Magyarság, 1927. december (8. évfolyam, 273-297. szám)

1927-12-01 / 273. szám

2_________________________________________________________________MlfiHRSlr. MBSBaHIFTTH HIIIIIIWIIIWIIIII1MH i I Un IOaeBa^g^^l^^mi^l^avJWMUlUUII 1927 december 1, csütörtök Orsenigo Cesare sikerének Nem igy történt. A szerény kifogások las­­san-lassan heves ellenállássá váltak Serédi­­Jusztiniánnal szemben s azzal is hatni pró­báltak Rómában. A magyar kormány hova­tovább egyre jobban ragaszkodott ama meg­győződéséhez, hogy az esztergomi érseki szék nem egyszerű katolikus belügy, hanem ki­váltképpen magyar közjogi méltóság, amely­nek betöltésénél a szentszéknek is fontolóra kell vennie a magyar kormány nézeteit és javaslatait. Megindultak tehát a diplomáciai tárgyalások, amelyeknek során először Glatt­­felder Gyula Csanádi püspököt, majd Rott Nándor veszprémi püspököt, végül Zichy Gyula gróf kalocsai érseket hozta javaslatba a magyar kormány. Gasparii bíboros nem óhajtott konfliktust a magyar kormánnyal s ezért inkább pihentette egy darabig ezt a kényes és nehéz politikai ügyet, semhogy olyan veszedelmeket idézzen fel, amelyek Rómában sem kívánatosak. tekintik Serédi kinevezését Az ügy pihentetése után hosszú heteken keresztül két párhuzamos diplomáciai munka folyt. Az egyik a magyar kormány erőfeszítése volt, hogy jelöltjei számára szerezze meg a Szentszék jóindulatát, a másik oldalon pedig a római Kúria arról iparkodott meggyőzni a magyar kormányt, hogy intencióit Serédi kinevezésével semmi­féle mellőzés vagy sérelem nem éri. A két párhuzamos diplomáciai munka eredmény­telen maradt, bár egy izben úgy látszott, hogy sikerül a megegyezés Zichy Gyula gróf kalocsai érsek személyében. A hercegprí­mási széket fel is ajánlották Zichy grófnak, a kalocsai érsek azonban kitért ezelől a ki­tüntető megbízatás elől. Erre újra előlről kezdődtek a tárgyalások, amelyek végül is a római Kuria győzelmét hozták meg Se­rédi Jusztinián kinevezésével. Ezt a kineve­zést magyar egyházi körökben Orsenigo Cesare budapesti pápai nuncius sikerének tekintik. Az esztergomi érsek egyben , Csernoch János július végén bekövetkezett halálával hosszadalmas vita indult meg a magyar sajtóban arról, hogy betöltheti-e a szentszék a koronás magyar király beleegye­zése nélkül a hercegprímási széket. Akkor Reiner János dr. egyetemi tanár a követ­kező nyilatkozatot tette a Magyarság szá­mára: — A kérdésnek azt a részét nem érintem, hogy ma a pápa nevezi ki a magyar érseke­ket és magyar püspököket. Amikor a pápa legelőször nevezett ki püspököt azért, mert IV. Károly király nem gyakorolhatta a ki­nevezés jogát, akkor én a kormánynál és a sajtóban felléptem a magyar királyi javada­lomadományozás érdekében. Később a leg­illetékesebb helyek egyikéről megnyugtattak, hogy a pápa kifejezetten a királyi jog sértet­lenségének elismerésével eszközöl kinevezé­seket, hogy az egyházi kormányzat zavarta­lansága biztosíttassék. — Ami már most az esztergomi érsekség s így a hercegprimási méltóság betöltését illeti, meg kell állapítanom, hogy a primási nem állami, nem világi, hanem egyházi méltóság. Ezt a méltóságot több pápa kapcsolta az esz­tergomi érsekséghez, illetőleg terjesztette ki hatáskörét, vagy újította meg a méltóságot. IX. Bonifác 1393-ban Kanizsai János eszter­gomi érseket a prímás és a született követség méltóságával ruházta fel. V. Miklós 1452-ben ezt a méltóságot minden esztergomi érsek ré­szére biztosította, X. Leó pápa pedig ugyan­ Magyarország hercegprímása ezt megerősítette olyanképpen, hogy minden esztergomi érsek Magyarország prímása és a szentszék született követe. — Akit esztergomi érseknek kineveznek, az ezeknek a pápai rendelkezéseknek erejé­nél fogva Magyarországnak prímása. Egyút­tal a világnak egyedüli prímása, akire nézve a pápai évkönyv, az Annuario Pontificio, kü­lön kiemelte volt, hogy „Primate nel regno d'Ungaria". — A hercegi méltóságra nézve a követke­zőket kell emlékezetbe hoznom. III. Károly 1713-ban Keresztély Ágost szász hercegnek, a prímásnak kérésére Magyarország prímá­sainak és a szentszék született követeinek, amely méltóságok velejárnak az esztergomi érseki­­méltósággal, a birodalmi hercegséget adományozta. Erről az 1715. évi törvények is megemlékeznek, feljegyezvén, hogy min­den jövendőbeli esztergomi érsek herceg­séget nyer. Igaz ugyan, hogy az adományo­zási okmány akként szól, hogy azok lesz­nek hercegekké, akiket Magyarország királyai neveznek ki esztergomi érsekekké, azonban itt is a lényeg azon fekszik, hogy hercegek, akik törvényesen esztergomi ér­sekek. Mivel pedig az előrebocsátott érte­süléseim szerint a pápa a magyar király ki­nevezési jogának épségben tartásával s an­nak csak helyettesítésében nevezne ki esz­tergomi érseket, a törvényes esztergomi ér­sek egyúttal Magyarország prímása, a szent­szék született követe és birodalmi herceg is. A csü­cskös sziget írta: Kilián Zoltán I. Élt, leginkább Dunaföldvár és Buda­pest-Vásárcsarnok között, a hajón egy ■ derék, szép kofa, bizonyos Borrágó Pálné. Idénycikk-kereskedőnek is mond­hatjuk, ha finomabbak akarunk lenni és kerüljük a dolgok igazi nevét. Érdemes tollhegyre venni Borrágó Pálné történetét, mert különös asszony volt. II. Borrágó Pálné harmadik osztályon járt, akkor is télben-nyárban fent a hajó tetején. Félt a vízbehalástól, mely alattomosan éri el a hajó mélyében levő utast, mikor a hajók egymásba szalad­nak. Maróbbszájú kofák ráfogták, hogy a kapitányok tetszenek neki és azokat vi­gyázza odafent. Borrágó Pálné Borrágó Pált vigyázta pedig, aki felnyúl egyszer érte a Duna fenekéről. Kitűnő csemegéket hajigált Borrágó Pálné a Duna vizébe, drága fa­latokat a legkülönb pesti boltokból és beszélgetett halkan a kosarak közt, a vízbe lefelé A hajósok tudták szokását. Nem tö­rődtek vele, a világ nemcsak az ép­­eszűek kedvéért áll. Etesse a halakat a kofa, ha akarja. II. A kofa nem a halakat etette. Az urá­val vacsorázott, ama Borrágó Pállal, ki a Duna fenekén lakik, éjjel pedig min­dig elkíséri feleségét Pesttől le egész Földvárig. Úszik a hajó mellett, a budai rész felől. Borrágó Pálné azonban nem mondta meg ezt soha senkinek. Nyugodt és kellemes beszélgetés esett itt mindig a hajón. Bort is öntött le az urának Borrágó Pálné, válogatott buté­­liás bort. Csak Adony meg Rácalmás között kellett megfogódznia Borrágó Pálnénak nagyon, ahol az a csücskös kis sziget nyomja oldalba a vizet hirtelen. Tüzes kereszt van itt a víz tetején, már messziről látszik és jóideig eltart még a fénye a csücskös sziget után. Itt lökte bele, a tüzes keresztnél, Bor­rágó Pálné éjjel a vizbe az urát. IV. Akkor is igy ment a hajó. Akkor is igy szenderegtek rajta apostagi, vecsei, földvári, ordasi, Krisztus urunk tudja még, hovavalósi kofák. Itt rántotta ki Borrágó Pál az egész pénzt Borrágó Pálné kebléből, hogy Almáson kiszáll és Pestre visszautazik. A másikhoz. Csak a a sorsot akarta megtaszítani Borrágó Pálné riadalmában, de az urát találta. Kalimpált Borrágó Pál keze­­lába, kapaszkodott volna, ha nem a marka tele volt pénzzel. Bizony ki­csúszott teste a két kötélbak között a síkos-vizes vason, ott a hajó orrában. Belement a Dunába, mint az égettfejü gyújtószál. Könnyen, nesztelenül. Borrágó Pálné kihajolt utána a kor­láton és ezt mondta: — Jobb is ... Az a fölséges Úristen rendelte igyl­e. Borrágó Pál nem hagyott akkora fodrot az élet hátán maga után, mint a hajó a Duna tükrén. Ki járt volna utána? — Elhagyott! — ezt mondta Borrágó Pálné a földváriaknak és a földváriak belenyugodtak: — Rossz természete van! Elhagyja az hamar a mostanit is ... Igyekezett pedig jónak lenni most már szegény Borrágó Pál, ahol azon­ban megakadt, továbbtaszították, hogy ne az ottvaló község költségén kerüljön örök nyugovóra. Ellökték, mint ő az asszonyokat. Egyszer aztán megrekedt valahol egy töltés kövei között. Hűséges lett. Elő­ször életében. VI. Borrágó Pálné hamar találkozott az urával. Tisztán látta még Pesten, ami­kor beszállt. Ott ugyan villogtak a lám­pák, zavarták a vizet az apró hajók és lármáztak a­ népek, nem értette szavát. Budafoknál azonban már megértette az asszony, hogy Borrágó Pál bűnbána­tot fogadott. Ó, nem hagyja el többet, hűséges éjjeli útitárs lesz, Pesttől Föld­várig mindig kitart a hajó mellett. Nem követelődzik, nem is mutatja a marká­ban rekedt pénzt, mely miatt ide le­billent. Hogyan megy a kofaság? Bi­zony itt a meggy ideje, segítene is a rakodásban, de hévizesednek a kosarak s az nagy kár. Úgyis elég romlás esik az áruban ezidén! Ekkor mutatkozott először a csücskös szigetnél a kereszt. Szép, fényes kereszt­nek látszott, moziban tündökölnek így a keresztek azzal a fehér világossággal. Borrágó Pál eltűnt, míg ragyogott a kere­reszt a Dunán. Aztán előjött megint, mintha semmi köze sem volna a csücskös szigethez, kereszthez, csak beszélgetett tovább ren­­­des emberhez illőn Földvárig. Hű lett nagyon. VII. Erre a hűségre Borrágó Pálné igye­kezett hű­tlenkedni iránta, vonaton kez­dett járni, messzire be a Dunától. Hasztalan csere volt, az ura nem tágí­tott. Beült a vonatba, szembe vele, Ke­­lenföldön kiszállt, hogy dolga van itt, estére azonban jön ám pontosan. Nyü­­gösködött a vonatban, veszekedett, foj­togatott. Igen fojtogatott, a halál vize is kivert Borrágó Pálnén, annyira szorított a marka, noha bankó bélelte bőven. Megvolt utolsó leveléig a pénz. Vissza kellett térni a hajóhoz. Ott nem fojtogatott Borrágó Pál, nem tudta átütni a víz tükrét, csak úszott elnyul­­tan a hajó oldalán. A hangja vált gyor­sabbá, abban az ütemben beszélt, mint a kerék csapdosása. És a szemefénye lett igen erős. Honnan tudom mindezt? Borrágó Pálné mesélte nekem, a csen­des, pénztelen útitársnak, ki a holdn figyeltem a hajó tetején és lelkemet rá küldtem a nagy síkságra kelet felé, hogy értsem és szeressem az embereket azon Borrágó Pálné ugrott hozzám a csücskös szigetnél, hogy fogjam erősen mert ma a kereszt kijön a vízből és ké karjával átöleli, leviszi. Nem engedtem. Sirt Borrágó Pálné, vonaglón zavaro­san mutatta be Borrágó Pált nekem, az idegennek. A pozsonymegyei Deáki közi Serédi Jusztinián dr. 1884 április 24-én született a pozsonymegyei szinmagyar Deáki nagyközségben. Édesatyja érdemes cserepesmester volt, akit szolid, becsületes munkájáért különösen szívesen hívtak a szomszédos plébániák és templomok tető munkálatainak végzésére. Az istenfélő szü­lőknek kilenc gyermeke közül ő volt a leg­kisebb. A fiú istenadta tehetségét látván Gulyás Elek deáki bencés plébános, rábírta az édesatyját, hogy gimnáziumba adja. így ker­ült a kis Serédi György a pozsonyi gim­náziumba, melynek egyik legtehetségesebb tanítványa lett. Egyéni rátermettsége és községének hagyo­mányai a Szent Benedek-rendbe, Pannohal­­mára vitték a VI. osztályt végzett tisztajeles tanulót. Egyik bátyja Marczell néven a bencés rend tagja volt, aki azonban fiatalon meghalt. Serédi György 1901 augusztus 6-án Pannohalmán öltözötte fel Szent Benedek ruháját. Ekkor nyerte a bencések közt ked­velt Jusztinián nevet. Próbaévét, valamint a gimnázium VII. és VIII. osztályát Pannon­halmán végezte. Vizsgáit, érettségijét a győri főgimnáziumban szerezte tiszta jeles ered­ménnyel. Középiskolai tanulóévei alatt több­ször kitűnt társai közül. Ismételten szerepelt a Zászlónk című ifjúsági folyóirat díjnyerte­­sei között. Az érettségi után a számtani fizika szakot akarta választani, de főapátja, Fehér Ipoly, Rómába küldte teológusnak a bencés egye­temre. Itt végezte teológiai tanulmányait, de egyben itt vetette meg merész ívelésű pályá­jának alapját is. Nemcsak kiváló tudása, nagy nyelvtehetsége (hét nyelvet beszél) tette megbecsültté, hanem szeretetreméltó egyéni­sége is. Itt kedvelte meg Serédit P. Bastien Péter maredsousi (Belgium) bencés, híres egyházjogász, akinek nagy szerep jutott Se­rédi életének irányításában. A római bencés egyetemnek az a kiváltsága, hogy ha valaki összes teológiai vizsgálatait kitüntetéssel teszi le, tanulmányai befejeztével a doktori címet minden külön szigorlat nélkül meg­kapja. E kiváltságban részesült Serédi is, kit hazaérkezése után Kohl Medárd püspök Pannonhalmán szentelt áldozópappá. Az említett P. Bastien Péter elkérte Serédit Fehér Ipoly főapáttól az egyházjogot kodifi­káló, pápai bizottság számára, melynek ha­marosan konzultora tanácsosa lett. Az 1909. év júniusában Fehér Ipoly Pannonhalmára disponálta hitszónoknak és teológiai tanár­nak, de az új főapát, Hajdú Tibor, egyik leg­első intézkedésével 1910 februárjában vissza­helyezte Rómába, megkezdett munkakörébe. Ettől fogva állandóan Rómában tartózkodott és csak a nyári szünidőt töltötte itthon. Az 1910. utáni évek egészen az egyház­jogi mun­kálatokkal teltek el, majd a szentszék apos­toli delegátusként Boszniába helyezte. Ettől kezdve az egyházjogi