Magyarság, 1928. július (9. évfolyam, 147-172. szám)

1928-07-01 / 147. szám

kiirtást vagy az asszimilálást. Minthogy pedig a magyarság túlsúlya a leendő és volt — nemzetiségekkel szemben nem akkora, hogy a kipusztításra — még ha a magyar népjellem netán meg is tudna alkudni ez eszköz alkalmazásával — gondolni józanul lehessen; minthogy másrészt az asszimiláció nem egy ren­delet és egy huszonnégy óra dolga, marad kénytelen-kelletlen a kompro­misszum, a provizórium, az egyezkedés útja. Még­pedig két vezető elv szemmel­­tartása mellett: először, hogy az újjá­született Magyarország egy egyetlen közös akarattól fűtött és mozgatott, egész szerkezetében erős, viharálló ál­lam legyen, nemcsak a magyarság, ha­nem ugyanannyira a nemzetiségek lét­érdekében is, mely egy újabb 1918-at újabb szétszabdalás nélkül bírjon elvi­selni. Másodszor, hogy az asszimiláció útjából nemcsak a jogi és igazgatási, hanem a társadalmi és faji akadályok is elháríttassanak,­­ hogy a provizórikus megoldás mellett ez a végleges megol­dási mód is megvalósulhasson, ha las­san is, ha hosszú idő alatt is. Nem volna tehát egészen hiábavaló, ha a magyar közvélemény e provizó­rikus megoldás mikéntjével már előre is foglalkoznék. Ennek tisztázása talán jelentős mértékben elősegítené az in­tegritás megvalósulását. Attól a nem éppen balgának látszó felfogástól egé­szen eltekintve, hogy talán már régóta együtt volnának s egypár millió magyar egzisztenciát is megmenthettünk volna, ha az integritásért való küzdelmet már az első alkalmas pillanattól kezdve az elszakított területek nemzetiségeivel egyetértésben próbáltuk volna folytatni.­­ S itt vegyük talán alapul a ruténsé­­get,­­ nem azért, mert a tisztelettel alulírott véletlenül éppen rutén, hogy hány percentig, az is ismét nem fontos. Ellenben azért, mert véletlenül a rutének dolga a legtisztább, legegyszerűbb és leg­előnyösebb. Először is az összes volt magyar nemzetiségek közül, a renden kívül, egyedül a rutén az, amelynek részéről senki sem képes fölmutatni egyetlen oly okmányt sem, melyben magyarországi rutén, vagy rutének kifejezték volna a magyarságtól való elszakadás vágyát. Másodszor, mert egy — olyan amilyen — rutén autonómia már életben volt akkor, amikor a ruténséget tiltakozása ellenére elszakították Magyarországtól. Harmadszor, mert éppen az autonómia és a rutén minisztérium fönnállása foly­tán a ruténség csakis azzal a bizonyos legszélesebb autonómiával adatott a cse­hek birtokába. Negyedszer, mert Mille­­rand kénytelen volt bizonyos, a néhai magyar—rutén párt akciója folytán ag­godalmaskodó nagyhatalmakat azzal sze­relni le, hogy „a ruténségnek autonó­miája birtokában módja lesz akaratát nyilvánítania.“ Ötödször, mert a rutén az a nemzetiség, mely legkevésbbé bir saját nemzeti hagyományokkal, saját értelmiséggel, ennélfogva nemzetiségi ves­­teitásokkal s ennélfogva legkönnyebben mondhatjuk úgy is: legszívesebben — asszimilálódnék. Hatodszor, mert szám­szerű tömege oly csekély, hogy ilyen velleitásokat józanul nert is táplálhat s értelmes ruténnak be kell látnia, hogy ránézve csak két lehetőség marad nyitva: vagy elpusztulni, mint nemzet, vagy elpusztulni, mint egyének cso­portja. Más szóval: beolvadni valahova, vagy kihalni, mint a bölény. Hetedszer, mert ezt az asszimilációt a magyarság felé rendkívül megkönnyíti az, hogy a ruténség túlnyomó többségében annyira keresztül-kasul van itatva magyar vér­rel, hogy az a bizonyos lakmuszpapír legtöbbször ugyancsak zavarba jönne: kék szint váltson-e, vagy vöröset? Nos, hogy mindezek így állnak, mégis eldöntött kérdésnek vehetjük, hogy a visszaszerzett rutén területnek autonó­miát kell majd