Magyarság, 1928. február (9. évfolyam, 26-49. szám)
1928-02-01 / 26. szám
2 n Werf nem kapott. Március 5-én a népszövetség tanácsa ismét összeül, addig kétségtelenül tiszta helyzetet kell teremteni az egyezkedési tárgyalások kérdésében. Amennyiben a két kormány között egyezkedési tárgyalásokra tényleg sor kerül, a magyar kormány jogi álláspontját nem adja föl. A szentgotthárdi incidenssel kapcsolatban kifejtette, hogy a kiadott hivatalos sajtóközlemények teljes részletességgel számoltak be a Szentgotthárdon történtekről. Megjegyezte, hogy egyelőre még nincsen hír arról, hogy a kisántánt államoknak a sajtóban bejelentett lépése a népszövetségnél már megtörtént-e. Ha tényleg fölmerülne az invesztigáció kérdése, a kormány a maga részéről mindent meg fog tenni, hogy megóvja a magyar érdekeket A miniszter ezután a Németországhoz való viszonyunk kérdésével foglalkozott és e részben különösen a gazdasági kérdések rendezésének fontosságát emelte ki. Áttérve a kisántant államokhoz való viszonyunk tárgyalására, az utóbbi időben nem lát oly jelenséget, amelyből a velünk szemben folytatott politika megváltozására lehetne következtetni Az erdélyi diákzavargások részesei ellen indított, bírói eljárások eredménye, sajnos, nem azt bizonyítja, hogy a magyar kisebbségeket megfelelő védelemben részesítenék. Jugoszláviával már négy hónapja folynak különböző tárgyalásaink, gazdasági, közlekedésügyi és pénzügyi kérdésekben. A tárgyalások meglehetősen lassan haladnak előre, úgy, hogy a legközelebbi időben a megegyezések tényleges perfektuálása még nem várható, noha a magunk részéről mindent elkövetünk ennek érdekében. Ameddig ugyanis ezek a megegyezéseink nem jönnek létre, a nagyobb forgalom kifejlődéséről nem lehet szó, ami a jobb viszony kialakulását is akadályozza. A tenyészállatvásárok ügyében Gömbös Gyula felszólalására kijelentette, hogy e vásárok érdekében, mint a múlt évben, megteszik a szükséges intézkedéseket. Kétségtelen, hogy a Balkánon kívül Kisázsia és Egyiptom felé is ki kell terjesztenünk kapcsolatainkat. A leánycserkészkongresszus résztvevőinek megfelelő fogadtatása érdekében is meg fog történni minden, maga érdekeit tartja szemelért s más államokhoz való viszonyát érdekei szempontjából és nem irántunk való rokonérzés alapján mérlegeli. Németország magatartását most elsősorban a Rajna-tartományok kiürítésének kérdése irányítja. Ügyrendi kérdések elintézése után az elnök az ülést bezárta, elkészült az 1928 -29. évi költségvetés A parlament minisztertanácsi termében kedden délelőtt értekezletre gyűltek egybe a pénzügyminisztérium szakreferensei. Az értekezleten Bod János pénzügyminiszter elnökölt, aki az értekezést végeztével az újságírók előtt kijelentette, hogy az 1928/29. évi állami költségvetés előkészítő tárgyalásait fejezték be. A költségvetés legközelebb a minisztertanács elé kerül. A pénzügyminiszter azt hiszi, hogy február első felében már be is terjesztheti, a Házban s február végén megkezdheti tárgyalását a plénumányosság elve szerint kell végrehajtani. Éppen ezért szükséges, hogy a bíróságok tudják azt, hogy milyen szempontokat vegyenek figyelembe a valorizációnál Kérte e szakasznak eredeti szövegében való elfogadását, amit a többség ki is mondott. A 13 szakaszt különösebb vita nélkül szavazták meg. A 14. szakasznál Csák Károly, Östör József és Kálmán Jenő felszólalása után Wolff Károly hivatkozott a német joggyakorlatra Mindenki, aki a jog és méltányoság alapján áll a valorizáció mellett foglal állást. Nem lehet arra hivatkozni, hogy a valorizáció jogbizonytalanságot teremt. Ha a kártérítések bejelentését három hónapra korlátozzák, egyáltalában nem kell tartani a perek lavinájától. A napirend tárgyalására szánt idő elteltével az elnök indítványára úgy határoztak, hogy szerdán folytatják e vitát. Az elnök felolvastatta még a földmivelésügyi miniszter válaszát Bodó Jánosnak egy régebbi interpellációjára és ezzel az ülés két órakor véget ért. Apponyi Albert gróf felszólalása Végül Apponyi Albert gróf tette meg megjegyzéseit. A szentgotthárdi incidenssel kapcsolatosan rámutatott arra, hogy szomszédaink felháborodása annál is inkább rosszhiszemű, mert hiszen állig felfegyverzett államokról van szó. Az agrárperek kérdésében a megegyezéses tárgyalások körüli fáradozást helyesli, de amellett a leggondosabban vigyáznunk kell arra, hogy jogi álláspontunk sérthetetlenségéről való lemondásunkra ne lehessen következtetni. Németországhoz való jóviszonyunk ápolása nem csak rajtunk áll. Minden állam a Az ezres írta: Sztrokay Kálmán Mivel vidéken született, átvitték a toloncházba, hogy zsuppolják haza illetékességének helyére, sem lakása, sem foglalkozása nem lévén az öreg csavargónak. A rendőrtiszt kicsit sajnálta, mert lerítt róla az ártatlanság és a tehetetlenség, de nem tehetett egyebet vele. Még arra sem ért rá, hogy végighallgassa az öreget. A borzas, rongyos, kiéhezett tolonc csak a vonaton jutott hozzá, hogy kísérője előtt egyszer már a hatóság képviselőjének is elmondja élete komikus történetét.* — Egy ezres bankó volt az oka mindennek, — mesélte. — Egy igazi békebeli kékhasu ezres. A második szigorlatom után történt, mert orvosnak készültem. Az apám tisztviselő volt ott, ahová most megyünk, sokat nem küldhetett nekem Pestre s én leckét adtam közben, hogy elvégezhessem az egyetemet Minden rendben ment, a tanárok tehetségesnek tartottak s én is reméltem, hogy az Isten majd megsegít s a keserves munka, esztendei után biztos révbe jutok. Csak az volt a probléma, hogy a rendelőt miből rendezem be. Próbáltam spórolni, krajcárokat koplaltam meg s tettem félre, de nem sok eredménnyel. S ekkor jött az ezres. Egy este, mint rendesen, bementem a medikusok kávéházába vacsorázni — kávé három zsemlével — és tanulni éjfélig. Tizenegy óra lehetett, mikor hátradőltem a széken pihenni egy kicsit i ,már öt lépésnyire, előttem megláttam dön egy ezresbankót négyret összea. Ott hevert a poros padlón, mint valami értéktelen szemét, ki tudja mióta és nem vette észre senki. Emlékeztem rá, hogy ott szemben valami duhajkodó társaság ült másfélórával ezelőtt, akik egyszer csak felkerekedtek, hogy elmennek az orfeumba. Azok közül veszthette el valaki. Ki érti meg ma, hogy mi volt egy ezres huszonöt évvel ezelőtt? S mit jelentett volna egy olan szegény ördög számára, aki én voltam! Egy ezresből meg lehetett élni, anélkül, hogy felváltja az ember, hiszen nem is lehetett felváltani, csak bankban. Amint néztem ott a földön heverő ezrest, átszaladt az eszemen, hogy mi mindent csinálhatnék belőle. Pazar lakást, rendelőt rendezhetnék be jövőre, persze, felét részletre, törlesztésre, még maradna is belőle pár hónapi kitartáshoz. Csak fel kellene venni onnan a földről ... Körülnéztem. Kevesen voltak a kávéházban. Balfelől ott állt egy pincér az asztalhoz támaszkodva, arccal felém s bámult a levegőbe. Minden pillanatban észrevehette az ezrest. Jobbról a kaszinnó látott oda s mellette állt a főur. Hajszálnyi véletleneken függött, hogy valaki meglátja a bankót. Viszont mit csináljak? Álljak fel, menjek oda s vegyem fel? Feltétlenül észreveszik s amikor lehajlok hozzá, azt is meglátják, hogy mit akarok felvenni. Nem mondhatom, hogy én vesztettem el, az enyém s egészen bizonyos, hogy lecsapnának rám, mint tolvajra. Ügyesebben, kellene csinálni. Látszólag közömbösen felállni, arra menni, mintha újságot keresnék, megállni mellette, rálépni, leejteni valamit s közben ügyesen az ezrest is felkapni. Igen ám, de hátha már az a pincér is látja s hátha ő is ugyanígy gondolkodik azon, hogy észrevétlenül felvegye a kékhasát? Semmi kétség, hogy rögtön kérdőre vonna, ha megelőzném s az ilyen szégyent nem bírnám el. Örökkévalóságoknak tetsző percek múltak el így. Rettegtem, hogy közben visszajön a gazdája, keresni kezdi, de attól is féltem, hogyha akárhogyan felkapom a pénzt, abban a pillanatban jön, keresi s megtalálják nálam Tulajdonképpen még ma sem tudom eldönteni, hogy mit kellett volna csinálnom, meg kellett volna-e kockáztatnom mindent, hogy az enyém legyen az ezres. De hát gyáva voltam, becsületes voltam, ostoba voltam. Éjfélkor aztán jött az álmos takarítónő seprővel, lapáttal, ahol valami szemetet látott, felseperte s felseperte az ezrest is, mint egy értéktelen számolócédulát. Ránéztem a pincérre, a kaszinnőre, ők is, de én is közömbös arcot mutattunk, nem lehetett megállapítani, hogy látták-e az ezrest, lemondtak-e róla. A takarítónőről sem tudtam, hogy nem öntudatos közömbösséggel nézte-e szemétnek a bankót, öt perc múlva kiderült, hogy az öreg néni az egyetlen volt, aki biztosan nem látta a pénzt. Körútja végeztével utánamentem, gondolván, hogy talán a szemétből iégis sikerül kikotornom a kincset, de hiú remény volt. Az öreg néni — mielőtt rémületemben rászólhattam volna —, a szemétlapát egész tartalmát belezúdította a kályhába. Ránéztem a pincérre, úgy véltem, hogy megrándult egy kicsit az arca. Odafordultam a kaszinnó felé, mintha elsápadt volna. Valószínűen mind a hárman szerettünk volna fejjel a falnak rohanni s mind a hárman arra gondoltunk, hogy elosztottuk volna azt az ezrest. Nem tudom, velük mi lett, de engem egész életre tönkretett ez az ezres. Hajnalig kószáltam a hideg télben, dühöngtem, szidtam magamat s egyre számoltam, hogy mit csinálhattam volna azzal az ezer koronával. Küzdelmes diákkoromban egyszer csak felém nyújtotta kezét a szerencse s én gyáván, bután, elszalasztottam. Mert mi történhetett volna? Ha a pincér veszi fel az orrom előtt, én sem tettem volna semmit. Szóljak neki? Magamnak vindikáljam a talált pénzt? Milyen jogon? Beletörődtem volna s valószínüleg ő is, meg a kaszinnó is ugyanígy tett volna. Tulajdonképpen nem is volt semmi kockázat, különösen, ha meggondolom, hogy tán nem is látták ők a bankót... De másnap sem nyugodtam meg. Nem mentem előadásra, képtelen voltam ellátni tanítványaimat, csak rágódtam, rágódtam a dolgon. Ezerszer, végiggondoltam, hogyan kellett volna, csinálni s nem tudtam mással foglalkozni. Aztán végzetes következetességgel jött minden. Nem tanultam, nem dolgoztam többet. Csak reméltem, hogy hátha még egyszer találok egy ilyen gazdátlan ezrest. Ezt kerestem folyton, kitartóan, őrülten. Délelőttönként eljártam a bankok pénztártermébe, hátha ott elveszt valaki valami nagy pénzt. Kerestem az olyan helyeket, ahol csak szikrányi lehetősége volt a pénztalálásnak, s akár utcán mentem, akár valahol voltam, csak a földre néztem és kerestem. Kezdettől fogva teljes határozottsággal tudtam, hogy soha mégegyszer meg nem ismétlődhetik egy ilyen alkalom és mégis görcsösen reméltem. A legszörnyűbb igazságtalanságnak tartottam, hogy végérvényesen elpusztítson a sors egy embert, mert abban volt egy szikrányi tisztesség, vagy lelkifurdalás. Viszont azt is a legtermészetesebbnek találtam, hogy a sors nevet rajtam s nem nyújt még egy alkalmat olyan embernek, aki ily bután nem meri azt úgy- WICllBSIC 1928 február 1. szerda A képviselőház ülése A képviselőház keddi ülésén folytatta a valorizációs törvényjavaslat részletes tárgyalását. Hosszabb vita a vasúti fuvarozásokból eredő kártérítésekről intézkedő 10. szakasznál fejlődött ki. Gál Jenő azt kívánta, hogy hagyják ki a szakaszt a javaslatból, mert egyenesen szembehelyezkedik a berni egyezménnyel, amely kötelez minden nemzetet a vasúti fuvarozásból eredő károk megtérítésére. Ha a rendelkezéseket meghagyják a törvényben, az lesz a következmény, hogy a külföld nem fog majd árutszállítani a MÁV-on. Dezsőffy Aurél kereskedelemügyi államtitkár emlékeztetett arra, hogy a forradalom idején éppen a MÁV szenvedett legtöbbet a fosztogatások során. Ezekért a károkért a vasutakat felelősségre vonni nem lehet, pláne nem lehet őket valorizációra kötelezni. Lakatos Gyula előadó új szöveget ajánlott , amely kimondja, hogy állami vagy más közforgalmi vasutak fuvarozási kártérítést nem fizetnek, ha a pénztartozás 1922 január elseje előtt keletkezett Egy másik szakasznál azt a módosítást kívánja majd felvetetni, hogy a MÁV-ot sem veszik ki a valorizációs törvény hatálya alól, de csak azokra a tartozásokra nézve, amelyek 1922 január elseje óta keletkeztek. Bod János pénzügyminiszter rövid felszólalása után a többség az előadó módosításával szavazta meg a szakaszt. A magánjogi valorizációról rendelkező 11. szakaszt *Csák Kéroly,Pafár Jenő, Wolff Károly, Kálnoki-Bédei Sancker és Pesthís Pál igazságügyminiszter felszólalása után Csák Károly és az elitartó módosításával fogadták el. A következő, kapcsolatos 12. szakasznál Gál Jenő arról beszélt, hogy felesleges a bíróságok kitanítása. Veszedelmes dolog törvény keretében általánosítani a bírói ítéletek indokolásából. Besthy Pál igazságügyminiszter helyesnek mondotta, ha a magánjogi valorizációnál nagyon szigorú jogi formulák vannak, azonban e valorizációt a méltá Hogy fejeződött fe a háború elvesztése miatt Indított osztrák vizsgálat Bécs, január hó. A bécsi tiszti kaszinó dísztermében érdekes előadást hallottunk a napokban annak a bizottságnak a működéséről, amelyet az osztrák törvényhozás az összeomlás után a háborúban elkövetett bűnök és mulasztások megtorlása végett rendszeresst. Ennek a bizottságnak Ratzenhofer volt vezérkari ezredes, később tábornok volt a titkára, ő tehát ennek a kérdésnek kétségtelenül legalaposabb ismerője, így előadása jogosan rászolgál széleskörű érdeklődésre. Az összeomlás után a hadsereg volt tagjainak nem volt könnyű a helyzetük Ausztriában, itt még rosszabb állapotok uralkodtak ezen a téren, mint Magyaroszágon a Károlyirezsim alatt. Még jól emlékszünk azokra a napokra, amikor a legnagyobb szégyenszámba ment, ha valaki a fronton is volt és különösen a magasrangú katonák voltak azok, akik ellen a mesterségesen felheccelt tömegek dühe és felháborodása irányult. Az elvesztett háborúért a volt katonákat tették felelőssé, ők voltak a kiszemelt bűnbakok, jóllehet a tragikus összeomlás nem utolsó sorban épp annak az aknamunkának volt a szükségszerű következménye, amelynek mesterei azok a nagyszájú demagógok voltak, '3biS',későbbrá had^reg: vo£tv.$s.^f:S !tisztjeit a vádlottak padjára akarták juttatni. A demagósoknak nem csupán a közvéleményt sikerült terrorizálniok, hátrem a nemzetgyűlést is, úgy hogy egy egyhangúlag elfogadott törvény rendszeresítette azt a bizottságot, amely a hadsereg volt, tisztjeit és pedig a zászlóalj parancsnoktól kezdve a legmagasabb rendfokzatig —■ a vádlottak padjára juttatta. Éppen ez jellemzi legjobban, a - kicsi■—wn——n—M——vényes emberek bosszúállási szándékát, mert míg például Németországban a háború kitörése okait és a háború szerencsétlen kimenetelét egy parlamenti bizottság politikai és történelmi alapon vizsgálta meg, addig itt Ausztriában a büntető eljárás alapján indították meg az egész akciót. Eleinte pláne az volt a szándék, hogy a háborúban elkövetett bűnök és mulasztások felderítését célzó bizottság egyszersmint bírói joggal is fel legyen ruházva, annak egy forradalmi törvényszék szerepét szánták, s csak amidőn komoly erberek erre a feladatra vállalkozni nem akartak, utalták át a vádlottak elítéltetését az országos törvényszék egy külön erre a célra alakított tanácsához. A bizottságra tehát a vizsgálóbíró szerepe hárult. Annak tagjai természetesen jórészt szocialisták voltak, elnöke Bécs város egyik szocialista tanácsnoka volt, de a bizottság tagjaihoz tartozott az Arbeiter Zeitung egyik szerkesztője is. Amint látjuk, magát a bizottságot már eleve úgy állították össze, hogy az a „bűnös“ tisztekkel szemben könyörtelen szigorral járjon el. A bizottság nyomban megalakulása után a legnagyobb eréllyel fogott hozzá feladata teljesítéséhez. Igénybe vették az ország egész sajtóját amely abban az időben természetesen a legnagyobb készséggel állt rendelkezésére és számtalan kommünikében szólították fel a lakosságot, hogy mindenki, akinek a hadvezetés és a hadsereg magasabb rangú katonatisztjei ellen valamilyen konkrét, panasza van, azt, akár névtelenül is, közölje a bizottsággal. Azt mondja Ratzenhofer tábornok, hogy a beérkezett panaszokon kívülnem kevesebb, mint 7000 kérdőívet küldtek ki minden számbajövő testülethez és személyhez.