Magyarság, 1929. február (10. évfolyam, 27-49. szám)

1929-02-01 / 27. szám

ELŐFIZETÉSI ÁRAK: FÉLÉVRE 24 PENGŐ, NEGYEDÉVRE 12 PENGŐ, EGY HÓRA 4 PENGŐ, EGYES SZÁM ÁRA HÉTKÖZ. NAP 16 FILL., VASÁRNAP 32 FILL. AUSZTRIÁBAN HÉTKÖZNAP 30 GARAS, VASÁRNAP 40 GARAS MEGJELENIK HÉTFŐ KIVÉTELÉVEL MINDEN NAP FELELŐS SZERKESZTŐ* MILOTAY ISTVÁN BUDAPEST, 1929 FEBRUÁR 1, PÉNTEK SZERKESZTŐSÉG; BUDAPEST. VL ARADI-UTCA M. TELEFON* AUTOMATA 252-30, 252-31, 252-40. KIADÓ. HIVATALI BUDAPEST. V. KERÜLET, BANK. UTCA 7. TELEFON: AUTOMATA 294-31, 294-32, LEVÉLCÍM: BUDAPEST 741, POSTAFIÓK 19 X ÉVFOLYAM, 27. (2390.) SZÁM Az ősz Toldi Irta: Milotay István Az Országos Magyar Gazdasági Egye­sület tegnap örökös tiszteletbeli el­nökévé választotta Apponyi Albert grófot. Hadik János gróf alkalmi beszé­dében, mint a puritán közéleti erkölcs képviselőjét ünnepelte őt, mintha csak érezte volna, hogy soha nem volt na­gyobb szükség erre az erkölcsi nagy­ságra és megközelíthetetlenségre, mint éppen most és talán éppen azért sohase hiányzott annyira, mint napjainkban. Pedig nagy birodalmak is széthullanak enélkül, — mondta Hadik gróf — s viszont kis és letiport nemzetek is föl­emelkedhetnek, ha ezt az erőt el nem vésztik. Aztán ünnepelte Apponyit, mint olyan férfiút, aki kifele a külföld előtt a maga nagy tehetségével, lángeszével és lánglelkével egy ilyen kis letiport nemzet igazságáért küzd, Magyaror­szágért, a magyar igazságért és a ma­gyar földért . . . ,Egy kép fekszik előttem, amely a gazdák ünnepének ezt a jelenetét örö­kíti meg. Apponyi ott áll s lehajtott fej­jel hallgatja ezt a méltatást s az ember­nek, ahogy nézi, az ősz Toldi alakja rémlik fel ellenállhatatlanul. Az ősz iTpldié, Arany halhatatlan époszáből, akinek hét vagy nyolc évtized nyomja a vállát s aki az őszi naplemente fényé­ben ott áll az ősi Toldi-kuria kertjében s lehajtott fejjel a hosszú életre gondol, amely mögötte kisért, a sok-sok küz­delemre, melyeknek zaja régen elült s amelyekben ő mindig az ország címe­rét, a nemzet igazát, becsületet védte. S közben, amint küzdelem folyt küzde­lemre, diadal jött diadalra, ahogy múl­tút az évek, otthon a gazdaság gazda nélkül maradt, a kert elgazosodott, az öreg kúria falát leverte a szél, tetejét megtépdesték a viharok. Az ősz Toldi ott áll a lombhullatő fák alatt s a sok hálátlanságra gondol, a sok dicsőségre, amellyel elhalmozták s arra, ahogy dicsőségről-diesőségre finoman félretci­­ták, ahogy szolgálatait, amikor nagy veszély volt, sürgősen igénybevelték s aztán, mikor a baj elmúlt, őt magát, mint aki igen nagy, mint aki nem fér el az udvari kis színpadon, mint aki nem érti meg az uj idők szavát, elmellőzték, elfelejtették. Az ősz Toldi erre gondol abban az őszi kertben, de szivében nincs semmi keserűség. Pihenni sze­retne, de ha újra hívják — és mindig hívják — hát ő újra kiáll és uj diadallal tetézi meg a régieket , . , így áll ott Apponyi lehajtott fejjel és így hallgatja Hadik szép szavait, az agrárius társadalom meleg elismeréséi s beszédében, mellyel megköszöni a megtiszteltetést, válaszul szinte el mondja az ősz Toldi esetét. Valamikor én is nagybirtokos voltam — úgymond •— ma csak kisgazda vagyok, de hüsé gém, szeretetem és érdeklődésem, amely a földhöz köt, nem lett kisebb ezzel a változással, inkább megnőtt s még mélyebbé vált. S mintha azt mondaná: 1— úgy fogyott mögöttem az ősi föld a diadalokkal együtt. Minél többet tet­tem, küzdöttem,' áldoztam az egészért, az országért, annál kevesebb maradt a magamé. És hányán elmondhatták ezt Apponyival együtt az ő nemzedékéből s viszont hányán mondhatják el abból a nemzedékből, amely ma az uj közéleti morált képviseli!? Itt mintha megfordí­tott folyamat érvényesülne. Nem divat többé az Apponyiéké. Senki az ország s a, közjó szolgálatában el nem szegénye­dik. Egy angol történetiró mondja, hogy a romantikus liberalizmus fény­korában a politikai vezérférfiak vagyo­nukat áldozták a közért. Ma azt a de­mokráciát éljük, amelyben a politika keveseknek, a vezetőknek gyarapodását jelenti a tömegek bőrére és rovására. De az egyéni, a személyi; tanulságon kívül, milyen szimbolikus tragédia van az Apponyi sorsában! Neki is, mint oly sokaknak, fúlnia kellett az élrablott határokról, elhagynia az ezeréves rögöt, amely az idegen hódítók kezén egy uj honalapitás anyagává s a világ legkorruptabb, leghazugabb demokrá­ciájának prédájává lett. Apponyi egy zokszót sem ejt erre a személyes sorsra. Boldog, hogy mint kisgazda szolgál­hatja tovább ugyanazokat az eszménye­ket és érdekeket, pedig hajszálhijja, hogv végképpen tiszteletbeli gazda nem lett belőle, agrárius, akinek csak betü­­barázdái maradtak. És a nagy krízis­nél, amely ma a magyar földet megüli, a külső hódítás, a rablás veszedelme mellett idézi azt a másik válságot, amely akkor rázta meg a magyar föld­birtok épületét először, amikor ő a köz­életi pályára lépett. A hetvenes, nyolc­vanas évek agrárválsága, az első buza­­krizis volt ez, mikor az orosz és a ten­gerentúli verseny először éreztette ha­tását a magyar nagy- és középbirtokos­­osztály sorsára. Akkor indult meg, a rossz búzaárak s a drága és lelketlen hitelviszonyok együttes eredményekép­pen, az az uj telekkönvvezés, mely száz és ezer ősi kúriát és ősi barázdát ide­gen kézre juttatott. Ez a nagy- és középbirtokos osztály, ahelyett, hogy kisgazdává tudott volna lenni, s az Ap­ponyi hitével újra tudta volna kezdeni elölről az életei, mintha árviz sodorná, végleg megvált a rögtől. Ahogy most a B-listás szanálás a végkielégítést sugal­mazta a magyar lateinerosztálynak és ezzpl kápráztatta el végső kétségbeesé­sében, úgy az akkori állami és kor­mányzati bölcseség, a Tisza Kálmán­­féle kulturfölény, a hivatalokba irányi­­lotta őket, a bürokrácia eldorádójába, ahelyett, hogv az olcsó hitel eszközeivel s az intenzív gazdálkodásra való rá­­neveléssel továbbra is a földhöz kény­­szeritette volna. Ezeknek második nem­zedéke lapátolja most a havat a buda­pesti utcákon s pályázik ezrével a téli szellemi inségmunkára. De az a belső elhóditási folyamat, mely akkor a het­venes években megindult, meg nem állt többé s tovább eszi, rázza, emészti és hódoltatja a földet az ősi birtokos lába alól, legyen az nagy- vagy kisgazda, egyaránt. A háború is konjunktúra volt ennek a hódításnak, a kurzus és a kon­szolidáció is az. És ugyanakkor, ami­kor magyar nagygazdák kisgazdákká válnak, nő és félelmes tömegeivel meg­tölti a nagy alföldi városokat az az agrárproletariátus, melyet a szerencsét­len települési viszonyok, a városi nagy­birtok és nagy bérlet, a gépi erő elhatal­masodása, a föld indusztrializálása, mind a városokba szorít, kész tele­­vényéül minden elégedetlenségnek, val­lási, társadalmi és politikai izgatásnak. Ha akkor, mikor az Apponyi-féle első válság rázta