Magyarság, 1928. április (9. évfolyam, 76-98. szám)
1928-04-08 / 81. szám
2 az, hogy minden újtól, minden bizonytalanságtól, minden legkisebb kockázattól is félnek és a biztos meglévőt minden hibáival együtt a közhangulat többre becsül, mint azt a bizonytalant, amely a mostani helyére jöhet, amelyet illetőleg a közvélemény tele van rossz előérzetekkel. Ilyen diktatúra a nemzetet valóban nem lesz képes nagy erőfeszítésekre sarkantyúzni. A helyes rendszer, mely a forradalmi veszélyt minimálisra csökkenti, csak az ezeréves múltra támaszkodó, törvényes alkotmány érvényre juttatása lehet, nagytekintélyű intézményeivel a törvényes királysággal, a közszabadságok becsületes érvényesülésével és az egészséges parlamentáris élettel. Rotszeimeretöt Garwinig írta: Pethő Sándor Néhány nappal ezelőtt egy fővárosi újságban Garwin, az Observer szerkesztője, a legnagyobb angol politikai irók egyike, nyilatkozott a trianoni béke revíziójának esélyeiről és kilátásairól. .Tudni kell, hogy a nagy angol publicista mindenki más előtt korábban figyelmeztette hazája közvéleményét az új karthargei békék erkölcstelenségére és igazságtalanságára, továbbá azokra az elmaradhatatlan veszedelemekre, amelyek a népszövetségi rendszert és az európai nyugalmat fenyegették. Garwin nem tartozik a mai európai rendszer szenvedélyes apologistái közé. Nem ellensége a magyar nemzetnek. De minden érzelmi elfogultságon uralkodik politikai írásain és nyilatkozatain a tárgyilagosság és a reális érzéknek az az eltanulhatatlan adománya, amelyet egy elmés francia hírlapíró a mértéktartás misztériumának nevezett. A magyar közönség sok tekintetben hasonlít ahhoz a latin augurhoz, mikor a békerevízió lehetőségei felett elmélkedik, aki a szent tyúkokat a tengerbe dobta, miután azok a kedvező auspiciumok kibűvészkedésére alkalmatlanoknak bizonyultak. Mink is csak azokra a jósokra és prófétákra figyelünk fel, akik természetes vágyainknak megfelelő jövőt olvasnak nekünk a sors Sybilla-könyveiből. Darwin nyilatkozatát is eleresztettük a fülünk mellett, mert olyan igazságokat vágott a fejünkhöz, amelyekre a csodavárása és a töltött sültgalambra felnyílt fantáziák rendszerint érzéketlenek maradnak vagy éppen megsértődnek. Azt mondja Garwin úr, hogy ő a maga részéről nem osztozik a Rothermere-akció következtében fölgerjedt magyar optimizmusban és egyelőre nem látja a siker pirkadását a trianoni horizont peremén. „A revízió lehetőségeinek kilátásai csak rosszabbodtak 1918 óta, — úgymond Garwin — az új államok megszilárdultak. Mindegyikük keresztülment már legelső válságain és nem sok remény van arra, hogy különösebb ok és szükség nélkül lemondjanak birtokállományukról. Ez csak akkor történhetnék meg, ha Magyarország és az utódállamok között lehetne olyan, a mainál bizalmasabb és barátságosabb atmoszférát teremteni, amely arra a meggyőződésre bírná őket, hogy ilyen áldozatok árán valóban sikerült Magyarországot kiengesztelni és vele normális szomszédi viszonyba lépni.“ Más szóval Garwin nyilatkozata annyit jelent, hogy a békerevízió lehetőségei hét-nyolc évvel ezelőtt jóval kecsegtetőbbek voltak, mint ma, másrészt pedig, amennyiben ezek a lehetőségek a napközelség vagy naptávolság viszonyában állanak a gyakorlati politikától, ennek szabályozása kizárólag az utódállamok szuverén hatáskörébe tartozik. Ez az újság, amelyet napról-napra írunk s amelynek minden betűje a régi határok visszaszerzésének gondolatát szolgálja, hét esztendő óta hirdette ezt a garwini tételt. Talán nem ismertük olyan alaposan és részletesen a világhelyzetet, mint ez a nagytekintélyű britt író s talán éppen ezért kisebb látóhatárú ítélőképességgel rendelkezünk, mint ő, de létezésünk első percétől fogva döngettük azoknak a henye előítéleteknek rozsdás vaskapuit, amelyek a csak a véletlenre, az időre, a külső körülmények passzív bevárására tárultak