művek, szentszéki és zsinati döntések áttanulmányozásának, az új kánonjogi kódex nyersanyaga összegyűjtésé­nek, a fölhasználásra kiválasztásának óriási munkáját egyedül Serédi végezte. Részt vett emellett az egyes kánonok végső szövegezé­sében, a szövegnek a forrásokkal való egybe­ égrői a hercegprímási székig vetését, az ellenőrző munkát, a hatalmas mis forrásainak megjelölését és a jegyzetekkel való ellátását Serédi újra csak egyedül vé­­gezte. Természetesen örökölte P. Bastien jogi tanszékét is a bencés egyetemen. E nagyarányú munka közben tört ki a világháború, mely Serédit Rómában találta. Mikor az olasz is az ellenségek közé sorako­zott, Serédi már csak a Vatikán területén folytathatta munkáját Ekkor Gasparri bíbo­ros atyai jóbarátként két éven át látta ven­dégéül, asztaltársául Serédit. Amikor 1918- ban az új Codexet átnyújtották a pápának, Serédi a spanyol kormány védelme alatt hazajött Panonhalmára. Még ki sem pihente ráradságát, midőn hívta a haza. Tábori lel­kész lett s mint ilyen az Esztergom-kenyér­­mezői táborba nyert beosztást azzal a meg­bízatással, hogy az Oroszországból hazatért, zilált lelkű véreinket lelki egyensúlyba se­gítse. Itt érte a mindnyájunkat sújtó, szomorú összeomlás. Innen tért vissza a szomorú na­pok egyikén Pannonhalmára. Pannonhal­mán lelke volt annak az ortodox irányzat­nak, mely a rendet a súlyos időkben a nehéz kötelesség útján oly mintaszerűen vezette. Még a kommün alatt Szent Benedek magyar rendjét Rómában kellett képviselnie a ben­cés kongregációk gyűlésén. Ott érte Rómá­ban Serédit a kommün összeomlása is. Mi­dőn a rend újra főapátot választhatott, Se­rédi Jusztinián egyik nagyon komoly jelöltje volt. Serédi az itthon töltött legválságosabb idők gondjai közt is folytatta tudományos működését. Megírta a magyar Szent Benedek­­rend Statútumait. Gasparri bíbornok államtitkár újra Rómá­ba kérte őt, hogy elkészítse az új Codex forrásainak 14 hatalmas kötetét „Codicis Ju­ris Canonici Fontes“ címen. Ezt az óriási munkát csak mostanában fejezte be. Emellett a vatikáni magyar követségnek egyházjogi tanácsosa volt. Az apostoli szentszéknél a magyar egyházmegyéknek és rendjének ügy­vivője lett. Rengeteg magánügyben is sokan fordultak hozzá. Mikor már hatalmas mun­kabírását teljesen lekötötte munkaköre, a pápa maga személyesen kérte fel őt a pápai levéltárosképző iskolán a római kúria jog­történetének rendes tanárává. De nemcsak kérte, hanem méltányolta is, midőn az új Codex kihirdetését megörökítő hatalmas ké­pen Serédi alakját is megfesttette, midőn a zsinati szent kongregáció konzultorává kine­vezte. De egyébként is elhalmozta a figyelem és szeretet ezer jelével Serédit, kinek a pápá­hoz és államtitkárához bármikor szabad be­járása volt. Csernoch János hercegprímás Serédit, ha hazajött Magyarországba, vagy ha ő ment Rómába, mindig rögtön felkereste, illetőleg magához kérette s tanácsait irányadóknak, tekintette. A magyar kormány a kormány­­főtanácsosi címm­el rótta le elismerését Seré­­divel szemben. De akik lélek szerint ismerik, tudják, hogy Serédi Jusztinián dr. soha nem kereste a rangot és kitüntetést,­­ mégis el­jutott Magyarország hercegprímási székébe.

Next