Magyarság, 1927. december (8. évfolyam, 273-297. szám)

1927-12-01 / 273. szám

ELŐFIZETÉSI ÁRAKs FÉLÉVRE 24 PENG.Ő, NEGYEDÉVRE 12 PENGŐ, EGY HÓRA 4 PENGŐ, EGYES SZÁM ÁRA HÉTKÖZ­NAP 16 FILL., VASÁRNAP 32 FILL. AUSZTRIÁBAN HÉTKÖZNAP 30 GARAS, VASÁRNAP 40 GARAS MEGJELENIK HÉTFŐ KIVÉTELÉVEL MINDEN NAP LEVÉLCÍM: BUDAPEST 741, POSTAFIÓK 1» BUDAPEST, 1927 DECEMBER 1 FELELŐS SZERKESZTŐ: MILOTAY ISTVÁN CSÜTÖRTÖK Vili., SZERKESZTŐSÉG: BUDAPEST VI, ARADI-U. 10. TEL.: T. 252-30, 252-31 FŐKIAD ÓHIVATAL: BUDAPEST, V. KERÜLET BANK-UTCA 7. TELEFON: TERÉZ 294-31, 294-32 FIÓKKI ADÓHIVATAL: BUDAPEST, VI. KÉR., ANDRÁSSY-UT 8. SZ. TELEFON: TERÉZ 234-32 ÉVFOLYAM 273. (2044.) SZÁM »A régi csárda« — Levél a Szerkesztőhöz ­­Igen tisztelt Szerkesztő Url Ma délelőtt jöttem le az ungi hegyek­ből, párnapos vadászkirándulásról, s most, hogy a vadonbanlakas, szenán­­alvás, hideg forrásvizben-mosdás után fürdőt vehettem, leülök a jól fütött szo­bámban, ragyogó lámpafénynél, a hinta­székbe, kezembe veszem a Magyarság-ói, amit egy hete nélkülöztem. Az első, rég látott betű az ön hortobágyi vezércikke. Elképzelheti, mit éreztem, mikor ol­vastam. Tegnap még a Kárpátok tete­jén, kis vadászkalibában, este hatkor már a legmélyebb éjszakába merülve, emberlakta helytől két—három órajárás­nyira elmélkedtem én is nehez szívvel, mig öreg rutén emberem elől lógó, fej-, nagyságú golyvájával s hatvahegy­­néhány évével nehezen kínlódott a tűz­rakással a mindjobban erősödő szél­viharban. Mert zúgott a szél és zúgott az erdők koszorúja, köröskörül-lobogva a kis^ ré­tet, mintha kiséret volna ahhoz, ami az én ezivernben tombolt. Tizennyolcban jártam itt utoljára, mint szabad ember ezen a földön, akkor háltam itt utoljára, egy októberi deres éjjel. Kilenc év után először láttam viszont a hegyeket, ahol legszebb ifjúságom legszebb napjrit él­tem át Az a tudat, hogy talán abban a pilla­natban. amikor én a kárpáti erdőség egy magányos kunyhójában nehéz szív­vel forogtam a szénán s nem fogott raj­tam a jól megérdemelt álom valami miatt, amit, ugy-e. nem nehéz kitalálni, talán ugyanakkor éjjel a hortobágyi csúnya földi rozzant csárdában, a leg­kietlenebb magány érzetében, virrasz­tó« más valaki, — ez az érzés, hogy nemcsak én, hogy még vannak mások is, akiknek álmatlanságot okoz a mai élet szenvedése, ez az érzés késztet tol­lat fogni, s ne tagadja meg, hogy az éj­szakai pusztábakiáltásra árva vissz­hang feleljen a nagy sötétségben az ungi, beregi, vagy sárosi hegytetőkről Igen, az ön elhagvatottsága avval a körülötte lévő négy—öt emberrel, élő­lénnyel, bizonnyal úgy aránylott az enyémhez, mint annak a nyolcmilliónyi csonkaországi magyarnak a magára­­maradoítsága azokhoz, kiknek fájdalma e percben felsírt bennem. Az ön elhagyatottsága a hajszolt betyáré, aki társaival megszorul az ül­dözők szoros hálójában, — de ép a karja, egész a szive, önmagával ki­egyensúlyozott, életre-halálra elszánt. A mi nyomorúságunk — az ön­magunkban való kettészakadás. Mintha elhagyott temető csendjében járnék, úgy érzem magam napok óta, a lehullott lombu hegyoldalakat róva, könnyezésig nehéz a szivem, s az em­beri hitványság még soha úgy nem fájt, mint most. íme, itt ez a hegyvidék, az én szülőföldem, hegyei, népe, nyelve — régi életem, rokonom, sajátom; mióta tudva van, itt éltek őseim. Nyelvbe«, életsorsban, talán vérben, féligmeddig vagy teljesen elkeveredve másfaju, nyelvű népével. Itt szülőházunk, csalá­dunknak volt s apámnak máig is ott­hona. A falvakban, amerre jártam, ta­nítók, papok, jegyzők testvérként borul­nak a karomba, sírva üdvözölnek a mi kedves, tóttal vegyes magyar nyelvün­kön, tiz éve nem látott testvérüket; em­berem a „mi uraink“-at emlegeti, mikor rólunk beszél . ' S én idegen vagyok itt? Utl^veles, vi­zumos, kegyből, szivességből, határidőre jelentkezni köteles, cseh szót, németet törő külföldi? Egy rokonom él valahol Amerikában, régen elszakadt öregember már. Mikor évekkel ezelőtt hirt hallatott magáról, azt irta: sehol sem tudna nyugodtan pi­henni, csak a Viszoka alatt. Csak ala­nyija legyen, hogy hazajöhessen meg: halni. Apám, nagybátyám jók -lettek szlováknak. De csehnek? S én? Lehetek-e más, mint aminek születtem? Nem. Érzem, magyar va­gyok, de az-e. mint a szabolcsi, debre­ceni, dunántúli? Aki talán elnéző mo­sollyal, de inkább megütközve néz vé­gig, ha véletlenül a pesti Palace hali­jában vagy a Kossuth Lajos-utcai kor­zón harsány „jak se mas?“-al üdvözöl rég látott földim Sárosból. Hány testi-lelki barátom él a határo­kon túl, akikhez testvéri érzéssel ragasz­kodom, aki talán most több szlovák, mint magyar, de hiszem, szivében neki is seb van, neki is hiányzik fele lelke. Széttéptek minket, nemcsak a földet, de minden lelket is, mely nem élhet szüle­tett vére parancsa szerint. Nem, óh nem gazdasági okok, föld­rajzi egység, — vérző, széttépett emberi szivek, életek azok, amik legjobban kiáltanak a régi után. így élni, Istenem, távol, idegenként a földtől, szülötteitől, kikkel egyvér vagyok. Nem a magya­roktól, akiket a magyar állam hivatal­nokoknak küldött a Felvidékre, haném azoktól, akik ezer éve ott laktak, ott él­tek, akik otthon, Eperjesen, Bártfán, Podolinban járták a gimnáziumot, akik mindig sárosi, zempléni, tótosbeszédü urak maradtak, mégha miniszterekké lettek is, vagy egyetemi tanárokká; akik a pesti kávéházban, ha megjelentek, az öreg Banda Marci már magától rá­­zenditete, hogy: Ja parobek Z Kapusán vagy: Zahucselyi hnri, zahucselyi lycszi! a sárosi urak, vagy svihákok, — igen, hát legyen svihákok, — vagy gavallé­rok, a Mikszáth kifigurázott gavallérjai, de magyar urak mégis, magyarok és gőgösek, most röghöz tapadó, csendes emberek, akik ma sem tudják elhagyni omlótetejü kúriáikat, hanem ottmarad­tak a magyarságukért sírva enni meg­maradt skvarkájuk sovány kenyerét. És azok a papok, tanítók, jegyzők, akiknek nem volt soha probléma, mert nem is kérdezte tőlük senki, hogy kik, mik? Hiszen olyan természetes volt, mint ahogy lélegzetet veszünk: az iskolában tótul imádkoztatni meg a gyereket s az­tán a Szózatot emléztetni vele, a papnak tótul prédikálni, aztán magyarul tarok­kozni a kastélyban, vagy dikciózni a megyegyülésen, esetleg országházban; a bírónak a magyar állam nevében kez­deni az Ítéletet s tótul fűzni hozzá az atyai feddést; a jegyzőnek tótul vallatni ki a megjelent felet s magyarul irni meg az anyakönyvet. Vájjon mit érezhetnek most ezek, ha ottmaradtak szülőfalvaikban, városaik­ban? Ezeknek — nekünk — nem az őserdők elveszett fája fáj, sem a bá­nyák aranya és ezüstje, sem Máramaros sója, mi nem nemzetgazdasági okokból könnyezünk s nem a tanársógorom fize­téséből, a szegény magyar állam jó­voltából hiányzó számos pengőkért va­gyunk halálosan szomorúak. Tőlünk le­hetne Magyarországon kétszerannyi fizetése mindenkinek, mi mégis hon­talanok maradnánk, mint az a tiroli zergevadász, akinek valahol gránát sza­kította le a lábát s most valami bécsi külvárosban, saját műhelyében, szo­morúan szegeli a cipőtalpat. Ezeknek, a határokon innen és túl élő talajtalan embereknek, se ivadékaik­nak soha, mig élnek és emlékeiket utó­daiknak továbbadhatják, nyugodalmuk nem lesz. Ezek az emberek nem lesznek jók soha cseheknek, ha most már, itt­­ott, csehül beszélnek is, nem lesznek jók autonomista tótoknak sem, de nem lesznek jók megalkuvó, nemtörődöm, anaygias magyaroknak sem, hanem lesznek a testben dolgozó kovász, mely az idők teljesedését érleli. Hogy van az, hogy amikor olvasom: Menjünk innen, mert hidegen faj a szél, Sárgulva hull le a fáról a levél... megráz valami belől s érzem azt, ami a Szerkesztő Ur szivét megrázta akkor este... De ugyanakkor — talán még Róma, november 30. (Ste/ani—ügynökség) Az Osservatore Romano hivatalo­sán jelenti: őszentsége esztergomi érsekké főtisztelendő Serédi Jusz­­linián atyát mcltóztatott legkegye­sebben kinevezni, akit a legköze­lebbi komisztóriumon a bibornoki méltóságra fognak emelni. A napilapok közük a kinevezés hírét és