Magyarság, 1929. május (10. évfolyam, 98-120. szám)

1929-05-01 / 98. szám

ELŐFIZETÉSI ÁRAK* FÉLÉVRE 24 PENGŐ, NEGYEDÉVRE 12 PENGŐ, EGY HÓRA 4 PENGŐ, EGYES SZÁM ÁRA HÉTKÖZ­NAP 16 FELL., VASÁRNAP 32 FILL. AUSZTRIÁBAN HÉTKÖZNAP 30 GARAS, VASÁRNAP 40 GARAS MEGJELENIK HÉTFŐ KIVÉTELÉVEL MINDEN NAP BUDAPEST, 1929 MÁJUS 1, SZERDA FELELŐS SZERKESZTŐ: MILOTAY ISTVÁN SZERKESZTŐSÉG: BUDAPEST, VI, ARADI-UTCA le. TELEFONI AUTOMATA 252-30, 252-31, 252-40. KIADÓ­HIVATAL: BUDAPEST, V. KERÜLET, BANK­UTCA 7. TELEFON: AUTOMATA 294-31, 294-32. LEVÉLCÍM; BUDAPEST 741, POSTAFIÓK 19 X. ÉVFOLYAM, 98. (2461.) SZÁM Lillák Á niniszter ur tegnap bevallotta, bogy Lillafired a földmunkák és a melcgviz­­furás kísérletei nélkül, az államnak ed­dig tfob, mint hárommillió pengőjébe kerül. Egy másik miniszter olyan szék­haza épittetett magának, pontosabban: olya palotát restauráltatott át, amely­­neklépcsőházáról, mahagónival kira­kó! :sarnokairól, márványcsodáiról és renissance-izlésü interierjeiről legendá­­katbeszélnek, s ahol a raffináltan ki­­miéit iparművészeti fantázia szinte veenyre kelt a fényűzés leleményével esJŐkeziiségével. A harmadik miniszte­rin se akar elmaradni a kulturfölény éíkezési álmainak izgalmas sikereitől. Bitén építkezik és restaurál, hogy az is cs a luxus tékozlásai ragyogják lül azt az eredményes és magasztos rmányzati tevékenységet, amelynek ya alatt egy fülig eladósodott társu­lom roskadozik. Dehogyis van meg­ás, vagy percnyi pihenő az átalakítás, építkezés, a restauráció, egyszóval a vőhöz szóló gründolásnak ebben a mes bajtársi vetélkedésében. Talán ak a Fáraók, a római Caesarok, vagy Lajosok korszaka látta a monumenta­­lásra és az örökkévalóságra feszülő mberi törekvéseknek ezt a szilaj lobzp­­ását. A „derék“ kultuszminszter ur ürge képzelőereje megitlasulva a ger­­nán kultúra csodálatos erőfeszitéseitől, melyekkel az föléje magasodik a ver­­saillesi sorsnak, a kultprfölény újabb képzelődéseivel és terveivel megtermé­kenyülve tér haza kirándulásából. Meg­­ihlettc és elszéditette azoknak a kullur­­csodáknak látványa, amikhez képest a mi hat egyetemünk, halbiológiánk, két tucat főiskolánk és akadémiánk va­lóban jelentéktelen kis vakondok-turások csupán. El lehetünk készülve, hogv az alkotásokban és a reformokban kiáradó tevékenység, ez az isteni sietség, most újabb alapításokon töri a fejét,. min­den kollegáját és vetélylársát megelőzve azzal a balhatatlanságba ágaskodó igye­kezettel, hogy a kövek és az „objek-„ tumok“ maradandóságába mentse át önmagát és a konszolidáció dicső kor­szakát. Az ember elbámészkodik a neonacio­­nalista népjólétnek és a népjóléti kultur­­föléilynek szédületes építményein. Iste­nem, mennyi gyümölcsöző, alkotó kedv, milyen kimeríthetetlen teremtő erő, minő pazar fantázia kél itt nemes versenyre, hogy végre-valahára virágoskertté tegye Pannóniát, sőt függőkerteket varázsol­jon Széchenyi dicstelen parlagjára és lepipálja a világot népjóléttel és kultur­­fölénnrel. A derék Mayer János se hagyja magát háttérbe szorítani: „ha­tármenti“ erdőket vásárol