Magyarság, 1928. április (9. évfolyam, 76-98. szám)

1928-04-08 / 81. szám

2 az, hogy minden újtól, minden bizonytalanságtól, minden legkisebb kockázattól is félnek és a biztos meg­lévőt minden hibáival együtt a köz­hangulat többre becsül, mint azt a bi­zonytalant, amely a mostani helyére jö­het, amelyet illetőleg a közvélemény tele van rossz előérzetekkel. Ilyen dik­tatúra a nemzetet valóban nem lesz ké­pes nagy erőfeszítésekre sarkantyúzni. A helyes rendszer, mely a forra­dalmi veszélyt minimálisra csökkenti, csak az ezeréves múltra támaszkodó, törvényes alkotmány érvényre juttatása lehet, nagytekintélyű intézményeivel a törvényes királysággal, a közszabadsá­gok becsületes érvényesülésével és az egészséges parlamentáris élettel. Rotszeimeretöt Garwinig írta: Pethő Sándor Néhány nappal ezelőtt egy fővárosi újságban Garwin, az Observer szerkesz­tője, a legnagyobb angol politikai irók egyike, nyilatkozott a trianoni béke re­víziójának esélyeiről és kilátásairól. .Tudni kell, hogy a nagy angol publicista mindenki más előtt korábban figyel­meztette hazája közvéleményét az új karthargei békék erkölcstelenségére és igazságtalanságára, továbbá azokra az elmaradhatatlan veszedelemekre, ame­lyek a népszövetségi rendszert és az európai nyugalmat fenyegették. Garwin nem tartozik a mai európai rendszer szenvedélyes apologistái közé. Nem el­lensége a magyar nemzetnek. De min­den érzelmi elfogultságon uralkodik poli­tikai írásain és nyilatkozatain a tár­gyilagosság és a reális érzéknek az az eltanulhatatlan adománya, amelyet egy elmés francia hírlapíró a mértéktartás misztériumának nevezett. A magyar kö­zönség sok tekintetben hasonlít ahhoz a latin augurhoz, mikor a békerevízió lehetőségei felett elmélkedik, aki a szent tyúkokat a tengerbe dobta, mi­után azok a kedvező auspiciumok ki­­bűvészkedésére alkalmatlanoknak bizo­nyultak. Mink is csak azokra a jósokra és prófétákra figyelünk fel, akik termé­szetes vágyainknak megfelelő jövőt ol­vasnak nekünk a sors Sybilla-könyvei­ből. Darwin nyilatkozatát is eleresztet­tük a fülünk mellett, mert olyan igaz­ságokat vágott a fejünkhöz, amelyekre a csodavárása és a töltött sültg­alambra felnyílt fantáziák rendszerint érzéketle­nek maradnak vagy éppen megsér­tődnek. Azt mondja Garwin úr, hogy ő a maga részéről nem osztozik a Rother­mere-akció következtében fölgerjedt magyar optimizmusban és egyelőre nem látja a siker pirkadását a trianoni hori­zont peremén. „A revízió lehetőségei­nek kilátásai csak rosszabbodtak 1918 óta, — úgymond Garwin — az új álla­mok megszilárdultak. Mindegyikük ke­resztülment már legelső válságain és nem sok remény van arra, hogy külö­nösebb ok és szükség nélkül lemondja­nak birtokállományukról. Ez csak ak­kor történhetnék meg, ha Magyaror­szág és az utódállamok között lehetne olyan, a mainál bizalmasabb és barát­ságosabb atmoszférát teremteni, amely arra a meggyőződésre bírná őket, hogy ilyen áldozatok árán valóban sikerült Magyarországot kiengesztelni és vele normális szomszédi viszonyba lépni.