Magyarság, 1928. április (9. évfolyam, 76-98. szám)

1928-04-01 / 76. szám (74. szám)

az új uraság majmoló ösztönéből meg­próbálták ezt is, begyúrni az uj süveg tetejét, bekiáltani a nyárfák alatt hall­gató tanyába. De, tudja Isten, furcsán ütött ki. A saját hangjukról, gesztusuk­ról, kényszerű kedvükről rájöttek, hogy ez csak műfordítás, utánzat, idegen sza­márság, aminek semmi értelme nincs s amiben semmi rezon nincsen. Holott ők mindenben ezt az értelmet, a hasz­not, a rezont keresték. A cigány pedig, amint a régi gazdák, egyre jobban elmaradoztak mellőle, va­lami ürességet kezdett érezni maga kö­rül. Állt a sarokban, álla alatt a száraz­fával és várta, hogy az újak intsenek neki, hogy átvegyék, hogy használják az országgal, az új vagyonnal, a hata­lommal és befolyással együtt, melyet a régiektől átvettek. A cigány azt hitte, ez a legtermészetesebb dolog a világon, hogy ez neki úgy kijár az idők végze­téig s hogy háromszázéves együ­ttdusu­lás, együttvigadás után ezt senki többet abba nem hagyhatja, tőle meg nem ta­gadhatja. Pedig az uj urakkal uj zenék jöttek, uj ízlés, uj kultúra, uj hangok és uj cigányok, olyanok, akikben az uj idők lelke él, a maga minden szörnyű zűrzavarával, állati dekadenciájával, röhögő érzékiségével és gépies élvezet­­vágyával. A cigány eleinte dermedve állt meg a dzsesz előtt, nem értette, nem hitte, hogy ez zene lehet. Mikor se el­borulni, se ujjongani, se ellágyulni, se lelkesedni, se haragudni, se engeszte­­lődni, se hízelegni, se fenyegetni, se szemrehányni, se emlékezni, se ígérni, se szemérmeskedni, se adni, se megta­gadni nem tud. A cigány nem értette és nem akarta elhinni, hogy az új ember­nek iveni érzelmek kellenek, hogy azok­tól fut, fél, menekül, hogy üres tőlük lelke mélyéig, hogy csak érzékei van­nak, melyeket nem kell dédelgetni, el­ringatni, meghatni, vagy megsimogatni, csak elhódítani s a hangok erejével és a monoton ismétlésével legalacsonyabb önmagára emlékeztetni. A cigány nem hitte mindezt, körülnézett, hogy igaz-e ez? Egy darabig ellentállt, passzív re­zisztenciába fogott, aztán, mikor az ár egyre nőtt s ő egyre jobban kiszorult az utolsó kuckóból is, meggondolta magát, szégyenkezve megpróbálta, hátha tudná ő is ugyanezt. De ugyanúgy nem sike­rült neki, mint ahogy az új urak nem tudták őt megtanulni, ahogy abból csupa gixer lett, úgy lett csupa gixer a cigány vállalkozásából, mellyel átorien­tálódni akart s amellyel cigányból né­gerré, a hegedűből szaxofonná és üst­dobbá akar átalakulni. Nem megy a dolog s a cigány körül egyre szűkebb lesz a kör. Már-már úgy érzi magát, mint a Kuthy Lajos pusztai farkasa a Hortobágy szigetén a tiszai áradásban, ahonnan nincs menekülés a két halál: az éhség vagy a vízbefulladás elől. Így áll a cigány is éhesen, rongyosan, borzolt sörénnyel a maga puszta szige­tén, egy elsülyedt társadalom szennyes árvizében, álla alatt a hegedű, húrjai­ban és vonójában háromszáz év ke­serve, emléke és dicsősége s már-már senki se akar rá felfigyelni. Senkinek se fáj se a múlt, se a tradíció, se az el­hunyt nemzedékek lelke és semmi se fáj senkinek abból a magyarságból, amely oly sokszor és oly nehéz időkben szinte egyedül ezekben a hurokban élt. Az urak, az újak és a régiek egy­aránt, a négert hallgatják, a paraszt a falun a maga dzseszbendjét, a rezes­bandát rotyogtatja, ott ez a divat szo­rítja ki, űzi és teszi kenyértelenné a ma­lacbandák nemzeti önérzetét. A meg­szállt területeken betiltják, üldözik őket, mert irredenta él és magyarság lázit és lázong minden megszólalásuk­ból. Fejükhöz verik a hegedűt, hátukon törik el a vonót s a cigány menekülne a nagyvilágba, ha passzust kapna s me­nekül ide Csonkamagyarországra, az utolsó szigetre s itt kopott szmokingjá­ban, ebben a nemzeti viseletben, gyű­rött plasztronjában a dzsesz bódulata és harsogó imperializmusa fogadja. Nincs hová futnia és a cigány pucéran, koldusán, éhhalállal küzdve a magyar­ságot, a nemzeti érzést kiáltja és kitart mellette a maga módja szerint és szen­ved valami groteszk heroizmussal egy érzésért, egy lélekért, amelyet lassan­ként mindenki megtagad s amelynek megtagadásáért, elfelejtéséért immár helyettünk is csak a cigány szégyenke­zik érthetetlen egyedüliségében .. . Szegény fekete rigók hiába kopogtat­nak az ablakon. szól nékem is. Te mért nem készülődül? Hová? — kérdeztem. — A kikötőbe, fe­leli. Próbáltam lebeszélni, de nem bir­­tam vele. Olyan volt a természete, uram. S minden este el kellett mennem a kikö­tőbe kocsmázni, mert szeretet a mat­rózokkal, hordárokkal együtt inni, da­­nolni. Csend lett. Vártam a többit. — Azután újra hívott a tenger, me­gint négy hét oda. S egyre csak az asz­­szonyra vágytam. S elfogott a düh, ha esténként, mikor a csillagokat néztem, arra gondoltam, most újra másokkal mulat. Meg aztán mégis csak asszony, gondoltam s a tűz belekap a száraz fába. Mit meséljek ma, féltékeny lettem. Alig vártam, hogy mehessek haza. Mindjárt a kocsmába mentem s csakugyan ott volt az asszony. A szeme közé néztem . Te, te, te asszony, te, — kérdeztem — tiszta vagy te? Kate meg csak nézett rám riad­tan, sértetten. Megbolondultál? — kér­dezte. — De én nem bírtam magammal. Felelj? — ordítottam rá. — Az asszony meg csak rám nézett. Láttam a tekinte­téből, hogy tiszta, ártatlan, de azért azt felelte dacosan, kihívóan. — Nem vagyok tiszta, érti! — Nem igaz! — hörögtem. — De igaz ! —Érti? Mert nekem különb em­ber kell, mint maga. Nem hittem, hát akkor annyiba maradt. De most már közibénk furakodott a gondolat s az asszony gőgösen elutasított minden ma­gyarázkodást. Én meg csak elébe borul­tam, átöleltem a térdét s úgy rimánkod­­tam . Mondd, hogy tiszta vagy, csak az léngem vagy. Káté pedig csak elfordult és hallgatott. Csak a tenger tud úgy hall­gatni vihar előtt. Egy hétig volt így. Azért minden este elmentünk a korcs­mába, az asszony kedvéért. Egy hét múlva, mikor már megint indultunk, elébe álltam. Maradjunk itthon, — kér­tem. — Káté csak a fejét, rázta, hogy nem. Ha szeretsz, ha tiszta vagy, itthon maradok és soha többet nem korcsmá­zunk. Az asszony, csak a fejét rázta. Na, vedd a kalapod, mondta s gyerünk. Nem megyek, — feleltem. — Ak­kor egyedül megyak ! Ha elmegysz, soha többet haza ne gyere, —­ mondtam ke­ményen. — Hát akkor nem jövök haza, — felette az asszony is dacosan. — De érzett a hangján, uram, hogy fáj neki, mert szeretett, csak engem szeretett. De a büszkesége semmi gyanút nem tűrt. Bennem pedig dolgozott a féltékenység. Ivott, maga elé merengett. — Elment, — folytatta aztán. — Egye­dül. Aznap nem is jött vissza. Se más­nap, se azután. Nem bírtam tovább Negyedik nap utána mentem. Ott tanul­tam a korcsmában, a matrózok közt Mikor beléptem s meglátott, dacosan vil­lant meg a szeme s hirtelen az egyik matróz elébe vetette magát s elkezdte csókolni. Elborult velem a világ, a sze­mem vérrel futott. Magam se tudtam, hogy, csak vitt az indulat, felkaptam egy sörösüveget. Te céda te, te bitang te ! — kiáltottam — s fejbe vágtam. Csak akkor tértem magamhoz, mikor érez­tem a kezemen át a koponya beszaka­dását.­­ Lehajtotta a fejét. Ivott. — Megbünhődtem érte, uram, bö­­­­lönben­ ültem. De az semmi, a börtön. Hanem hogy nincs az asszony. N­é­ha pedig úgy vágyom rá. Mert a többi ,csak árnyék se lehetne a füle mellett. Rámnézett, deliriumos, eszelős tekin­tettel. — Azért néha jön. De fehér­en, sá­padtan s rám mered s mintfra mon­daná : Gyilkos ! Gyilkos ! Egyre üvegesebb, töröttel­,b. rémül­tebb lett a tekintete, végül cz ,ak a rémü­let ü­lt benne s az ajtóra meredt. —­ Látja, uram, ott jön, du jön. Nézze, hogy mered rám a tekirde'/e ! Eltakarta a szemét s c?,nk vonaglott. — Na, mi van köte'/el? Mikor jön már? — kiáltott át a / egyik asztaltól egy részeg, durva hun//. S a matrózok kaca­gtak . * WICHESIn 1928 április 1, vasárnap Az utolsó országbíró írta: Pethő Sándor Nyolcvankétéves korában meghalt egy magyar úr, származásánál, tradí­cióinál és elveinél fogva talán legutolsó és legmarkánsabb képviselője a köz­életben szerepelt mágnások ama vá­lasztékos kis csoportjának, amelyet az angolok high torynak, a magyarok kon­zervatív nagyimnak neveztek. Dessewffy Aurél gróf egész politikai és magán­élete szerint valóban előkelő stílusban személyesítette meg az országbírói mél­tóság történelmi dekórumát. Szinte az utolsó lángja lobbant el benne annak a diszkrét és tiszta fénynek, amely vala­mikor a magyar konzervatív mágnás közéleti etikájából és erkölcsi gravitá­­sából áradt jobb és fenköltebb korok lelki és szellemi világára. Ez a fényes­ség talán nem ontott maga körül annyi melegséget, amennyiben pártok és rendszerek egész rejtelmes vegetációja szokott kicsirázni és felsarjadzani az emberi gyarlóságok és erények hatásai­nak kimeríthetetlen viszonyosságaiban. Ez a fényesség nem gyújtott olyan tü­zeket, amelyekben nagy tömegek szen­vedélyei lángolnak és amelyekben nagy érdekek pecsenyéi sülnek. Ez a fényes­ség mindazonáltal a maga hideg és holdvilágos tisztaságával, megközelíthe­tetlen és elhomályosíthatatlan ragyogá­sával maradandóbb, tömörebb és vihar­­állóbb volt némely demokráciák vakító meteorfényeinél s némely népszerűsé­gek és alkalmi fétisek tündökléseinél, amelyek gyakran csupán kósza lidércei a demagógia és a csőcselékuralom pos­ványainak. Dessewffy Aurél gróf személy szerint is kiváló férfiú volt. Művelt és fogékony szellem, képzett és jeles közgazdás­­z volt; igazi grand seigneur, aki átérez’­tC osztályának nagy nemzeti kötelezetts­éé geit és akiben teljesen öntudatosu­­tak rendjének szebb és értékesebb f­­­gyo­­mányai. A magyar konzervativizív­us jó sokáig két örökség súlya alatt­­ zsibba­­dozott. Ezek a konzervativizmus­ elvéhez vagy taktikájához semmikép­p nem tar­­tozó ballasztok feszélyezték a ’ konzerva­tív gondolat méltóságos röpítő­­ és hódító erejét még azokban a társas lakai réte­gek­ben is, amelyek egyélő,tó,t teljesen magukévá tették a hely és fegyelem nagy konstruktív tanait . Az végzetes gátló erők egyike az aulikus politika volt, mint a konzervatí­v eszme kitelje­sedése. A másik, am­­i szinte frigyszek­rény gyanánt őrizte­: a magyar konzer­vativizmus gót szent­­élyeiben, a társada­­lompolitikai maradi­­ság, vagy reakció, a szociális és gazd­­asági statusquo moz­díthatatlanságának gondolata, a mumi­­zálódás, amely f­­ feudalizmus boltozatá­nak mélyén őrz­ze történelmi és társa­dalmi kiváltsá­gainak hervadt kincseit. Ez az arisztok­­rata-konzervatív szemlélet szinte a tört­­énelmi Magyarország buká­sáig fenntar­totta e tradíciók jámbor kegyszereit és jelképeit, azt hívén, hogy a nemzet és az uralkodóház összeütkö­zéseiben elsősorban a monarchista elvet kell szol­­gálnia mindenekfelett, második sorban pedig arra kell gondolnia, hogy támoga­tni tartozik a maga osztályérde­­kei ír­tak­ azt a rokkant várőrséget, amel­y■V életre-halálra védte a gazdasági, tára­yfutalmi és politikai előjogok Bas- W­e-ját, amelyet pedig már nemcsak ú­­gynevezett „szubverzív“ elemek ostro­­­­noltak, hanem éppen okos és messzele­­látó konzervatívok is, rendjüknek va­lódi díszei. Ezek az aulikus hurok, a régi spinet­nek ezek az antik h­angzatai Dessewffy Aurél egyéniségéből és politikai szerep­léséből teljesen hiányoztak. Nem sza­kadtak meg, mert nem is tartoztak soha a nagy Dessewffyek hagyatékának lel­tárához. Abban a szerencsés helyzetben volt, hogy mikor az élet útjára elindult, nem kellett viaskodnia az ősök árnyai­val, midőn a nemzeti mozgalmakban azonosította magát fajának természetes és jogos aspirációival s amikor az első sorában állott azoknak, akik, éppen a történelmi osztályok érdekében is, hang­súlyozták a haladásnak és a korszerű újításoknak szükségességét. Az a há­rom Dessewffy, akik egy-két generáció­val a most elhunyt Aurél gróf előtt irá­nyító szerepet vittek a magyar politikai, művelődési és gazdasági közéletben „fontolva“ haladók voltak, ha talán egy lépéssel hátrább is jártak Széchenyinél. Emellett mind a három nagy Dessewffy, József, Aurél és Emil, izzig-vérig ma­gyar emberek voltak. Talán nem vetet-t­ték magukat hanyatt-homlok a nép­­szerű áramlatokba, nem kovácsoltak­ politikai tőkét fajszeretetükből és mél­­y­ tüzű hazafiságukból, de a vármegyébe a felső táblán vagy a követek házábban az első szempillantásra meg fel­­vetett különböztetni ezeket a nemes és b­­fiszke tiszavidéki nagyurakat azoktól a kül­­földieskedő és aulikus mágn­ásoktól, akik vakon szavazták meg Metternich utasításait vagy Pálffy Fidél­­előterjesz­téseit. József gróf Kazinczy­­ barátja volt és a Hitel kérlelhetetlen bib­liája. Aurél a nagy nemzedék egyik ír „^tüneménye­sebb alakja, méltó partner ^-e azoknak a titáni gladiátoroknak, ak'^ a porondon mérkőztek az elsőségért , Emil pedig az ötvenes és hatvanas ''években fővezére annak a hazafias öko­­­zervativ csoport­nak, amely csaknem két évtizeden át bombázta felterjeszté­seivel, emlékiratai­val és javaslataival . a császári kancellár­­iát és amelytől­­Bachék és Schmerlin­­gék valójában jo­­bban reszkettek, mint Deák Ferenc sz­envedőleges ellenállásá­tól vagy a­­' kossuthi emigrációtól. A Dessewffyek r­oyalisták voltak és csak­ugyan nehéz időkben bizonyították be hűségüket a­­ fejedelmi ház iránt, mint azok a vid­éki francia főnemesek, akik 1792 augusztus 10-én elestek a lufié­nak lépcsőin. Ez a nagy etikai felsőb­b­­ségük é­s politikai függetlenségük azon­ban n­­­m­csak az úgynevezet népszerű vagy népies áramlatok sodraival szem­ben érvényesült, de kardjuk markola­tán tartották kezüket az alkotmány-r­etl­enes uralkodóval szemközt is. Dessewffy Aurél gróf tehát nem ju­­t­­ott ellentétbe a nagy Dessewffyek po­litikai örökségével, amikor a Tiszák rendszerével és uralmával szemben az Apponyi- és az Andrássy-féle ellenzéki mozgalomhoz csatlakozott. Ez a lépése történelmileg másképp el nem bírálható, mint a „fontolva“ haladás egy korszerű mozdulatának, nyílt szembeszállás a két Tisza közjogi és társadalompolitikai merevségével. A történetírás majd iga­zolni fogja, hogy a helyes és az okos konzervatív irányt azok képviselték a Tiszák vaskalaposságával és hajthatat­­lanságával szemben, akik a mocsokta­­lan közéletért és a kényes erkölcsű kor­mányzásért harcoltak, akik bővíteni akarták a nemzet alkotmányjogi birtok­­állományát s akik a történelmi pártok csatornáin akarták átömleszteni a nemzet alkotmányos szervezetébe a tár­sadalompolitikai reformok véredényeit. A történetírás majd dokumentálni fogja ennek a nemes puritán magyar tory­­nak bajtársait és vezéreit, akik a király hűséges jobbágyai voltak ugyan, de sose vállalkoztak volna a császári-kirá­lyi politika aggálytalan szolgálatára. A­ történetírás bizonyságot fog tenni az utolsó magyar országbíró politikai bará­tai mellett, akik inkább vállalták egy tartalmas életnek látszólagos kopársá­­gait, mint azt, hogy a gyakorlati poli­tika érdekében korrumpáljanak és kor­­rumpáltassanak. A történetírás majd tanúskodni fog ama konzervatívok mel­lett, akik rendet és fegyelmet akartak, de szabadságban és független társada­lomban. A történetírás majd jóváteszi a jelenkor gyalázatos hálátlanságát a magyar politika ama magányos és elő­kelő vándoraival szemben, akik egy­formán távol állottak a korhadt régi uralomtól és a züllött forradalomtól s akik a nemzet iránt való hűségüket Fe­jedelmi kegyvesztettséggel fizették meg s a száműzött király iránti alattvalói hódolatukért népszerűségükkel fizettek. Dessewffy Aurél gróffal ezeknek a ne­mes és jellemes férfiaknak egyik leg­kiválóbbika hagyott el bennünket s el­vitte magával egy olyan korszaknak előkelőségét, ízlését, morálját, amelyet a trianoni mocsárgőzön keresztül meg sem értünk már többé. A finom vékony Kashmir mellény nélkülözhetetlen a könnyű tavaszi kabát alatt Dul vállssték­­ban raktárba .VA JR.GA Kossuth Lajos­ utca 11. és Petőfi Sándor­ utca .

Next