Magyarság, 1929. március (10. évfolyam, 50-73. szám)

1929-03-01 / 50. szám

«-8»gag ELŐFIZETÉSI ARAKj FÉLÉVRE 24 PENGŐ, NEGYEDÉVRE 12 PENGŐ, EGY HÓRA 4 PENGŐ, EGYES SZÁM ÁRA HÉTKÖZ­NAP 16 FILL., VASÁRNAP 32 FILL. AUSZTRIÁBAN HÉTKÖZNAP 30 GARAS, VASÁRNAP 40 GARAS MEGJELENIK HÉTFŐ KIVÉTELÉVEL MINDEN NAP FELELŐS SZERKESZTŐI MILOTAY ISTVÁN BUDAPEST, 1929 MÁRCIUS 1, PENTEK SZERKESZTŐSÉI BUDAPEST. VL ARADI-UTCA 10. TELEFONI AUTOMATA 252-30, 252-31. 252-40. KIADÓ. HIVATAL: BUDAPEST. V. KERÜLET. BANK. UTCA 7. TELEFON: AUTOMATA 294-31, 294-3Á LEVÉLCÍM: BUDAPEST 7 1. POSTAFIÓK 19 X. ÉVFOLYAM, 50. (2413.) SZÁM Y TrocRij Nem a szovjet száműzött je, sőt nem is a védtelen türelmű orosz nép taszí­totta ki magából, hanem az egész civili­zált társadalom, amelynek engesztelő­­desét és részvétét próbálja most sorsára irányítani, mikor véres, komor ár­nyéka felbukkan a közelmúlt gyászos időkből. Irtózattal tekintenek reá és valami elfojthatatlan borzadály rerneg­­t'eti meg az emberek szivét, amikor egyszerre megint felkisértelt emléke­zetükben, mint egy rémes látomás, mint egy misztikus lidércnyomás, mint egy szörnyű fantom. Soha nem látóit még dz emberiség ilyen nerói tébolyt, vagy ilyen nagystílű politikai gonosztevőt, aki ennyire vérben gázolta volna át ha­talmának évtizedét, mint Trockij-Kron­­stein Leó. A nagy keleti dgspoták, akiit lemészárolt, hekatombákra állították ha­talmuk piramisát, az elmebeteg római cézárok, akik véres komédiák és gla diáíori játékok mutatványaiban ragyog­hatták meg kerge agyrémeiket, forra­dalmi terroristák, akik csepegtek a vér tői, akik emberfejekkel labdáztak és állami intézményt alkottak a nyaktiló­­ból, a népvándorláskorabeli barbár királvok, akik mögött koponyacson­­tokből hányt halmok őrzik a történelem emlékét, nem ontottak aki ennyi ártat Fan vért és nem használták a politikai ipauhüvészét anyaga gyanánt annyira az emberi bőrt, mint a kannibalizmus népbiztosa. Vért szagolt — és nem re­megett. Vért kóstolt — és nem iszonvo doth Vért öntött^- s eitölfogva szoniju hozta azt s ettölfogva ez lett nála az egyetlen politika formálóVszköz, afrfely Ível zilált, profétikus, -bel^g Jíépzelete megteremteni remélte az tfFlommu­­nista eszményt, vagy talán a sziriai zsarnokok komor államát. Millió és mii Hó orosz parasztot, intelligenst és munkást hurcolt a mészárszékre egy őrült rögeszme nevében, vagy talán egy előttünk ’soha meg nem érthető gyiilöll­­ség lébolyában, amely egycsapósra akarta leszelni a keresztény és árja kultureszmény fejét. Nincs az a dogma, vagy az a szenvedély, amely ennyi ál dozatot követelheine • a maga létéért, vagy vélt igazságáért. És őt is csak ak­kor értheted meg talán, ha számításba veszed elnyomott őseinek tetemrehi-ó bosszúját, a megtorlásnak azt a zord törzsi ösztönét, amely igy fizeti vissza kamatostul kétezer esztendő ahasverusi bolyongásainak és schylocki lealjasodo­­sának szenvedéseit. Az alacsonyabb em­berfajtának egy kiszámíthatatlan kon­junktúra egyszerre csak a kezére adta az emberekkel és a dolgokkal való ren delkezés hatalmát, talán csak azért, hogy megmutassa: ime a hatalomhoz a lázadó ösztön felkunkorodása még nem jogcím és nem tehetség, és az emberiség tanulja meg a saját kárán, hogy vájjon hivatottak é az uralomra olyan fajták és olyan emberpéldányok, akiket nem igazságtalanság Ítélt szolgaságra és ala­­csonyságra, hanem tulajdon lelki és szellemi erőiknek végtelen gyarlósága és hitványsága, leginkább pedig az az erkölcsi diszharmónia, amely élősdi lé­tüknek időtlen-időkig való törvénye marad, ha egyébként sikerült is ma­gukra hazudni a fehér civilizáció tehni­­kai formaságait és külsőségeit. Nincs borzasztóbb, mintha a született rab­szolga fellázad és ha véletlenül elnyeri az istenek legfinomabb és legkényesebb ajándékát: a hatalmat Nem lehet bor­zalmas következménvek felidézése nél­kül megtörni a fajok és az egyének k*zt uralkodó hierarhia törvényét. Az az egyenlőség, amely azzal teszi egy szín­vonalra az embereket, hogy a nemeseb­bek és a különbek fejét levágja, volta­képp a legszörnyübb egyenlőtlenség és igazságtalanság uralmát honosítja meg. Megy, bolyong a száműzött. Nincs föld, amely befogadná és nincs nép, amely vendégbarátságával tisztelné meg a szerencsétlent. Mindenütt az irtózat reflexe mozdul meg s a legliberálisabb és leghumánusabb társadalmak is be­csukják előtte az együttérzésnek és a részvétnek kapuit. Pedig a nagy Gale­­otto, a világsajtó, amely mélyen a bű­nök és szörnyűségek tudatmezeje alatt legalább a hallgatás szolidaritásával viszonozza a vérsejtek titkos együttér­zését, most olyan némaságot teremtett e véres fantom körül, ami már megtisz­teltetés számba megy az ő részére, el­hallgatván azt a múltat, amelyből ez a kisértet visszatántorgott. Micsoda zene­bona volna itt, ha egy reakció, ha egy nemzeti, vagy egy konzervatív vissza­hatás túlkapásait, vagy tébolyodott módszereit képviselné egy ilyen emi­gráns, aki mögött ott úszik tetteinek árnyéba. Ez a hallgatás már szinte az amnesztiára, vagy legalább is az emberi feledésre való előkészítést szolgálja. Képzeljék el, mi lenne ebben a sajtó ban, ha ma egy ellenforradalmi zsar­nok koldulná magának a vöröskeresztes Védelmet az idegen or-sápokban, vagy hirtelen megjelenne Trepoff figuíajt. hogy az emberi humanizmus alamizs­nájáért csengjen. Szegény Vilmos csá­szár még ma is üldözötten és kiközösi­­letten imboíyog. a doorni kastély park­jában, oda internálva, láncraverten, mint egy dühöngő véreb, megtagadva és kiátkozva ugyanazon emberiességi ér­zések által, amelyek most Trockij- Bronstein Leó érdekében a hallgatás és a felejtetés néma szolidaritásával druk­kolnak. Az emberi lélekben azonban vannak olyan mélyhangzatu hurok, amelyeket nem lehet elhallgattatni. Az idegeknek különb emlékezőtehetsége van. mint az agyvelőnek. A lelkiismeret még akkor is emlékezik, amikor az ér­zések már kihűlnek. Ez az emberi lelki­ismeret megkönnyebbülten látja a bűn vergődését és bünhődését és a gonosz ság kietlen bolyongását az emberlakta földek térségein. Ha a szovjet országai­ban nem lelt menedéket, hát akkor mit remélhet az idegen társadalmaktól, ímelyek ma is összerezzenek neve em­­itésére és amelyek benne látták meg­­estesitve az antikrisztus csodáját. Hol írezheti magát biztonságban, ha már ízok is megsokalták nevének és emlé­kének terhét, akik munkatársai voltak i akik talán csak ugv léphetnek egy uj •ilágba, ha nem érzik maguk között öbbé a szovjet hóhérát, az.ultrák pró­­étáját s a cséka fejedelmét. Az emberi riózat és önnön társtalansága, az a hit, mgy átkozottá válik az a föld, amelyre i lábát teszi, hogy életének hátralevő veit a visszajáró szellemeknek, a szo­­ongatásoknak és félelmi képzeteknek ecsillapithatatlan hágymázában fogja ■ltölteni, ez az ő legigazibb és legmél­­óbb bünhődése. Az emigránsi útlevél enkit sem fog megtéveszteni, sem pe­­lig a világ nyilvánosságát kormánvozó énvezők hallgatásának szolidaritása, dikor hatalmon volt, lemondott az em­­>eri méltóság rangjáról, amelyet a zámüzetésben sem szerezhet vissza öbbé. ő maradt a Titkos Jelenések könyvének szörnyetege, az emberből ^vetkőzött állat, a bestia, kinek romok s véres hekatombák jelezték jövetelét s kísérik távozásának lépteit. Lázas védekezés a kisebbségi jogok ellen a kis- és nagyántánt sajtójában Minél jobban közeledik a népszövetségi tanács ülésezése, annál inkább izgatja a ki­sebbségi kérdés az egész világ sajtóját. A kis­­ántánt lapjai mintegy adott jelre igyekeznek diszkreditálni az egész kisebbségi problémát, letagadják a sérelmeket és államellencsséggel vádolják kisebbségeiket. A francia sajtó, ter­mészetesen, teljes erővel támogatja őket ebben a hadakozásban. A Petit Journal, pél­dául, újra nyíltan hirdeti, hogy a győztes hatalmak nem azért kötötték a kisebbségeket védő szerződéseket és nem azért igyekeztek a kisebbségeknek az utódállamokhoz való vi­szonyán könnyíteni, hogy ezáltal az irreden­tizmus tűzhelyének vessék meg alapját, ha­nem ellenkezőleg, biztosítani akarták a ki­sebbségeknek az őket magukbafoglaló nem­zetekbe való lassú és fokozatos asszimiláló­­dását. Páris tehát nem tud más megoldást élképp zelni, mint hogy vagy irredentizmus folyik a nemzeti kisebbségek közt, mint ahogy erre irányult az egész nemzetiségi politika a há­­ború előtt, vagy pedig beolvadnak a nemze­­tiségek a többségbe. Hogy ez a többség Cseh­­országban és Délszláviában számbeli kisebb­­séget jelent, az eszébe sem jut a francia állambölcseknek. A Petit Párisién vezércikke korainak tartja a kisebbségi kérdés fölvetését a népszövetség elé, mig a rajnai kiürítés és a jóvátétel ügyét teljesen el nem intézték. Azután történelmi visszapillantásokat vet a nemzetiségek há­­boruelötti helyzetére s ismétli a rosszhiszemű közhelyeket, hogy a világháború felszabadító­­harc volt a kisebbségek érdekében. Azután igy folytatja: StatlsztikahaiBlsItás A kisebbségi kérdés a békeszerződések kö­vetkeztében kétféle megoldást nyert: 1. Olyan országokban’ ahol a népesség nagyon keve­redett volt és lehofetíer volt tisztán nemzeti államokat létrehozni, ott tnegtcitént, hogy á kisebbségek bennmaradtak az uj államok ke­retében, igy például Erdélyben, ahol a 80 százaléknyi román lakosság között 20 száza­lék magyar és német kisebbség maradt. Ugyanígy volt Felsősziléziában. 2. Megtör­tént, hogy bizonyos politikai és gazdasági szempontok domináltak, aminek következté­ben tisztán kisebbségek által lakott területe­ket csatoltak más államhoz. így történt Olasz­országgal is, ahol lehetetlen volt elkerülni, hogy ne a Brenner vonala legyen a határ. így azután Olaszország mintegy 250.000 németet és Isztriában mintegy félmillió szlovént foglal magában. Ugyanez volt a helyzet, amikor Csehország számára a Dunához szabad utat engedtek és Belgrádot bizonyos védelmi te­rületlel akarták megvédeni az esetleges táma­dásokkal szemben. Ezekben az esetekben is a cseh, valamint a délszláv államhoz csatolt terület lakosságának többsége magyar volt. Természetesen arról nem lehetett szó, hogy a faji, nyelvi vagy vallási kisebbségek szá­mára teljes önkormányzati jogot adjanak, de a békekonferenciákon mégis foglalkoztak ve­lük és rábízták a népszövetségre, hogy a ki­sebbségek jogát biztosítsa. Az ilyen történelmi bölcseséggel bajos vi­­:ába szállani. Aki behunyja szemét és be­­tugja fülét az igazság fénye és hangja előtt, innak hiába magyarázunk. Azt a megjegy­zést azonban nem hallgathatjuk el, hogy a cisántánt államaiba szakított magyarság nindenült boldogan vállalna annyi jogot, ímenngi az illető országok fajrokon népének >olt Magyarországon a háború előtt, s ami­­)ől fel kellett őket „szabaditani“. Pedig lemmiféle összehasonlítási alap nincsen a láboru utáni és előtti kisebbségek kérdése cözt. A háború előtt ilyen kérdést nem is­­nertek, nemzetközi védelmi szerződések nem mltak, a kisebbségek felszabadítása nevé­­>en természetes országhatárokat nem tolo­­ra ílak össze-vissza és népeket nem szakitot­­ak szerte-szét. Azóta mindez megtörtént a lépe.k önrendelkezési jogának jelszavával, ellát meg kell adni a népeknek az önren­­lelkezési jogot, de legalább is saját népiséae Ára 1© fillér és kultúrája fentartásának és fejlesztésének jogát. A kisebbségi kérdés komoly problé­mája ma a kulturvilágnak, tehát komoly hozzászólást igényel és nem olyan gyereke hamisításokat, mint a Petit Párisién cikké­nek az az adata, hogy a Romániához csatolt Keletmagyarországon nyolcvan százalék a román lakosság száma és húsz százalék » magyar és német kisebbség együttvéve, azóta megtartott román népszámlálás i venhét százalék románt talált mine ezen a területen, hol van még ettől a nyolc-, van százalék! Az angol félhivatalos tévedései Egy londoni jelentés szerint az angol kfd­­ügyminisztéríum szócsöve a Times is hosszú cikkben foglalkozik a népszövetség várható viszályával. Abból indul ki, hogy „az uj Európa térképének megrajzolásakor elkerül­hetetlen volt, hogy az uj államok lényegesen megnövelt területébe ne foglaljanak be ide­gen lakosságot. Ez pedig súlyos felelősséget hárított a szövetséges hatalmakra, amelyek-: nelt gondoskodniok kellett arról, hogy az uj határokat ne lehessen háború utján megvál­toztatni. Ezért a szövetségeseket az óvatos­ság és az emberiesség kötelezte, hogy bizto­sítékot nyújtsanak arra, hogy ezek az idegen uralom alá jutott népek ne részesüljenek rossz bánásmódban, ne fosszák meg őket politikai jogaiklól és ne tegyék ki őket az erőszakos elnemzetietlenilésnek. A hatalmak nem vál­lalhatják a kockázatot azokért a veszélye­kért, amelyek olyan dolgokból származtak volna, hogy például a német nyelvet Szibériá­ban erőszakkal elnyomják hogy a rutén pa­rasztok és a magyar földesurak birtokát kár­pótlás nélkül elveszik." A Times szerint a ve­szély csakugyan fennállt, mert hiszen a há­ború előtt ilyesmit tettek a németek Pósen­­ben, a magyarok a Felvidéken, sőt a hábo* i ulán az olaszok a Dél-Tirolban.“ Nem érijük sehogy az angol f .alos érvelését. Mert ha elkerülhetett hogy az uj Európa térképének megr*- akor ne kerüljön az uj államokba id' sariakosság, miért kellett egyáltalában ' /képet raj­zolni? Ha az uj államokr’ óreláthalólag az volt a bajuk, ami a ri ék, miért nem maradtak meg a régiek pl még értjük a magyarok f xi

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék