy kis loccsanás hallatszanék a csendben: golyót kapott a hátába. Bámulva, elfehéredve néz ránk. Aztán dörmögve kezd lejjebb roskadozni. Még mindig dühösen káromkodik magában. És — még mindig az üvegdarab miatt. — Inkább összetöröm, mégse lesz másé, azé a gazemberé. Az életemet adtam érte, bitang. Inkább összetöröm, összetöröm . .. Próbálná csakugyan összetörni, de már nincs ereje. Szemét hályog borítja, az üvegcserepet magához szorítja és a sáros üvegcserépre ráfolyik a vére. Női télikabát a legolcsóbban és legjobban szemben a Teréz-templommal Nagymező-utca 2. Király-utca 52. Vámház-körút 16