Magyarság, 1928. január (9. évfolyam, 1-25. szám)

1928-01-01 / 1. szám

megállapították, hogy a kenyörtelen és­ munkátlan intelligens a társadalmi egyensúly legveszedelmesebb ellensége. A mi bölcs vezéreink nem akarják tu­domásul venni, hogy szemük láttára er­jed és szaporodik a társadalmi forra­dalom kovásza. Úgy viselkednek e fo­lyamattal szemben, mintha egy olyan állami és társadalmi szervezetet kor­mányoznának, amelynek agya, szíve, gyomra és végtagjai egyaránt egészsé­gesek s amelynek mintha csupán csak életfunkcióit kellene szabályozni. Nagy­­képű törvénygyártás folyik, amely meg­old minden problémát, kivéve azt, amely a szabályszerű törvényhozó koponya számára teljességgel megold­hatatlan. S miközben ezek a törvény­hozók újabb paragrafusokkal gyarapít­ják a postumus államférfi a bölcsesség törvénykönyvét, öreg nemzeteknek e halotti ruháját, nem látják, hogy mind­ez a fődolog szempontjából másod­rendű, csaknem érdektelen és jelentő­­ségtelen. Ameddig nyakra-főre tenyészt­jük az intelligens proletariátust a jö­vőre való gond és előrelátás nélkül, csi­nálunk kultúrfölényt, amely csupa ál­­ság és kirakato­s konszolidációt, amely pusztulásra ítéltetett, mielőtt bevégezte­tett volna. Mert minderre ma tíz-, hol­nap húsz- és ötvenezer intelligens fej, akinek számára a kultúra csak szemé­lyes boldogtalanságának öntudatosítása és akinek a konszolidáció az élet javai­ból való számkivetettségét jelenti, azt mondja: nem. Ma még fáradt szomorú­sággal mondja, holnap már dühös keserűséggel s holnapután talán a két­ségbeesés elvakultságával és rettentő gúnykacajával. Mert óráról-órára csak ez az egyetlen probléma sikolt végig idegpályáin. Az a probléma ez, amely­nek megoldását úgy hívják, hogy béke­­revízió vagy társadalmi forradalom. Borzasztó volna, ha az új esztendő a magyar ifjúság számára nem az első megoldás irányában hozna döntő ese­ményeket. Független csonkaság (y) Muhipuszta, Mohács, Világos és Trianon — megannyi állomásai a nagy magyar tragédiának,­­ amelynél meg­­rázóbbat, szivetfacsaróbbat nem ismer egyik nemzet történelme sem. Mind­annyiszor bal végzetünk a dicsőség, a hatalom, a fejlődés ormáról taszított le a sötét mélységbe, hogy újra kezdjük az országalapítás és nemzetépítés sziszi­­fusi munkáját A négy sorscsapás kö­zül varjon melyik volt a legmegrendí­­tőbb, a bukások közül melyik volt a legtragikusabb, melyik törte össze a nemzeti fejlődés legszebb virágzását, legnagyobb eredményeit? A Muhipusztán a tatár hadak óriási túlsúlya megsemmisítette IV. Béla ki­rály hadseregét és a tatárcsordák pusz­títva vonultak végig az egész országon. De csakhamar kivonultak innen és a visszatérő királynak aránylag rövid idő alatt sikerült a nemzet talpraállítása: az új honalapítás. A mohácsi csatavesztés súlyos vereségét jelentette ugyan a ma­gyar haderőnek, de utána a szultán hadai kitakarodtak az országból és Mohács nyomában nem csonkult meg az ország és nem csorbult meg a nem­zet függetlensége. Mindez csak később következett be és a mohácsi vész nevé­vel csupán kiindulópontját jelezzük an­nak a szomorú korszaknak, amely alatt Mátyás hatalmas birodalma részekre szakadt és a felbomlott, elgyöngült ma­gyarság nemzeti és állami léte kockára került. Világos a maroknyi magyar nemzet csodálatos erővel vívott függetlenségi harcának letörését jelenti Európa két legnagyobb katonai hatalmassága, az egyesült osztrák és orosz haderő által, a legdicsőbb bukást, amely messze­­hangzó tanúságot tett a magyar nemzet rendkívüli erejéről és amelyből sugár­zott a magyar feltámadás biztató re­ménye. Az ország és a nemzet egysége érintetlen maradt és a magyarság csu­pán az uralkodóház abszolutisztikus tö­rekvéseivel állott szemben, amely a nemzet politikai szabadságát ugyan erőszakkal elkobozhatta, de létét , m­eg­­semmisítéssel nem fenyegethette. Egye­dül az uralkodó akaratán és elhatáro­zásán fordult meg, hog­y a saját jól fel­­fogzott érdekében 18 kibékü­ljön a ma­­gyar nemzettel és elismerje Magyar­ország közjogi önállóságát. E nagy és szomorú gyászesemények tragikus volta elhelványodik, eltörpül a háborút követő szégyenletes összeomlás és a Trianonban ránk zúdíto­t rettentő szerencsétlenség mellett. Mert lássuk csak, mit tett velünk Trianon. Az 1807-i kiegyezést követő félszáz év altt a ma­gyar nemzet nem esimán kulturális és gazdesári téren tört előre hatalmas len­dülettel, nem csupán számerőben két­szereződött meg, hanem szerencsés kö­rülmények folytán oly fejlődési irányba sodródott, a hatalmi viszonyok a Duna völgyében reánézve oly kedvezően kezdtek alakulni, hogy a magyar nem­zet előtt megnyílt a teljes függetlenség és egyidejűleg a vezető hatalmi állás visszaszerzésének lehetősége a Duna völgyében. Megjelent a magyar nemzet előtt Nagy Lajos és Mátyás király biro­dalmának ragyogó képe. A Habsburgok a múlt század máso­dik felében teljesen kiszorultak Német­országból és hatalmuk súlypontja egyre jobban Kelet felé, Magyarország irá­nyába tolódott el. A dualizmusban egyre jobban előtérbe nyomult az egy­séges, nemzeti jellegű magyar állam, szemben azzal az Ausztriával, ahol a német hegemónia halálharangját meg­húzták már és ahol a centrifugális erők szemmel láthatóan az államhatalom egyre határozottabb federalizálásán dol­goztak. Ausztriának, illetve az osztrák németségnek hegemonikus állását a monarchiában már csak a régi idők in­tézményei tartották fenn, de nem egy­úttal reális, kicső erők is. Sőt a fejlődés természetes iránya mindinkább e hege­mónia ellen működött. A világháború szinte elemi erővel robbantotta ki a magyarság túlsúlyát és vezetésre való hivatottságát az élethalálharcot vívó dunai monarchia keretén belül. Napnál világosabban kezdett kiderülni, hogy a magyar nemzetnek és a Habsburg dinasztiának életérdekei teljesen azono­sak és hogy a monarchia öncéluságát és különállását minden kétségen felül egyedü­l a se nem szláv, se nem német magyarság képviseli. A háború folya­mán szinte önmagától kezdett kibonta­kozni Ma­gyarország teljes állami és nemzet függetensége. Gállérn átenge­désével az új Leng­elország részére. Ausztria mind fpi-i5i­­.*?leg, mind lakos­ság tekintetében Maevarország mögé szorult vissza, nem is szólva M'evar­­országnak kaznouti helyzetéből folyó fprrr­észProSCn nagyobb faisptváról. A vitáa háboru szerencsés befejezése ily körüemények között p«vet ieti'pie*t vrimna ama né­vszázados küzdelem lezárásá­val. pme’v a Hah«tauf«»rak és a nv'eyar nemm» köz“»t az éle*érdekek kölcsö­­nösségének fel nem ismerése frdvián oly elkeseredéssel és mindholf félre nézve olv vée­rP-rvzőrn dúlt. A háború szenenecés befeipzérp esetén a dinasztiá­val teljesen m­e-'Vrék'"df ma*»var nemzet. O'7'vriPVp.S­z*n­sége mellett, nemcsak formailag nyerte volna vissza állami függetlenségét, ha­nem igazán és valójában is, mert egy­idejűleg, a Habsburg-dinasztiával összes fogva, függetlenségének megvédésére és érvényre juttatására képesítő hatalmi ál­lást is tudott volna magának biztosítani úgy a német, mint az orosz hatalmi tö­rekvésekkel szemben, nem is szólva a cseh, szerb és oláh irredenta­ törekvé­sekről. A biztosított állami és nemzeti lét ze­nitje felé való törekvésében érte a ma­­gyar nemzetet a háború elvesztése, vala­mint a monarchiának, mint hatalmi szer­vezetnek. összeomlása, amelynek romjai maga alá temették Magyarország terü­leti épségét, hatalmi állását és vele együtt igazi állami függetlenségét is. Trianon nemcsak területeket és a mai gyarság egyharmadát ragadta el tő­lünk, hanem élet- és fejlődéslehetősé­­günket is megsemmisítette és cselekvési, mozgási szabadságunk elé oly erő­­hatalmi akadályokat állított, amelyek halálosan fojtogató gyűrűként nehezed­nek ránk. És ugyanakkor kicsavarta a fegyvert a kezünkből, amellyel ezt a gyű­rűt keresztül lehetne törnünk. Ugyan mit ér számunkra az a látszat-függet­lenség, állami önállóság, amelyet meg­­hagytak nekünk? Olyanok vagyunk, mint akit rettentőn megcsonkítottak, gúzsbakötöttek és vasketrecbe zártak, de akinek kegyesen meghagyták a sza­badságot, hogy szűk börtöne falain fe­lül egy-két lépést tehessen jobbra, vagy balra. A legnagyobb hazugságok egyike az a gondolatmákony, hogy Trianon ugyan bennünket szörnyen megcsonkított, de másrészt visszaadta nekünk évszá­zadok óta nélkülözött függetlenségün­ket, tehát nyújtott nekünk egy olyan pluszt, amely felér a területi és a népes­ségi még oly nagy vesztességgel is. Ezt hirdethetik — és hirdetik is szorgalma­san — Trianon igazi haszonélvezői: a testünkből felhizlalt halálos ellen­ségeink, íre megdöbbentő és elszomorító, amikor magyar alakról hangzik el, avagy magyar kéz által íródik meg az­t megtévesztő valóbanság, horzy Trianon adta vissza nekünk állami függetlensé­günk teljességét és igy trianoni hó­hérainknak olyasvalamit is köszönhe­tünk, ami nagymértékben enyhiti orszá­gunk és fajunk szörnyű megcsonkítá­­sát. A történeti valóság az, hogy Ma­gyarország függetlenségének teljessége megszületett már az őszirózsás forrada­ t összebeszélni arról a vörös porontyról .— A sógor nem volt otthon s ő azt se tudta, mihez kezdjen. Kellemetlenkedni nem akart, de annál kellemetlenebb volt. Még csak egy rossz viccet se mert ma­gának megengedni. Teljesen fölösleges­nek érezte magát. Akár ott se lett volna. Se a felesége, se a sógornője nem törőd­tek vele. Mit tehetett egyebet, csak állt, állt ott és bambán vigyorgott. Kínjában­. S mikor hazafelé mentek, az asszony akkor is a gyerekről beszélt. Nem lehe­tett vele másról beszélni. S mikor végül is már unva az egészet, valami ostoba viccet megreszkírozott, az asszony ko­molyan megharagudott. Hogy csak egy férfiember lehet ilyen lelketlen. Kinos, kellemetlen este volt... Eh! Hirtelen fölkelt s gyorsan járkálni ■kezdett föl s alá a szobában. Szabadulni, távolodni akart e kellemetlen kéntől. Majd odaállott az ablakhoz s elmélázva nézte, hogy hull a hó. És a hópelyhek fátyolán át Újra az asszonyát látta. Meg­csókolta az ablaküveg fehér rózsáit. Az asszony meg . .. Mikor reggel el­ment hazulról az ember s mikor az asszonyka hallotta, hogy az előszoba aj­tajának Zárjában kétszer megfordul a kulcs, pár pillanatig még figyelte a csen­det. Mikor aztán egy kis idő elmúlt, mi­kor tudta, hogy most már magára ma­radt, egyedül van a lakásban, akkor hir­telen felült az ágyában, állig magán rántotta a paplant s megnézte az órát. Még van egy negyedórája. Ez a zavar talán negyedóra az ő ideje. A legdrá­gább, legédesebb negyedóra a huszon­négy órából. Igen, ilyenkor lehunyja a szemét és Rá gondol. Vele foglalkozik Minden nap, minden áldott reggel. Bol­dogtalan lenne, elromlana az egész napja, ha ezt a kis negyedórát ki nem tudná spórolni magának. Hát hogy is csak ... ? Igen, a Gyerek! Hogy nekik nincs gyerekük! Milyen kár, hogy nekik nincs gyerekük! Milyen nagyszerű volna, ha lenne. Ez a bevezető gondolatfuttatás. Aztán jön a további gondolatcsoport: milyen is volna, ha lenne ? Palkónak hívnák, vagy Irénkének ? Vagy Ilonkának ? Er­zsikének ? Minek is örülne jobban, ha fiú lenne vagy ha lány ? Talán inkább kislány. Ha fiú lenne, azt is nagyon sze­retné, de a lányt talán mégis inkább. A lány mégis csak lány. Jobb lenne mégis, ha lány lenne. Irénike... Ilonka... Er­zsike! Vagy talán Marika ? Hogy is nem jutott eddig eszébe a Marika ? Milyen drága kis név ez! Nem, a világért se hivná Mariskának az az s betű képes volna elcsunyítani az egész szép kis ne­vet... Igen, hát Marikának hivnaki 111 állana a kis ágya az övé mellett, hogyha éjszaka álmában felsír vagy gügyög va­lamit, rögtön ott legyen mellette. Kinyitotta a szemét és szétnézett a szo­bábán: elférne-e a kis ágy ? Ó, hogyne, elférne. Kinyújtotta a karját s megmérte a távolságot, hol állana a kis ágy. Itt, kö­zel, egész közel, mellette. És látta is a kis ágyat, fehér takarójával. Könyökére támaszkodott, úgy nézte, boldogan, könnyes szemekkel. És mintha csak a Marika is benne feküdt volna. A kis kö­vérkés nyakával magához szorítja a Mackót s a barna Mackó hozzásimul a Marika szőke fejecskéjéhez. Együtt al­szanak, csöndesen, szépen. Mikor idáig sodródott az érzései, áb­rándjai csónakján, elmerült a csónak s a szeme megtelt sós könnyel. A szája megremegett s fájdalmas, üres, nagy sze­retettel magához szorította a kis Mari­kát . . . Igen, igy volt ez minden reggel, évek óta. Ez volt az első reggeli teendője. — Egy-két percig még igy hevert az ágy­ban, könnyezve, sőt néha csendesen sir­­dogálva is, majd egy nagy, mély sóhaj­tásba fojtva bele érzéseit, ránézett a­. órára. A negyedóra letelt. Fölkelt, föl­vette a virágos pongyoláját s kibámult az ablakon. A hó még mindig esett, mind nagyobb pelyhekben. Elkezdett a házi dolgai után látni Ma korábban jön haza az ura, korábban kell kész lenni az ebédnek, mert délután szánkázni mennek. Éppen a portörlőt rázta ki az ablakon, mikor hirtelen eszébe villant, hogy har­madéve, éppen ilyenkor, karácsony he­tében, akkor is ilyen nagy hó esett s akkor is szánkázni mentek délután Estefelé meg bementek a sógorékhoz Milyen kedves, szép este volt. Kéthón­a­pos volt a kis baba ... Mint egy kis an­gyal. S milyen rosszkedvű, mogorva volt a férje. S egy ostoba rossz viccel hogy el tudta rontani a hangulatját... Eh, nem jó még rá se gondolni. Hirtelen megszólalt a csengő az elő­szobában. Az asszonyka megtörölte a szemét és ajtót nyitott. Jött a bejáró asszony.* Mikor délben hazajött az ember, az asszony mosolygós arccal fogadta. A reggeli könnyeknek nyoma se látszott, szépen, csöppenként visszaszivárogtak azok szívének legbensőbb, titkos kam­rájába. Nem tudott róluk senki, csak az Isten aki mindent lát s aki vegyítve ke­veri az emberek életébe az örömöket és a szomorúságot. Hanem a délutáni szánkázásból nem lett semmi. Az asszonynak nagyon meg­fájdult a feje. — Hiszen éppen ezért, kedves, jót tenne a friss, szabad levegő, — biztatta az ember. — Nem, nem, ez nem olyan fejfájás, ez migrén, ennek jobb a pihenés, a nyugalom. Az ember nem erőltette. Elővette az újságját, rágyújtott egy szivarra s a ko­rán alkonyodó téli délutánban olvasgatni kezdett. Félszemmel meg a feleségét nézte, aki bekötött fe­jjel gubbasztott a díványon, mint egy macska. Négy óra tájban hirtelen letette az újságot Eszébe jutott valami. Azt mondta a feleségének: — Nézze, ked­ves, ha nincs kifogása ellene, én egy kicsit felnézek a Körbe, úgyis régen vol­tam ott. Legalább ne mondhassák, hogy papucs alatt vagyok.­­Magában meg azt gondolta: pár nap múlva itt van a kará­csony, sétálok egyet a városban s veszek neked valamit, valami csillogó kis hol­mit, amit karácsony estéjén, mikor gyön­géden átkarollak, a füledbe akassza­k. Az asszonyka fáradt mosollyal inseld neki, hogy csak menjen, így aztán megint magára maradt. Szo­katlan volt ez a délutáni magány, mert máskor ilyenkor mindig az urával volt Egy darabig még ott heverészett a dívá­nyon, jól esett a fájós fejének a pihen­tető csönd. De mikor egy fél óra múlva mindjobban sötétedni kezdett, izgatni kezdte az egyedüllét. Megrohanták a reggeli gondolatát. Most le se kellett hunyni a szemét, maga előtt látta a Ma­rikát De már nem volt az az élhetetlen kis pólyás baba, amilyennek máskor mindig látta, már ott tipegett a szőnye­gen, apró kis cipőiben, majd felkapasz­kodott mellé, a díványra, egy nagy ké­peskönyvvel és sillabizálni kezdte a ver­sikéket Az asszony tágult szemekkel nézte a félhomályban a kis szőke lánykát. Hány éves is lehet ? Lehetne már vagy négy. Négy és fél. Hiszen öt és fél év óta whcrmsua 1928 január 1. -vasárnap

Next