Magyarság, 1929. március (10. évfolyam, 50-73. szám)

1929-03-01 / 50. szám

leni vádat. Milyen nyelvet nyomtak el, vagy kinek birtokát vették el kárpótlás nélkül a magyarok? Mielőtt ilyen vádat hangoztatna egy komoly világlap, talán győződnék meg előbb róla, hogy van e alapja hozzá. A továbbiakban a Times a kisebbségi egyezmény vezérelveit ismerteti, majd a ki­sebbségi panaszokkal követendő eljárást. Az utóbbi fejtegetésekből megtudjuk, hogy a népszövetséget meg akarták szabadítani az apró ügyektől, azért állapítottak meg olyan eljárási módot, mellyel a kisebbségi pana­szok nem kerülhetnek napirendre. Minden­esetre jellemző, hogy Közép-Európa negy­venmillió főnyi nemzeti kisebbségeinek élet­halál kérdése az angol félhivatalosnak csak apró ügy. Megtudjuk, hogy annyi haszna volt a nagyhatalmak ellenőrzésének, hogy „az érdekelt államok nem mertek nyíltan olyan törvényeket hozni, amelyek kizárták volna a kisebbségeket a parlamentből, vagy ame­lyek a hivatalos nyelvet tetté­k volna kizáró­lag kötelezővé a bíróságok előtt. így előállott volna például az a helyzet, hogy a románul nem tudó romániai magyarokat megfosztot­ták volna a törvény oltalmától.“ Megint nem­ tudjuk, honnan vette a Times értesüléseit, mert hiszen Romániában és Délszláviában is kizárólag a hivatalos nyelvet lehet használni a bíróságok és egyéb hivatalok előtt. A dél­szláv államban csakugyan kizárták évekig a magyarokat a parlamentből s amikor bevo­nulhatott, akkor a parlamentet szüntették meg. Maga a Times is beismeri különben hogy az alantasabb hivatalnokok nemzeti vagy vallási előítéletektől befolyásolva, a tör­vényeket nem hajtják végre. Végezetül megtudjuk, hogy miért nem akarnak a nagyhatalmak beavatkozni a ki­sebbségi sérelmeikbe. Féltik népszerűségüket és befolyásukat. A Times ezt óvatosan a kö­vetkezőkben formulázza meg: — Ha a tanácstagok szigorúan vennék ebbeli kötelességüket, akkor állandóan figye­lemmel kellene kísérniök a kisebbségi jogok minden megsértését az összes konkrét ese­­tekben. Az ilyen dolgok természetesen a ta­nácstagok kormányait és külföldi képvisele­teit a kisebbségi panaszok célpontjává tette­k. Az angol kormány például teljesen el­­itta volna befolyását Varsóban, ha a­zországi németek, ukránok és zsidók a­z­ angol követséget tekintenék panaszaik csalomásának. , vA* Szurda -ta: Lendvay István 1. Szurda nem volt még csak tekintetes úr sem, mégis nagy úr volt a maga ide­jében. Méltóságára nézve ugyanis csak kutya volt, sárgáslám­a, görbelábú tacskókutya. De meg volt neki az a sze­rencséje, hogy már szinte kölyök korá­ban egy kedves, jóságos, kövér kanonok házába került Nagyváradon, az akkori szép, úri Nagyváradon. Ott bizony a régi-régi bolthajtásos, vadszőlővel futta­tott kanonoki házban nagyon jól ment a sora. Kényeztette a fehéredőhajú, pápa­szemes házvezetőnő is, a kanonok úr villásbajszú, zsinóros kocsisa is, de meg maga a kanonok úr is. Hiszen meg­érdemelte Szurda, mert ugyancsak ked­ves, helyes kis tacskókutya volt és okos, értelmes is hozzá. Megvallották ezt róla a jó kanonok úr vendégei is, akiknek nem győzte a házigazda illatos kék pipaszó mellől elősorolni Szurda viselt dolgait, amelyek mind nagy értelmes­­ségéről tanúskodtak. Lassankint bejára­tos lett Szurda a kanonok úr dolgozó­­szobájába is, annyira megszokta a nagy­ságos úr a kedvenc kutyáját. Olykor ugyan hosszabb ideig távol kellett ma­radnia a dolgozószoba heverőjétől, ilyenkor aztán mindig szép, kedves és okos kis tacskókölyköket ajándékozott gazdája azoknak a vendégeinek, akik az ilyenfajta ajándékra számot tartot­tak. Szóval hát nagyon kényelmes, úri sora volt Szurdának, csak egy hiányzott neki: az, hogy nagyon ritkán került ki ér­­epárjával meg megmaradt gyerme­­ei a szabad mezőre, az erdőbe, pe­ Szurda — nem hiába erdészlakban vtotta meg a napvilágot — nagyon dőlt az ilyen kirándulásokra, szer aztán ez a vágyódást is tel­jesült. Miért, miért nem, egy napon föl­­tették kocsira, de nem a kanonok úr, hanem egy magas, sovány, puskás ide­gen mellé, és Szurda akkorát kocsiká­­zott, amekkorát még soha életében. Ha­talmas szálfaerdők, tágas búzaföldek, meredek, sziklás hegyek váltakoztak kö­rülötte, mindenféle piszkos, füstös, zsupviskós falvakon haladtak át, még piszkosabb oláhok között, mígnem a magas, sovány, puskás idegen házánál leszálltak. Szurda nyomban megszima­tolta, hogy ez is erdészlak és nagy lett az ő öröme. Mert hiába, ha még olyan szép és kényelmes volt is az élet a régi, bolthajtásos, vadszőlőfutotta papi ház­ban, az ő igazi világa mégis csak itt volt, az erdészlakban. Tágas istállóban jelöl­ték ki a szállását, ahol hamarosan össze­ismerkedett négy-öt kutyacimborájá­val, kezdve az öreg vizslán, a Ripon és végezve két fiatal tacskókutyán. Jó sej­telmei aztán mind megvalósultak: sűrű, nagy erdők szegélyezték az erdészlakot és Szurda másnaptól fogva mindennap kedvére barangolhatott erdőn-mez­őn, hol a gazdájával, a magas, sovány er­désszel, hol vállalkozó cimboráival. Akadt az erdőkön borz elég és szurda be-leszállhatott a sötét, fortélyos borz­­lyukak rejtelmes világába, ahonnan egyszer-másszor sikerült ádáz tusakodá­sok után a föld fölé, puskacső -­lé szorí­­tatiak borz­őkérmét, egyszer-másszor pedig megszabdalt orral, kudarcosait, lihegve, de mégis a harc, az izgalom elégtételével menekültek ők maguk, Szurda és társai. Hiába igyekeztek oly­kor a gazda parancsára otthonfogni őket a cselédek, — az első adandó alkalom­mal elillantak hazulról s hiába volt intő példa számukra az egyik cimbora, ame­lyik csaknem az életével fizetett meg azért, hogy egyéb zsákmány hijján a búzatáblák védelme kedvéért szk­ihnin­nel megétetett verebekből pecsenyézett. Nagyon vidám, kalandos, szép élete volt az erdészlak világában Szurdának. Igaz, hogy a kor kezdte megvenni rajta adóját: öregedett és öregedvén, eln­ehe­zült nagyon és végül meg is sikerült egé­szen. Nemhiába azért nevezték el oláh szóval Szurdának, mert már születési­től fogva gyöngébben hallott a kelleté­nél. De hát azért csak együtt bitangolt a többivel, amíg tehette. Amilyen jó, egyszerű pára volt: mikor ő maga már nem nagyon vitézkedhetett, örült a töb­biek elevenségének és valahányszor ha­­zajöttek, örvendezve, csapkodó nagy ét­tekkel, elébük sántikált, meg-megnyalo­­gatta őket és nagy gyönyörűséggel szag­lászta rajtuk kalandjaik erdei zamatait M ennél nehézkesebb lett azonban, annál okosabbá, helyesebben szólva: tudósabbá vált. Egyre többet tanyázott ugyanis gazdája és vendégei közül, vagy figyelte a cselédség jövését-menését. Ta­pasztalt, nagyon sokat tapasztalt ilyen­kor Szurda kutya. Csak egy volt a kár: az, hogy szomorú süketsége miatt, amely eléggé fájt neki elgondolkozó pillanatai­ban, nem hallhatta meg, mi történik odakünn abban az óriási nagy világban, amely messze, igen messze van az er­dészlaktól és mi minden készül az er­dészlak táján is, Bihar vármegyének a délkeleti szögletében. Mikorra megtudta, akkor már nem volt ideje megérteni, de a­kkor már késő is volt szegény Szurdá­nak mindörökre. Végzett vele nagy el­lensége, akiről műveletlenségében nem is tudott: a világtörténelem. 2. Akkor ugyanis az Úr 1918. esztende­jének őszét írták. Azon az őszön pedig vége lett annak a nagy háborúnak, amelyben a világ minden népei közül a magyar verekedett a legvitézebbül. Mi­kor aztán a nagy háborúnak vége lett, ezzel a magyar néppel bántak el a leg­hitványabbul. Odafönn Budapesten ugyanis gazdátlan lett az ország és bi­tang emberek odadobták a szép ezer­­esztendős országot csehnek, oláhnak, szerbnek, zsidónak, darabolják, ahogyan nekik tetszik. A magyar katonák nem voltak itthon az országban, mikor pedig megjöttek, már nem volt sem fegyverük, sem becsületük, sem hazájuk. Az lett itt nagy úr, aki akart, ha sohse volt is az. Nagy urak lettek hát Szurda falujá­nak az oláhjai is. Abban a faluban az egy erdész volt csak magyar, a kéthetes fiatalasszony feleségével meg a hetvenöt­esztendős édesapjával. A többi csupa oláh, meg egy família zsidó. Bizony ezek az oláhok is piszkosak és gonoszak vol­tak, mint a többiek. Dolgozni nem sze­rettek. Akit katonának hívtak be közü­lök akkor, amikor a magyarok csaknem mind elmentek és dalolva mentek, az akkora sírást, fejveszékelést csapott a pereputtyával együtt, mintha a világ rájadőlt volna. Aki itthon maradt, jó­részt csak abban törte a fejét, hogyan lopja meg a püspök erdejét A magyar püspökét. Ha már lopni nem tudott be­lőle, hát üszköt vetett rá: hadd égjen. El is hamvasztottak sok drága, szép erdő. De volt olyan is, aki megelégedett azzal, hogy baltával körülhasogatta a fák tö­vét: hadd száradjanak el. Nem kellett nekik, nem szorultak rá, nem is vitték el, csak boldogabbak voltak, ha pusztít­hattak Isten szépséges világában. Ame­lyik meg haza tudott szökni a háború­ból puskástól, az a vadakat pusztította ész nélkül Amellett a papjuk, a tanító­juk azzal bujt­ogatta őket, hogy ezek a gonosz magyarok ellopták előlük a föl­det, mert ez mind nekik járna, a hon­foglaló oláh vitézek unokáinak és hogy majd egyszer eljön Bucuresciből a hős oláh király, meghozza nekik a szabad­ságot, aztán végük lesz a magyaroknak, kezdve az erdészen, aki nem akadja Herrmann Miksa kereskedelmi miniszter állást foglalt a komphajó tervével szemben Az utóbbi esztendők egyik legérdekesebb terve, amelyről közgazdasági körökben so­kat beszéltek és vitatkoztak, a „komp­hajók“ gondolata. A komphajók tervét Konek Alfréd nyugalmazott ellentengernagy vetette fel és szerinte ez az új technikai al­kotás alkalmas lesz arra, hogy forradalmi módon átalakítsa a magyar közgazdasági életet. Annyira olcsóvá teszi majd a komp­hajó — a tervező szerint — a magyar ter­mények kivitelét és a nyersanyag behoza­talát, hogy ezzel Magyarország egyszerre versenyképes lesz Európa valamennyi álla­mával szemben. A komphajó tervének­ lényege az, hogy különleges típusú, laposfenekű dunai hajó­kat akar a tervező építtetni, amelyek Buda­pesten vennék fel a külföldre irányított magyar termékeket. A komphajót azután az alsó Dunán, ott, ahol a Duna már mély­­járású tengeri hajók részére is hajózható, ugyancsak különleges szerkezetű komp­­anyahajó várná, amely a laposfenekű, áru­val megrakott komphajót a tervező által ki­­gondolt eljárás segítségével hátára venné és rakományostól szállítaná a komphajót azon tengeri kikötő felé, ahol a magyar áru piacra találhatna. Konek Alfréd szerint az a körülmény, hogy a laposfenekű komp­hajó és a vele egyidejűleg készített anya­hajó összeműködése feleslegessé teszi a ki­sebb hajóról a nagyobb tengeri hajóra való átrakodást, olyan idő- és munkaerő-megta­­karítást jelentene, ami által a magyar áruk­nak a vízi uton való szállítása jelentékenyen olcsóbbá válnék és így a magyar liszt, a magyar bor és az egyéb termékek megsza­badulnának attól a költségtöbblettől, ami eddig a magyar kivitelt annyira súlyosan terhelte. Konek Alfréd elsősorban arra gon­dolt, hogy a komphajó segítségével Egyip­tommal, Alexandrával lépünk majd belsőbb gazdasági viszonylatba, a magyar hajók ra­kománya konkurrálni fog az angol és ame­rikai hajókkal és vissza különféle értékes tengerentúli nyersanyagot hoz majd a komphajó magával Magyarországba, első­sorban gyapotot, ami Budapestet Kelet­­európa gyapotközpontjává fogja tenni. Konek Alfréd tervének igen előkelő ténye­zők helyeslését is meg tudta nyerni és bár gazdasági körökben súlyos aggodalmak me­rültek fel a drága építkezésű komphajók rentabilitását illetőleg mégis legutóbb már a kormány is behatóan tanulmányozni kezdte ennek a tervnek a részleteit. A miniszter­­tanács úgy határozott, hogy a komphajók technikai és kereskedelmi szempontból való felülvizsgálásával, mint illetékes minisztert, Herrmann Miksa kereskedelmi minisztert bízza meg és a kereskedelmi miniszter kü­lönféle szakemberek bevonásával hozzá is látott a komphajó technikai és gazdasági fe­lülvizsgálásához. Ez a beható és nagyon lelki­ismeretes vizsgálat, úgy látszik, a komphajóra nézve kedvezőtlenül ütött ki. Amint értesü­lünk, Herrmann Miksa kereskedelmi minisz­ter azt a szakszerűen, nagyon gondosan meg­indokolt jelentést terjesztette minisztertársai elé, hogy a komphajó eszméjét nem tartja keresztülvihetőnek, a különleges stílusú anya­hajók és laposfenekű hajók építkezése tenger­pénzt emésztene fel, amit az átrakodásnál el­­ért esetleges időnyereségből fedezni nem le­hetne, ezért tehát ő azt ajánlja, hogy a kor­mány a kért állami támogatást ennek a vál­lalkozásnak ne adja meg, inkább egyes adriai tengerhajózási vállalatoknak adott szubven­cióval igyekezzék a kormány a magyar ten­geri forgalmat erősíteni. Herrmann Miksa szakvéleménye minden­esetre komoly akadályt jelent a komphajó tervezőinek és barátainak útjába, akik azon­ban a helyzettel ismerősek, biztosra veszik, hogy Konek Alfréd és a gondolat többi támo­gatói ezt az érdekes tervet nem ejtik végleg el és igyekeznek majd Herrmann Miksát fel­fogásának megváltoztatására bírni. A komp­­hajó tehát rövidesen valószínűleg mégis csak megjelenik a Dunán, hogy anyahajója keb­lén megjárja majd Port-Saidot és Alexandriát. Kávéházban, vendég­­lőben vasúton kérje a gc 1929 március 1, péntek) Enyhül a járvány Az influenzamegbetegedések száma nap­­ról-napra csökken és a tisztifőorvosi hivatal véleménye szerint ezt a következetes és tar­tós javulást most már állandónak lehet tekin­teni és a járvány rövides lezajlását lehet re­mélni. A tisztifőorvos csütörtöki jelentése így hangzik: Február 27-én a székesfőváros terü­letéről 37 és a vidékről 4 beteget vettek föl influenza miatt a Szent László-közkórházba. Ezek közül tüdőgyulladása van 16-nak. A kórházban ezidőszerint 602 influenza miatt fölvett beteget ápolnak. Elhaltak a kórház­ban tegnap összesen 4-en, három budapesti, egy vidéki. A kerületi tisztiorvosok jelentése szerint a lakáson ápolt influenzás betegek kö­zül a tegnapi napon ugyancsak 4-en haltak el (71, 70 éves és 6 hónaposok). Újabb adatok az influenza külföldi pusztításairól A Központi Statisztikai Hivatal közli: Csehszlovákiában a járvány nem volt sú­lyos lefolyású Az utolsó heti jelentés 4S1 megbetegedésről és 14 halálesetről számol be, míg a rosszabb hetekben 4000-en betegedtek meg. Németalföld jelentése szerint Amszterdam­ban egy hét alatt 23 influenza-halálozás for­dult elő Egyes angol városokban február közepén olyan magas volt a halálozási arányszám, aminőt 1919 óta 1922 január kivételével még sohasem jegyeztek. Február közepétől azon­ban alábbhagyott a járvány pusztítása. Németország 49 városában a múlt év vége óta a járvány kulminálásáig hetenként influen­zában elhaltak: 1928 december 30-tól 1929 január 5-ig 220, 1929 január 6-tól 12-ig 321, 1929 január 13-tól 19-ig 397, 1929 január 20-tól 26-ig 498, 1929 január 27-től február 2-ig 532. Az újabb heti adatok itt is javulásról számolnak be. Kopenhágában hetenként 4—6000 volt a megbetegedések száma (s nem a haláleseteké, mint az előző jelentés tévesen közölte). Száz fioldát vettek el egy felvidéki községtől, mert a magyar partra szavazott Prágából jelentik. Az ungvári járási kép­­viselőtestület alakulóülésén Czibor Sándor magyar nemzeti párti képviselőtestületi tag terjedelmes nyilatkozatot olvasott fel, amely­ben tiltakozott az ellen, hogy a szakértők közé a kormány egy magyart sem nevezett ki; ez az eljárás törvényellenes. A magyar nemzeti pártot sem vették figyelembe a ki­nevezéseknél, holott ez egyik legtekintélye­sebb pártja a köztársaságnak. Czibor Sándor ezután Nagygejőc község súlyos sérelme ellen tiltakozott.

Next