fel, s amelyek mögött elsáncoltuk tétlenségünk és gyávaságunk úgynevezett reálpolitikai okosságait és körmönfontságait. Azt prédikáltuk, hogy minden elmúlt nap távolabb sodor bennünket történelmi céljainktól. Azt hirdettük, hogy meddő és képtelen feladat a csonkaság konszolidációja. Napnál fényesebb történelmi argumentumokkal bizonyítottuk, hogy az áléit vagy lomha nemzetek réveteg veszteglése az a vigasztalás, miszerint az idő nekünk dolgozik. Tehetségünket és erőnket felülmúló agitációt folytattunk ama fizikai törvény politikai al kalmazása mellett, hogy az utódállamokat akkor kell megtámadnunk, amig kocsonyás állapotban vannak s amig a csalások és a hazugságok status quoja európai rendszerré nem merevedik. Nem az éretlen és gyerekes puccsokat helyeseltük vagy sürgettük, hanem bátor és gyors nemzeti akciókat követeltünk. Azt, hogy a semmit se veszíthetők kétségbeesett vakmerőségével gátoljuk meg a tényállapotnak jogállapottá való szilárdulását és hogy megkíséreljük a lehetetlent is addig, mielőtt Európa tudomásul venné a dolgok új rendjét. Az egész magyar közéletben az egyetlen hang volt a mienk, amely tagadta a szanálását és a konszolidácót, mert kezdettől fogva láttuk a fekete lobogót azon a Potemkin-kórházon, amelyet Bethlen-rendszernek nevezünk. Azt mondottuk, hogy őrültség a konszolidáció molocjának odavetni anyagi erőink végső maradványait. Hiszen nem az a cél, hogy új honalapítást gründoljunk s hogy a konszolidáció öncéllá puffadjon, hanem az, hogy visszaszerezzük létünk feltételeit és történelmi állásunk anyagi és geográfiai biztosítékait. Utaltunk arra, hogy egy pillanatra se szabad kifelé azt a látszatot keltenünk, mintha Trianon egyáltalán konszolidálható lenne s mintha rendelkeznénk az életképesség feltételeivel, következőleg, mintha a békerevízió nem volna a magyarság egyetlen élet-halálproblémája. Annál könnyebben érvelhettük meg ezt a meggyőződést, mert parányi árnyalattal se tértünk el a valóságtól, amikor a csonkaság életrevalóságának abszurdumát bizonyítottuk. De persze, kemény beszéd ez, ki hallgathatja. Ezt mondták nekünk a konszolidációban fetrengő paraziták és a bethleni törvény hiteles írástudói. Hitt kopfok vagytok, túlságosan sok és éles személyi elemet kevertek az ellenzékiségtekbe, mit tudjátok, mit kellene csinálni, majd elintézi a Bethlen. Nem tudjátok, hogy áthatlan hallgatagsága mögött mi rejlik, a dolog természeténél fogva nem lappanghat e némaság mögött más, mint az egyetlen nagy dolog, amiről azonban nem illik, de nem is lehet beszélni. A mi okvetetlenkedésünkkel szemben a konszolidáció hidalgói és haszonélvezői hivatalos nyilatkozatokban és a kibérelt lelkiismeretű vagy megfélemlített sajtó ozchesztrumában a reálpolitikai józanság hűvös felsőbbségével azt hangoztatták, hogy ki kell várni az alkalmas időt, amely nekünk dolgozik, ,,hogy rendet és konszolidációt kell teremteni, hogy leimponáljuk a falánkságuk által elrontott gyomrú szomszédokat, hogy nem bocsátkozhatunk eszelős kalandokba, amelyekre a maradék ország is rámehet, hogy fáradtak vagyunk és koldusok, következésképp háztartásunkat kell először rendbehoznunk, mielőtt a nagy munkához kezdhetnénk. Így jutottunk el ennek az okoskodásnak útvonalán a szanálás purgatóriumán és a konszolidáció gyehennáján át oda, ahol ma tartunk: a gazdasági pangáshoz, az adóvexatura által meggyötört exisztenciák végső kimerültségéhez, a reálpolitikai boncok tudományának összeomlásához és az európai status quo fenyegető megszilárdulásához, miután munkánk, takarékosságunk és nélkülözésünk verejtéke észrevétlenül és hasztalanul semmisült el a konszolidáció futóhomokjának láthatatlan terepredőnyein. Az utolsó év egyetlen pozitívuma, a Rotherme reakció amely a magyar kérdést legalább erkölcsileg kimozdította a konszolidációs külpolitika holtpontjáról, nem az uralkodórendszer érdeme és