Magyarság, 1928. február (9. évfolyam, 26-49. szám)

1928-02-01 / 26. szám

2 n Werf­ nem kapott. Március 5-én a népszövet­ség tanácsa ismét összeül, addig kétségtelenül tiszta helyzetet kell teremteni az egyezkedési tárgyalások kérdésében. Amennyiben a két kormány között egyezkedési tárgyalásokra tényleg sor kerül, a magyar kormány jogi álláspontját nem adja föl. A szentgotthárdi incidenssel kapcsolatban kifejtette, hogy a kiadott hivatalos sajtóköz­lemények teljes részletességgel számoltak be a Szentgotthárdon történtekről. Megjegyezte, hogy egyelőre még nincsen hír arról, hogy a kisántánt államoknak a sajtóban bejelentett lépése a népszövetségnél már megtörtént-e. Ha tényleg fölmerülne az invesztigáció kér­dése, a kormány a maga részéről mindent meg fog tenni, hogy megóvja a magyar ér­dekeket A miniszter ezután a Németországhoz való viszonyunk kérdésével foglalkozott és e rész­ben különösen a gazdasági kérdések rende­zésének fontosságát emelte ki. Áttérve a kis­­ántant államokh­oz való viszonyunk tárgyalá­sára, az utóbbi időben nem lát oly jelensé­get, amelyből a velünk szemben folytatott politika megváltozására lehetne következ­tetni Az erdélyi diákzavargások részesei el­len indított, bírói eljárások eredménye, saj­nos, nem azt bizonyítja, hogy a magyar ki­sebbségeket megfelelő védelemben részesíte­nék. Jugoszláviával már négy hónapja folynak különböző tárgyalásaink, gazdasági, közleke­désügyi és pénzügyi kérdésekben. A tárgya­lások meglehetősen lassan haladnak előre, úgy, hogy a legközelebbi időben a megegye­zések tényleges perfektuálása még nem vár­ható, noha a magunk részéről mindent el­követünk ennek érdekében. Ameddig ugyanis ezek a megegyezéseink nem jönnek létre, a nagyobb forgalom kifejlődéséről nem lehet szó, ami a jobb viszony kialakulását is aka­dályozza. A tenyészállatvásárok ügyében Gömbös Gyula felszólalására kijelentette, hogy e vá­sárok érdekében, mint a múlt évben, meg­teszik a szükséges intézkedéseket. Kétségte­len, hogy a Balkánon kívül Kisázsia és Egyiptom felé is ki­ kell terjesztenünk kap­csolatainkat. A leánycserkészkongresszus résztvevőinek megfelelő fogadtatása érdeké­ben is meg fog történni minden, maga érdekeit tartja szemelért s más álla­mokhoz való viszonyát érdekei szempontjá­ból és nem irántunk való rokonérzés alapján mérlegeli. Németország magatartását most elsősorban a Raj­na-tartományok kiürítésé­nek kérdése irányítja. Ügyrendi kérdések elintézése után az el­nök az ülést bezárta, elkészült az 1928 -29. évi költségvetés A parlament minisztertanácsi termében kedden délelőtt értekezletre gyűltek egybe a pénzügyminisztérium szakreferensei. Az ér­tekezleten Bod János pénzügyminiszter el­nökölt, aki az értekezést végeztével az újság­írók előtt kijelentette, hogy az 1928/29. évi állami költségvetés előkészítő tárgyalásait fejezték be. A költségvetés legközelebb a minisztertanács elé kerül. A pénzügyminisz­ter azt hiszi, hogy február első felében már be is terjesztheti, a Házban s február végén megkezdheti tárgyalását a plénumá­nyosság elve szerint kell végrehajtani. Éppen ezért szükséges, hogy a bíróságok tudják azt, hogy milyen szempontokat vegyenek figyelembe a valorizációnál Kérte e szakasz­nak eredeti szövegében való elfogadását, amit a többség ki is mondott. A 13 szakaszt különösebb vita nélkül szavazták meg. A 14. szakasznál Csák Károly, Östör József és Kálmán Jenő felszólalása után Wolff Ká­roly hivatkozott a német joggyakorlatra Mindenki, aki a jog és méltányo­ság alap­ján áll a valorizáció mellett foglal állást. Nem lehet arra hivatkozni, hogy a valorizá­ció jogbizonytalanságot teremt. Ha a kártérí­tések bejelentését három hónapra korlátoz­zák, egyáltalában nem­ kell tartani a perek lavinájától. A napirend tárgyalására szánt idő eltel­tével az elnök indítványára úgy határoztak, hogy szerdán folytatják e vitát. Az elnök felolvasta­tta még a földmivelésügyi minisz­ter válaszát Bodó Jánosnak egy régebbi interpellációjára és ezzel az ülés két órakor véget ért. Apponyi Albert gróf felszólalása Végül Apponyi Albert gróf tette meg meg­jegyzéseit. A szentgotthárdi incidenssel kap­csolatosan rámutatott arra, hogy szomszé­daink felháborodása annál is inkább rossz­hiszemű, mert hiszen állig felfegyverzett ál­lamokról van szó. Az agrárperek kérdésében a megegyezéses tárgyalások körüli fáradozást helyesli, de amellett a leggondosabban vigyáznunk kell arra, hogy jogi álláspontunk sérthetetlensé­géről való lemondásunkra ne lehessen kö­vetkeztetni. Németországhoz való jóviszonyunk ápo­lása nem csak rajtunk áll. Minden állam a Az ezres írta: Sztrokay Kálmán Mivel vidéken született, átvitték a to­­loncházba, hogy zsuppolják haza illeté­kességének helyére, sem lakása, sem foglalkozása nem lévén az öreg csavar­gónak. A rendőrtiszt kicsit sajnálta, mert lerítt róla az ártatlanság és a tehe­tetlenség, de nem tehetett egyebet vele. Még arra sem ért rá, hogy végighall­gassa az öreget. A borzas, rongyos, kiéhezett tolonc csak a vonaton jutott hozzá, hogy kísé­rője előtt egyszer már a hatóság kép­viselőjének is elmondja él­ete komikus történetét.* — Egy ezres bankó volt az oka min­dennek, — mesélte. — Egy igazi béke­beli kékhasu ezres. A második szigor­latom után történt, mert orvosnak ké­szültem. Az apám tisztviselő volt ott, ahová most megyünk, sokat­­ nem küld­hetett nekem Pestre s én leckét adtam közben, hogy elvégezhessem az egyete­met Minden rendben ment, a tanárok tehetségesnek tartottak s én is remél­tem, hogy az Isten majd megsegít s a keserves munka, esztendei után biztos révbe jutok. Csak az volt a probléma, hogy a ren­delőt miből rendezem be. Próbáltam spórolni, krajcárokat koplaltam meg s tettem félre, de nem sok eredménnyel. S ekkor jött az ezres. Egy este, mint rendesen, bementem a medikusok kávéházába vacsorázni — kávé három zsemlével — és tanulni éj­félig. Tizenegy óra lehetett, mikor hátra­dőltem a széken pihenni egy kicsit i­­ ,már öt lépésnyire, előttem megláttam dön egy ezresbankót négyret össze­­­a. Ott hevert a poros padlón, mint valami értéktelen szemét, ki tudja mióta és nem vette észre senki. Emlékeztem rá, hogy ott szemben valami duhajkodó társaság ült másfél­­órával ezelőtt, akik egyszer csak fel­kerekedtek, hogy elmennek az or­feumba. Azok közül veszthette el valaki. Ki érti meg ma, hogy mi volt egy ez­res huszonöt évvel ezelőtt? S mit jelen­tett volna egy ol­an szegény ördög szá­mára, aki én voltam! Egy ezresből meg lehetett élni, anélkül, hogy felváltja az ember, hiszen nem is lehetett felváltani, csak bankban. Amint néztem ott a földön heverő ez­rest, átszaladt az eszemen, hogy mi mindent csinálhatnék belőle. Pazar la­kást, rendelőt rendezhetnék be jövőre, persze, felét részletre, törlesztésre, még maradna is belőle pár hónapi kitartás­hoz. Csak fel kellene venni onnan a föld­ről ... Körülnéztem. Kevesen voltak a kávé­­házban. Balfelől ott állt egy pincér az asztalhoz támaszkodva, arccal felém s bámult a levegőbe. Minden pillanatban észrevehette az ezrest. Jobbról a ka­­szinnó látott oda s mellette állt a főur. Hajszálnyi véletleneken függött, hogy valaki meglátja a bankót. Viszont mit csináljak? Álljak fel, menjek oda s vegyem fel? Feltétlenül észreveszik s amikor lehajlok hozzá, azt is meglátják, hogy mit akarok fel­venni. Nem mondhatom, hogy én vesz­tettem el, az enyém s egészen bizonyos, hogy lecsapnának rám, mint tolvajra. Ügyesebben, kellene csinálni. Látszólag közömbösen felállni, arra menni, mint­ha újságot keresnék, megállni mellette, rálépni, leejteni valamit s közben ügye­sen az ezrest is felkapni. Igen ám, de hátha már az a pincér is látja s hátha ő is ugyanígy gondolkodik azon, hogy észrevétlenül felvegye a kékhasát? Semmi kétség, hogy rögtön kérdőre vonna, ha megelőzném s az ilyen szé­gyent nem bírnám el. Örökkévalóságoknak tetsző percek múltak el így. Rettegtem, hogy közben visszajön a gazdája, keresni kezdi, de attól is féltem, hogyha akárhogyan fel­kapom a pénzt, abban a pillanatban jön, keresi s megtalálják nálam Tulajdonképpen még ma sem tudom eldönteni, hogy mit kellett volna csinál­nom, meg kellett volna-e kockáztatnom mindent, hogy az enyém legyen az ez­res. De hát gyáva voltam, becsületes voltam, ostoba voltam. Éjfélkor aztán jött az álmos takarító­nő seprővel, lapáttal, ahol valami sze­metet látott, felseperte s felseperte az ezrest is, mint egy értéktelen számoló­cédulát. Ránéztem a pincérre, a kaszin­­nőre, ők­ is, de én is közömbös arcot mutattunk, nem lehetett megállapítani, hogy látták-e az ezrest, lemondtak-e róla. A takarítónőről sem tudtam, hogy nem öntudatos közömbösséggel nézte-e szemétnek a bankót, öt perc múlva ki­derült, hogy az öreg néni az egyetlen volt, aki biztosan nem látta a pénzt. Körútja végeztével utánamentem, gon­dolván, hogy talán a szemétből i­égis sikerül kikotornom a kincset, de hiú re­mény volt. Az öreg néni — mielőtt ré­mületemben rászólhattam volna —, a szemétlapát egész tartalmát belezúdította a kályhába. Ránéztem a pincérre, úgy véltem, hogy megrándult egy kicsit az arca. Odafordultam a kaszinnó felé, mintha elsápadt volna. Valószínűen mind a hárman szerettünk volna fejjel a fal­nak rohanni s mind a hárman arra gondoltunk, hogy elosztottuk volna azt az ezrest. Nem tudom, velük mi lett, de engem egész életre tönkretett ez az ezres. Haj­nalig kószáltam a hideg télben, dühöng­tem, szidtam magamat s egyre számol­tam, hogy mit csinálhattam volna azzal az ezer koronával. Küzdelmes diák­koromban egyszer csak felém nyújtotta kezét a szerencse s én gyáván, bután, elszalasztottam. Mert mi történhetett volna? Ha a pincér veszi fel az orrom előtt, én sem tettem volna semmit. Szól­jak neki? Magamnak vindikáljam a ta­lált pénzt? Milyen jogon? Beletörődtem volna s valószínüleg ő is, meg a ka­­szinnó is ugyanígy tett volna. Tulajdon­képpen nem is volt semmi kockázat, különösen, ha meggondolom, hogy tán nem is látták ők a bankót... De másnap sem nyugodtam meg. Nem mentem előadásra, képtelen vol­tam ellátni tanítványaimat, csak rágód­­­tam, rágódtam a dolgon. Ezerszer, vé­giggondoltam, hogyan kellett volna, csi­nálni s nem tudtam mással foglalkozni. Aztán végzetes következetességgel jött minden. Nem tanultam, nem dolgoztam töb­bet. Csak reméltem, hogy hátha még­ egyszer találok egy ilyen gazdátlan ez­rest. Ezt kerestem folyton, kitartóan, őrülten. Délelőttönként eljártam a ban­kok pénztártermébe, hátha ott elveszt valaki valami nagy pénzt. Kerestem az olyan helyeket, ahol csak szikrányi le­hetősége volt a pénztalálásnak, s akár utcán mentem, akár valahol voltam, csak a földre néztem és kerestem. Kezdettől fogva teljes határozottság­­gal tudtam, hogy soha mégegyszer meg nem ismétlődhetik egy ilyen alkalom és mégis görcsösen reméltem. A legször­­nyűbb igazságtalanságnak tartottam, hogy végérvényesen elpusztítson a sors egy embert, mert abban volt egy szik­rányi tisztesség, vagy lelkifurdalás. Vi­szont azt is a legtermészetesebbnek ta­láltam, hogy a sors nevet rajtam s nem nyújt még egy alkalmat olyan ember­nek, aki ily bután nem meri azt úgy- WICllBSIC 1928 február 1. szerda A képviselőház ülése A képviselőház keddi ülésén folytatta a valorizációs törvényjavaslat részletes tár­gyalását. Hosszabb vita a vasúti fuvarozá­sokból eredő kártérítésekről intézkedő 10. szakasznál fejlődött ki. Gál Jenő azt kí­vánta, hogy hagyják ki a szakaszt a javas­latból, mert egyenesen szembehelyezkedik a berni egyezménnyel, amely kötelez minden nemzetet a vasúti fuvarozásból eredő károk megtérítésére. Ha a rendelkezéseket meg­hagyják a törvényben, az lesz a következ­mény, hogy a külföld nem fog majd árut­­szállítani a MÁV-on. Dezsőffy Aurél keres­­­kedelemü­gyi államtitkár emlékeztetett arra, hogy a forradalom idején éppen a MÁV szenvedett legtöbbet a fosztogatások során. Ezekért a károkért a vasutakat felelősségre vonni nem lehet, pláne nem lehet őket valo­rizációra kötelezni. Lakatos Gyula előadó új szöveget ajánlott , amely kimondja, hogy állami vagy más közforgalmi vasutak fuva­rozási kártérítést nem fizetnek, ha a pénz­­tartozás 1922 január elseje előtt keletkezett Egy másik szakasznál azt a módosítást kí­vánja majd felvetetni, hogy a MÁV-ot sem veszik ki a valorizációs törvény hatálya alól, de csak azokra a tartozásokra nézve, ame­lyek 1922 január elseje óta keletkeztek. Bod János pénzügyminiszter rövid felszólalása után a többség az előadó módosításával sza­vazta meg a szakaszt. A magánjogi valorizációról rendelkező 11.­ szakaszt *Csák Kéroly,Pafár Jenő, Wolff Ká­roly, Kálnoki-Bédei Sancker és Pesthís Pál igazságügyminiszter felszólalása után Csák Károly és az elitartó módosításával fogadták el. A következő, kapcsolatos 12. szakasznál Gál Jenő arról beszélt, hogy felesleges a bíróságok kitanítása. Veszedelmes dolog tör­vény keretében általánosítani a bírói ítéletek indokolásából. Besthy Pál igazságügyminisz­­ter helyesnek mondotta, ha a magánjogi valorizációnál nagyon szigorú jogi formu­lák vannak, azonban e valorizációt a méltá­ Hogy fejeződött f­e a háború elvesztése miatt Indított osztrák vizsgálat Bécs, január hó. A bécsi tiszti kaszinó dísztermében érdekes előadást hallottunk a napokban annak a bizottságnak a működéséről, amelyet az osztrák törvényhozás az összeomlás után a háborúban­ elkövetett bűnök és mulasztások megtorlása végett rendszeress­t. Ennek a bizottságnak Ratzenhofer volt vezérkari ez­redes, később tábornok volt a titkára, ő tehát ennek a kérdésnek kétségtelenül legalaposabb ismerője, így előadása jogosan rászolgál széleskörű érdeklődésre. Az összeomlás után a hadsereg volt tag­jainak nem volt könnyű a helyzetük Ausztriá­ban, itt még rosszabb állapotok uralkodtak ezen a téren, mint Magyaroszágon a Károlyi­rezsim alatt. Még jól emlékszünk azokra a napokra, amikor a legnagyobb szégyen­számba ment, ha valaki a fronton is volt és különösen a­­ magasrangú katonák voltak azok, akik ellen a mesterségesen felheccelt tömegek dühe és felháborodása irányult. Az elvesztett háborúért a volt katonákat tették felelőssé, ők voltak a kiszemelt bűnbakok, jóllehet a tragikus összeomlás nem utolsó sorban épp annak az aknamunkának volt a szükségszerű következménye, amelynek mes­terei azok a nagyszájú demagógok voltak, '3b­iS',későb­brá had^reg: vo£tv.$s.^f:S !tisztjeit a vádlottak padjára akarták juttatni. A dema­­gó­soknak nem­ csupán a közvéleményt siker­­­ült terrorizálniok, hátrem­ a nemzetgyűlést is, úgy hogy egy egyhangúlag elfogadott törvény rendszeresítette azt a bizottságot, amely a hadsereg volt, tisztjeit és­ pedig a zászlóalj parancsnoktól kezdve a legmagasabb rendfokzatig —■ a vádlottak padjára jut­tatta. Éppen ez jellemzi legjobban, a - kicsi­­■—wn——n—M——vé­nyes emberek bosszúállási szándékát, mert míg például Németországban a háború ki­törése okait és a háború szerencsétlen kime­netelét egy parlamenti bizottság politikai és történelmi alapon vizsgálta meg, addig itt Ausztriában a büntető eljárás alapján indí­tották meg az egész akciót. Eleinte pláne az volt a szándék, hogy a háborúban elkövetett bűnök és mulasztások felderítését célzó bi­zottság egyszersmint bírói joggal is fel legyen ruházva, annak egy forradalmi törvényszék szerepét szánták, s csak amidőn komoly er­­­berek erre a feladatra vállalkozni nem akar­tak, utalták át a vádlottak elítéltetését az országos törvényszék egy külön erre a célra alakított tanácsához. A bizottságra tehát a vizsgálóbíró szerepe hárult. Annak tagjai természetesen jórészt szocialisták voltak, el­nöke Bécs város egyik szocialista tanács­noka volt, de a bizottság tagjaihoz tartozott az Arbeiter Zeitung egyik szerkesztője is. Amint látjuk, magát a bizottságot már eleve úgy állították össze, hogy az a „bűnös“ tisz­tekkel szemben könyörtelen szigorral jár­jon el. A bizottság nyomban megalakulása után a legnagyobb eréllyel fogott hozzá feladata tel­jesítéséhez. Igénybe vették az ország egész sajtóját amely abban az időben természete­sen a legnagyobb készséggel állt rendelkezé­sére és számtalan kommünikében szólították fel a lakosságot, hogy mindenki, akinek a hadvezetés és a hadsereg magasabb rangú ka­tonatisztjei ellen valamilyen konkrét, panasza van, azt, akár névtelenül is, közölje a bizott­sággal. Azt mondja Ratzenhofer tábornok, hogy a be­érkezett panaszokon kívül­­nem ke­vesebb, mint 7000 kérdőívet küldtek ki min­den számbajövő testülethez és személyhez.

Next