Magyarság, 1929. április (10. évfolyam, 74-97. szám)

1929-04-03 / 74. szám

/# wiCTSBSK­: 1929 április 3. szerda gazdasági integritás is meg fog való­sulni? Minekünk nem kell tartanunk se a jóvátételi kérdés rendezésétől, se világ­banktól. Csak egytől: attól, hogy az önnönm­agunkba vetett bizalmat és ki­tartást el ne veszítsük. A szerb diktatúra megszüntette a politikai államtitkári állásokat Belgrádi tudósítónk jelenti: A király va­sárnap délután aláírta a legfelsőbb állami igazgatásról szóló törvényt, mely mint javas­lat, szintén nem került a legfelsőbb törvény­hozó tanács elé. Az új törvény felhatalma­zást ad a miniszterelnöknek olyan rendele­tek kibocsátására, amelyek az egyes minisz­tériumok ügyosztályainak számát és hatás­körét megválogathatják. A reszortminiszte­rek viszont rendeletileg állapíthatják meg saját minisztériumuk tisztviselőinek létszá­mát. Az új törvény szerint a király rendele­tileg szüntethet meg egyes minisztériumokat, vagy szervezhet át. Megszünteti a törvény a miniszteri felelősséget az országgal szemben s csak a király helyeztetheti vád alá akár­melyik minisztert. Ilyen esetben a király ál­lítja össze a külön állami bíróságot, mely­nek elnöke a belgrádi semmitőszék minden­kori elnöke,­ tagjai pedig három semmitő­­széki bíró és három államtanácsos. Négy minisztériumot (vallás-, egészség-, agrár­­reform- és postaügy) megszüntetett az új törvény, maradt tehát tizenkét minisztérium. Megszüntette a törvény az államtitkári állá­sokat is és helyükre „prvi don Kocsnik“-o­n (első segédminiszterek) kerülnek, akiknek állása nem függ a miniszterváltozástól. Szó­val, adminisztratív­ államtitkárok lesznek. Megszűnnek az egyes minisztériumok sajtó­irodái és központi sajtóiroda lesz a minisz­terelnökségen, mely belföldre és külföldre egyaránt dolgozik. Az állami statisztikai hi­vatalt is a szociálpolitikai minisztériumból áthelyezik a miniszterelnökségre. A törvény a hivatalos közlöny április 2-iki számában jelent meg és azonnal hatályba lépett. Az új közigazgatási törvény alapján az egyes minisztériumokban a legközelebbi na­pokban jelentékeny létszámcsökkentést hajta­nak végre. A külügyminisztériumban máris megkezdődött a redukció. A mai nap folya­mán 32 külügyi főtisztviselőt nyugdíjaztak, többek közt Tadics angolai követet, Szimics vatikáni követet, a konstantinápolyi és a ró­mai főkonzult, valamint a kereskedelmi szer­ződések szakértőjét, Todorovics professzort, aki eddig minden esetben vezető tagja volt a külföldi államokkal tárgyaló kereskedelmi bi­zottságoknak. 4—5 szobás hallos lakást keresek azonnalra, összes mellékhelyiségekkel, úri helyen. (Telefon: 85—185.) Hodzsa megbuktatása miatt egységes tót front alakul ki a csehek ellen Benes lemondását már a csehek is követelik Úgy látszik, Benes nem sokáig pihenhe­tett a Hodzsa Milán felett aratott nagy győ­zelmének babérjain A panamavádak parit­tyakövével ugyan sikerült veszedelmes ve­­télytársát a miniszteri székből kibuktatva, leterítenie, azonban nem számolt azzal, hogy a szlovákoknak az utóbbi időben erősen fo­kozódott érzékenysége nem bírja meg a Tuka-ügyön felül még a szintén tót Hodzsa Milánnak brutális eltávolítását is a minisz­teri székből. De nem számolt Benes Hodzsá­­nak rendkívüli szívósságával és végtelenül ügyes macskatermészetével, amely minden esés után újra talpraugrik. Hodzsa, mint Cseh politikus és államférfia, ugyan szé­gyenletesen megbukott, de íme, mint szlo­vák nacionalista és autonomista, feltámadó­ban van. Az uralom magasságában elfeled­kezhetett arról, hogy mivel tartozik saját fajának és beleeshetett a cseh imperializ­musnak mézzel erősen megkent hálójába, de Benes boxütésétől földresujtva, egyszerre csak kezdi újra visszanyerni tót lelkiségét és kezdi felismerni a tót nép életérdekének éles szembenállását a mindent elnyelni akaró cseh falánksággal. Hodzsa kibuktatása az agrárpárti latokat közelebb hozta Hlinka néppártjához és a szemha­táron felbukkant — a csehek nagy rémületére — az egységes tót front kialaku­lásának lehetősége a csehek ellen. Jól érzik a csehek, hogy ez végzetes csapást jelentene a csehszlovák állam rozoga építményére. Az ijedősebbek máris, azt követelik, hogy Benes mondjon le a külügyminiszteri tárcáról és ezzel adjon elégtételt a megbántott tótság­­nak és tegye lehetővé Hodzsa visszatérését a cseh politika vizeire. Ezzel a kérdéssel ily irányban foglalkozik a Vecerni List-nél­, Stribrny lapjának legutóbbi száma. Ennek az igen érdekes, jellemző és nagy feltűnést keltő cikknek lényeges tartalmát a követke­zőkben ismertetjük: _ — Az agrárpárt, mint a legnagyobb párt — írja a Vecerni List — útjában van Benes* elnöki ambícióinak. Ezért minden eszközzel megindult ellene a harc. Elsőnek Hodzsát tették el láb alól. Túl magasra nőtt. A ma­gunk részéről sohsem azonosítottuk magun­kat Hodzsával. De mindig tiszteltük, mint a legtehetségesebb szlovákot, akinek a cseh államférfiak között is alig,akad komoly ve­télytársa. A hradzsin fiókák azonban azt a feladatot kapták, hogy Hodzsát „intézzék el“. Erre kapóra jött nekik Hodzsa beteg­sége. A súlyos beteg ellentálló ereje kicsiny. De amíg egyes politikusok ilyen félreállítása csak a csehek között játszódott le, addig en­nek az államra nem lehettek következmé­nyei. Rosszabb, ezerszer rosszabb a helyzet a szlovákokkal szemben. Tíz év alatt nem tudtuk megnyerni őket magunknak. Nem bíznak bennünk, csehekben. Nehezen visel­nek el bármily kicsiséget, amelyből azt kö­vetkeztethetik, habár ok nélkül is, hogy mi hegemóniát gyakorlunk velük szemben. Eb­ben a tekintetben túlérzékenyek. Hodzsa bu­kásában a szlovákok megsértésüket látják. Hlinka és általában mindenki, aki régebbre Hodzsát nem szív­­lelte, most vele szemben egyszerre elhallga­tott. Szlovenszkón valami történik. A beteg Hodzsa ugyan Tátraszéplakon üdül, de em­berei annál lázasabban dolgoznak helyette. Mellette dolgozik az idő és érdekében mű­ködik a csehek iránti bizalmatlanság. Ezeket a híreket még százszor cáfolni fogják és mé­gis igazak. Hodzsa úgynevezett gazdasági frontot szervez Prága ellen. A tervet a ludá­­kok jelentékeny része is magáévá tette, Hod­zsa számít a Rázus vezetése alatt álló szlo­vák nemzetiekre, valamint­ Micsura híveire is. Egy erős szlovák blokk létesítéséről van szó, amely szemmel láthatólag Prága ellen orientálódna. Hodzsa bukásakor állítólag ezt mondotta: „Még visszajövök, de az „meg­lepetés“ lesz a számukra!“ — Habár megértjük Hodzsa sértődöttsé­gét — írja tovább a Vecerni List — nem tud­juk helyeselni azt a politikát, amely a két testv­érnép között­ kimélyítené a szakadékot. Mint őszinte csehszlovákok, harcolni fo­gunk Hodzsa újabb elgondolása elen. De igazságtalanok lennénk, ha nem nyúlnánk le a dolgok gyökeréig. Az állam ellen való merénylet az, amit az a kamarilla csinál, amely a kellemetlen embereknek, Benes úr vetélytársainak félreállításával a szlovákság egységes frontját, hívja ki könnyelműen ellenünk. Ebben az ügyben nem szabad hall­gatni. Minden esz­közzel meg kell akadályoz­nunk a testvérgyilkos harcot. Az államérdek mai parancsa az, hogy Benes Ede dr. vonul­jon vissza a közéletből. Nem volt óvatos, túl­feszítette a türelmesség húrját. Minden koc­­kára van vetve. Senki ne is próbálja Hodzsa bukását holmi feltételezett, vagy tényleges afférokkal magyarázni. A szlovákok szemé­ben ez nem mond semmit, sőt kölcsönösen jól ismerik egymást és jól tudják, hogy Hods­zsa dr., bár gyakran reprezentatív életet élt, de mégis szegény ember maradt, akinek semmi vagyona nincs. Viszont azt is jól tud­ják, hogy Benes Ede dr., volt kereskedelmi akadémiai tanár, ma többszörös milliomos s egyáltalában nem szocialista módra él. Belő­lünk nem a személyi előítélet beszél. Sőt el­­lenkezőleg — jegyzi meg