“ Más szóval Garwin nyilatkozata annyit jelent, hogy a békerevízió lehetőségei hét-nyolc évvel ezelőtt jóval kecsegte­tőbbek voltak, mint ma, másrészt pedig, amennyiben ezek a lehetőségek a nap­közelség vagy naptávolság viszonyá­ban állanak a gyakorlati politikától, en­nek szabályozása kizárólag az utódálla­mok szuverén hatáskörébe tartozik. Ez az újság, amelyet napról-napra írunk s amelynek minden betűje a régi határok visszaszerzésének gondolatát szolgálja, hét esztendő óta hirdette ezt a garwini tételt. Talán nem ismertük olyan alaposan és részletesen a világ­­helyzetet, mint ez a nagytekintélyű britt író s talán éppen ezért kisebb látó­határú ítélőképességgel rendelkezünk, mint ő, de létezésünk első percétől fogva döngettük azoknak a henye előítéletek­nek rozsdás vaskapuit, amelyek a csak a véletlenre, az időre, a külső körülmé­nyek passzív bevárására tárultak fel, s amelyek mögött elsáncoltuk tétlenségünk és gyávaságunk úgynevezett reálpoliti­­kai okosságait és körmönfontságait. Azt prédikáltuk, hogy minden elmúlt nap távolabb sodor bennünket történelmi céljainktól. Azt hirdettük, hogy meddő és képtelen feladat a csonkaság konszo­lidációja. Napnál fényesebb történelmi argumentumokkal bizonyítottuk, hogy az áléit vagy lomha nemzetek réveteg veszteglése az a vigasztalás, miszerint az idő nekünk dolgozik. Tehetségün­ket és erőnket felülmúló agitációt folyt­­attunk ama fizikai törvény politikai al­­ kalmazása mellett,­ hogy az utódálla­mokat akkor kell megtámadnunk, amig kocsonyás állapotban vannak s amig a csalások és a hazugságok status quoja európai rendszerré nem merevedik. Nem az éretlen és gyerekes puccsokat helyeseltük vagy sürgettük, hanem bá­tor és gyors nemzeti akciókat követel­tünk. Azt, hogy a semmit se veszíthetők kétségbeesett vakmerőségével gátoljuk meg a tényállapotnak jogállapottá való szilárdulását és hogy megkíséreljük a lehetetlent is addig, mielőtt Európa tu­domásul venné a dolgok új rendjét. Az egész magyar közéletben az egyetlen hang volt a mienk, amely tagadta a sza­nálását és a konszolidácót, mert kez­dettől fogva láttuk a fekete lobogót azon a Potemkin-kórházon, amelyet Bethlen-rendszernek nevezünk. Azt mondottuk, hogy őrültség a konszolidá­ció moloc­jának odavetni anyagi erőink végső maradványait. Hiszen nem az a cél, hogy új honalapítást gründol­­junk s hogy a konszolidáció öncéllá puffadjon, hanem az, hogy visszaszerez­zük létünk feltételeit és történelmi ál­lásunk anyagi és geográfiai biztosíté­kait. Utaltunk arra, hogy egy pillanatra se szabad kifelé azt a látszatot kelte­nünk, mintha Trianon egyáltalán kon­szolidálható lenne s mintha rendelkez­nénk az életképesség feltételeivel, kö­vetkezőleg, mintha a békerevízió nem volna a magyarság egyetlen élet-halál­­problémája. Annál könnyebben érvel­hettük meg ezt a meggyőződést, mert parányi árnyalattal se tértünk el a va­lóságtól, amikor a csonkaság életrevaló­ságának abszurdumát bizonyítottuk. De persze, kemény beszéd ez, ki hallgat­hatja. Ezt mondták nekünk a konszoli­dációban fetrengő paraziták és a bethleni törvény hiteles írástudói. Hitt kopfok vagytok, túlságosan sok és éles személyi elemet kevertek az ellenzéki­­ségtekbe, mit tudjátok, mit kellene csi­nálni, majd elintézi a Bethlen. Nem tud­játok, hogy áthatlan hallgatagsága mö­gött mi rejlik, a dolog természeténél fogva nem lappanghat e némaság mö­gött más, mint az egyetlen nagy dolog, amiről azonban nem illik, de nem is le­het beszélni. A mi okvetetlenkedésünkkel szemben a konszolidáció hidalgói és haszonél­vezői hivatalos nyilatkozatokban és a kibérelt lelkiismeretű vagy megfélemlí­tett sajtó ozchesztrumában a reálpoliti­kai józanság hűvös felsőbbségével azt hangoztatták, hogy ki kell várni az al­kalmas időt, amely nekünk dolgozik, ,,hogy rendet és konszolidációt kell te­remteni, hogy leimponáljuk a falánk­­ságuk által elrontott­ gyomrú szomszé­dokat, hogy nem bocsátkozhatunk esze­lős kalandokba, amelyekre a maradék ország is rámehet, hogy fáradtak va­gyunk és koldusok, következésképp háztartásunkat kell először rendbehoz­nunk, mielőtt a nagy munkához kezd­hetnénk. Így jutottunk el ennek az okoskodásnak útvonalán a szanálás purgatóriumán és a konszolidáció gye­hennáján át oda, ahol ma tartunk: a gazdasági pangáshoz, az adóvexatura által meggyötört exisztenciák végső ki­merültségéhez, a reálpolitikai boncok tudományának összeomlásához és az európai status quo fenyegető megszilár­dulásához, miután munkánk, takaré­kosságunk és nélkülözésünk verejtéke észrevétlenül és hasztalanul semmisült el a konszolidáció futóhomokjának lát­hatatlan terepredőnyein. Az utolsó év egyetlen pozitívuma, a Rotherme re­­akció amely a magyar kérdést legalább erkölcsileg kimozdította a konszolidá­ciós külpolitika holtpontjáról, nem az uralkodórendszer érdeme és dicsősége. Az olasz barátsági szerződés és bizonyos angol tényezők rokonszenvének meg­szerzése egyenlőre csak annyit jelent, hogy Benesék középeurópai minden­­hatósága megcsorbult és hogy drága és rövidlejáratú külföldi kölcsönökkel ten­getjük közgazdasági életünk kiszikkadt szerveit. így lettünk az öngyilkosok tár­sadalma és az értelmiségi többtermelés nihilisztikus vésztelepének melegágya. Az az isteni közöny, amellyel a rend­szer providenciális elméi és élősdjei személik ezt a szörnyű agóniát, valóban bátor és edzett lelkiismeretre vall. Egy­szer majd ez a szerencsétlen társada­lom fel fog rezzeni ebből a komor bó­dulatból, amelynek hatása alatt feladta a nyolc év előtti idők szent rajongásá­nak és hegyeket rengető hitének szűzi energiáit, amelynek szuggesztiója alatt elszánta magát a Erfüllungspolitik le­mondásaihoz, szélnek eresztvén nyolc év előtti nemzeti hadseregünket és le­szerelvén a lelkek spontán mozgósítá­sát. Győztek az uj Kollonicsok, akik, ha nem is e jelszóval jöttek, de akiknek si­került megvalósítani a szomorú emlékű esztergomi érsek állítólagos jelmondatá­nak változatát: faciam Hungáriam con­­solidatam, posted captivam deinde men­­dicam. Node sebaj, az idő nekünk dol­gozik. " gavallér királyuk volt a szerbeknek. Majd egy ezüstdaru formájú gyü­mölcstartó elgörbülésén kesergett. — Ki is szedtem volna szálanként a szakállát, ha ez a legkedvesebb emlék­tárgyam végképpen tönkrement volna a maga bőszítő magaviselete miatt. Tud­ja-e, papák, kitől kaptam én ezt az em­léket? A királyok királyától, a perzsa sahtól, aki Pesten jártában engem is meg­látogatott,­­ délutánonként, mintha én tudtam volna egyedül perzsául az egész városban. Végül nagyon féltékeny lett őfelsége, mert néha bizony gavallérokat is talált a szalonomban. Egyszer úgy megdühödött valamely magyar íróra, hogy perzsa szokás szerint, nyomban halálra ítélte és megparancsolta a had­segédének, egy félelmetes külsejű kán­nak, hogy ott a helyszínén, nyomban üsse le kardjával a kis Dugó író fejét. A hadsegéd ki is vonta szablyáját, mi többiek alig tudták megértetni őfelségé­vel, hogy Európában vagyunk, ahol nem gittek a perzsa törvények. A sah erre megharagudott és elutazott a város­ból, ígérje meg, Ilics Iván, hogy többé nem bőszit fel. Mert, istekuccse, egyszer beverem azt a sündisznó fejét. — Duda, Méreg-Duda, — felelt süntö­­rögve, gurgulázva az udvarmester, mert hiszen jól ismerte ő azt az asszony­ságot, akinek két évtized óta szolgálatá­ban állott. Bágyi Cornelia a sok hajoldozástól valóban hamarosan derékfájást kapott és kimerülten dőlt le egy karosszékbe. — Hiába, rossz a szívem, mióta bele­nőttem, — nyögte. — Istenem, milyen meggondolatlan is vagyok néha. Most meg a magam drága edényeit pusztítom, ahelyett, hogy Ilics Ivánnak verném be a fejét! Gazember! Szedje össze a törött edényt. De vigyázzon rá, mint a két sze­mére, mert amelyiket lehet, összeragaszt­juk. Ilics azonban a régi cseléd szemtelen­ségével vállat vont. — Én nem vagyok házmester, nem értek a sepregetéshez. Van itt a tet P-ben éppen elég cselédje a Madaménak, hogy velük végeztessen ilyen munkát. Itt van­nak a kedvelt uradalmi személyek, a Nyanyák, a Brengulák, akik mind olyan nagy urak, hogy csak vezetéknevük van. Ezeknek áll a p­i­­rrdalom, ezeknek áll a szabadlopás, ezeké minden a Madame gazdasági jövedelméből. Bezzeg, ha én Pesten a cukortartóból kiesenek néhány kocka­cukrot, hogy az utcán kiskutyá­kat csalogassak magamhoz, nyomban tolvaj, gazember vagyok, aki előbb vagy utóbb koldusbotra fogja juttatni a Ma­­dameot. Sepergesse össze a ringy-rongy cserepet Nyanya, azért van a háznál, így szólt Ilics Iván és hósipkába dug­ván kerek koponyáját, „elment egyet sé­tálni, mert vacsora előtt ezt megszokta.“ — Holnap lesz a napja, hogy kido­bom, — kiáltott a távozó udvarmester után Bágyi Cornelia. Ámde az udvarmester még erre sem mozdította meg a füle botját Úgy látszik, már sokat hallotta ezt. Csak egy nagyot krákogott, amikor a szabadba lépett, mintha valami nagyon rossz levegőjű helyről jött volna. Bágyi Cornélia udvarházán a kapu felett nemesi címer volt kőből faragot­­tan. Ilics Iván, ahányszor e címer alatt elment, mindig megcsóválta a fejét. „Várjon, honnan szerezte ezt a címert őnagysága? Talán a Kék Macskában, ahol fiatalkorában kánkánt táncolt?“ —­ kérdezte magában az udvarmester. Ámbátor szép egy ház volt az P.ben, amelyet más is megirigyelhetett volna, nemcsak az epés udvarmester. Régi ház volt, amelyet renováltak. A háztetője még náddal fedett, de az ablakai tágas tükrök, amelyekre sehogy sem illettek a vaskosarak. Hat ablaka volt a háznak, az ablakok büszkén néztek a pestkör­nyéki kis tót községre. A kocsma még messzire volt innen, mert Bágyi Cor­nélia nem szerette a kocsmai zajt. Ilics Ivánnak tehát rövid lábait ki kellett nyújtania, hogy idejében megérkezzen a kocsmába. — Az ördög vigyen el minden udvar­mestert a világon. Ma aztán isten iga­zában meggyötört az úrnőm, — mond Ilics Iván a kocsmába belépve és har­sogva, krákogva nyúlt megszokott pá­linkáspohara után, amely abban külön­bözött a többi pálinkáspoharaktól, hogy valamivel nagyobb volt náluk. Úriem­ber nem ihat olyan pohárból, amilyen­ből a jövő-menő fuvarosok vagy pa­rasztok löttyintenek a bajszuk alá. — Tetszik talán várni valakit a vo­nattal? — kérdezte a hiúzszemű falusi kocsmáros. — Várni várnék, — felelt Bágyi Cor­nélia udvarmestere. — Azt hiszem ven­dégeink jönnek vacsorára a fővárosból, mert az úrnőm azt találta ki, hogy ma van a születésnapja. Habár ezek a mi vendégeink rendszerint, olyan furcsa uraságok szoktak lenni, hogy nem utaz­nak rendes ember módjára vonattal, ha­nem kocsival vagy szánon. Én bizony nem tudom felfogni, hogy micsoda kü­löncködés van abban, hogy valaki a fűtött vonat helyett például szánkón teszi meg az utat a fővárostól idáig. — Talán a jó appetitus végett! — mond a falusi bormérő, aki pesti szár­mazású ember volt, sok mindenhez értett, csak ahhoz nem, hogyan szerez­hetné vissza italmérési engedélyét Pes­ten, amelyet valamely „félreértés“ foly­tán elvettek tőle a fináncok. — Az étvágyat gondolja, Svarc úr? — kérdezte az udvarmester. — A mi vendégeinknek olyan étvágyuk szokott lenni, hogy mindegyik megenne talán egy ökröt is együttében. Ezek az úgy­nevezett vendégek úgy esznek, mintha napokig koplalnának egy-egy vacsorá­juk előtt. Svarc úr, szomszéd úr, én mindig rosszul leszek, amikor a mi ven­dégeinket enni látom. Adjon még abból a gyomorerősítőből. Éppen ideje volt, mert messziről a téli alkonyatban régi módi hosszadal­massággal fütyült a vegyesvonat, amely P.-be járni szokott. Némi mozgolódás keletkezett az egyébként elátkozott csendességű kis pályaudvar körül: vár­jon mely unt gondolatokat, nyútt ten­nivalókat vagy esetleg csengős álmokat hagyott abba a főnök, amikor állomása elé a vegyesvonat megérkezett, utasokat, híreket, hangulatokat hozván a messzi nagyvilágból, ahová a p-i vasúti állo­más főnöke soha se juthat el? Komor­­képű kereskedők, még elszántabb ko­fák szállottak le a vonatról többnyire üres batyuikkal, amelyeket újonnan megtöltve visznek vissza megint a haj­nali vonattal a fővárosba. Jönnek és mennek, ezzel telik el az életük és még egyik se mondta magát szerencsétlen­nek. Csak a kényeskedő Ilics Iván gon­dolta, hogy a kofaasszonyoknak még mindig vermelt sárgarépaszaguk van, holott a sárgarépájukat már eladták a pesti piacon. A Pestről jött kereske­dőkre azonban bizonyos tisztelettel né­zett. Ezeknek a férfiaknak módjukban volt frissen csapolt sört inniuk a keleti pályaudvar körül valamely sörházban... Ilics Iván igen nagyra becsülte a csap WlCTlBStB 1928 április 8. vasárnap A háromrészes kötött COMPLET a célszerű sportruházat, mely 60kféle módon használható T 7 A A Dús választék: y ff V­­JT JTjL Kossuth Lajos­ utca 11. és Petőfi Sándor­ utca 6.

Next