Magyarság, 1928. december (9. évfolyam, 273-295. szám)

1928-12-01 / 273. szám

törekvéseivel. Azt hiszem azonban, hogy a gyakorlatban a lengyel—magyar kérdése­ket, mint eddig, ezentúl is a rendes diplo­máciai után oldhatjuk meg anélkül, hogy szükséges volna a választott bíróság eszkö­zéhez folyamodni. Ha e megyőződésem elle­nére mégis buzgó híve voltam egy lengyel --magyar választott bírósági szerződés meg­kötésének, ez elsősorban csajt azért volt, hogy a világ előtt tanúsíthassuk azt, hogy viszonyunkat Magyarországgal az igazságos­ság elvére akarjuk alapítani, zálogul arra, hogy százsldos barátságunk ki fogja állani minden támadás próbáját és továbbra is az európai béke és rend tényezője marad. Emelem poharamat Magyarország főméltó­­ságú kormányzójának tiszteletére, a lova­glás magyar nemzet boldogulására és Nagy­­méltóságod egészségére! Walka külügyminiszter válasza A lengyel külügyminiszter beszédére Walka Lajos külügyminiszter így válaszolt: , , Mélyen meghatva Nagynaéltóságod ház­­aira intézett szives szavaitól, szívből köszö­netet mondok azért a meleg foga­ltatásért, amelyben a lengyel kormány részesített. .A magyar nemzet rokonszenve a lengyel nem­zet iránt a múltban és a jelenben egyformán állandó volt. Mi, magyarok mély csodálattal nézzük a baráti lengyel nemzetet, amely egyaránt hősies volt győzelmes küzdelmei­ben és azokban a csapásokban, amelyeket a sors reámért, amely szerencsétlenség idején is magasan tartotta lobogóját, és amely a hosszú megpróbáltatás alatt sem, mondott le a nemzeti függetlenség eszméjéről. A lengyel nemzet dicsőséges múltját méltóan koronázza meg az a csodálatos fellendülés, amelyet az újjászületett Lengyelország kiváló álhm­fér­­fiai bölcs vezetésének köszönhet. A magyar nép, amelyet a sors sokszor olyan kegyetle­nül sújtott, mindenkinél jobban tudja érté­kelni azt a meglepő gyorsaságot, amellyel Lengyelország újból talpraállt. Lengyelország ma nemcsak hatalmas és életerős állam, ha­nem egyben az­ emberi kultúrának és a nem­zetek közötti békés együttműködésnek is fon­tos tényezője. Ennek szimbóluma a ma alá­írt szerződés. .Az igazságosság elve — amint erre Nagyméltóságod is rámutatott —­ egyik záloga volt százados barátságunknak. Sza­badjon ehhez hozzáfűznöm, hogy az igazsá­­gország elve, meggyőződésem szerint, legfon­tosabb az európai békének­­ is, amelynek megteremtésében őszintén részt akarunk venni. Azt hiszem, hogy a közöttünk fel­merülő kérdéseket, mint a múltban, ezentúl is barátságos eszmecsere után fogjuk ren­dezhetni és barátságunk százados tradíciója írsz az a döntőbíró, arítely a netán éltető nézeteket gye­rek­ Krupién- poharamat önagym­éltósága, a köztársaság elnökének, az első tábornagynak tiszteletére, a nemes lengyel nemzet dicsőségére fis felvirágozására és Nagyméltóságod egészségére! A Smét külügyminiszter kitüntetése A lengyel—magyar szerződés aláírása al­kalmából a lengyel köztársaság elnöke Walko Lajos magyar külügyminiszternek a Polonia Prestituta-rend nagykeresztjét, Zateski lengyel külügyminiszternek pedig a Pour le mérite­rdid nagy­keresztjét adományozta. Ugyanekkor Walko Lajos átadta a lengyel külügyminiszternek a magyar érdemkereszt nagykeresztjét. ----------------------------------------------------^ Illi­s Carlton szálloda Budapest-Dunapart Az emeletráépítési, valamint az összes átalakítási munkák teljesen befejezitek­ .. A Menyus írta: Dallos Sándor Menyusnak hívta az egész falu. A rendes nevét nem tudom, de talán sen­­ki ne tudja nálunk. Pedig hát bizonyosan van neki, mert ő is úgy született, mint más rendes ember. Gyerekkoromban nagyon féltem tőle. Félkegyelmű volt Menyus, mindene csupa rongy, inget sosem viselt, hanem a kabátot zsinegelte át spárgával a derekán. Szőrös melle m­indig látszott, a keze mint egy súlyos inga járt föl és alá, nagyokat rikoltozva nevetett, ilyenkor látszottak bagótól fe­kete fogcsonkjai s a szemei lomhán, de a félkegyelmű szemek örök gyanúsító, rettegő fényében mozogtak. A szájából úgy jött a szó, mintha súlyos göröngyöt két görgetne a nyelvével, előrehajolt test­tel súlyos cammogókat lépett s néha va­lami részleteiben megragadt, de egyéb­ként keservesre ferdített nótával haso­gatta a nyári világot és a füleket. Nem bántott ez a Menyus senkit, csak miránk gyerekekre haragudott ször­nyen. Mert iskolából jövet, ha találkoz­tunk vele, elkerültük békésen, de, ha már biztonságban voltunk, nagy gye­­rekcsúfolódással kiáltottuk el: —­ Menyus! Kell-e Bagó? Ilyenkor vörösre gyűlt arccal, dadogva káromkodott s utánunk vágta rökönyö­­dött botját. Mi, persze, hetvenhétfelé szaladtunk, de a dombról újra csak hal­latszott a visításunk: - Kell-e bangod?! Haza, persze, lihegve érkeztem a fu­tástól, de soha el nem árultam, hogy mi történt. Csak megozsonnáztam s lestem az ajtóra. Mert rendesen megérkezett Menyus úgy fél órára rá, cuppogósokat lépve, nyitotta az ajtót, vigyorgott s bele­kezdett a nótájába. No, én féltem, per­..................................................... ra.... . sze, akkor is, de tudtam, hogy most nem bánthat, mert akkor semmit se kapna, hát közelebb merészkedtem hozzá. Édesanyám ilyenkor bement, kihozott egy ötkrajcárost s odaadta Menyusnak. Ez az öt krajcár a minden pénteki ki­járó része volt. S én emögött a heti öt krajcár mögött, mint egy bezázhatatlan óriási pajzs mögött álltam nagy bátor­­ságosan­­ vezényeltem. — Táncolj, Menyus! öt krajcárt kap­tál. Én mindig kikaptam érte, édes min­dig az emberiességre hivatkozott, de Menyus elvigyorodott, belekapott egy recsegő nótába, emelgette buckós, ormót­lan lábait, csapkodta a tenyerét, táncolt. Én meg mint egy kenyur biztattam. So­kat­­követeltem az öt krajcárért. — No, csak tovább. Még. Sokszor Negyedóráig is elugrált ott a koranyári délutánban, mire befejezőt intettem. Akkor megtörölte öklével a homlokát s rám mutatott. — Szép kis urfi. Ilyen legyen belőle. S mutatta, hogy ilyen nagy és ilyen erős. Aztán elment s öt perc múlva már a szomszédban recsegett a hangja, hallat­szott, hogy csattog a talpa a száraz­föl­dön, ott is táncoltatták. Az egész falu táncoltatta s bizony senki se gondolta, hogy ez a nyálzó, izzadó félkegyelmű, a huppogó láncával, örök oktalan vigyor­gásával mi vagyunk, mi, az egész világ s hogy a saját karri kamránkon neve­tünk. Bizony nem gondolt rá senki sem. Magam se akkor s később se talán, de otthon voltam a múlt nyáron s fur­csa sorsát láttam a Menyusnak. Meleg délelőttökön egy barátoméknál sörözgettünk a filagóriában, péntek volt éppen s betoppant a Menyus. Tizenhét éve nem láttam akkor már, de azonnal ráismertem. Épp olyan sülyedéseket lé­pett, csak úgy höhögött, mint azelőtt, de ii most csodálatosképpen ing volt rajta a k­­abát alatt, a kabát is, a nadrág is fol­tos volt ugyan, de hijatlan s az elmarad­hatatlan kócmadzag most nem lefegett a derekán. De azért csak úgy megállt a lugas alatt, rátámaszkodott a botjára, talán még az volt, amelyikkel hajdan megdobált bennünket, megköszörülte a torkát s belekapott a nótába. Elnéztem. Azért meglátszott rajta is az idő. Gyé­rebb volt gubancos haja, a gyönge nyári szél már szépen megtudta fésülni s rán­cok szántogatták az arcát. És ez