Magyarság, 1928. július (9. évfolyam, 147-172. szám)
1928-07-08 / 153. szám
1928 Julius 8, vasárnap HML€fWM1ISÄCi S3 K.l.TisIR9ML0.'i Vörösmarty és Gyulai Pál szerelme Habent sua fata libelli. A könyveknek megvan a maguk sorsa. De megvan az íróknak is. És sokszor megdöbbentően közös sorsa. Ilyen sorstalálkozásról akarok beszámolni az alábbiakban. Kérem, figyeljenek egy kicsit rám. Régi dolgokról lesz szó, de megéri a figyelmet. Előbb Vörösmartyról mondok el egyetmást, a költő ifjúkori szerelméről, azoknak az adatoknak a nyomán, melyeket éppenGyulai Pál jegyzett föl Vörösmarty életrajzában. A költő a múlt század húszas éveiben évekig tartózkodott a tolna megyei Börzsönyben, a Perczel-családnál, mint a Perczel-fiuk házi nevelője. És közben beleszeretett a baljós Perczel Etelkába. Ez az első szerelem — írja Gyulai — aranyozta meg s fellegezte be Vörösmarty ifjúságát, ennek emlékeiből táplálkozott költészete még férfikorában is. — Vörösmarty titkon és reménytelenül szeretett s minden erejét össze kellett szedni, hogy elfojtsa évekig táplált szenvedélyét. Visszariadt a vallomástól is, mert nem akarta és nem merte minden világi kilátás nélküli pályájához kötni azt, akit annyira boldognak óhajtott Titkolt, néma volt e szerelem, nem volt hangja, csak szenvedése. Vörösmarty évekig magába zárta fájdalmas, gyönyörű titkát s csak akkor nyitotta meg szivét egy jó barátja, Zádor előtt, mikor már felrobbanásig túlfűtött volt a kazán. — Rettenetes lehetett. Ott élt évekig a szép leány családi körében, mindennap láthatta, halhatta szavát, s ő hallgatni volt kénytelen a magába fojtott szenvedélyről, melyrőlérezte, hogy nem számíthat viszonzásra. Százszor megpróbálta a menekülést, de szerelme mégis csak ott tartotta. S mikor már nem birta tovább és elmenekült, Etelka köréből, akkor is mindig és mindig csak rá gondolt. Szüntelen a szép leány alakja lebegett képzeletében, mint elérhetetlen délibáb. Tíz hosszú évig e reménytelen szerelem .Volt ihlető forrása költészetének. Nemcsak lírai dalokat írozzá, de beszövi epikájába is. A déli Hajna, a szöghajú nyájas Etelka, szép Zenede, szelíd Enikő, bus Ida mind-mind az imádott kedves, a költői ábrándkép. Amit az élet megvon, megadja a költészeti Vörösmartyt belátása, bátortalansága megfosztja a szerelem boldog örömeitől, de költészetében vágyai felszabadulnak, százféle alakot öltenek. Százféle alakban imádhatja kedvesét. Mint társadalmi ember meghajlik az élet realitása előtt, de mint költő, túlszökik a realitások korlátjain, a lehetőségek szűk világán. Mint ember szerencsétlen, szenvedő, de mint költő kielégíti minden irreális vágyát: boldog, mert romantikus. Gyulai Pál meleg, résztvevő sorokban emkezik Vörösmarty-életrajzában a költő ifjúkori szerelméről. Várjon sejtette-e valaki Gyulai Vörösmarty-könyvét olvasgatva, hogy a kritikus és irodalomtörténetíró e részvéte milyen mélyről fakad, a saját maga fájdalmából? Sejthette-e valaki, hogy Gyulai is végigélte a reménytelen, elfojtott szerelem minden édes kínját, mégpedig a sors csodálatos rendezése szerint teljesen azonos, megdöbbentően ugyanazon körülmények között, mint Vörösmarty Mihály. Mindez most derült ki abból a kis tanulmányból, mely a Császár Elemér szerkesztette Irodalomtörténeti Füzetek utolsó számaként nemrégiben megjelent. A tanulmány (Gyulai Pál és Pataki Emilia) szerzője, Papp Eerenc, irodalomtörténetünk régi, nagyszorgalmú kutatója most Gyulai Pál életének egy eddigelé teljesen ismeretlen fejezetéről rántja le a leplet, elmondván a fiatal Gyulai szerelmének bús történetét, szenvedélyes, reménytelen, elfojtott szerelmét a szép Pataky Emíliához, Pataky alispán leányához. Az ember szinte megdöbben. Mily csodálatos egyezése a sorsnak. Minden, minden találkozik. Ha nem volna teljesen kizárva, hogy a fiatal Gyulai ismerhette Vörösmarty életét, szerelmét, szinte hajlandók lennénk arra gondolni, hogy a költészet iránt anynyira fogékony Gyulai Pál újra költötte Vörösmarty szerelmét a saját életében.— Ő is egész fiatalon kerül, mint nevelő Pataky alispán előkelő nemesi házába, Deésre. Ő is mindjárt tüzes szerelemre lobban a szép leány iránt s e szerelem tüze benne is hoszszu évekig, éppen tiz esztendeig eleven, mint Vörösmartyban. S ő is titkolja, elnyomja érzelmeit. Csak négy-öt év múlva szól róla ő is barátjának, Szász Károlynak, mint Vörösmarty Zádornak. S ő is, mint Vörösmarty levélben. Mikor már nem bírja tovább a hallgatást. Titkon epekedik, ábrándozik, szenved ő is, kerüli és keresi a szép lányt, menekülni vágyik és mégis csak ott marad, csakhogy közelében lehessen. — „Kerültem találkozni vele, írja Szász Károlynak — mert arcom, beszédem elárul s csak titokban kívántam látni őt; órákig elnéztem kerti lakom függönye mögül, midőn virágait öntözi, órákig elmélyedtem látásán ha a kertben olvasott, vagy sétált, de soha egy pillantásom, egy célzásom, vagy szavam sem árulá el szerelmemet.“ — Vallomásra soha sem került sor. Gyulai is úgy érezte, mint Vörösmarty, hogy a nemesi kert szép virágszála nem az ő számára nyílott ki. A hallgatást minden bizonnyal nála is az okozta, amit Gyulai Vörösmartyra mondott: „nem akarta és nem merte minden világi kilátás nélküli pályájához kötni azt, kit annyira boldognak óhajtott.“ — És Gyulaira is szóról-szóra áll, amit ő Vörösmartyról írt: „És nemcsak ő nem lett boldog, de az sem, kit annyira boldognak óhajtott s kinek éppen boldogságáért győzte le szerelmét.“ — Később Perczel Etelka is, Pataky Emilia is férjhez ment s szerencsétlen, boldogtalan lett mindkettő. Az elfojtott szerelem Gyulainál is költészetbe kívánkozott. Lírájában évekig fölbukkan a szép leány sóvárgott alakja, hol kínozva, gyötörve, hol csöndes visszaemlékezéssel az elmúlt évek szenvedélyes érzelmeire. Hogy még tíz esztendő múlva is mennyire éber benne az epedő vágy, mutatja egy 1854-ből való verse: Szeretnélek még egyszer látni. Meggyógyulna egy pillanat. Mit szenvedtem, feledni tudnám, S még egyszer örömest feldúlnám Éretted ifjúságomat! De az életkörülményeknek ennyi sok, a részletekbe menő egyezése mellett van egy nagy különbség a két író szerelmében. Jobban mondva: a két emberben, a két lelkűlétben. Vörösmarty romantikus, Gyulai Pál józan realista, sőt kritikus, racionalista. Mit ,jelent az, hogy realista és mit jelent az, hogy romantikus? Azt, hogy az egyik megmarad a reális lehetőségek körén belül, a másik pedig valamiképpen túlszökik e kör korlátain. A gyakorlatban: Gyulai szenved, epekedik, ábrándozik, átkozódik, vádol, majd a szenvedély hüllével emlékezik, csöndes melankóliával fölidézgeti az ifjúság kínos boldogságát, mereng felett. Vörösmarty ellenben, amint, már mondottuk, lírai heve múltán ideálképet alakít az egykori kedvesből, fantáziája kohójában újra és újra alkotja, művészi miniatűrokat ötvöz belőle. Gyulaiban ember és költő egy elfojtott szerelme az embernek és költőnek is csak fájdalmat okoz, melynek mélységeit az idő homokja csak betemeti, de át nem alakítja. Vörösmartyban ember és költő kettő: az ember szenved, a költő alkot, idealizál s később csökkenti s elmossa ez ember fájdalmát is, mert módot ad neki, hogy a költő alkotta eszményi világ alakjaival eljátszadozhassák. Íme a realista és romantikus embertípus, költőtipus lelki természete egy nagy szerelem illusztráló példáján szemléltetve. A realista megfojtja a vágyat, mert nem tud mit kezdeni a szenvedély irreális lényével. A vágyak ismeretlen tartományba vonzanak, de Ő fél az ismeretlentől, tehát inkább lenyesi a vágyak szárnyait, nehogy elragadják. A romantikus meg éppen megnöveszti a szárnyakat s boldogan röpül velük az álmok világába. Dóczy Jenőt Mitrovics Gyula: A magyar esztétikai irodalom története Mitrovics Gyula most megjelent könyve, mely mintegy kiegészítője Császár Elemér munkájának, a magyar kritikai irodalom történetének, minden elismerést megérdemel. Meglepő nagy tanulmány, mely másfélszáz év szétszórt és jórészt teljesen feldolgozatlan anyagát lelkiismeretesen összeszedte, rendszerbe foglalta; — jó szem, mely kritikával tudja elválasztani a vélemények búzáját a golyvától; — határozott, egyéni szempont, mely nemcsak ismertet, de értékel is, meglehetős tárgyilagossággal és jóindulatú elfogulatlansággal; — és mindezeknek a tetejébe biztos történelmi érzék, mely tudja a múltat, mint múltat, a jelent, mint jelent kezelni s múltat és jelent, be tudja kapcsolni a fejlődés menetébe, biztos kézzel meghúzván ennek a fejlődésnek az irányvonalát, körülbelül ezek a sajátságai teszik szemünkben Mitrovics derék munkáját az elismerés pálmájára méltóvá. Ha nem is osztozunk abban a túlzó és egy Madách-tanulmányból vett mottóval kifejezett felfogásában, amely szerint: „saját magunk nemzeti erejét mindenek felett esztétikai művelődésünk gyarapodása biztosítandja,“ mégis hálásak lehetünk Mitrovicsnak, hogy a magyar esztétikai reflexió szétszórt anyagát összeszedte és történelmi keretbe foglalta. Nem mondjuk, hogy igen hézagpótló munkát végzett. Vannak életünkben, múltunkban ennél fontosabb hézagok is, melyek üregeikkel vádló szemrehányással ránk merednek, de azért örülnünk kell minden olyan becsületes törekvésnek, mely a maga területén, a saját szakmájában igyekszik rendet csinálni s a magunk megismeréséhez elvezetni. Mitrovics könyve bizonyára ilyen: a magyarság önismeretére vezető kalauz. Mitrovics nagy munkájának legnagyobb haszna és tanulsága: megtudhatjuk belőle hogy a magyar szellemnek mennyire idegen az esztétika, mint a tudomány, mint a bölcsészeti spekuláció egyik neme. Esztétikai irodalmunk nem tud felmutatni egyetlen egy magyar rendszert, mely ne volna többé-kevésbé a külföld visszhangja, vagy ha valamennyire önálló, úgy időálló, komoly értéket jelentene. Ha a nemzeti és faji hiúságnak akarnánk hizelegni, úgy nem vonnánk le ezt a tanúságot. De nem vagyunk hízelgők, szükségét érezzük az önismeretnek s az a hitünk, hogy nemzeti és faji karakterünk komoly számbavételével többre megyünk, mint a fölényeskedő önáltatással Aligha tévedünk, ha kimondjuk: a magyar szellemnek idegen világ az esztétikai rendszeralkotás. A szemlélődő és az élethez szervesen kapcsolódó magyar nem szeret és nem tud járni az eszmék légüres terében Amit ezen a területen valaha alkotott, ha érték, az csak töredék, egy-két gondolatnak rakétás fellobbanása. Baj ez? Defektus? Lehet, hogy az, de nem érdemes sajnálkozni rajta. Meg kell alkudni vele. Ez a természetünk. És ezért a hiányért különben is bőven kárpótolt bennünket a természet azzal az elmeéllel, azzal a finom intuícióval, mely a magyarságnak a praktikus esztétikában sajátsága. Mert nemcsak elméleti, bölcselkedő, rendszeralkotó esztétika van, de van praktikus is. Van poétika, stilisztika, irodalomtudomány, dramaturgia, művészettan kritika, mind-mind csupa olyan terület melyeken a magyar szellem ugyancsak otthon van. Mitrovics nagyon jól tette, hogy könyvében ezekre is kitért. Ha Császár Elemér pár évvel ezelőtt meg nem írta volna a magyar irodalmi kritika történetét, úgy Mitrovics talán még többet foglalkozott volna könyvében a magyar praktikus esztétika történetével. De így is elég. Elég az önismeretre és az önbizalomra. Mennyi "Sok finom költészeti, művészeti nézet, verselmélet, zeneelmélet, drámaelmélet, tragikum elmélet, mennyi sok érdekes kritikai elv, mely szinte önmagától áll rendszerbe! Elmélet ez is, rendszer is, de nem levegőben lógó, elvont spekuláció, hanem életes, földönjáró, de azért szárnyalni tudó. Gyönyörűség olvasni őket és tanulságos. Azt mondottuk föntebb, hogy Mitrovicsnak van határozott egyéni szempontja mellyel a rengeteg anyagot rendbe foglalja és van érzéke a történeti fejlődés iránt Meg kell azonban jegyeznünk, hogy ez a szempont nem a mienk, nem is egészen az övé, hanem a Beöthy-féle szempont. Minthogy Mitrovics is ezzel a szemmel, vagy talán szemüveggel nézi a magyar esztétikai irodalom fejlődését, megállapításaival sok helyen természetesen nem érthettünk egyet. Könyvének olvasása közben éppen zért értékeléseit néha idegenszerűeknek, máskor túlzóaknak, vagy éppen igazságtalanoknak éreztük. Ezt részletekbe menőleg jóvá is akartuk tenni, de aztán elállottunk ettől a szándékunktól. Utó végre is nem kívánhatjuk, hogy más éppen a mi álláspontunkra helyezkedjék. Ha pedig valakinek megvan a maga határozott szempontja, ami egy ilyen összefoglaló, nagy munkánál fontos, sőt elengedhetetlen, úgy a felfogás különbségéből természetesen folyik az értékelés különbsége is. Minthogy pedig Mitrovics a Beöthy-féle iskola alapján áll, ebből következik még az is, hogy bár erősen fejlett történelmi érzéke van, a Gyulai— Beöthy-korszakot nem tudja történelmileg nézni. Nem tudja, mert nem is akarja múltnak nézni, hanem úgy tekinti, mint jelent, a jelenben is s talán a jövőben is uralkodásra hivatottat. Nem vitatkozunk vele, mert ilyen szöges ellentét esetén a vita úgyis eredménytelen vola. Inkább azt látjuk meg benne, hogy ennek dacára a legnagyobb önuralommal igyekszik a legújabb esztétikai és kritikai irányokat is érdemük szerint, tárgyilagos jóindulattal ismertetni, méltányolni. Ennél többet pedig emberileg nem kívánhatunk. D. J Fejezetek a zálogjogtan köréből. (Magánjogi tanulmány, irta Dezső Gyula egyetemi m. tanár, Franklin Társulat.) Az ingó jelzálogról szóló törvény csak nem tud, vagy nem akar tető alá jutni. Hosszú idő óta fekszik a képviselőház asztalán, de tárgyalása valahogy mindig eltolódik. Oka valószínűleg az, mert a jogászi közvélemény erősen megoszlik ebben a kérdésben. Némelyek a közgazdasági élet fokozott föllendülését várják attól, hogy ingó dolgokat — gyári berendezést, felszerelést, nyersanyagot, félgyártmányt — el lehet zálogosítani és termelési hitelhez lehet jutni oly módon, hogy a zálogtárgyak továbbra is az adós birtokában maradjanak és a termelés céljait szolgálják, — míg mások ellenkezőleg: a hazai gyárak s egyéb vállalatok veszedelmes eladósodásának rémét látják benne. Külföldön többnyire bevált az intézmény; hogy nálunk be fog-e válni, azt majd csak a törvény, gyakorlati alkalmazása fogja eldönteni. Dezső Gyula kétségkívül alapos ismerője a kérdésnek, tanulmányának első fejezetében mélyen behatol az intézmény legapróbb részleteibe is, éles szemmel boncolja a javaslat rendelkezéseit, rámutat azok gyakorlati előnyeire és hátrányaira, egybeveti a nyugati államok hasonló intézményeivel és számos olyan új gondolatot vet fel, amelyek a javaslat törvényhozási tárgyalásánál figyelmet érdemelnek. A tanulmány második fejezete a törvényes zálogjogról szól, melynek történelmi fejlődését és úgy hazai, mint külföldi szabályozását biztos ecsetvonásokkal tárja fel az olvasó előtt. A kérdést behatóan vizsgálja az ugyancsak a képviselőház előtt fekvő Polgári Törvénykönyv javaslata szempontjából, részletesen rámutat annak újításaira, de egynémely hiányaira is. Érdekes megállapítása, hogy a kincstárt megillető törvényes zálogjogok oly tömegesen szövik át gazdasági szervezetünket, hogy szinte már a hitelélet biztonságát veszélyeztetik. A harmadik fejezet magas tudományos színvonalon tárgyalja azt a tisztán elméleti kérdést, hogy a zálogjog járulékos jog-e, vagy önálló? Ezen a téren szerző kétségkívül merészen úttörő eredményre jut, nevezetesen kimutatja az eddigi doctrinákkal szemben, hogy a zálogjog bizonyos esetekben önálló jog s levezeti ennek gyakorlati következményeit is. Dezső Gyula egyike a fiatalabb jogtudós generáció legtehetségesebb tagjainak; számos művel gyarapította már hazai jogirodalmunkat s mint minden egyes műve, úgy ez is nemcsak gazdag jogi tudásról, hanem föltétlen eredetiségről is tesz tanúságot. (Gy.) C3» Darnay Kálmán legújabb könyve. Darnay Kálmán, a Kisfaludynak emlékezetétől mézes Dunántúli, de főként Balaton-vidéki gyönyörű magyar életnek tudós kutatója, egyszemélyben egyik legihletettebb szépírója újabb pompás, nemeszamatu magyar művei örvendeztette meg a Dunántúl hódolóit, minden a hazai múltat szerető magyart. Amikor Darnay Kálmánnak, Mlosó Gyöngysor“ című, „A Balaton és Bakony menti várak történeti regénye“-t olvassuk, olyan édes érzéseink támadnak, mint mikor Kisfaludy Sándor a maga varázsos Balaton menti regéit irta. Ülj mellém a kandallóhoz, Fel van szítva melege__ Ugyanez az éltető, kedvre derilő, a szép múltúnkat megszerettető költői tűz melege és fénye ömlik reánk Darnaynak, a drága magyar múzeumot alapító történeti tudósnak, ősmúltunk hivatott kutatójának szépírói alkotásaiból. „Bujdosó Gyöngysor" könyve nem lóg a szemfényvesztő mesemondás káprázatos, de a valóság szerint üres levegőjében, mint a balatonmenti bazalt sziklákra épült regős, büszke magyar várak a nemzeti történet szilárd alapjain állanak a romantika selymes délibábjától körüllengedezve, be-betakargatva, hogy fokozza a hatást a költészet. Tulajdonképpen nem egységes szövésű regények. A várakhoz szövődő történetek, vitézi legendák kereteiben maga a kor az, a török-magyar küzdések, a hódoltság itt remekül megelevenedő kora az, amely egységesíti az Írást. Darnay, az osztrákkal szemben a török barátságnak a szószólója ez eredeti, szép könyvében. Bebizonyítja: Tátika, Várpalota, Hegyesd, Csobáncz, Szigliget, Tihany, Sümegh, Csesznek, Somlyó, Veszprém, Rezivár, Zalavár, Szentgrótvár várainak ezidőbeli romantikus élete, várurainak, várurőinek, vitézeinek, jobbágyainak egy drága keleti gyöngysorral összefüződő történeteinek felvarázsolásával, hogy a török hódoltság alatt tulajdonképpen a legigazibb, legtisztább, legférfiasabb magyar világ virult... A török és a magyar, ha kardját a harcban össze is mérte, tudott nemes gyümölcsfákat ültető jó szomszéd is lenni. Egymás férfias tulajdonságait tudták nagyon megbecsülni. A Dunántúli festői várakat is a bécsi császár zsoldosai gyújtogatták fel és pusztították bús romokká, midőn később a kurucoktól már nem kellett félniök . . . Darnay könyve lebilincselő, szeretetteljes irás, erényeikkel és hibáikkal élnek benne az elmúlt úri magyar itézek és várurnők. A derék magyar írónak derék, gyönyörű munkája ez. A szép kiállítású, sok régi magyar vár rajzával díszes művet a Pantheon adta ki. (mp.) íziísiilif(iőn szerelhetők be Pfeifer Ferdssand t Zeidler Testvérek) nemzeti könyvkereskedésében* Budapest, tv., Kossuth Lajos utca S » 29