Magyarság, 1929. július (10. évfolyam, 146-171. szám)

1929-07-02 / 146. szám

ELŐFIZETÉSI ÁRAK* FÉLÉVRE 24 PENGŐ, NEGYEDÉVRE 12 PENGŐ, EGY HÓRA 4 PENGŐ, EGYES SZÁM ÁRA HÉTKÖZ­­NAP 16 FILL, VASÁRNAP 32 FILL. AUSZTRIÁBAN HÉTKÖZNAP 30 GARAS, VASÁRNAP 40 GARAS MEGJELENIK HÉTFŐ KIVÉTELÉVEL MINDEN NAP BUDAPEST, 1929 JULIUS 2. KEDD FELELŐS SZERKESZTŐ. MILOTAY ISTVÁN SZERKESZTŐSÉG­BUDAPEST, VL ARADI­ UTCA 10-­­TELEFONI AUTOMATA 252-30, 252-31, 252-48. KIADÓ* HIVATAL. BUDAPEST, V. KERÜLET, BANK. UTCA 7. TELEFON. AUTOMATA 294-31, 294-32. LEVÉLCÍM: BUDAPEST 741. POSTAFIÓK 19 X. ÉVFOLYAM, 146. (2509.) SZÁM Elélesedett a jóvátételi harc Amerika, Franciaország és Németország között Páris, június 28 A francia parlament előcsarnoka ta­lán a legszegényesebb a világ összes kép­­viselőháza között. E rosszul világított,­­füstös, félhomályban átvonulnak előt­tünk a francia politika világszerte ismert nevei. Egyszerre megjelenik előttünk IB­iand hajlott alakja, joviális, felszán­tott arcával, szájában az örökös ciga­rettával, hátracsapott művészhajával. N­éhány hívének a kíséretében, akiket felbájol szinte cinikus, de fáradhatatlan optim­izmusával átvonul a füstön és fél­homályon. Egy feketeruhás parlamenti huissier felcsapja előtte az ajtót, ahon­nan ragyogó világosságban felénk tárul­­az egyik elnöki fogadóterem, aranyozott Stukkóival, nemes architektúrájával,­­nagyszerű, de mindig harmonikus pompájában, amivel talán a világ egyet­len parlamentje se dicsekedhetik.­­Már hatodik napja ülésezik itt a kül- Bítói bizottság és hallgatja Poincaré elő­­­adását a jóvátételek és a szövetséges­­i kezűi adósságok rendezéséről. Hatodik napja beszél szakadatlanul a franciák miniszterelnöke. Megállás nélkül, fejből­­vágja a bizottság elé a jóvátétel! kérdés Számait, dátumait, neveket idéz, amik m­ár visszasülyedtek a háború utáni­­történelem levelestárába, konferenciák­ról számol be, amiket már a nevükig is félfelejtett tíz esztendő hálátlan utókora.­­Néha felvesz az asztalról egy-egy me­morandumot, valami diplomáciai jegy­zéket húz elő. Hat nap óta tart előadást a képviselőknek. Hat nap óta gyúrja Igket, hogy a Young-tervezetet megsza­vazzák, töri az ellenállásukat, ösztönös félelmüket, hogy 62 esztendőre elzálo­gosítsák jövendő nemzedékek sorsát, ki akarja fárasztani képzeletüket, amely aggasztó, sötét képeket rajzol a francia égboltra­­ és választókerületeiknek sza­vazóurnájára. Már alig bírják követni Poincarét kíméletlen logikájának leve­zetéseiben. A nagy melegben egy képvi­selő orrvérzést kapott, egy másik el­ájult: úgy kellett felszedni őket a parla­menti szolgáknak. De ez a szikár, 70 éves lotaringiai bírja rendületlenül és megállás nélkül folytatja expozéját. Minden ellenvetésre felel, minden állí­tását bizonyítani tudja. Az egyik képvi­selő kételkedik az egyik idézetének he­lyességében. Poincaré méltatlankodva dobja eléje a szakértők füzetét, meg­mondja az oldalszámot. „Tessék fella­pozni, a jobboldal középső soraiban megtalálja az idézetet.“ Bámulatos em­lékezőtehetségével, csodálatos munka­bírásával, akaraterejével a legbékésebb, de a legelviselhetetlenebb parlamenti diktatúrát gyakorolja. Ki merne még ellenmondani neki, ki merne szembe­­szállva vele, ki vállalko­zhék arra, hogy­­ megbuktassa és fölváltsa őt? Senki. A kitárt ajtón át a nagyszerű tetem csil­­lárfényében kirajzolódnak a képvise­lők, amint tehetetlen megadással hall­gatják a félelmetes előadót. Jámbor bá­rányok ezek, akik behunyt szemmel fogják követni vezetőjüket és mindazt meg fogják szavazni, amit Poincaré akar, talán még a saját választókerüle­tük megszüntetését is, a nyakunkon“, a­hogy legalább szaba­don vitathassuk meg az adósságrende­zés feltételeit — kívánja a büszke Palais Bourbon! Poincaré megígéri, hogy újabb demarsot fog intézni Washingtonhoz, de maga se bízik annak sikerében. Hi­szen csak az imént számolt be a bizott­ságokban hasztalan fáradozásairól, hogy Amerikától egy csöpp engedékenységet csikarjon ki. De Amerika hajthatatlan­nak mutatkozott és félő, hogy a francia parlament tegnapi fellobbanása után még kevésbé fog engedékenységet tanú­sítani. Hiába minden. A yankeek rátet­ték a késüket Franciaország torkára és nem hajlandók onnan levenni, amíg a franciák nem fizetnek, helyesebben, nem ratifikálnak. A »furore francese« Amerika ellen Másnap délután a parlament sajtó- tribünjéről néztük végig a képviselőház­­ülését. Lenn a parlamenti félszögben m­indenki helyén van: a miniszterek az felső padsorokban, amelyek azonban nincsenek bársonnyal bélelve, csak­­olyanok mint a többiek. A középen a Szónoki emelvény, fölötte az elnökség.­­A francia demokrácia meghagyta a te­remben a legdiktatórikusabb kor stílu­sát: az empire-t. A Ill-ik emelet félkör­­ben futó tribünjein van a sajtó elhe­lyezve. Apró kényelmetlen padsorokban nyüzsögnek a hírlapírók: külön a pári­­siak, külön a vidék és külön a külföld újságírói. A francia kollégák talán el se tudnának ennél kényelmesebb tribünö­ket képzelni, láthatólag jól és otthono­san érzik magukat a teremben és ha az­­ülés 7 órán túl tart, kedélyesen lekiabál­nak a terembe: „Elég volt, menjünk va­csorázni“. Vagy: „A demain, a demain!“ [(Halasszuk holnapra az ülést!) Ma nagy­­ílés van és a világ minden tájékáról [összegyűlt újságírók a padok tetején, jfegymás hegyén-hátán állva, figyelik az [ülést oly szorosan egymás vállának tá­maszkodva, hogy ha az alsó sorból egy skidülne, összeomlanék az egész külföldi Újságírói kar. A szónoki emelvényen, szemben az elnökkel, egy nagybajuszú képviselő be­szél, csapzott haja a homlokálja szakad. Söl és alá szalad az emelvényen, kitárja két karját, mintha az egész Házat magá­hoz akarná szorítani. Francklin-Bouil­­lon. Valami ideges izgalom fogja el a képviselőket arra a patetikus hangra, ami a szónoki emelvényről feléjük vib­rál. Lázban van az egész Ház. A kép­viselők táskájukból leveleket vesznek elő és egymásnak mutogatják: válasz­tóik tiltakoznak bennük az ellen, hogy megszavazzák az amerikai adósságok visszafizetéséről szóló javaslatot. És Francklin­ Bouillon érzelmes tenorja mö­gül az egész francia közvélemény fel­zúdulását hallani. Amerikai rabszijra akarja fűzni Franciaországot, amelynek vérét nyomorult aranyával akarja meg­vásárolni. A yankee szűkkeblűség, a busi­­nes­ moral, a Shylock-politika, amely dörzsölte a kezet, amikor muníciót szál­lított az egymást pusztító Európának és most kíméletlenül tartja markát — ezek a képek zúgtak a parlament levegőjébe. Ebben a percben senki se beszélt többé Németországról, se a jóvátételi kérdés­ről, se a rajnai megszállásról. Ebben a percben Amerika nevét fonta körül a francia gyűlölet paroxizmusa. A furore francese megrázta a képviselői padokat. Franklin­ Bouillon fölgyújtotta a padso­rokat, a szocialisták és a kommunisták kivételével az egész Ház lázasra tapsolta a tenyerét. Hová lettek a Poincaré kezes báránykái? Nos, a bárányok megvadul­tak és ha ebben a percben a kormány felveti a bizalmi kérdést, a Poincaré megbukik. De az óvatos házelnök közbeszakítja a vitát és éjszakai ülést rendel el. A kedé­lyek lecsillapodnak. Most már csak azt akarják, hogy Amerika ne parancsoljon rájuk, hogy az adósságokat augusztus 1-ig törvényhozásilag rendezzék, mint valami kíméletlen háziúr, aki fertályra mond fel a portásnak. „Ne tartsa a kést Elkeseredett vita a jóvátételi konferencia helyéről Előbb-utóbb tehát úgy a franciák, mint a németek ratifikálni fognak és azután megkezdődhetik az államok közti nagy konferencia. A kancelláriákban már megkezdődtek az erre vonatkozó tárgyalások, de ezek még csak a kezdet­kezdetén vannak. Úgy látszik, hogy egyelőre csak a német jóvátételben köz­vetlenül érdekelt hatalmak gyűlnének egybe, de még se a konferencia, se an­nak helye megállapítva nincs. Először arról volt szó, hogy egy német fürdő­helyen fog a konferencia összeülni, Baden-Badenben. Azután egy semleges állam székhelye vetődött fel. A franciák egy svájci fürdőhelyre gondolnak. A svájciak már be vannak gyakorolva ezekre a nemzetközi konfereciákra és a legrégibb köztársaság szálloda­ipara a legnagyobb kényelmet, a legteljesebb komfortot biztosítja a súlyos gondokkal focakozó diplomatáknak, ami nem­­i­liusC & ■nan járulhat hozzá ahhoz, hogy a konferencián a megegyezések-­ hez szükséges kellemes hangulat kifej­lődjék. Az angol kormány hivatalosan Londont kéri a konferencia helyéül. Et­től azonban a franciák irtóznak. Nem mintha az infamis angol konyhától fél­tenék a diplomata-gyomrokat, vagy a londoni ködtől a konferencia világossá­gát. Inkább London politikai atmoszfé­rájától tartanak. Az új angol munkás­párti kormány a londoni konferenciától várja választási küzdelmeinek igazolá­sát és első külpolitikai sikerét. De Mac­­donaldnak és főleg pénzügyminiszteré­nek, Snowdennek, németbarát kijelen­tései a legnagyobb bizalmatlanságot kel­tették a franciáknál. Egyelőre tehát a konferencia székhelyének a kijelölése körül folynak az előcsatározások, de valószínű, hogy a franciák nehezen fog­ják az angol kormány ajánlatát kijátsz­hatni s.Így a konferencia Londonban ülne össze. Alkudozás a Rajnavidék kiürítéséről Ezen a konferencián csak a közvetle­nül érdekelt hatalmak ülnének össze. Magyarország tehát azon még abban az esetben se venne részt hivatalosan, ha azt az itteni várakozás ellenére kibővíte­nék és a kisebb hatalmakat, többek kö­zött a kisántant államait és meghívnák. A magyar jóvátétel kérdése ugyanis nem tartozik a konferencia tárgyalási problé­mái közé, bár bizonyos oldalról kísérletek történtek arra, hogy a mi kérdésünket is összefügésbe hozzák az általános jóváté­teli tárgyalásokkal. Ezek a kísérletek azonban már kezdettől fogva sikertelen­ségre voltak ítélve. A magyar jóvátétel ügye a genfi jegyzőkönyvvel 20 eszten­dőre meg van állapítva. Magyarország tehát csak távolról fogja figyelni a ké­szülő konferencia tárgyalásait, a amely nem az ott felvetődő pénzügy-technikai, hanem általános politikai vonatkozásai­nál fogva természetesen közelről ér­dekli őt. Ezek között a nagyfontosságú politi­kai problémák között első helyen áll a rajnai kiürítés kérdése. Stresemann leg­utóbbi nyilatkozata a berlini parlament­ben a francia hivatalos körökben igen kellemetlen benyomást gyakorolt és nem járult hozzá a kérdés tisztázásához, amely kétségtelenül a konferencia leg­nehezebb problémája lesz. Az angolok el vannak szánva, hogy csapataikat ki­vonják a rajnai területről s ezzel szá­mukra a probléma meg is szűnt. A fran­ciák azonban nem akarják ilyen olcsón adni. Briand arra hivatkozik, hogy a thoi­ry-i, a luganói és genfi megbeszé­léseken már felállította Franciaország feltételeit, amikhez ragaszkodik. Az első feltétel katonai természetű volt. Francia­­ország ugyanis az úgynevezett Com­mission de conciliation felállítását kikí­vánta. Ez a pacifikusan hangzó szerv, voltaképpen egy katonai ellenőrző bi­zottság, amihez Stresemann a franciák szerint elvben hozzá is járult. Strese­mann azonban most tiltakozik ez ellen,á­m­i legfeljebb 1935-ig, a kiürítés legvégső­­ határidejéig járulhatott hozzá egy ilyen bizottság felállításához, de azontúl erről még tárgyalni se hajlandó, még abban az esetben se, ha a franciák ellenszolgál-­­­tatásul felajánlanák a Rajna francia ol­dalára is egy ilyen bizottság felállítását. A németek határozott elutasító válasza nagy nehézség elé állítja a francia kor­mányt saját otthoni közvéleményével szemben. A franciák másik feltétele pénzügyi természetű, ők csak abban az esetben hajlandók a kiürítéshez hozzájárulni, ha a németek a Young-terv által kijelölt német fizetési kötelezettségnek szabadon hagyott részét mozgósítják, azaz a nem-­­zetközi piacon elhelyezik. Csakhogy egy­ ilyen operációnak számos technikai fel­tétele van, így többek közt egyik előfel­tétele, hogy a nagy Nemzetközi Jóváté­teli Bank már megalakult legyen és megkezdje működését, ami, természete­sen, messzire kitolhatná a kiürítést. A németek tehát a franciáknak ezt a má­sodik feltételét se fogadják el, sőt ők­ támasztanak politikai ellenkövetelése­ket. Ára 16 fillér ­ Népszövetségi állam a Saar-v­égen? A németek ugyanis már ezen a kon­ferencián fel akarják vetni a Saar-me­­dence visszacsatolásának a kérdését is. Egy körülbelül 2000 kilométeres, fél­millió, németek által lakott, főleg szén­bányáinál, valamint közlekedési és stra­tégiai helyzeténél fogva nagyon értékes területről van szó. A békeszerződések a Saar-medence gazdag szénbányáit a francia államnak juttatta kárpótlásul az Északfranciaországban elpusztított bá­nyákért. A terület hovatartozásáról azonban nem intézkedett, ennek eldön­tését fentartotta az 1935-ben rendezendő népszavazásnak. A Sarr-területen a franciák elég ügyesen rendezkedtek be.

Next