a min­dig egészséges ember sápadt volt, so­vány, nóta közben kipirult a járom­csontja és sipitgatott torkában a levegő. Tüdőhaj ette, láttam s úgy állt alatta ez a mégis ember, bambán és bárgyúan, mint a barom. Nóta végeztén köhögött zuholva és érdesen s kiverte a verejték. Láttam, kimondták már Menyusra a szentenciát s mire legközelebb jövök, már szép sírja lesz Menyusnak s a mennyei muzsikaszóra énekelget. De megkérdeztem. —­ Köhögsz, Menyus? — Egy kicsit. Meghűltem a télen köhögte. Bután mondta, látszott, dehogy tudja, mi van a köhögése mögött. A barátom mesélte aztán, hogy a té­len berúgott valami falusi bálon, leitat­ták a legények, hazamenet elaludt kint a fagyon s csak jó óra múlva szedték fel kocsijukra az intézőék, mikor jöttek haza. Menyus bután vigyorogva hallgatta s itt-ott belebuffant a beszédbe helyeslés­ként. Melege volt neki s kérdeztem. — Szom­jas vagy? Röhögött. — Ehe. Egy rossz edénybe beleöntöttünk egy üveg sört s odaadtuk neki. Egy ivásra kiitta. Ritka bajuszán még ott volt a hab s buta háladatossággal kérdezte. — Táncoljak? Mert úgy gondolta, az ajándékra csak ez következhetik. Hanem én akkorra már sokat táplál­­­lam a világ füttyére akkor is, mikor semmi kedvem se volt rá s tudtam már, hogy fájdalmasan keserves a tánc. — Hagyd el, Menyus — mondtam neki. — Ne csufolódj velem. De közben feltűnt nagy rendbehozott­sága s meg kellett kérdeznem. — De rendes vagy, Menyus. Inged van, rendes kabátod s amint látom, még cipőd is. Csak nem készülsz szolgabiró­­nak ? ! Végignézett magán s elvigyorodott. — Az asszony. Az asszony. Ezt a szót úgy mondta fölényesen, biztosan, kicsit gőgösen, de szörnyű jólesőn, mint a nagy erős embe­e­rek szokták. Csak elcsodálkoztam. — Asszony? Miféle asszony? A feleség. Az állam majd leesett. A Menyusnak­ felesége van. De a barátom megerősí­tette. Vagy két hónapja állt össze a Me­nyus egy koldusasszonnyal s azóta együtt vannak. Külön külön mennek koldulni s a két keresetet egy konyhám viszik. Az asszony aztán rendben tartja. — Praktikus megoldás, mi? — neve­tett a barátom. — Pesten se tudják kü­lönben. Alig jutottam szóhoz s valami fanyar szomorúság ereszkedett rám. — Hát feleséged van. Menyus? Aztán milyen? Szép? Kifénylett az arca. — Ehe. •— Érdekes, — mondtam —* érdekes. Hát aztán mért nősültél meg? ninai RSto 1928 december 1. szombat Egy olasz törzstiszt a Modugno­­ítélet miatt visszaadja összes francia kitüntetéseit Bolognából jelentik, hogy egy magasállású olasz törzstiszt, aki Franciaországban har­colt, a Modugno-perben hozott ítélet hatása alatt a francia köztársaság elnökéhez levelet intézett, amelyben férfias hangon visszaadja a becsületrendet, a pálmákkal díszített hadi­keresztet és a hadiemlékérmet, amelyet a francia fronton vívott harcokban tanúsított bátorságáért 1918-ban kapott. Rómából jelentik: A fasiszta egyetemi hallgatók csoportja az egyetem udvarán til-­­ okozó gyűlést tartott a Mtwlungo­p­eé-en hozott párisi ítélet miatt. A gyűlés után a diákok a Chigi-palota elá vonultak, ott ünne­pelték a Dúcét, majd a Haza oltárához men­tek, s végül a fasiszta egyesületi székház felé vezetett útjük, ahol Turatit éljenezték- A tüntetés után visszatérek az egyetemre. Több más olasz egyetemi városban is diák­tüntetések voltak az ítélet miatt. A tüntetők a rendet és a nyugalmat sehol sem zavarták meg. A kisemberek kezéből kicsúsztak a lapengedélyek A tanács megbízást adott az új autóruszgarázs terveinek elkészítésére A főváros közlekedésügyi bizottsága pénte­ken­ délután ülést tartott, amelyen az autó­­buszgarázzsal és a tax­ienged­ély­ek ügyével kapcsolatban igen érdekes dolgok kerültek napvilágra. A nagy autóbuszgarázsra vonat­kozólag Szilágyi Lajos elmondotta azt, hogy a tanács félretett minden eddigi pályázati kí­sérletet és az építési tervek elkészítésére há­rom szakértőnek adott megbízást. Ez a há­rom megbízott: Stüstl Dezső egyetemi tanár, aki az építészeti tervekre, Mihalics Győző egyetemi tanár, aki a tetőszerkezetre, Bánó László és fiai mérnökök pedig a fűtés, vilá­gítás, csatornázás és egyéb belső szerelés megkonstruálására kapott megbízást. Ebben az intézkedésben Szilágyi Lajos nagy sérel­met látott, amelyet azzal sem lehet menteni, hogy az eredeti pályázatok zsűrijének egy része ezt a megoldást javasolta s hogy a do­log már igen sürgős volt. Ha pedig sürgős az új nagy garázs, akkor miért bérelték ki a Ganz­ utcai Florida-garázst ideiglenesen? (Nagy zaj.) Külön ülést kell emiatt össze­hívni. Elmondotta még azt is, hogy a tanács Sothy Lajos tanácsnok elnöklésével már el­lenőrzőbizottságot is delegált a garázsépítke­­zéshez s ennek tagjai: Petrovácz Gyula, Recsey Antal és Kossalka János. — Ezt a kérdést tisztázni kell, — mon­dotta Szilágyi Lajos, — tudni akarjuk, hogy mi készül itt. A felszólalásra Lohmaijer Jenő dr. elnöknő tanácsnok azt válaszolta, hogy a külön ülés kérését közli majd a bizottság elnökével, Foldkasházy Lajos alpolgármesterrel Szilágyi Lajos szóvátette az új tati egedé­­lyek ügyét is, amelyet szerinte a tanács ho­mályban tart. Tudni akarja azt, hogy hány­­ rendszám van jelenleg az Autótaxi Rt. válla­lat kezében és hány kocsit tart tényleg üzem­ben. — Kimutatóst kell készíteni arról, foly­tatta Szilágyi Lajos, hogy a piros taxirend­­számokat kik kapták és jelenleg kiknek a birtokában vannak. Arról beszélnek ugyanis, hogy a kisemberek kezéből, akik az engedé­lyeket kapták, jórészt kisiklottak a rend­számok és a háttérben idegen emberek álla­­nak. Erre a meglepő leleplezésre az elnöklő tanácsnok direkte nem válaszolt ugyan, de azt az érdekes felvilágosítást adta, hogy a tanács jóelőre figyelmeztette a most hadakozó kisembereket, hogy a felemelt taxilétszámnál a befektetés már nem lesz olyan lukratív, mint azelőtt volt s amint azt általában gon­dolják. Mihelyt a jóváhagyás megérkezik (mert Herrmann Miksa miniszter ama kije­lentése a Házban, hogy három nap alatt el lehet intézni az egész ügyet — még most se vált valóra!) — azonnal tárgyalni fogják az engedélyek ügyét. A tanácsnok nem válaszolt arra a kérdésre, hogy megállapítják-e a­ kisemberek engedé­lyének sorsát, ellenben kereken visszautasí­totta azt az állítást, hogy a tanács az ügyet homályban tartja és hitegeti az érdekelteket. A miniszteri jóváhagyás előtt a tanácsnak nincs módjában az, hogy döntsön. A bizottsági ülésen Scheuer Róbert sür­gette a 46-os vonal belső hurokvágányát, (a Nyugatinál) a garázs-pályázati megbízást ő megérti. Magyar Miklós a pályázat kulissza­­titkaira volt kiváncsi, Steinherz Simon tilta­kozott az ellen, hogy a BESZKÁRt vegye át a Talbot-centrálét. Tudomásul vették azt, hogy új vilamosvonalat építenek az Óbuda és a Filatori-gát között­i várócsarnokot a Mária Terézia­ téren és a Délivasútnál. A Dunaparton a villamosmegállóhelyeket ki­szélesítik.­­ Az ülés után a demokrata bizottsági tagok­ kezdeményezésére ivet köröztek, amelyben azt kérték, hogy a taxiengedélyek ügyében hívjanak össze rendkívüli ülést. Ezt az­ ivat aláírták a többi pártok is és átadták Lobl­mayer Jenő tanácsnoknak. BandolfOB arra, tabetták­at! csak eredeti „ Bayer“-csomagolásban vásár­­oljon. Akkor valódi tablettákat fog kapni.

Next