potom nyolc­­százezer pengőért, honmentő célra való­színűleg, a visszavásárlás előjogával, és megingathatatlan geológiai fantáziával furat a bujdosó hévviz után, a föld közép­pontja felé, egy ádáz és konok tudós­vita harci dübörgése közepette. Az ő agrárillatu képzelete inkább a Windisch­graetz-féle erdők lombjainak zúgásából és a lillafüredi mélyforrás szökőkútjá­nak andalító csobogásából akarja hal­lani a történelmi elismerés zenéjét, mint ahogy a népjőlét és a kulturfölény az építkezés monumentumain keresztül só­várogja a maga halhatatlanságát. Valóban csodálatos a konszolidáció nagy szellemeinek ez a pihenőtlen len­dülete. A közvélemény talán nem is ma­radna adós az elismeréssel és a hálával, ha ráérne visszatekinteni azon a gö­­csörtös utón, amelyen a közterheket cipeli lehajtott vállakkal és roggyant térdekkel az ismeretlen és távoli végál­lomás felé. Sajnos, — ugylátszik — nincs ideje és kedve elgyönyörködni az állami vállalkozó kedv dőzsölésein. Min­den percben hátán érzi csattogni a törökfajta adóztatás szeges ostorait. Mindezen objektumok és restaurációk, mindezen Lillafüredek és halbiológiák, mindezen mélyfúrások és erdővásárlá­sok mögött egy mérhetetlen nemzeti nyomorúság ásít föl a mélyek mélyéből, ahova senkinek sincs bátorsága lefurni és megmérni azt a „geotermikus gra­dienst“, ami körül oly bősz vita folyik most a szaktudomány berkeiben és amely oly -vésztjósló hőfokot li/nat a politikus számára, tia egy kicsit leha­jolna ehhez a boldogtalan és elfagyott magyar földanyához. Mert mind e függőkertek és barokk lépcsőházak, objektumok és restaurációk, mind c fá­­talan határmenti erdők és Lillák alatt inogni kezd a föld szilárd kérge; valami belső vulkanizinus gőzei szállnak fel a mélységből és gomolyogják körül a ma­gyar Mediciek ragyogásait. Est modus in rebus — mondja a latin közmondás. A józanság és a mértéktartás miszté­riuma valóban a politika művészetéhez tartozik, aminek az ösztöne csalhatatla­nul megmondja, hogy a nyomorúság iszapjába és a korrupció futóhomokjára őrültség felhőkarcoló-képzeletek ábránd­jait építeni, hogy az Ínség és a szolga­ság leikéből nem szabad a luxus és a tékozlás durva ellentmondásaival kiszó­­litani a démoni, hogy a legvakmerőbb abszurdum kihívni a türelmet és a szen­vedést a pazarlásnak esztelen hóbortjai­val. Ismételjük: van a politikának egy nem is túlságosan eltanulhatatlan tör­vénye. Az, hogy az ember a fényűzés és a miiizlés költséges gesztusaival ne vágja arcul a gondot és a nyomort. Mert az emberi türelem sokszor valóban végtelennek látszik, de az emberi türe­lem a nyomorúságban mégsem kimerít­hetetlen. Vajmi gyakran megesik, hogy előbb széjjelpattan ennek a türelemnek az ijja, mintsem azok gondolják, akik ma-holnap nem látnak mást, mint szer­telen ambíciók tébolyodott lázálmait, s akiknek, ugv látszik, senkisc meri a sze­mébe mondani azt az igazságot, hogy ahol az Ízlés, a mértéktartás, a józanság és a szociális felelősségérzet véget ért, ott kezdődik a lelkek forradalmasítása. Egyébként, hogy is mondja a költő? „Bájoló lágy trillák Anda képzetek Kedv, remények, Lillák Isten vétetek.“ AZ ISMERETLEN ORSZÁG- TISZÁNTÚLI LEVELEK — ÍRJA MILOTAY ISTVÁN Debrecen, április vége I. A Tiszát már jó félórája magunk mö­gött hagytuk. Fölöttünk a hideg, mosoly­­íalan tavaszi ég, körülöttünk a hajdúsági tanyavilág végtelensége. A mezők még félénken, betegen zöldéinek, jó egy hó­nappal elmaradt a természet. A tavaszi madárvilág is agy hallgat és fázik, olyan csönd van, mintha minden madárszó be lenne zárva valahová a föld alá, amely sehogyse akar fölengedni. A fanyaházak fátlanul, árván dideregnek az ólmos ég alatt, elszórva a roppant síkságon, meg­­értheletlenül minden idegen szemlélő számára. Egyszer egy külföldi ur, aki­vel az Alföldön jártam, azt mondta ne­kem. a tanyavilág keletkezését és mére­teit hallva: — Soha ehhez foghatót nem láttam. Se a kirgiz nomádok, se a mongolok, se a nomadizáló arab törzsek, se a berberek Afrikában, a Szaharában nem élnek ilyen szétszórtan. Még azok is sátortele­pekbe tömörülnek. A magyarság bor­zasztó ä%sztjf ériig teilen, mgiszervezhptet­­len, Individ na li-1 nép lehel. ? IbV ebből a települési módból lelki hajlamaira és politikai sajátságaira következtetni le­het . .. Idézem barátomnak a francia urat és azon tűnődünk, hogy ki fog ezen valaha segíteni. Hogy lehet ezt a mellényt újra gombolni, az Alföldnek és az országnak ezt a legnagyobb problémáját megol­dani? Hány Széchenyi kellene ehhez? Barátom, aki elibénk fáradt a Tiszáig s aki nagy szakértője a tanyakérdésnek, azt mondja: Hátha még tudta volna az a francia ur, hogy az alföldi városok lakosságának 28 -48 százaléka a tanyá­kon él. Kecskemét lakosságából, például, 38.000 ember, tehát közel ötvenszázaíék. Szeged halárában közel 10.000 tanyaház van 40.000 lélekkel. A vásárhelyi halár­ban több mint 5000, Debrecen határában 50.000 ember él Így, a cívis város népes­ségének 48 százaléka. Böszörmény 28.000 lakosából, ahová most éppen igyekszünk, több mint 8000 lélek, tehát közel 30 százalék. Az egész Alföldön több mint egymillióra rug a tanyákon élő lakosság száma. Ha tudná az a francia ur, mit jelent ez az individuális életmód, hu­szonöt—harminc kilométernyire a város­tól, a piactól, a templomtól, az orvostól s a határokban elszórt iskoláktól is hat —nyolc kilométernyire és ha tudná, hogy az ország legmagyarabb népessé­gében, amely igy kint a természet ölén lakik, micsoda pusztítást visz véghez a tüdővész, hogy 12 és 20 év között a la­kosság 85 százaléka fertőzött ettől az epidémiától hogy a csecsemőhalandó­ság helyenként 55, sőt 60 százalékig föl­rúg és ha tudná, hogy a tanyarendszer következtében Hajdúban 20, Jásznagy­­kunszolnokban ugyanennyi, de a Duna- Tisza közén harminc—negyven százalék az analfabéták száma! De ehhez azt is tudnia kellene, hogy Vásárhely határá­ban az ezer kilométer törvényhatósági útból csak negyvennyolc kilométer van kiépítve, Debrecenben pedig 684 kilomé­terből csak 180 s ha tudná, hogy az egész Alföldön a községi utakból több mint 3000 kilométerből csak 276 kilo­méter nevezhető csinált útnak . .. Ezeken a kérdéseken vitázunk, mikor hirtelen meg kell állnunk, Egy;. kis baj van a kocsinkkal. Mialatt a hibát repa-i rálják, szembe jön velünk egy másik autó, az utasok ránk kiabálnak, szabol-: esi ismerősök ülnek benne. — Hová mentek? — kérdezik. — Megyünk fölfedezni az országot! — No hát gyertek hozzánk! Van hat* van—nyolcvan százalék fagykárunk. Azt fedezzétek fel. A minisztérium úgy sem akar tudni róla. ♦ Böszörményben két helyre is meg­­invitáltak bennünket. Elmegyünk a me­zőgazdasági munkások gyűlésére, akik mint nemzeti alapon álló szocialisták szervezkednek. Foltos ködmönök, had viselt csizmák, kirgizsapkák szoronga nak a nagy sivár teremben. Nagy állítat­tál hallgatják a szónokot, aki a kisem­ber nehéz helyzetét ecseteli. Nincs mun­kaalkalom, borzasztó sokat nélkülöztek a télen, kicsi a napszám, a gazdáknak is rosszul megy. ' ; — Nagyon elgyengültünk a nagy tél­ben. — mondja az egyik szervezett pol­gártárs, kiborotvált KossuUi-szakállaL ősiecc., avart — nagy- hatalmas bajusszal. Se a kormány, .se. a város nem törődik velünk. El fogunk pusztulni. A hadviselt gazdák körében, amelynek Csorba Antal dr. ügyvéd az elnöke, még talán nagyobb a nyugatlanság, még főj­­tottabb a hangulat, még türelmetlenebi* az elkeseredés. Pedig ilt Kálmár Ferenc vezetésével csupa jobbmódu gazdaember tolong együtt. Kimerít betétién panaszuk a fagykárról, az el birhalutlan adókról, a drága kölcsönök­rök a kormány kedvezményes vetőmag­járól. amely többe kerül, mintha a helyi zsidótól vásárolnák meg. A kör elnöke, az alkalmi szónok, olyan hangokat üt meg, amelyek mögött a forradalmi két­ségbeesés és elszántság indulata reszket. — Azt mondják az urak, hogy inlegr lás kell! —- kiáltja közbe dühösen eg. hang a kályha mellől. — El is megyünk, ha kell, de előbb föl nézünk Pestre — s ugv rázza az öklét, mintha fegyvert emelne benne. — Nyújtsa fel a kezét, akinek nincs adóssága, vagy aki nem szaladgál utána! — mondja az elnök s előbb röstelkedye, aztán annál elszántabban minden kéz a levegőbe emelkedik. Ezen aztán nevet­nek. Nem is lehet ennyi bajt és panaszt, ennyi gondot nevetés nélkül elviselni. Böszörmény egészséges, hatalmas me­zőgazdasági város, szinte ideális birtok* megoszlási viszonyokkal s az agrárpro letáriátns mégis ijesztő mértékben növek­szik. Kimegyünk az úgynevezett Boda­­telepre, a zeleméri erdők alá, ahová en­nek a böszörményi szegénységnek egy, része menekült, miután Amerikába nem menekülhet, ahhoz több útiköltség kel­lene. Kipusztult, nyomorult szőlők közt, sivár homokkertekben mintegy ezer lé­lek verődött itt össze, meghúzzák magú kát a romladozó, elhagyott pajtákban, vagy maguk tákoltak össze, ahogy tud­tak. valami viskófélét maguknak. Nap­számból, erdei munkából lengetik az életüket, télen seprüt. kosarat fonnak . azzal házalnak Böszörményben, vagy a debreceni piacon. Naponta tiz—tizenöt kilométert kell megtenniök, hogy egy pengő árut árulhassanak belőle. Szabó tanító ur kalauzol bennünket, havas eső-Ára 16 fillér i

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék