Magyarság, 1928. december (9. évfolyam, 273-295. szám)

1928-12-01 / 273. szám

ELŐFIZETÉSI ÁRAK: FÉLÉVRE 24 PENGŐ, NEGYEDÉVRE 12 PENGŐ, EGY HÓRA 4 PENGŐ, EGYES SZÁM ÁRA HÉTKÖZ­NAP 16 FILL., VASÁRNAP 32 FILL. AUSZTRIÁBAN HÉTKÖZNAP 30 GARAS, VASÁRNAP 40 GARAS MEGJELENIK HÉTFŐ KIVÉTELÉVEL MINDEN NAP BUDAPEST, 1928 DECEMBER 1, FELELŐS SZERKESZTŐS MILOTAY ISTVÁN ammmwiimummi SZOMBAT mm SZERKESZTŐSÉG: BUDAPEST, VI. ARADI­ UTCA 10. TELEFON: AUTOMATA 252-30, 252-31, 252-40. KIADÓ­HIVATAL: BUDAPEST, V. KERÜLET, BANK­UTCA 7. TELEFON: AUTOMATA 294-31, 294-32. LEVÉLCÍM: BUDAPEST 741, POSTAFIÓK 19 IX. ÉVFOLYAM: 2(2341.) SZÁM Tessék ünnepelni! Irta: Battorych Kornél 1918 dec. 1-én egy huszonnyolc tagú kétes társaság vonult fel Belgrádban Sándor szerb trónörökös és régens elé. A társaság élén Pavelics Antal dr. fogorvos üdvözölte a zágrábi Nemzeti Tanács ne­vében a régenst, aki válaszában prokla­­málta a szerbek, horvátok és szlovének királyságának megalakulását. Ez a gya­nús eszmecsere a horvát fogorvos és a szerb trónörökös között Jugoszlávia ke­letkezésének úgynevezet alapokmánya. Szemérmetlenebbül még nem játszot­ták ki a népek önrendelkezés jogát, mint a horvát nemzetét. A félrevezetett szábor 1918 okt. 29-én elismerte egy saját maga által önmagát kinevezett testület, az úgy­nevezett Nemzeti Tanács „legfőbb hatal­mát“, reáruházta a felségjogok gyakorlá­sát. A Nemzeti Tanács aztán többé meg nem engedve a szábor összeillését, uzurpálva a törvényhozói jogokat, a hor­vát nemzet megkérdezése nélkül meg­teremtette a mai Jugoszláviát. Ez az a jogalap, melyen a délszláv királyság fel­épült. A huszonnyolcak közül csak hat volt horvátországi képviselő s ezek közül is csak kettő a horvát. A Nemzeti Tanács­ban a hatalmat a szerb Pribicsevics Szvetozár ragadta magához. Mikor a Nemzeti Tanács elnöke, a szlovén Koro­­­­vc, a k­atyal a dualizmusról tárgyalgatott, Pribicsevics önhatalmúlag dezavuálta. Mikor Trumbics a háború idején a szerbekkel tett szomorú tapasz­talatok következtében távira­tban tilta­kozott az egyesülés ellen. Pribicsevics a táviratot elsikkasztotta. Ugyancsak Pri­bicsevics a horvát jogokat hangoztató Radicsot a­­Nemzeti Tanácsból kilökette. Az egyesülés ellen tiltakozó jogpártiakat lecsukatta és Zágráb utcáin pár héttel a „felszabadulás“ után, olyan terrort csinált, aminőt még a hon­át történelem nem látott. Pribicsevics állította a huszonnyolcak szedett-vedett társasága élére azt a szomorú horvát figurát, aki eldadogtatta a régens előtt az üdvözlő beszédet. Pribicsevics volt az is, aki a je­lenlegi belgrádi kormány egyik „horvát“ miniszterével, Angyelinoviccsal, decem­ber 5-én sortüzet adatott le az egyesülés ellen tüntető zágrábi ifjúságra és katona­ságra. Ezek száraz tények, melyekkel éveken át hivalkodott Pribicsevics. Jugoszlávia „jogrendes“ megalakulását tíz éven át követte az atrocitások, fosztogatások, erőszakoskodások, gyilkosságok végtelen sorozata. A dolog odáig fajult, hogy vé­gül maga Pribicsevics is megundorodott Belgrádtól. Odáig fajult a dolog, hogy a szerb miniszterelnök a parlament ülésén gyilkoltatta meg a honát nemzet vezé­rét. És ezek után Belgrád még mindig azt hiszi, hogy a honátok bent fognak maradni Jugoszláviában, meg fognak békülni a december elseji „jogalappal“ és testvéri szeretetben fognak együtt élni fosztogatóikkal és gyilkosaikkal. 1918 őszén a honát nemzet nemcsak ellenségeinek és árulóinak lett áldoza­tává, hanem saját vakságának is. Közel száz év óta bolondították a délszláv má­­konnyal s mikor egyszerre széthullottak a hagyományos keretek, melyekben év­századok óta élt a külpolitikát nem csinált népek naivitásával, dobálta el magától a nemzet reális értékeit, hogy megvalósulhatatlan illúziók után szalad­­jon. Ott állott mint kitűnően megszerve­­zett jogi és adminisztratív egység Hor­vát-Szlavónország, élén a bánnal, orszá­gos kormánnyal, száborral és a honvéd­ség horvát részében kész nemzeti had­sereggel. Ott volt kezükben mint örök jogforrás a horvát közjog, mely módot adott minden horvát terület egyesítésére. Ott állott ezerháromszáz esztendő hor­vát történelme dicsőséges tradícióival, melyek a legbiztosabb garanciái voltak, a viszonyok változása folytán ölükbe hullott független államiság megtartható­­ságának. És a Pribicsevicsek agyafúrt­sága, a Pavelicsek rövidlátása mindezt eldobálta a horvát nemzettel, csillogó, fantasztikus álmok fejében. A horvát nemzet nagy vértanúja százféle módon próbálta tíz éven, át jóvátenni ezt a ször­nyű tévedést, melyért őt nem érheti fele­lősség, hiszen azonnal nyíltan szembe fordult e politikával. De hiába váltogatta a taktikát, sem megdönteni nem tudta a december elsejei alapot, mely védte­lenül kiszolgáltatta a horvát nemzetet Belgrádnak, sem látszólagos behódolás­­sal nem tudta megnyerni Belgrádot a megegyezésre. Végül is élete vesztésével tett örök időkre tanúságot arról, hogy a horvát nemzet számára nincs boldogulás Jugoszláviában. Ám, mondhatja valaki, hiába a hor­vátok minden keserve, a hatalom Bel­­grád kezében van s igy nincs mód a sza­badulásra. A helyzet jan. 20-áig valóban ilyenforma volt Rácsics sortü­ze azonban, egyrészt egységet a .b.-yan nemzet soraiban, másrészt vHágascom­ olyan megbotránkozást keltett, hogy vele Belgád is kénytelen volt számolni. Ezért tette premierré a szlovén Korosecet és nem mert mindeddig szérvesen fellépni a horvátok ellen. Persze, Racsics elvbará­tai csak ideiglenesen hátráltak meg, de a kilátásba helyezett leszámolás egyre késik, mert a prekárius külpolitikai hely­zet nem engedi meg, hogy elbánjanak a horvátokkal. Kölcsön nincs legfeljebb olyan végeladásszerű csekélység, mint a svéd gyufa-panama. A horvátok már alig veszthetnek valamit, ők hát várhat­nak. A szerb közélet azonban nem bírja ki tartósan a mai lehetetlen helyzetet. A látszólagos nyugalom éppen nem biz­tató: ugyanígy volt ez Horvátországban 1918 őszén is, az összeomlás küszöbén. A király párisi útja feltárta a nagy szö­vetségesek aggodalmait s a király biza­kodó nyiatkozataira hideg tussként ha­tott a Times és a Temps vezércikkeinek szkeptikus hangja. Angolok és franciák más-más gondolatmenettel, de egy ered­ményre jutnak. Lényeges engedménye­ket, alkotmányrevíziót, horvát autonó­miát sürgetnek. És éppen ez az, amiről a szerb közvélemény tudni sem akar. Hol az az államférfin, aki e circulus vitiosusból kivezeti Jugoszláviát? Szerbia tíz évvel óriási diadala után oly mélyponton áll, mint közvetlenül az Obrenovicsok meggyilkolása előtt.­ Pro­­tektorai ellene fordulnak, új és régi el­lenségei vasgyűrűben fogják körül. Hiába minden koncesszió, Itália nem nyerhető meg, Albánia olasz gyarmat, Görögország átorientálódott, a lealázott Bulgária követeléseket állít, a kisántant kohéziója szétesőben. A külpolitikai helyzet nyomása, a horvát ellenállás megtörhetetlensége napról-napra gyara­pítja a külső és belső ellenségek számát. És e nagy zűrzavarban a szerb pártok egymás ellen agyazkodnak miniszteri tárcákért, főispán­ságokért! Tíz éve, hogy Jugoszlávia megalakult: Belgrád ünnepelj! Ünnepelj, hiszen ki tudja, meddig ünnepelhetsz még? Walko Lajos Varsóban aláírta a lengyel-magyar barátsági és döntő­­bíráskodási szerződést Zalesky lengyel külügyminiszter meleghangú beszédet mondott a lengyel—magyar barátságról és sürgette Európa nemzetei között az igazság érvényesülését Megírtuk, hogy Walko Lajos külügymi­niszter Varsóba utazott, hogy aláírja a len­gyel—magyar barátsági és döntőbíráskodási egyezményt. Walko Lajos Bérsen keresztül — ahol Ambrózy gróf bécsi magyar követ­tel és Báder bécsi lengyel követtel tár­gyalt — péntek délután négy órakor Var­sóba érkezett A pályaudvaron Zalesky gróf lengyel külügyminiszter személyesen fogadta Walko Lajost, akit a magyar követség tag­jainak élén Beli­ska Sándor rendkívüli kö­vet és meghatalmazott miniszter üdvözölt. A lengyel külügyminisztérium részéről a fo­gadtatásnál jelen volt Jackowski, a politikai osztály vezetője, továbbá Römer gróf és szá­mos magasabb rangú tisztviselő. Délután hat órakor írták alá a szerződést, mely alkalomból Zalesky gróf lengyel kül­­ügy '■ , Walko Lajzos Zie'ekyért, dísz­vacsorát adott. Az első pohárfelköszöntőt Zaleski gróf lengyel külügyminiszter mon­dotta. Meleg hangon emlékezett meg az ezer­éves magyar—lengyel barátságról és annak a véleményének adott kifejezést, hogy ez a szerződés csak formai, m­ert nem hiszi, hogy a magyar és lengyel nemzet ügyeinek elinté­zésénél valaha is döntőbíráskodásra kerülne sor. A lengyel külügyminiszter beszédének legkiemelkedőbb része az volt, amelyben az európai békével kapcsolatosan döntő faktor­ként a nemzetek közötti igazságot hangoz­tatta. Senki jobban nálunk nem tudja méltá­nyolni a lengyel külügyminiszternek azt a kijelentését, hogy az európai rendet az igaz­ságos béke alapjára kell helyezni. Az, ami Magyarországgal Trianonban történt, az a legszégyenletesebb megtagadása volt minden történelmi és erkölcsi igazságnak. Azok a békék, amelyek Páris környékén születtek, valóban nem alkalmasak arra, hogy Európa fejlődését és népeinek békés együttélését biztosítsák. Ellenkezőleg, újabb magvait hintették el a legkétségbeesettebb hatalmi versengésnek, az ártatlanok elnyomásának és megtorlásvágyának. Ha a lengyel kül­ügyminiszter szükségét érezte, hogy az igaz­ságot állítsa oda a mostani állapottal szem­ben a jövő és a tartós béke alapjának, te­hetetlen arra nem gondolnunk, hogy az igazság alatt egyben, ha ezt nem is mondotta ki, jóvátételt értett, jóvátételét és revízióját mindazoknak a sérelmeknek, amelyek Ma­gyarországot ebben a békében érték. A ma­gyar közvélemény meg tudja érteni, hogy a lengyel politika hivatalos képviselője ké­­nyes és felelős állásában mindei a rokonér­zés dacára, nem mondhatott többet erről a nekünk oly fontos kérdésről, de nem is mondhatott volna többet és nagyobbat, mint az igazságot hangoztatta. A magyar nemzetnek minden törekvése, amellyel a béke revízióját sürgeti, ugyanerre az igazságosságra támaszkodik. Mussolini után, aki az olasz nemzet nevében jelentette ki annak idején, hogy a béke nem lehet sír­bolt egyetlen nép számára sem, Zaleskynek, a lengyel külügyminiszternek kijelentése a második, amely burkoltabb formában ugyan, de mégis ugyanannak a gondolatnak ad ki­fejezést. Az igazságra való ez a hivatkozása bizonyára nem fog visszhang nélkül ma­radni a magyar közvélemény legszélesebb rétegeiben. Ara­m 16 fillér A szerződés aláírása Varsóból jelentik . A magyar—lengyel bé­kéltető és választottbírósági szerződés ok­mányait és az okmányok kicserélésére vo­natkozó jegyzőkönyveket pénteken délután hat órakor a külügyminiszter dolgozószobá­jában ünnepélyes formák között aláírta ma­gyar részről Wolko Lajos, Lengyelország részről Zaleski külügyminiszter. Az ünnepé­lyes aktusnál jelen voltak : a külügyminisz­ter helyettese, a budapesti lengyel követ, a politikai osztály, a sajtóosztály, a közép­­európai osztály és­­ a szerződések 'osztályá­nak vezetője, a diplomáciai protokoll fő­nöke, a magyar referens és még több fő­tisztviselő. Magyar részről megjelentek Be­li­ska Sándor varsói magyar követ és a kö­vetség tagjai, a politikai és a sajtóosztály vezetői, a miniszter kabinetjének főnöke és a miniszter titkára. A lengyel külügyminiszter beszéde Az itt időző Walko Lajos magyar külügy­miniszter tiszteletére Zaleski gróf lengyel kül­ügyminiszter ünnepi vacsorát adott. Zaleski gróf a vacsora folyamán a követ­kező pohárköszöntőt mondta: — Őszinte örömömre szolgál, hogy fővá­rosunkban Nagym­élt­óságod személyében an­nak a nemzetnek külügyminiszterét köszönt­hetem és üdvözölhetem, amely nemzetet kö­rünkben olyan élénk rokonszenv övez. A két nemzet történetének voltak szakaszai, ame­lyekben a közös dicsőség idejét éltük és vol­tak idők, amikor egymás oldalán kellett har­colnunk függetlenségünkért. Századokon át a szerencsében éppúgy, mint a szerencsétlen­ségben, azoknak a csapásoknak ellenére, amelyektől a történelem nem kímélt meg bennünket, nemzeteink sohasem kerültek abba a helyzetbe, hogy fegyvereiket egymás ellen kellett volna fordítaniok. Örömmel ál­­lapíthatom meg, hogy a magyarbarátság a lengyel nép nemzeti tradíciója. Ma a lengyel —magyar békéltető és választott bírósági szerződés aláírásával az évszázados barátság láncába új szemet fűztünk. Megállapodtunk abban, hogy minden vitás kérdést, amely netán felmerülhetne a két állam között, vá­lasztott bíráskodás útján rendezünk, össz­hangban a nemzetközi politika általános

Next