adni. Erre kötelez a szer­zett jog,­­ az is, mely a békeszerződé­sekből folyik, az is, melyet Magyarország juttatott neki. Egyszerűen ott folytatni a dolgokat, ahol 1918 októberében félbe­szakadtak, nem lehet sem a rutén föl­dön, sem másutt. Mert Jászi téveded ugyan, de nem abban, hogy a nemzeti­ségi viszonyok Magyarországon kóros ál­lapotot jelentenek, hanem abban, hogy az orvosság, melyet alkalmazott, nem volt megfelelő. Mert ennek az autonómiának semmi szín alatt sem szabad arra szolgálnia, hogy a ruténséget a magyarságtól minél légmentesebben elzárjuk, hogy a magyar állam testében betokozódásra kénysze­­rítsünk egy — mondjuk idegen — t­estet. Éppen ellenkezőig: az autonómiának célja éppen az kell hogy legyen, hogy magyarság és ruténség minél közelebb kerüljenek egymáshoz. A ruténség előtt minél szélesebb utat kell nyitni a ma­gyarság felé, a magyarságot kényszerí­teni, hogy ezen az úton egy-két lépést ő is tegyen a ruténség felé. A rutén terület­ből az autonómiával akkor sem volna szabad útj Horvátországot csinálni, ha ez egyébként lehetne,­­ mint ahogy történelmi tradíció, lélekszám, gazdasági viszonyok, és kulturális alacsonyrendű­­ség mellett nem lehetséges. Ellenben igenis adva van egy egysé­ges Magyarország, egységes államnyelv­vel és egységes állami szervekkel. Ezen belül adva van egy — ebben az esetben rutén — autonóm terület s abban két, egymással teljesen egyenrangú népelem, ennek következéseképpen pedig két tel­jesen egyenrangú nyelv. Hogy ezek egyike véletlenül egyúttal az állam nyelve is, mit sem változtat a dolgon. Tanítani kell tehát azon az autonóm te­rületen belül mind a két nyelven és mind a két nyelvet, de beszélni, beszélni, be­szélni, nem olvasni, nem írni, nem ele­mezni, nem gramatizálni. Mert az, hogy ott vannak, akik az állam nyel­vét nem bírják, az legalább annyira a volt magyar állam helyeseb­ben közeges — mulasztása, mint magáé az illetőé. Ebből pedig következik az, hogy az állam tartozik annak, aki az állam nyelvét­­— mindkettőjük hibájából — nem bírja, biztosítani azt, hogy legalább a saját autonóm te­rületén boldogulni tudjon a saját nyelvé­vel minden közszolgálati pályán. Ebből pedig ismét következik az, hogy két­nyelvű hivatalnoksereg kell, le egészen a falusi bakterig és a hivatalszolgáig, még ott is, ahol rutén még szórványosan sincs, de lehet. Az viszont, hogy magyar állami területen előjoggal bírjon egy nem­zetiségi, noha kevésbé alkalmas egy ma­gyar fölött, aki alkalmasabb, csupán azért, mert emez a rutén nyelvet nem bírja, mert az állam nem taníttatta reá, a merő igazságtalanság volna. Még­hozzá, ami fő: irigységet, gyűlölködést okozna s nem közelebb hozná a két nem­zetiséget egymáshoz, hanem éppen ellen­kezőleg. A továbbiakban, mihelyt az iskolás a magyar, illetőleg rutén nyelvet beszélni megtanulta, az oktatás nyelve végig a magyar. Viszont egy tárgy oktatási nyelve — legcélszerűbben talán a föld­rajzi —­ marad végig rutén, a további gyakorlat érdekében. Történik ezzel sérelem valakin? • Csonkama­gyarország iskoláiban taníta­nak angolt, franciát, németet, olaszt, noha nem bizonyos, hogy az illetőnek szük­sége lesz reá, vagy csak alkalma is vele élhetni. A rutén területen a rutén nyelv­használatának lehetősége sokkal köze­lebb fekszik: miért ne lehetne azt meg­tanulni? Akinek az életben nem lesz reá szüksége, el fogja felejteni, akinek lesz tudni fogja, vagy — föltétlenül könnyeb­ben — újra megtanulja. A rutén tanul majd magyarul; ha nem lesz rá szüksége, el fogja felejteni, — ha ugyan a szükség, katonaságnál a magyar bajtársak, az élet­ben a magyar munkás- vagy hivatalnok­­társak rá nem kényszerítik, hogy ne fe­lejtse el. S ezen túl: nem szabad számítár­son kívül hagyni azt a spontán érzést, amellyel a rutén a magyarra, még ha pajtása vagy bajtársa is, már ösztön­­szerüleg is mindig fölfelé tekint. Ha emellett aztán a ruténnak kedve képes­sége és anyagi módja van rá,­­ ám próbáljon magának rutén kultúrát te­remteni. Félmilliónyi lélekszám mellett akkor, mikor a magyar kultúra egész kincsesháza kitárult előtte, nem való­színű, hogy kedve legyen reá. De ezen az áron elértük azt, hogy viszont a magyar nem fogja a rutént olyan mélyen maga alatt állónak nézni, mint a háború előtt tette. Emberszámba fogja venni, — talán nem egészen olyan értékűnek, mint jómaga, de nem is any­­nyira alábbvalónak, akivel együtt ülni, együtt élni és főleg összeházasodni: szé­­gyen és társadalmi lezüllés a társadalmi létra minden fokán. Mindenesetre, aminek leginkább meg kell szűnnie, még­pedig nemcsak a nem­zetiségi vidéken, az a nemzet társadal­mának főispáni és alispáni családokra, hallgatólagos előjogokkal felruházott kasztokra való felosztása. Ez az a de­mokratizálódás, melyet a magyar nem­zetnek Rothermeretől Nagy Emilig min­denki ajánl s amely­ legfőbb, talán egyet­­en és kizárólagos oka volt 1918-nak. Ha társadalomban lettek volna családi kapcsolatok urak és proletárok között, kapcsolatul osztály és osztály között, ütközőpárnául az osztályellentéteknek, nem lett volna őszirózsás forradalom, vagy, ha lett volna, akadt volna Noskeja, mint akadt Németországban. Ha magyar-­­ság és nemzetiségek között fokozatosan lettek volna fölös számmal 90, 80, 70 és a többi százalékos magyarok, kapcsola­tul magyarság és nemzetiségek között, ütközőpárnájául a faji ellentéteknek, — nem jött volna Jászi, sőt nem is jöhetett volna, Jászi. Mert nem az a baj, hogy, nem vagyunk valamennyien százszázalé­­sig magyarok, hanem sokkal inkább az, hogy százalékokra mérlegeljük egymás­­nak a magyarságát. Egy azonban egészen bizonyos: téve­dés azt hinni, hogy a csehektől való sza­badulás öröme örök időkre megszüntet majd minden panaszt a visszaszerzett ruthén — vagy bármely más — terüle­ten. A pillanatnyi lelkesedés maga nem elég; hol kell nagyobb lelkesedés, m­int amely között született Jugoszlávia és Nagyrománia? Csak tíz éve még, és ma az erdélyiek — pedig románok — a kü­nn parlamentnél, a horvátok — pedig csak ábécében különböznek a szerbek­től — a parlamenti üdvlövöldözésnél tar­tanak. Kérdés, hogy a kellően megalapo­zott és becsülettel megtartott kompro­misszum nélkül az újjászületett Magyar­­országon kellene-e tíz évig várni valami hasonlóra? Azonban még nem tartunk az újjá­születésnél sem. Még addig is hosszú az út, sok a teendő. Hogy mi? — Elsősorban követelése, a magyar társadalom teljes súlyával, a rutén autonómia létesítésének a cseh köztársaságban, hogy Millerand előfelté­tele megvalósuljon. Másodszor társul­­vétele ebben a munkában a ruténségnek — és tiszta bor a pohárban. Maradtam Szerkesztő Urnak készséges hive, Kárpátalji. össze s húzzák a villa körül s alig van már itten körül bokor, amelyikben hol vagy Enrose-, hol egy Gardner-kötetet ne fedeztem volna fel, amelyek különféle vasúti szerencsétlenségek révén marad­tak ott. De még a gyerekeknél is jobban hátráltat egy kis fitos bakfis, a néném valamelyik barátnőjének a leánya, egy elkapatott teremtés, aki egyre az utamba akad, sőt engedelmet kért a nénémtől, hogy ő tarthassa rendben a szobámat. Gondolhatod, azóta órákig kell keresnem, ha valamire szükségem van, mert a könyveimet állandóan be­rakja a szekrényembe s az asztalra min­denféle haszontalan mezei virágot, meg egyéb giz-gazt rak helyettük. S képzeld, már egészen a pesztonkájává süllyed­tem. Ha egy kicsit tovább van a stran­­da, vagy másutt, a néném mindjárt: Bandikám, ha megtennéd, hogy érte mennél Kláriért. S udvariatlan még­se lehetek. Így aztán nem tudom, mit fog szólni a kiadóm, mert alig van rá kilá­tásom, hogy terminusra elkészülhessek a másik kötettel. Legjobb volna haza­szökni, az én csendes kis múzeumutcai szobámba, de a néném halálosan meg­sértődne. Szóval küldesd a kért könyv­e­ket, ölel a te szegény megkínzott ba­rátod: Bandi 4. Böszörményi Klári ményi Pálnához, levele Böször Balatonalmádi, jul. 28. Aranyos Anyucika,­ nem is gondolnád, hogy az állatszelidi­­tésnél csak egy tudós megszeliditése ne­hezebb. Deh­át nem volnék a te lányod, ha akármilyen nehéz feladatot is meg ne tudnék oldani. Pedig el se képzeled, mennyit unatkoztam és ásitoztam a kül­dött könyveken, mig igaz görög tudóssá neveltem magam. Az intézetben könnyű volt, tudtuk előre, miből felelünk s azt a pár oldalt valahogy bevettük s kész volt, de hogy ilyen rettenetes sok gö­rög Isten, nympha, hős, félisten s ha­sonló legyen, soha nem gondoltam. S mi szükség volt felépíteni a Parthe­­nont, Posseidon templomát, meg a töb­bit, ha úgyis rombadőltek? Bizony, soha se hittem, hogy a Nereidák, Iphi­­genia és a pergamoni oltár párkány­szalagjai lesznek valaha az elefánt­jaim. Alig is várom már, hogy befejez­zem ezt a hóditóhadjáratot s örökre búcsút mondhassak a görög mytholo­­giának. Mert gondolhatod, az lesz az első kikötésem, hogy ezt a szót: „gö­rög“, soha ki ne mondja az uram. Irén néni hallatlanul kedves és figyelmes hozzám s mindig azt mondja, az lenne a legnagyobb boldogsága, ha egy ilyen aranyos kis sógornőt kaphatna. De m­ost sietek befejezni levelemet, mert egy nagy sétára készülünk. Igen élvezetes séta lesz, Andor megígérte, hogy be- bebizonyítja előttem az eleuther­ia tor­zónak a delphii Kleobis és Biton-szob­­rokkal való szoros rokonságát. Anyu­kám, sajnálj egy kicsit, ha arra gon­dolsz, hogy éppen­ az imént olvastam el ehhez a túrához tizenkét quart oldalt. Csókol a te kis Clarissod. 5. Huszár Andor levele Gergely Bélához. Balatonalmádi, 1927 jul. 30. Kedves Barátom! A Bussel Sturgis és a Carotti nem sürgős, sokkal lassabban halad a tani­kám, mint gondoltam. Kérlek, eredj el a kiadómhoz s tudasd vele, — én nem merem megírni, — hogy közbejött elke­rülhetetlen akadályok miatt semmi szin alatt nem készülhetek el a második kö­tettel szeptemberre, de ha majd haza­megyek, teljes erővel nekilátok a mun­kának. Itt folyik az élet, hancúrozok a két gyerekkel s velünk tart Klári is. Tu­dod, én nem szeretem a nőket, különö­sen pedig a fiatal lányokat, de Klári igazán nem olyan, mint a többiek, legokosabb, a legműveltebb lány, akit csak elgondolhatok s igazán élvezet vele társalogni. Alig van olyan görög mytho­logiai, vagy művészeti kérdés, amelyben otthon­ ne lenne. Azt mondja, s látom is, hogy ez a szenvedélye. Soha se hit­tem, hogy ilyen kellemes nyaram le­gyen. Leveleden jól mulattam. Hogy engem megfogjanak? Tudod, hogy elvi ellensége vagyok a házasságnak. Szó se lehet az ilyesmiről, ne aggódj, ölel Bandi 6. Huszár Andor távirata Gerbeaudhoz. Balatonalmádi, 1927 aug. 5 7. Huszár Béláné távirata Pálnéhoz. Böszörményi Balatonalmádi, 1927 aug. 14 Bandi megkérte Klári kezét. Gyere azonnal. Irén 8. Pálné távirata Huszár Budapest, 1927 aug. 14 Reggeli gyorssal érkezem. Klára.. Kérek bombont express két Klára-villába. Böszörményi Bélánéhoz. kiló csokoládé Huszár Andor 1928 július 1. vasárnap Ne utazzék O­don fényképezőgép - filmer pi­ii! Kérjen ingyen prospektust a fotóüzletekben vagy SPELTACKER MIKSA Magyarország képviselete 61. IV., Károly­ körút 10. szám. [KÖV­ Védjegy

Next