dicsősége. Az olasz barátsági szerződés és bizonyos angol tényezők rokonszenvének megszerzése egyenlőre csak annyit jelent, hogy Benesék középeurópai mindenhatósága megcsorbult és hogy drága és rövidlejáratú külföldi kölcsönökkel tengetjük közgazdasági életünk kiszikkadt szerveit. így lettünk az öngyilkosok társadalma és az értelmiségi többtermelés nihilisztikus vésztelepének melegágya. Az az isteni közöny, amellyel a rendszer providenciális elméi és élősdjei személik ezt a szörnyű agóniát, valóban bátor és edzett lelkiismeretre vall. Egyszer majd ez a szerencsétlen társadalom fel fog rezzeni ebből a komor bódulatból, amelynek hatása alatt feladta a nyolc év előtti idők szent rajongásának és hegyeket rengető hitének szűzi energiáit, amelynek szuggesztiója alatt elszánta magát a Erfüllungspolitik lemondásaihoz, szélnek eresztvén nyolc év előtti nemzeti hadseregünket és leszerelvén a lelkek spontán mozgósítását. Győztek az uj Kollonicsok, akik, ha nem is e jelszóval jöttek, de akiknek sikerült megvalósítani a szomorú emlékű esztergomi érsek állítólagos jelmondatának változatát: faciam Hungáriam consolidatam, posted captivam deinde mendicam. Node sebaj, az idő nekünk dolgozik. " gavallér királyuk volt a szerbeknek. Majd egy ezüstdaru formájú gyümölcstartó elgörbülésén kesergett. — Ki is szedtem volna szálanként a szakállát, ha ez a legkedvesebb emléktárgyam végképpen tönkrement volna a maga bőszítő magaviselete miatt. Tudja-e, papák, kitől kaptam én ezt az emléket? A királyok királyától, a perzsa sahtól, aki Pesten jártában engem is meglátogatott, délutánonként, mintha én tudtam volna egyedül perzsául az egész városban. Végül nagyon féltékeny lett őfelsége, mert néha bizony gavallérokat is talált a szalonomban. Egyszer úgy megdühödött valamely magyar íróra, hogy perzsa szokás szerint, nyomban halálra ítélte és megparancsolta a hadsegédének, egy félelmetes külsejű kánnak, hogy ott a helyszínén, nyomban üsse le kardjával a kis Dugó író fejét. A hadsegéd ki is vonta szablyáját, mi többiek alig tudták megértetni őfelségével, hogy Európában vagyunk, ahol nem gittek a perzsa törvények. A sah erre megharagudott és elutazott a városból, ígérje meg, Ilics Iván, hogy többé nem bőszit fel. Mert, istekuccse, egyszer beverem azt a sündisznó fejét. — Duda, Méreg-Duda, — felelt süntörögve, gurgulázva az udvarmester, mert hiszen jól ismerte ő azt az asszonyságot, akinek két évtized óta szolgálatában állott. Bágyi Cornelia a sok hajoldozástól valóban hamarosan derékfájást kapott és kimerülten dőlt le egy karosszékbe. — Hiába, rossz a szívem, mióta belenőttem, — nyögte. — Istenem, milyen meggondolatlan is vagyok néha. Most meg a magam drága edényeit pusztítom, ahelyett, hogy Ilics Ivánnak verném be a fejét! Gazember! Szedje össze a törött edényt. De vigyázzon rá, mint a két szemére, mert amelyiket lehet, összeragasztjuk. Ilics azonban a régi cseléd szemtelenségével vállat vont. — Én nem vagyok házmester, nem értek a sepregetéshez. Van itt a tet P-ben éppen elég cselédje a Madaménak, hogy velük végeztessen ilyen munkát. Itt vannak a kedvelt uradalmi személyek, a Nyanyák, a Brengulák, akik mind olyan nagy urak, hogy csak vezetéknevük van. Ezeknek áll a pirrdalom, ezeknek áll a szabadlopás, ezeké minden a Madame gazdasági jövedelméből. Bezzeg, ha én Pesten a cukortartóból kiesenek néhány kockacukrot, hogy az utcán kiskutyákat csalogassak magamhoz, nyomban tolvaj, gazember vagyok, aki előbb vagy utóbb koldusbotra fogja juttatni a Madameot. Sepergesse össze a ringy-rongy cserepet Nyanya, azért van a háznál, így szólt Ilics Iván és hósipkába dugván kerek koponyáját, „elment egyet sétálni, mert vacsora előtt ezt megszokta.“ — Holnap lesz a napja, hogy kidobom, — kiáltott a távozó udvarmester után Bágyi Cornelia. Ámde az udvarmester még erre sem mozdította meg a füle botját Úgy látszik, már sokat hallotta ezt. Csak egy nagyot krákogott, amikor a szabadba lépett, mintha valami nagyon rossz levegőjű helyről jött volna. Bágyi Cornélia udvarházán a kapu felett nemesi címer volt kőből faragottan. Ilics Iván, ahányszor e címer alatt elment, mindig megcsóválta a fejét. „Várjon, honnan szerezte ezt a címert őnagysága? Talán a Kék Macskában, ahol fiatalkorában kánkánt táncolt?“ — kérdezte magában az udvarmester. Ámbátor szép egy ház volt az P.ben, amelyet más is megirigyelhetett volna, nemcsak az epés udvarmester. Régi ház volt, amelyet renováltak. A háztetője még náddal fedett, de az ablakai tágas tükrök, amelyekre sehogy sem illettek a vaskosarak. Hat ablaka volt a háznak, az ablakok büszkén néztek a pestkörnyéki kis tót községre. A kocsma még messzire volt innen, mert Bágyi Cornélia nem szerette a kocsmai zajt. Ilics Ivánnak tehát rövid lábait ki kellett nyújtania, hogy idejében megérkezzen a kocsmába. — Az ördög vigyen el minden udvarmestert a világon. Ma aztán isten igazában meggyötört az úrnőm, — mond Ilics Iván a kocsmába belépve és harsogva, krákogva nyúlt megszokott pálinkáspohara után, amely abban különbözött a többi pálinkáspoharaktól, hogy valamivel nagyobb volt náluk. Úriember nem ihat olyan pohárból, amilyenből a jövő-menő fuvarosok vagy parasztok löttyintenek a bajszuk alá. — Tetszik talán várni valakit a vonattal? — kérdezte a hiúzszemű falusi kocsmáros. — Várni várnék, — felelt Bágyi Cornélia udvarmestere. — Azt hiszem vendégeink jönnek vacsorára a fővárosból, mert az úrnőm azt találta ki, hogy ma van a születésnapja. Habár ezek a mi vendégeink rendszerint, olyan furcsa uraságok szoktak lenni, hogy nem utaznak rendes ember módjára vonattal, hanem kocsival vagy szánon. Én bizony nem tudom felfogni, hogy micsoda különcködés van abban, hogy valaki a fűtött vonat helyett például szánkón teszi meg az utat a fővárostól idáig. — Talán a jó appetitus végett! — mond a falusi bormérő, aki pesti származású ember volt, sok mindenhez értett, csak ahhoz nem, hogyan szerezhetné vissza italmérési engedélyét Pesten, amelyet valamely „félreértés“ folytán elvettek tőle a fináncok. — Az étvágyat gondolja, Svarc úr? — kérdezte az udvarmester. — A mi vendégeinknek olyan étvágyuk szokott lenni, hogy mindegyik megenne talán egy ökröt is együttében. Ezek az úgynevezett vendégek úgy esznek, mintha napokig koplalnának egy-egy vacsorájuk előtt. Svarc úr, szomszéd úr, én mindig rosszul leszek, amikor a mi vendégeinket enni látom. Adjon még abból a gyomorerősítőből. Éppen ideje volt, mert messziről a téli alkonyatban régi módi hosszadalmassággal fütyült a vegyesvonat, amely P.-be járni szokott. Némi mozgolódás keletkezett az egyébként elátkozott csendességű kis pályaudvar körül: várjon mely unt gondolatokat, nyútt tennivalókat vagy esetleg csengős álmokat hagyott abba a főnök, amikor állomása elé a vegyesvonat megérkezett, utasokat, híreket, hangulatokat hozván a messzi nagyvilágból, ahová a p-i vasúti állomás főnöke soha se juthat el? Komorképű kereskedők, még elszántabb kofák szállottak le a vonatról többnyire üres batyuikkal, amelyeket újonnan megtöltve visznek vissza megint a hajnali vonattal a fővárosba. Jönnek és mennek, ezzel telik el az életük és még egyik se mondta magát szerencsétlennek. Csak a kényeskedő Ilics Iván gondolta, hogy a kofaasszonyoknak még mindig vermelt sárgarépaszaguk van, holott a sárgarépájukat már eladták a pesti piacon. A Pestről jött kereskedőkre azonban bizonyos tisztelettel nézett. Ezeknek a férfiaknak módjukban volt frissen csapolt sört inniuk a keleti pályaudvar körül valamely sörházban... Ilics Iván igen nagyra becsülte a csap WlCTlBStB 1928 április 8. vasárnap A háromrészes kötött COMPLET a célszerű sportruházat, mely 60kféle módon használható T 7 A A Dús választék: y ff VJT JTjL Kossuth Lajos utca 11. és Petőfi Sándor utca 6.