Magyarság, 1928. július (9. évfolyam, 147-172. szám)

1928-07-08 / 153. szám

1928 Julius 8, vasárnap HML€fWM1ISÄCi S3 K­.l.TisIR9ML0.'i Vörösmarty és Gyulai Pál szerelme Habent sua fata libelli. A könyveknek megvan a maguk sorsa. De megvan az írók­nak is. És sokszor megdöbbentően közös sorsa. Ilyen sorstalálkozásról akarok beszá­molni az alábbiakban. Kérem, figyeljenek egy kicsit rám. Régi dolgokról lesz szó, de megéri a figyelmet. Előbb Vörösmartyról mondok el egyet­­mást, a költő ifjúkori szerelméről, azoknak az adatoknak a nyomán, melyeket éppen­­Gyulai Pál jegyzett föl Vörösmarty életraj­zában. A költő a múlt század húszas éveiben éve­kig tartózkodott a tolna megyei Börzsöny­ben, a Perczel-családnál, mint a Perczel-fiuk házi nevelője. És közben beleszeretett a ba­ljós Perczel Etelkába. Ez az első szerelem — írja Gyulai — aranyozta meg s fellegezte be Vörösmarty ifjúságát, ennek emlékeiből táplálkozott költészete még férfikorában is. — Vörösmarty titkon és reménytelenül sze­retett s minden erejét össze kellett szedni, hogy elfojtsa évekig táplált szenvedélyét. Visszariadt a vallomástól is, mert nem akarta és nem merte minden világi kilátás nélküli pályájához kötni azt, akit annyira bol­dognak óhajtott Titkolt, néma volt e szere­lem, nem volt hangja, csak szenvedése. Vörösmarty évekig magába zárta fájdalmas, gyönyörű titkát s csak akkor nyitotta meg szivét egy jó barátja, Zádor előtt, mikor már felrobbanásig túlfűtött volt a kazán. — Rettenetes lehetett. Ott élt évekig a szép leány családi körében, mindennap láthatta, halhatta szavát, s ő hallgatni volt kényte­len a magába fojtott szenvedélyről, melyről­­érezte, hogy nem számíthat viszonzásra. Százszor megpróbálta a menekülést, de szerelme mégis csak ott tartotta. S mikor már nem birta tovább és elmenekült, Etelka köréből, akkor is mindig és mindig csak rá gondolt. Szüntelen a szép leány alakja le­begett képzeletében, mint elérhetetlen déli­báb. Tíz hosszú évig e reménytelen szerelem .Volt ihlető forrása költészetének. Nemcsak lírai dalokat ír­­ozzá, de beszövi epiká­jába is. A déli Hajna, a szöghajú nyájas Etelka, szép Zenede, szelíd Enikő, bus Ida mind-mind az imádott kedves, a költői áb­rándkép. Amit az élet megvon, megadja a költészet­i Vörösmartyt belátása, bátortalansága meg­fosztja a szerelem boldog örömeitől, de köl­tészetében vágyai felszabadulnak, százféle alakot öltenek. Százféle alakban imádhatja kedvesét. Mint társadalmi ember meghajlik az élet realitása előtt, de mint költő, túlszö­­kik a realitások korlátjain, a lehetőségek szűk világán. Mint ember szerencsétlen, szenvedő, de mint költő kielégíti minden irreális vágyát: boldog, mert romantikus. Gyulai Pál meleg, résztvevő sorokban em­­kezik Vörösmarty-életrajzában a költő ifjú­kori szerelméről. Várjon sejtette-e valaki Gyulai Vörösmarty-könyvét olvasgatva, hogy a kritikus és irodalomtörténetíró e részvéte milyen mélyről fakad, a saját maga fájdalmából? Sejthette-e valaki, hogy Gyu­lai is végigélte a reménytelen, elfojtott sze­relem minden édes kínját, mégpedig a sors csodálatos rendezése szerint teljesen azo­nos, megdöbbentően ugyanazon körülmé­nyek között, mint Vörösmarty Mihály. Mindez most derült ki abból a kis tanul­mányból, mely a Császár Elemér szerkesz­tette Irodalomtörténeti Füzetek utolsó szá­maként nemrégiben megjelent. A tanulmány (Gyulai Pál és Pataki Emilia) szerzője, Papp E­erenc, irodalomtörténetünk régi, nagy­­szorgalmú kutatója most Gyulai Pál életé­nek egy eddigelé teljesen ismeretlen fejeze­téről rántja le a leplet, elmondván a fiatal Gyulai szerelmének bús történetét, szenve­délyes, reménytelen, elfojtott szerelmét a szép Pataky Emíliához, Pataky alispán leányához. Az ember szinte megdöbben. Mily csodá­latos egyezése a sorsnak. Minden, minden találkozik. Ha nem volna teljesen kizárva, hogy a fiatal Gyulai ismerhette Vörösmarty életét, szerelmét, szinte hajlandók lennénk arra gondolni, hogy a költészet iránt any­­nyira fogékony Gyulai Pál újra költötte Vörösmarty szerelmét a saját életében.­­— Ő is egész fiatalon kerül, mint nevelő Pataky alispán előkelő nemesi házába, Deésre. Ő is mindjárt tüzes szerelemre lobban a szép leány iránt s e szerelem tüze benne is hosz­­szu évekig, éppen tiz esztendeig eleven, mint Vörösmartyban. S ő is titkolja, el­­nyomja érzelmeit. Csak négy-öt év múlva szól róla ő is barátjának, Szász Károlynak, mint Vörösmarty Zádornak. S ő is, mint Vörösmarty levélben. Mikor már nem bírja tovább a hallgatást. Titkon epekedik, áb­rándozik, szenved ő is, kerüli és keresi a szép lányt, menekülni vágyik és mégis csak ott marad, csakhogy közelében lehessen. — „Kerültem találkozni vele, írja Szász Ká­rolynak — mert arcom, beszédem elárul s csak titokban kívántam látni őt; órákig el­néztem kerti lakom függönye mögül, midőn virágait öntözi, órákig elmélyedtem látásán ha a kertben olvasott, vagy sétált, de soha egy pillantásom, egy célzásom, vagy szavam sem árulá el szerelmemet.“ — Vallomásra soha sem került sor. Gyulai is úgy érezte, mint Vörösmarty, hogy a nemesi kert szép virágszála nem az ő számára nyílott ki. A hallgatást minden bizonnyal nála is az okozta, amit Gyulai Vörösmartyra mondott: „nem akarta és nem merte minden világi kilátás nélküli pályájához kötni azt, kit annyira boldognak óhajtott.“ — És Gyu­laira is szóról-szóra áll, amit ő Vörösmarty­ról írt: „És nemcsak ő nem lett boldog, de az sem, kit annyira boldognak óhajtott s kinek éppen boldogságáért győzte le szerel­mét.“ — Később Perczel Etelka is, Pataky Emilia is férjhez ment s szerencsétlen, bol­dogtalan lett mindkettő. Az elfojtott szerelem Gyulainál is költészetbe kívánkozott. Lírájában évekig fölbukkan a szép leány sóvárgott alakja, hol kínozva, gyö­­törve, hol csöndes visszaemlékezéssel az el­múlt évek szenvedélyes érzelmeire. Hogy még tíz esztendő múlva is mennyire éber benne az epedő vágy, mutatja egy 1854-ből való verse: Szeretnélek még egyszer látni. Meggyó­gyulna egy pillanat. Mit szenvedtem, feledni tudnám, S még egyszer örömest feldúlnám Éretted ifjúságomat! De az életkörülményeknek ennyi sok, a részletekbe menő egyezése mellett van egy nagy különbség a két író szerelmében. Job­ban m­ondva: a két emberben, a két lelkű­létben. Vörösmarty romantikus, Gyulai Pál józan realista, sőt kritikus, racionalista. Mit ,jelent az, hogy realista és mit jelent az, hogy romantikus? Azt, hogy az egyik megmarad a reális lehetőségek körén belül, a másik pe­dig valamiképpen túlszökik e kör korlátain. A gyakorlatban: Gyulai szenved, epekedik, ábrándozik, átkozódik, vádol, majd a szen­vedély hüllével emlékezik, csöndes melan­kóliával fölidézgeti az ifjúság kínos boldog­ságát, mereng felett. Vörösmarty ellenben, amint, már mondottuk, lírai heve múltán ideálképet alakít az egykori kedvesből, fan­táziája kohójában újra és újra alkotja, mű­vészi miniatű­rokat ötvöz belőle. Gyulaiban ember és költő egy­ elfojtott szerelme az em­bernek és költőnek is csak fájdalmat okoz, melynek mélységeit az idő homokja csak be­temeti, de át nem alakítja. Vörösmartyban ember és költő kettő: az ember szenved, a költő alkot, idealizál s később csökkenti s elmossa ez ember fájdalmát is, mert mó­dot ad neki, hogy a költő alkotta eszményi világ alakjaival eljátsz­adozhassák. Íme a realista és romantikus embertípus, költőti­­pus lelki természete egy nagy szerelem il­lusztráló példáján szemléltetve. A realista megfojtja a vágyat, mert nem tud mit kez­deni a szenvedély irreális lényével. A vágyak ismeretlen tartományba vonzanak, de Ő fél az ismeretlentől, tehát inkább lenyesi a vá­gyak szárnyait, nehogy elragadják. A roman­tikus meg éppen megnöveszti a szárnyakat s boldogan röpül velük az álmok világába. Dóczy Jenőt Mitrovics Gyula: A magyar esztétikai irodalom története Mitrovics Gyula most megjelent könyve, mely mintegy kiegészítője Császár Elemér munkájának, a magyar kritikai irodalom történetének, minden elismerést megérde­mel. Meglepő nagy tanulmány, mely más­félszáz év szétszórt és jórészt teljesen fel­dolgozatlan anyagát lelkiismeretesen össze­szedte, rendszerbe foglalta; — jó szem, mely kritikával tudja elválasztani a vélemé­nyek búzáját a golyvától; — határozott, egyéni szempont, mely nemcsak ismertet, de értékel is, meglehetős tárgyilagossággal és jóindulatú elfogulatlansággal; — és mind­ezeknek a tetejébe biztos történelmi érzék, mely tudja a múltat, mint múltat, a jelent, mint jelent kezelni s múltat és jelent, be tudja kapcsolni a fejlődés menetébe, biztos kézzel meghúzván ennek a fejlődésnek az irányvonalát, körülbelül ezek a sajátságai teszik szemünkben Mitrovics derék munká­ját az elismerés pálmájára méltóvá. Ha nem is osztozunk abban a túlzó és egy Madách-tanulmányból vett mottóval kifeje­zett felfogásában, amely szerint: „saját ma­gunk nemzeti erejét mindenek felett eszté­tikai művelődésünk gyarapodása biztosí­tandja,“ mégis hálásak lehetünk Mitrovics­nak, hogy a magyar esztétikai reflexió szétszórt anyagát összeszedte és történelmi keretbe foglalta. Nem mondjuk, hogy igen hézagpótló munkát végzett. Vannak életünk­ben, múltunkban ennél fontosabb hézagok is, melyek üregeikkel vádló szemrehányással ránk merednek, de azért örülnünk kell minden olyan becsületes törekvésnek, mely a maga területén, a saját szakmájában igyekszik rendet csinálni s a magunk meg­ismeréséhez elvezetni. Mitrovics könyve bizonyára ilyen: a magyarság önismeretére vezető kalauz. Mitrovics nagy munkájának legnagyobb haszna és tanulsága: megtudhatjuk belőle hogy a magyar szellemnek mennyire ide­gen az esztétika, mint a tudomány, mint a bölcsészeti spekuláció egyik neme. Eszté­tikai irodalmunk nem tud felmutatni egyet­len egy magyar rendszert, mely ne volna többé-kevésbé a külföld visszhangja, vagy ha valamennyire önálló, úgy időálló, ko­moly értéket jelentene. Ha a nemzeti és faji hiúságnak akarnánk hizelegni, úgy nem vonnánk le ezt a tanúságot. De nem vagyunk hízelgők, szükségét érezzük az önismeret­nek s az a hitünk, hogy nemzeti és faji ka­rakterünk komoly számbavételével többre megyünk, mint a fölényeskedő önáltatással Aligha tévedünk, ha kimondjuk: a ma­gyar szellemnek idegen világ az esztétikai rendszeralkotás. A szemlélődő és az élethez szervesen kapcsolódó magyar nem szeret és nem tud járni az eszmék légüres terében Amit ezen a területen valaha alkotott, ha ér­ték, az csak töredék, egy-két gondolatnak rak­étás fellobbanása. Baj ez? Defektus? Le­het, hogy az, de nem érdemes sajnálkozni rajta. Meg kell alkudni vele. Ez a természe­tünk. És ezért a hiányért különben is bőven kárpótolt bennünket a természet azzal az elmeéllel, azzal a finom intuícióval, mely a magyarságnak a praktikus esztétikában sajátsága. Mert nemcsak elméleti, bölcsel­­kedő, rendszeralkotó esztétika van, de van praktikus is. Van poétika, stilisztika, iroda­lomtudomány, dramaturgia, művészettan kritika, mind-mind csupa olyan terület melyeken a magyar szellem ugyancsak ott­hon van. Mitrovics nagyon jól tette, hogy könyvében ezekre is kitért. Ha Császár Ele­mér pár évvel ezelőtt meg nem írta volna a magyar irodalmi kritika történetét, úgy Mitrovics talán még többet foglalkozott volna könyvében a magyar praktikus esz­tétika történetével. De így is elég. Elég az önismeretre és az önbizalomra. Mennyi "Sok finom költészeti, művészeti nézet, verselmé­let, zeneelmélet, drámaelmélet, tragikum elmélet, mennyi sok érdekes kritikai elv, mely szinte önmagától áll rendszerbe! El­mélet ez is, rendszer is, de nem levegőben lógó, elvont spekuláció, hanem életes, föl­dönjáró, de azért szárnyalni tudó. Gyönyö­rűség olvasni őket és tanulságos. Azt mondottuk föntebb, hogy Mitrovics­­nak van határozott egyéni szempontja mellyel a rengeteg anyagot rendbe foglalja és van érzéke a történeti fejlődés iránt Meg kell azonban jegyeznünk, hogy ez a szempont nem a mienk, nem is egészen az övé, hanem a Beöthy-féle szempont. Mint­hogy Mitrovics is ezzel a szemmel, vagy talán szemüveggel nézi a magyar esztéti­­kai irodalom fejlődését, megállapításaival sok helyen természetesen nem érthettünk egyet. Könyvének olvasása közben éppen zért értékeléseit néha idegenszerűeknek, máskor túlzóaknak, vagy éppen igazságta­lanoknak éreztük. Ezt részletekbe menőleg jóvá is akartuk tenni, de aztán elállottunk ettől a szándékunktól. Utó végre is nem kí­vánhatjuk, hogy más éppen a mi álláspon­tunkra helyezkedjék. Ha pedig valakinek meg­van a maga határozott szempontja, ami egy ilyen összefoglaló, nagy munkánál fontos, sőt elengedhetetlen, úgy a felfogás különbségéből természetesen folyik az érté­kelés külön­bsége is.­­ Minthogy pedig Mitrovics a Beöthy-féle iskola alapján áll, ebből következik még az is, hogy bár erő­sen fejlett történelmi érzéke van, a Gyulai— Beöthy-korszakot nem tudja történelmileg nézni. Nem tudja, mert nem is akarja múltnak nézni, hanem úgy tekinti, mint jelent, a jelenben is s talán a jövőben is uralkodásra hivatottat. Nem vitatkozunk vele, mert ilyen szöges ellentét esetén a vita úgyis eredménytelen vol­a. Inkább azt látjuk meg benne, hogy ennek dacára a leg­nagyobb önuralommal igyekszik a legújabb esztétikai és kritikai irányokat is érdemük szerint, tárgyilagos jóindulattal ismertetni, méltányolni. Ennél többet pedig emberileg nem kívánhatunk. D. J Fejezetek a zálogjogtan köréből. (Magán­jogi tanulmány, irta Dezső Gyula egyetemi m. tanár, Franklin Társulat.) Az ingó jelzá­logról szóló törvény csak nem tud, vagy nem akar tető alá jutni. Hosszú idő óta fek­szik a képviselőház asztalán, de tárgyalása valahogy mindig eltolódik. Oka valószínű­leg az, mert a jogászi közvélemény erősen megoszlik ebben a kérdésben. Némelyek a közgazdasági élet fokozott föllendülését vár­ják attól, hogy ingó dolgokat — gyári be­rendezést, felszerelést, nyersanyagot, fél­­gyártmányt — el lehet zálogosítani és ter­melési hitelhez lehet jutni oly módon, hogy­ a zálogtárgyak továbbra is az adós birtoká­ban maradjanak és a termelés céljait szol­gálják, — míg mások ellenkezőleg: a hazai gyárak s egyéb vállalatok veszedelmes el­adósodásának rémét látják benne. Külföldön többnyire bevált az intézmény; hogy nálunk be fog-e válni, azt majd csak a törvény, gyakorlati alkalmazása fogja eldönteni. De­zső Gyula kétségkívül alapos ismerője a kérdésnek, tanulmányának első fejezetében mélyen behatol az intézmény legapróbb részleteibe is, éles szemmel boncolja a ja­vaslat rendelkezéseit, rámutat azok gyakor­lati előnyeire és hátrányaira, egybeveti a nyugati államok hasonló intézményeivel és számos olyan új gondolatot vet fel, amelyek a javaslat törvényhozási tárgyalásánál figyel­met érdemelnek. A tanulmány második fe­jezete a törvényes zálogjogról szól, melynek történelmi fejlődését és úgy hazai, mint külföldi szabályozását biztos ecsetvonások­­kal tárja fel az olvasó előtt. A kérdést beha­tóan vizsgálja az ugyancsak a képviselőház előtt fekvő Polgári Törvénykönyv javaslata szempontjából, részletesen rámutat annak újításaira, de egynémely hiányaira is. Érde­kes megállapítása, hogy a kincstárt meg­illető törvényes zálogjogok oly tömegesen szövik át gazdasági szervezetünket, hogy szinte már a hitelélet biztonságát veszélyez­tetik. A harmadik fejezet magas tudomá­nyos színvonalon tárgyalja azt a tisztán el­méleti kérdést, hogy a zálogjog járulékos jog-e, vagy önálló? Ezen a téren szerző két­ségkívül merészen úttörő eredményre jut, nevezetesen kimutatja az eddigi doctrinák­­kal szemben, hogy a zálogjog bizonyos ese­tekben önálló jog s levezeti ennek gyakor­lati következményeit is. Dezső Gyula egyike a fiatalabb jogtudós generáció legtehetsége­sebb tagjainak; számos mű­vel gyarapította már hazai jogirodalmunkat s mint minden egyes műve, úgy ez is nemcsak gazdag jogi tudásról, hanem föltétlen eredetiségről is tesz tanúságot. (Gy.) C3» Darnay Kálmán legújabb könyve. Dar­nay Kálmán, a Kisfaludynak emlékezetétől mézes Dunántúli, de főként Balaton-vidéki gyönyörű magyar életnek tudós kutatója, egyszemélyben egyik legihletettebb szép­­írója újabb pompás, nemeszamatu magyar művei örvendeztette meg a Dunántúl hódo­lóit, minden a hazai múltat szerető ma­gyart. Amikor Darnay Kálmánnak, Mlosó Gyöngysor“ című, „A Balaton és Ba­kony menti várak történeti regénye“-t olvas­suk, olyan édes érzéseink támadnak, mint mikor Kisfaludy Sándor a maga varázsos Balaton menti regéit irta. Ülj mellém a kandallóhoz, Fel van szítva melege__ Ugyanez az éltető, kedvre derilő, a szép múltúnkat megszerettető költői tűz melege és fénye ömlik reánk Darnaynak, a drága magyar múzeumot alapító történeti tudós­nak, ősmúltunk hivatott kutatójának szép­írói alkotásaiból. „Bujdosó Gyöngysor" könyve nem lóg a szemfényvesztő mese­mondás káprázatos, de a valóság szerint üres levegőjében, mint a balatonmenti ba­zalt sziklákra épült regős, büszke magyar várak a nemzeti történet szilárd alapjain állanak a romantika selymes délibábjától körüllengedezve, be-betakargatva, hogy fo­kozza a hatást a költészet. Tulajdonképpen nem egységes szövésű regények. A várakhoz szövődő történetek, vitézi legendák kereteiben maga a kor az, a török-magyar küzdések, a hódoltság itt remekül megelevenedő kora az, amely egy­ségesíti az Írást. Darnay, az osztrákkal szemben a török barátságnak a szószólója ez eredeti, szép könyvében. Bebizonyítja: Tátika, Várpalota, Hegyesd, Csobáncz, Szig­­liget, Tihany, Sümegh, Csesznek, Somlyó, Veszprém, Rezivár, Zalavár, Szentgrótvár­ várainak ezidőbeli romantikus élete, vár­­urainak, várurőinek, vitézeinek, jobbá­gyainak egy drága keleti gyöngysorral ös­­­szefüződő történeteinek felvarázsolásával, hogy a török hódoltság alatt tulajdonkép­pen a legigazibb, legtisztább, legférfiasabb magyar világ virult... A török és a ma­gyar, ha kardját a harcban össze is mérte, tudott nemes gyümölcsfákat ültető jó szom­széd is lenni. Egymás férfias tulajdonságait tudták nagyon megbecsülni. A Dunántúli festői várakat is a bécsi császár zsoldosai gyújtogatták fel és pusztították bús ro­mokká, midőn később a kurucoktól már nem kellett félniök . . . Darnay könyve lebilin­cselő, szeretetteljes irás, erényeikkel és hi­báikkal élnek benne az elmúlt úri magyar itézek és várurnők. A derék magyar író­nak derék, gyönyörű munkája ez. A szép kiállítású, sok régi magyar vár rajzával dí­szes művet a Pantheon adta ki. (mp.) íz­i­ísiilif(­iőn­­ szerelhetők be Pfeifer Ferdssa­nd t Zeidler Testvérek) nemzeti könyvkereskedésében* Budapest, tv., Kossuth Lajos­ utca S » 29

Next