maliciával Stribing lapja — nekünk jól megy a dolgunk, míg Benes uralmon van. De az állam érdekéről van szó. Meg kell hozni az áldozatot, hogy komolyabb következményeket megelőzzünk. Azokat az embereket, akik ezt az államot nem építették, akik tíz éven keresztül csak az államból éltek és azt dezorganizálták, rá kell kényszeríteni, hogy legalább az utolsó órában hozzál­ meg az ádozatot s bírják rá Benest, hogy szintén „áldozza fel magát“. A magyar—norvég telefon­forgalom ünnepélyes megnyitása A Magyarország és Norvégia közötti általá­nos telefonforgalom április 1-én megnyílott. Ebből az alkalomból N. S. S. Nickelsen, a norvég távíró és távbeszélő vezérigazgatója, április 2-án déli 1 órakor távbeszélőn felhívta Szalay Gábor bárót, a magyar királyi posta vezérigazgatóját és üdvözölte őt e két tá­voli ország közötti szóbeli közlekedés meg­nyílásával kapcsolatban. Nickelsen vezérigaz­gató hangsúlyozta, hogy bár két közbeeső nagy ország választja el Norvégiát Magyar­­országtól, mégis nagyon örvend ez új össze­kötő kapocs létrejöttének, mert Norvégiában Magyarországot — amely a legutóbbi oslói képzőművészeti kiállításon is oly gyönyörű képekkel szerepelt — igen nagyrabecsülik és szeretik. Ezenkívül üdvözletét küldte a magyar távbeszélő kitűnő személyzetének. Az üdvözlő szavakra válaszolva a magyar posta vezérigazgatója hangsúlyozta, hogy meggyőződése szerint az új összeköttetés Ma­gyarország és Norvégia között nemcsak a ke­reskedelmi és kulturális érintkezést fogja élénkíteni, hanem a két nép egymás iránt ér­zett kölcsönös rokonszenvét is fejleszteni és erősíteni fogja. A norvég távbeszélő személy­zetének üdvözlésével és Norvégia éltetésével fejeződött be a beszélgetés. Az új magyar—norvég forgalmat a Buda­­pest—Berlin közötti távbeszélő kábeláramkö­rök igénybevételével Berlin közvetítésével bo­nyolítják le. A fontosabb viszonylatokban a díjtételek a következők: Budapest—Osló 17.70 pengő, Budapest—Bergen 19.05 pengő, Budapest—Tromsö 20.40 pengő. Felesedének A Vadludak Irta: Mécs Alajos Egész éjjel hallotta ki gágogásukat, amint egymást biztatva húztak át a vá­roson. Az emberek néha megálltak s nyakukat merevítették az égnek. A pesti égnek, amely nem volt egyéb mint barna füstgomolyag. A reklám-reflek­torok világította ködfüggöny mögött vo­nult a pusztai csapat: — Gá-gá... .­ Látni nem látta őket senki, pedig néha mintha szárnyuk csattogását is le­hetett volna hallani. Ilyenkor a tempe­­ramentumosabb figyelők botjukat lö­vésre készen tartva, kettőzött éberséggel bámultak. Egy sportruhás hölgy tapsolt izgalmában: — Be jó volna közéjük durrantani! Barátaim, ott fenn a magasban, való­színűleg nem hallották e­­gyilkosszándék bejelentését. Talán csak az apró fény­pontokat látták átszüremleni a felhő­­gomolyagon. Talán hallották a villamo­sok csilingelését, autók jajgatását, de azt, hogy a túlvilágra szeretné őket küldeni egy bájos teremtés odalenn, — csupán azért, mert élnek — nem, azt nem hal­lották! Bizonyos vagyok, hogy ebben az esetben, amint az a vadon romlatlan fiaihoz illik, bátran és szemrebbenés nélkül leereszkedtek volna a körúti lámpák magasságáig, mondván: — Gá­gá! Tessék! Életünket és vérün­ket! Parancsoljon Nagysád, á, szóra se érdemes! ... De mondom, nem hallották. Minden figyelmüket, mint az éj leple alatt tá­madó harci pilóta, a tájékozódásra pa­zarolták. A jég burka alatt bujkáló Du­nát keresték. A Dunát kémlelték, amelyről azt az értesítést kapták, hogy itt a város környékén, még vannak be nem fagyott foltjai. Ezeket a jégtorla­szok közé ékelt kis tavakat kutatták. Én is a Duna felé tartottam s tudtam, hogy ott majd találkozom velük. Csakugyan, ott voltak Szent Gellérthegy aljánál, ahol a meleg források a didergő ősi folyam segítségére sietnek. A hídról jól lehetett látni, amint siklórepüléssel a nagyobb jégtáblákra ereszkedtek. Rend­beszedték tollruhájukat, kicsit topogtak, akárcsak az öreg nyugdíjazott miniszte­riális urak a Rudas nagymedencéje szélén, azután kéjesen beléptek a vízbe. Nem voltak egyedül. A vadkacsák ha­talmas csapata, neveletlen cigánypurdék módjára bukfencezett, sivalkodott az éjjeli ingyenfürdőben. Amikor a vad­ludak méltóságteljesen közéjük mentek, az éktelen fecsegést a tisztelet csendje, a szemtelen hancúrozást, a tartózkodó félelem váltotta fel. A szerteszét úszkáló kacsaság csapatba tömörült és tisztesség­teljesen a part felé húzódott. Onnan pis­logtak az újonnan érkezett hatalmas vendégekre. E vízházi társadalmi rendnek és tekin­télytiszteletnek kialakulását harmadma­­­gammal néztem a híd fekete ívéről. Két ismeretlen barátom csendes megjegyzés­sel kísérte a vadludak térhódítását és a kacsaság alázatot mímelő óvatoskodását. Ők nem arról beszéltek, hogy jó volna közéjük puffantani. Pedig puskalövés­­nyire tucatszámra keringtek, lubickoltak alattunk a fagyott Duna távolról jött ven­dégei. Az egyik beszélőárny amolyan kultikus ember lehetett. Báránybőr-teke volt rajta és lábain szeges bakancs ékte­lenkedett. Hóna alatt lapátot szoronga­tott. Ez a lapát valahogy úgy feküdt a jobbján, mint az előkelő vadászok kar­ján a vontcsövű angol puska. A lapát nyele a földnek irányult, boldogabbik fele pedig a hóna alatt kimeredt a leve­gőbe. Olyan volt, mint egy üres, kére­­gető koldustenyér. A másik árny, az nem volt kultikus. Vedlett, uniformát muta­tott. Régi zsakettnadrágban didergett, harcteret járt katonaköpenyből készült vagránja csődöt mondott a hideggel szemben. Keménykalapjának puha ka­rimáját a szemére húzta s úgy csodálko­zott a viziéleten. Tetszett neki nagyon az is amit látott, az is, amit hallott. A ku­btikus hol a lapátot igazgatta a hóna alatt, hol beszélt — Oroszországba is vótak vadludak. Ippeg ilyenek voltak, ippeg igy kurikol­tak. Ezek nem ismernek határt, odamen­nek, ahol kenyeret találnak. A szibériai liba nem veszi észre, hogy magyar jött közéjük. Egyforma a nyelvük, meg a tollak is. Lehet, hogy ezek itt la, meg éppen németek, a kacsák meg magya­rok ... Jönnek, elenni előlük azt a kis moszatot, meg miegymást, ami ilyen vízbe található. A bábomban is ippeg igy vót... Mi vótunk a kacsák ... A keménykalapos a fejével intett csak: — Úgy van. A lapátos magyar tovább filozofált — De hát tudja a fene. Lehet, hogy ezek a Hortobágyról jöttek, mert ott ilyenkor nagyon sürgölődnek. Akkor pedig magyarok ... A keménykalapos ezt is helybenhagyta. —­ Aszondják az állatnak nincs esze.­ Jó, nincsen. De minek volna rá szük­sége, ha anélkül is idetalál a nánási ha­tárból? Jön, jön, igényest, pont neki Pestnek. Ott is a Dunának. Annak is a fagyatlan székbre, ahol a víz tátong. A keménykalapos félbeszakítja. — Az állatnak ösztöne van, — meg­érzi ... A kubikus megdörzsöli a fülét, azután tovább lázong. — Bánom is én, hogy minek hitják az eszit, mégis jobb mint a mienk. Az em­ber okos, van gépje, vonatja, háza, apró­cselédje, jószágja s oszt amikor éhes még se tudja, hun lehet kenyeret ta­­nálni... Akármerre nézek, hiába né­­zek ... Nem tudom merre. Pedig a vo­nat elvinne még Kina­országba is. « Ezek nem néznek csak fölkászálódnak, oszt ahol leszállnak, ott a kenyér! ... Elhallgatott. Csendben nézték azt a másik boldog világot. A lapát azonban megint csúszni kezdett, meg kellett iga­zítani, így a szava is újból megeredt. — Az újságok azt írták, hogy nem le­het hómunkást kapni mer a pesti em­bernek nincsen cipője. Nekem van. La­pátot is hoztam nehogy az legyen a baj. Most meg hó nincs. No, de a keserves mindenit!... Újabb vadludak­ érkeztek, nagy öröm­mel vágtak le a többi közé. — Gá­ gá ... — hangzott mindenfelől az üdvözlés. A kubtikus föltolta báránysüvegét a homlokára. Nem folytatta a káromko­dást, kedvtelve hallgatta az alulról jövő zajt. — Jót jelent. Nagyon kajabálnak, ha­vat éreznek! !

Next