meg a magyar földet, gon­doltunk volna minderre, nem jutottunk volna idáig. De akkor azt hittük egyebek közt, hogy a nagybirtok az egységes nemzeti állam alapja és ereje a nem­zetiségi vidékeken is. Most kiderült, hogy ellenkezőleg: az volt a gyengesége, az Achilles sarka. Ha ennek a nagy­birtoknak megfelelő része ott idejében a magyar para.1 tság, kezére került volna, ma nem ülnének bele idegen zsébrákok s nem lenne a cseh és oláh imperializmus fundamentuma. De mindezt elmulasztottuk, amint elmu­lasztottuk azt is, hogy legalább a leg­gazdátlanabb birtoktipust, a városi nagybirtokot használtuk volna fel az evolúciós földbirtokpolitika céljaira. Apponyi utalt beszédében a mai rossz hitelviszonyokra, a vámhatárok nehéz­ségeire, az exportálás küzdelmeire. De mindezek mögött, mindezeken túl egy sokkal mélyebb válság emeli föl kísér­teties árnyékát a szemliatáron. A küz­­ködő, bajban, adósságban, deficitben elmerülő földvagyonnal szemben nŐ, hatalmasodik és egyre ellenállhatat­lanabbá lesz a nagybank és a kom­­mersztőke keze. Még egy nemzedék s ha változás nem történik, az egész ősi ma­gyarság csapzott hajjal, őszbeborult fej­jel ott fog állni, mint az öreg rezignált Toldi, aki temetkezni készül, a pusz­tuló ősi kert aljában. Pedig mi azt sze­retnénk, hogy úgy álljon ott, mint Antheus ifjú hőse, erőben a földtől megújulva, diadalmasan, készen meg­birkózni a belső és külső hódítókkal egyaránt. A kormány a törvényhatásági választá­soknál próbát tesz a titkos választójoggal A közigazgatási javaslat a képviselőhöz bizottsága elölt A képviselöház közigazgatási bizottsága csü­törtökön megkezdte és be is fejezte a köz­­igazgatás rendezéséről szóló törvényjavaslat általános vitáját. A bizottság ülésén a kor­mány részéről Bethlen István gróf miniszter­elnök és a gyengélkedő belügyminisztert he­lyettesítő Sztranyavszky Sándor belügyi ál­lamtitkár veti részt. Uudau volt- Sajnálkozását fejezte ki, hogy a javaslat nem Nagymagyarország, hanem a trianoni köz­­igazgatás szamára készült. A javaslat a politi­kum terén nagy haladást jelent, mert az egész vonalon behozza a titkos választást, de aggodalommal látja ezzel szemben, hogy a törvényhatóság uj szervezetében túlnyomó lesz a függő egzisztenciák száma. Ezért sze­retné, ha a törvényhatósági bizottság három­hatodrészét általános választás, kéthatod­­részét a virilisták közül való választás utján, egyliatodát pedig az érdekképviseletek és a szakszerűség jogán alakítanák meg. Ebben látná biztosítékát a független vélemény meg­nyilvánulásának. Hegymegi-Kiss Pál arról beszélt, hogy a törvényjavaslat centralisztikus célokat szolgál és elsorvasztja az autonómiát. F. Szabó Géza mindenben helyesnek mon­dotta a törvényjavaslat intézkedéseit. Fábián Béla rendkívül terjengős felszólalásban bí­rálta a törvényjavaslatot, amelyet nem foga­dott el. A keresztény párt a megyei és a városi rész különválasztását kivánN Petrovácz Gyula beszélt utána. Általános­ságban elfogadta a javaslatot, de tiltakozott az ellen, hogy a városi és megyei intézkedé­seket összefoglalják. A keresztény gazdasági és szociális párt nagy többségének álláspont­­óhoz híven, azt kérte, hogy a vármegyei és Városi részt válasszak külön. A javaslatnak a vármegyékre vonatkozó része ellen nem volt észrevétele, annál több megjegyzése voll ■azonban a városok szempontjából. A székes­­főváros üzemei, például, igeai intenzív gazda­sági tudást kívánnak, nem lehet tehát ezeket, egyedül a javaslatban tervezett kvalifikációk­kal adminisztrálni. Helytelen, hogy nem elé­gednek meg a képesítésnél a főiskolai kép­zettséggel, hanem viszatérnek arlra a felfo­gásra, hogy csakis jogi minősítés lehet a köz­­igazgatási szolgálat alaoja. Nem érthet egyet azzal a rendelkezéssel sem, amely korlátozza a nők választhatóságát. Madarász Elemér helyettes előadó rövid felszólalása után Károlyi József' gróf arról beszélt, hogy a viritizmust régi formájában nem tehet fentartani. Az a virilista, aki. vá­lasztás utján került be a törvényhatóságba, sokkal szigorúbban látja el majd kötelessé­gét, mint aki a nyers jog alapján kerül be. A javaslat legjobb része az, amely a fe­gyelmi eljárásra vonatkozik, s amely nagy haladást jelent a múlttal szemben. A javas­latot elfogadta. A miniszterelnök a titkos választójogról Az általános vita berekesztése után Beth­len István gróf miniszterelnök szólalt fel. Azzal kezdte, hogy a javaslat intenciói felől tévedésben vannak egyesek. A kormánynak elsősorban arról kellett gondoskodnia, hogy korszerű, modern alapokra helyezze a tör­vényhatósági bizottságok összeállítását, hi­szen azok már több mint tíz éve ülnek együtt. A reformmal összhangba kellett hozni a vármegyei törvényhatósági bizott­ság összetételét az általános és titkos vá­lasztói jog kérdésével és korával, ami nem könnyű feladat. Egyszerű lett volna azt mondani, hogy a törvényhatóságnak ne le­gyen más tagja, csak az, akit a nép választ. Azt hiszi azonban, helytelenül járt volna el a kormány, ha ezt a rendszert követi. Ez talán csak azokat elégítette volna ki, akik az általános választójog csalhatallanságá­­ban hisznek és abban, hogv ez mindent jóvátesz. Abból a felfogásból indult ki. hogy a múltból meg kell tartani azt, ami bevált nemcsak a tradícióban, hanem ma­gában az organizációban is; gondoskodni kell az általános és titkos választójog beve­zetéséről. de ugyanakkor hátrányainak el­lensúlyozásáról is. A törvényjavaslat nem ogy-két esztendőre kívánja a vármegyék ügyeit rendezni, hanem arra az időre is, I amikor a parlamenti választói jogot széle­sebb elgondolás alapján rendezik. Az egy­séges párt végeredményben a titkos válasz­tói jog elvi alapján áll, s az idők folyamán fokról-fokra végre is hajtja majd ezt a programját. A parlamenti választások tit­kossága sokkal messzebbmenő konzekven­ciákkal jár, mint talán gondolják azok, akik sürgetik. Ez a magyar közélet teljes átváltozását jelenti. Talán kiszorulnak majd a közéletből nagyon értékes elemek, bekerülhetnek uj, talán később értékessé váló lemek, de ezeknek még bizonyos élő­­iskolázásra van szükségük. Agzal, hogy a vármegyék szervezetébe bevezetik a tit­kosságot, módot nyújtanak arra, hogy szü­­kebb körben s bizonyos ellensúlyok alkal­mazása mellett ezt a rendszert kipróbálják. Ha látják, hogy ez a rendszer beválik,, akkor eljöhet az ideje annak, hogy a kiterjesztés a parlamenti választójog terén is megvaló­suljon. A másik szempont, amelyet figyelembe kellett venni, az, hogy vármegyei éle­tünk nem volt teljesen összhangba hozva a felelős parlamenti kormányzat elvével. A ja­vaslat azért kodifikálja intézményesen a tör­vényhatóságok fetoszlátási jogát, mert a kor­­mán;/ összhangba kívánja hozni a jwrlameii-Ára 16 fillér

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék