Magyarság, 1928. január (9. évfolyam, 1-25. szám)
1928-01-01 / 1. szám
megállapították, hogy a kenyörtelen és munkátlan intelligens a társadalmi egyensúly legveszedelmesebb ellensége. A mi bölcs vezéreink nem akarják tudomásul venni, hogy szemük láttára erjed és szaporodik a társadalmi forradalom kovásza. Úgy viselkednek e folyamattal szemben, mintha egy olyan állami és társadalmi szervezetet kormányoznának, amelynek agya, szíve, gyomra és végtagjai egyaránt egészségesek s amelynek mintha csupán csak életfunkcióit kellene szabályozni. Nagyképű törvénygyártás folyik, amely megold minden problémát, kivéve azt, amely a szabályszerű törvényhozó koponya számára teljességgel megoldhatatlan. S miközben ezek a törvényhozók újabb paragrafusokkal gyarapítják a postumus államférfi a bölcsesség törvénykönyvét, öreg nemzeteknek e halotti ruháját, nem látják, hogy mindez a fődolog szempontjából másodrendű, csaknem érdektelen és jelentőségtelen. Ameddig nyakra-főre tenyésztjük az intelligens proletariátust a jövőre való gond és előrelátás nélkül, csinálunk kultúrfölényt, amely csupa álság és kirakatos konszolidációt, amely pusztulásra ítéltetett, mielőtt bevégeztetett volna. Mert minderre ma tíz-, holnap húsz- és ötvenezer intelligens fej, akinek számára a kultúra csak személyes boldogtalanságának öntudatosítása és akinek a konszolidáció az élet javaiból való számkivetettségét jelenti, azt mondja: nem. Ma még fáradt szomorúsággal mondja, holnap már dühös keserűséggel s holnapután talán a kétségbeesés elvakultságával és rettentő gúnykacajával. Mert óráról-órára csak ez az egyetlen probléma sikolt végig idegpályáin. Az a probléma ez, amelynek megoldását úgy hívják, hogy békerevízió vagy társadalmi forradalom. Borzasztó volna, ha az új esztendő a magyar ifjúság számára nem az első megoldás irányában hozna döntő eseményeket. Független csonkaság (y) Muhipuszta, Mohács, Világos és Trianon — megannyi állomásai a nagy magyar tragédiának, amelynél megrázóbbat, szivetfacsaróbbat nem ismer egyik nemzet történelme sem. Mindannyiszor bal végzetünk a dicsőség, a hatalom, a fejlődés ormáról taszított le a sötét mélységbe, hogy újra kezdjük az országalapítás és nemzetépítés sziszifusi munkáját A négy sorscsapás közül varjon melyik volt a legmegrendítőbb, a bukások közül melyik volt a legtragikusabb, melyik törte össze a nemzeti fejlődés legszebb virágzását, legnagyobb eredményeit? A Muhipusztán a tatár hadak óriási túlsúlya megsemmisítette IV. Béla király hadseregét és a tatárcsordák pusztítva vonultak végig az egész országon. De csakhamar kivonultak innen és a visszatérő királynak aránylag rövid idő alatt sikerült a nemzet talpraállítása: az új honalapítás. A mohácsi csatavesztés súlyos vereségét jelentette ugyan a magyar haderőnek, de utána a szultán hadai kitakarodtak az országból és Mohács nyomában nem csonkult meg az ország és nem csorbult meg a nemzet függetlensége. Mindez csak később következett be és a mohácsi vész nevével csupán kiindulópontját jelezzük annak a szomorú korszaknak, amely alatt Mátyás hatalmas birodalma részekre szakadt és a felbomlott, elgyöngült magyarság nemzeti és állami léte kockára került. Világos a maroknyi magyar nemzet csodálatos erővel vívott függetlenségi harcának letörését jelenti Európa két legnagyobb katonai hatalmassága, az egyesült osztrák és orosz haderő által, a legdicsőbb bukást, amely messzehangzó tanúságot tett a magyar nemzet rendkívüli erejéről és amelyből sugárzott a magyar feltámadás biztató reménye. Az ország és a nemzet egysége érintetlen maradt és a magyarság csupán az uralkodóház abszolutisztikus törekvéseivel állott szemben, amely a nemzet politikai szabadságát ugyan erőszakkal elkobozhatta, de létét , megsemmisítéssel nem fenyegethette. Egyedül az uralkodó akaratán és elhatározásán fordult meg, hogy a saját jól felfogzott érdekében 18 kibéküljön a magyar nemzettel és elismerje Magyarország közjogi önállóságát. E nagy és szomorú gyászesemények tragikus volta elhelványodik, eltörpül a háborút követő szégyenletes összeomlás és a Trianonban ránk zúdítot rettentő szerencsétlenség mellett. Mert lássuk csak, mit tett velünk Trianon. Az 1807-i kiegyezést követő félszáz év altt a magyar nemzet nem esimán kulturális és gazdesári téren tört előre hatalmas lendülettel, nem csupán számerőben kétszereződött meg, hanem szerencsés körülmények folytán oly fejlődési irányba sodródott, a hatalmi viszonyok a Duna völgyében reánézve oly kedvezően kezdtek alakulni, hogy a magyar nemzet előtt megnyílt a teljes függetlenség és egyidejűleg a vezető hatalmi állás visszaszerzésének lehetősége a Duna völgyében. Megjelent a magyar nemzet előtt Nagy Lajos és Mátyás király birodalmának ragyogó képe. A Habsburgok a múlt század második felében teljesen kiszorultak Németországból és hatalmuk súlypontja egyre jobban Kelet felé, Magyarország irányába tolódott el. A dualizmusban egyre jobban előtérbe nyomult az egységes, nemzeti jellegű magyar állam, szemben azzal az Ausztriával, ahol a német hegemónia halálharangját meghúzták már és ahol a centrifugális erők szemmel láthatóan az államhatalom egyre határozottabb federalizálásán dolgoztak. Ausztriának, illetve az osztrák németségnek hegemonikus állását a monarchiában már csak a régi idők intézményei tartották fenn, de nem egyúttal reális, kicső erők is. Sőt a fejlődés természetes iránya mindinkább e hegemónia ellen működött. A világháború szinte elemi erővel robbantotta ki a magyarság túlsúlyát és vezetésre való hivatottságát az élethalálharcot vívó dunai monarchia keretén belül. Napnál világosabban kezdett kiderülni, hogy a magyar nemzetnek és a Habsburg dinasztiának életérdekei teljesen azonosak és hogy a monarchia öncéluságát és különállását minden kétségen felül egyedül a se nem szláv, se nem német magyarság képviseli. A háború folyamán szinte önmagától kezdett kibontakozni Magyarország teljes állami és nemzet függetensége. Gállérn átengedésével az új Lengelország részére. Ausztria mind fpi-i5i.*?leg, mind lakosság tekintetében Maevarország mögé szorult vissza, nem is szólva M'evarországnak kaznouti helyzetéből folyó fprrrészProSCn nagyobb faisptváról. A vitáa háboru szerencsés befejezése ily körüemények között p«vet ieti'pie*t vrimna ama névszázados küzdelem lezárásával. pme’v a Hah«tauf«»rak és a nv'eyar nemm» köz“»t az éle*érdekek kölcsönösségének fel nem ismerése frdvián oly elkeseredéssel és mindholf félre nézve olv véerP-rvzőrn dúlt. A háború szenenecés befeipzérp esetén a dinasztiával teljesen me-'Vrék'"df ma*»var nemzet. O'7'vriPVp.Sz*nsége mellett, nemcsak formailag nyerte volna vissza állami függetlenségét, hanem igazán és valójában is, mert egyidejűleg, a Habsburg-dinasztiával összes fogva, függetlenségének megvédésére és érvényre juttatására képesítő hatalmi állást is tudott volna magának biztosítani úgy a német, mint az orosz hatalmi törekvésekkel szemben, nem is szólva a cseh, szerb és oláh irredenta törekvésekről. A biztosított állami és nemzeti lét zenitje felé való törekvésében érte a magyar nemzetet a háború elvesztése, valamint a monarchiának, mint hatalmi szervezetnek. összeomlása, amelynek romjai maga alá temették Magyarország területi épségét, hatalmi állását és vele együtt igazi állami függetlenségét is. Trianon nemcsak területeket és a mai gyarság egyharmadát ragadta el tőlünk, hanem élet- és fejlődéslehetőségünket is megsemmisítette és cselekvési, mozgási szabadságunk elé oly erőhatalmi akadályokat állított, amelyek halálosan fojtogató gyűrűként nehezednek ránk. És ugyanakkor kicsavarta a fegyvert a kezünkből, amellyel ezt a gyűrűt keresztül lehetne törnünk. Ugyan mit ér számunkra az a látszat-függetlenség, állami önállóság, amelyet meghagytak nekünk? Olyanok vagyunk, mint akit rettentőn megcsonkítottak, gúzsbakötöttek és vasketrecbe zártak, de akinek kegyesen meghagyták a szabadságot, hogy szűk börtöne falain felül egy-két lépést tehessen jobbra, vagy balra. A legnagyobb hazugságok egyike az a gondolatmákony, hogy Trianon ugyan bennünket szörnyen megcsonkított, de másrészt visszaadta nekünk évszázadok óta nélkülözött függetlenségünket, tehát nyújtott nekünk egy olyan pluszt, amely felér a területi és a népességi még oly nagy vesztességgel is. Ezt hirdethetik — és hirdetik is szorgalmasan — Trianon igazi haszonélvezői: a testünkből felhizlalt halálos ellenségeink, íre megdöbbentő és elszomorító, amikor magyar alakról hangzik el, avagy magyar kéz által íródik meg azt megtévesztő valóbanság, horzy Trianon adta vissza nekünk állami függetlenségünk teljességét és igy trianoni hóhérainknak olyasvalamit is köszönhetünk, ami nagymértékben enyhiti országunk és fajunk szörnyű megcsonkítását. A történeti valóság az, hogy Magyarország függetlenségének teljessége megszületett már az őszirózsás forrada t összebeszélni arról a vörös porontyról .— A sógor nem volt otthon s ő azt se tudta, mihez kezdjen. Kellemetlenkedni nem akart, de annál kellemetlenebb volt. Még csak egy rossz viccet se mert magának megengedni. Teljesen fölöslegesnek érezte magát. Akár ott se lett volna. Se a felesége, se a sógornője nem törődtek vele. Mit tehetett egyebet, csak állt, állt ott és bambán vigyorgott. Kínjában. S mikor hazafelé mentek, az asszony akkor is a gyerekről beszélt. Nem lehetett vele másról beszélni. S mikor végül is már unva az egészet, valami ostoba viccet megreszkírozott, az asszony komolyan megharagudott. Hogy csak egy férfiember lehet ilyen lelketlen. Kinos, kellemetlen este volt... Eh! Hirtelen fölkelt s gyorsan járkálni ■kezdett föl s alá a szobában. Szabadulni, távolodni akart e kellemetlen kéntől. Majd odaállott az ablakhoz s elmélázva nézte, hogy hull a hó. És a hópelyhek fátyolán át Újra az asszonyát látta. Megcsókolta az ablaküveg fehér rózsáit. Az asszony meg . .. Mikor reggel elment hazulról az ember s mikor az asszonyka hallotta, hogy az előszoba ajtajának Zárjában kétszer megfordul a kulcs, pár pillanatig még figyelte a csendet. Mikor aztán egy kis idő elmúlt, mikor tudta, hogy most már magára maradt, egyedül van a lakásban, akkor hirtelen felült az ágyában, állig magán rántotta a paplant s megnézte az órát. Még van egy negyedórája. Ez a zavar talán negyedóra az ő ideje. A legdrágább, legédesebb negyedóra a huszonnégy órából. Igen, ilyenkor lehunyja a szemét és Rá gondol. Vele foglalkozik Minden nap, minden áldott reggel. Boldogtalan lenne, elromlana az egész napja, ha ezt a kis negyedórát ki nem tudná spórolni magának. Hát hogy is csak ... ? Igen, a Gyerek! Hogy nekik nincs gyerekük! Milyen kár, hogy nekik nincs gyerekük! Milyen nagyszerű volna, ha lenne. Ez a bevezető gondolatfuttatás. Aztán jön a további gondolatcsoport: milyen is volna, ha lenne ? Palkónak hívnák, vagy Irénkének ? Vagy Ilonkának ? Erzsikének ? Minek is örülne jobban, ha fiú lenne vagy ha lány ? Talán inkább kislány. Ha fiú lenne, azt is nagyon szeretné, de a lányt talán mégis inkább. A lány mégis csak lány. Jobb lenne mégis, ha lány lenne. Irénike... Ilonka... Erzsike! Vagy talán Marika ? Hogy is nem jutott eddig eszébe a Marika ? Milyen drága kis név ez! Nem, a világért se hivná Mariskának az az s betű képes volna elcsunyítani az egész szép kis nevet... Igen, hát Marikának hivnaki 111 állana a kis ágya az övé mellett, hogyha éjszaka álmában felsír vagy gügyög valamit, rögtön ott legyen mellette. Kinyitotta a szemét és szétnézett a szobábán: elférne-e a kis ágy ? Ó, hogyne, elférne. Kinyújtotta a karját s megmérte a távolságot, hol állana a kis ágy. Itt, közel, egész közel, mellette. És látta is a kis ágyat, fehér takarójával. Könyökére támaszkodott, úgy nézte, boldogan, könnyes szemekkel. És mintha csak a Marika is benne feküdt volna. A kis kövérkés nyakával magához szorítja a Mackót s a barna Mackó hozzásimul a Marika szőke fejecskéjéhez. Együtt alszanak, csöndesen, szépen. Mikor idáig sodródott az érzései, ábrándjai csónakján, elmerült a csónak s a szeme megtelt sós könnyel. A szája megremegett s fájdalmas, üres, nagy szeretettel magához szorította a kis Marikát . . . Igen, igy volt ez minden reggel, évek óta. Ez volt az első reggeli teendője. — Egy-két percig még igy hevert az ágyban, könnyezve, sőt néha csendesen sirdogálva is, majd egy nagy, mély sóhajtásba fojtva bele érzéseit, ránézett a. órára. A negyedóra letelt. Fölkelt, fölvette a virágos pongyoláját s kibámult az ablakon. A hó még mindig esett, mind nagyobb pelyhekben. Elkezdett a házi dolgai után látni Ma korábban jön haza az ura, korábban kell kész lenni az ebédnek, mert délután szánkázni mennek. Éppen a portörlőt rázta ki az ablakon, mikor hirtelen eszébe villant, hogy harmadéve, éppen ilyenkor, karácsony hetében, akkor is ilyen nagy hó esett s akkor is szánkázni mentek délután Estefelé meg bementek a sógorékhoz Milyen kedves, szép este volt. Kéthónapos volt a kis baba ... Mint egy kis angyal. S milyen rosszkedvű, mogorva volt a férje. S egy ostoba rossz viccel hogy el tudta rontani a hangulatját... Eh, nem jó még rá se gondolni. Hirtelen megszólalt a csengő az előszobában. Az asszonyka megtörölte a szemét és ajtót nyitott. Jött a bejáró asszony.* Mikor délben hazajött az ember, az asszony mosolygós arccal fogadta. A reggeli könnyeknek nyoma se látszott, szépen, csöppenként visszaszivárogtak azok szívének legbensőbb, titkos kamrájába. Nem tudott róluk senki, csak az Isten aki mindent lát s aki vegyítve keveri az emberek életébe az örömöket és a szomorúságot. Hanem a délutáni szánkázásból nem lett semmi. Az asszonynak nagyon megfájdult a feje. — Hiszen éppen ezért, kedves, jót tenne a friss, szabad levegő, — biztatta az ember. — Nem, nem, ez nem olyan fejfájás, ez migrén, ennek jobb a pihenés, a nyugalom. Az ember nem erőltette. Elővette az újságját, rágyújtott egy szivarra s a korán alkonyodó téli délutánban olvasgatni kezdett. Félszemmel meg a feleségét nézte, aki bekötött fejjel gubbasztott a díványon, mint egy macska. Négy óra tájban hirtelen letette az újságot Eszébe jutott valami. Azt mondta a feleségének: — Nézze, kedves, ha nincs kifogása ellene, én egy kicsit felnézek a Körbe, úgyis régen voltam ott. Legalább ne mondhassák, hogy papucs alatt vagyok.Magában meg azt gondolta: pár nap múlva itt van a karácsony, sétálok egyet a városban s veszek neked valamit, valami csillogó kis holmit, amit karácsony estéjén, mikor gyöngéden átkarollak, a füledbe akasszak. Az asszonyka fáradt mosollyal inseld neki, hogy csak menjen, így aztán megint magára maradt. Szokatlan volt ez a délutáni magány, mert máskor ilyenkor mindig az urával volt Egy darabig még ott heverészett a díványon, jól esett a fájós fejének a pihentető csönd. De mikor egy fél óra múlva mindjobban sötétedni kezdett, izgatni kezdte az egyedüllét. Megrohanták a reggeli gondolatát. Most le se kellett hunyni a szemét, maga előtt látta a Marikát De már nem volt az az élhetetlen kis pólyás baba, amilyennek máskor mindig látta, már ott tipegett a szőnyegen, apró kis cipőiben, majd felkapaszkodott mellé, a díványra, egy nagy képeskönyvvel és sillabizálni kezdte a versikéket Az asszony tágult szemekkel nézte a félhomályban a kis szőke lánykát. Hány éves is lehet ? Lehetne már vagy négy. Négy és fél. Hiszen öt és fél év óta whcrmsua 1928 január 1. -vasárnap