Serédi Jusztinján szent­­benedekrendi szerzetest dicsérő sza­vakkal jellemzik. Kinevezését nagy­jelentőségűnek tartják és kiemelik nagy tudását és azt a buzgalmát, amellyel hivatásának él. Serédi Jusztinián kinevezésének hirét nemcsak a magyar katolikus társada­lom, hanem az egész magyar nemzeti társadalom a legnagyobb megnyugvás-Alig hunyta le szemét a történelmi Ma­gyarország legnagyobb egyházi és közjogi méltóságának utolsó képviselője, bizalmas vatikáni információk alapján máris hire ter­jedt, hogy Serédi Jusztinián a legjogosabb aspiránsa az esztergomi érsekségnek. Híre járt annak is, hogy kinevezése néhány héten belül megtörténik. A Serédi nevéhez fűződő kombinációk hivatalos magyar körökben nagy meglepetést okozott, mindenki tudta, róla, hogy hajlithatatlan hive a jog folytonos sági resturációnak. Ezért nyomban j római hírek vétele után diszkrét kifogásokat emel­tek kineveztetése ellen. E kifogások nem ér­­’ek célt Rómában s augusztus közepe táján úgy látszott, hogy Serédi kinevezése minden­nap bekövefkezhetik. A római Kúria ugyanis nem barátja an­nak a régi magyar egyházjogi szokásnak, hogy megürült püspöki székeket hónapokon mélyebben, mert benne van a gyerek­korom sírása is — megráz a legszomo-* rubb sárosi tót nóta, melynek hevenyé­szett fordítása igy szól: Felzúgtak a hegyek, felzúgtak az erdők, Hová tüntetek el régmúlt, ifjú időkl Idők, ifjú idők, szomorúak, szépek! Így tűnnek az évek s ünnepet nem érek. Tegnap este a Kárpátok zúgó vihará­ban, zúgó erdők közt egy vén tót ember panaszszavára sírtam, s ma este belénn vág a hortobágyi szegénylegény jaji szava. Ha egyszer még abba a hortobágyi csárdába vetné a sors s elfogná a kiet­len elhagyatottság fájdalma, jusson eszébe, Szerkesztő Ur, hogy a Kárpátok rengetegeiben is égnek a virrasztók pis­logó mécsesei, várva a hajnalt, amikor a hegyek orma s az Alföld síkja újra megláthatják egymást.. Addig is Isten velünk! U. L. sál fogadja. Benne olyan férfiú kerül Magyarország hergeeprimási székébe, aki tősgyökeres magyar ember, ismeri a felekezeti viszonyokat Magyarországon, nem egyoldalú kurialista, ellenkezőleg: teljesen tudatában van a magyar her­­cegprimási méltóság kivételes közjogi fontosságának s emellett szerény és diplomatikus egyéniség. Serédi Juszti­nián Szent Benedek-rendi szerzetes hosszú esztendőkön át előkelő állási töl­tött be a római Kúriánál. Előadója volt a kánon jogi kongregációnak és legfőbb tanácsadója a Vatikánnak egyházjogi ügyekben. A római szentszék Csernoch Jánosnak julius utolsó napjaiban bekö­vetkezett halála óta kitartóan és hatá­rozottan ragaszkodott ahhoz, hogy Se­rédi Jusztinián legyen az uj esztergomi érsek, amig kinevezése azonban bekö­vetkezett, hosszadalmas és szövevényes harcok folytak a szentszék és a magyar kormány között az esztergomi érseki szék betöltése körül. át gazdátlanul hagyjon és kiszolgáltassa at interregnum bizonytalanságainak az egyház­megye kormányzatában épp úgy, mint a javadalmak kezelésében. Ez kiviláglott a pécsi és a székesfehérvári püspökség be­töltésénél is. Az interregnum zűrzavarainak elkerülése mellett X[. Pius pápa és Gasparri bíboros ama felfogásuknak igyekeztek az egyház kormányzatában érvényt szerezni, hogy a politika ne szóljon bele az egyházi stallumok betöltésébe, hanem olyan egyházi férfiakat emeljenek a főpásztori székekbe, akik lelkészt tevékenységükkel szereztek ér­demeket. A magyar kormány a pécsi és a székesfehérvári püspökségek betöltésénél nem emelt kifogásokat, amiből Róma azt a következtetést vonta le, hogy az esztergomi érsekségnél is minden nagyobb ellenállás nélkül megvalósíthatja az általa célszerű­nek vélt személyi kombinációt. A pápa Serédi Jusztiniánt nevezte ki esztergomi érsekké Az u) hercegprímás a legközelebbi konzisztorfumon bibornoki méltóságot kap A szentszék és a magyar kormány harca az esztergomi érsekség betöltése körül Ára a képes melléklettel együtt 24 fillér

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék