Magyarság, 1929. augusztus (10. évfolyam, 172-196. szám)

1929-08-01 / 172. szám

4 7k&+t Art nyíln­­yk. Mért látni Pesten olyan kevés szabnakala­­pot? Külföldön a legelegánsabb férfiak vise­lik, Amerikában pláne valóságos nemzeti vi­selet, amely úgyszólván kötelező, csak ná­lunk tűnt el egy idő óta. Az újra kezdődő kánikulában hát egyrészt e tajoktól, másrészt praktikus érzékemtől ker­getve beállít­otaim egy nagyon előkelő kalapos­céghez s úri gesztussal kértem egy fejemre való szalmakalapot. — Szalmakalapot! — rikkant fel a tulaj­donos. — Uram, teljes örömmel! Végre egy ember, aki szalmakalapot viselt — Miért? — kérdem ártatlanul. — Olyan rosszul megy most az üzlet a szalmakalapok terén? — Jaj, — legyint — e cikkben a legtelje­sebb bessz uralkodik! Az utolsó szalma­kalapot, ha jól emlékszem, június 13-án ad­tam el s akkor is egy a Gellértben lakó kül­földinek. Budapesten alig keresd valaki ezt a cikket. Pedig!... S itt elkezdd felsorolni a szalmakalap elő­nyeit. Itt a fényes alkalom, gondoltam, hogy megtudjam a titok nyitját! Hát szépen oda­­csúsztattam a kérdést: — Nos és nem tudna uraságod rávilágí­tani ennek a különös tartózkodásnak az alap­okára? — Dehogynem! M­int. — Dehogynem! Mint minden bajnak, ennek alapokát is a rossz gazdasági viszonyokban kell keresnünk. Sajnos, nem élünk a trópusok alatt s igy nálunk a szalmakalap csak szezoncikknek számít. S e minőségben, el kell ismernünk, hogy drága. Magyar szalmakalpgyár csak egy van, de ez egyrészt keveset is gyárt, másrészt nem is olyan finomat, mint a külföldi, így aztán leginkább csak az olasz szalmakalapot tartjuk, melyből a legalacsonyabb rendű ára is fiz­­engő. A fonott szalmáké aztán fel­megy 15—18-ig.­­ A gyöngyszalmáké 30-ig is. Már most tessék elképzelni, hogy manapság ki áldoz egy szalmakalapra 15—30 pengőt, mikor a legtöbb ember havi 200—250 pengő­ből él? Senki. Inkább vesz 28 pengőért egy jó nyúlszőrkalapot, melyet aztán hord ta­vasszal, nyáron, ősszel, télen egyaránt. — Ilyenformán hát nyáron a gazdag em­bert meg lehet ismerni a kalapjáról? — kérdem. — Csaknem. Ma jóformán ugyanolyan szerepet tölt be a szalm­akalap, mint hajdan az aranyóra. Szinte a szalmakalapnál kez­dődik a hitelképesség. — Ahá! — ütök a fejemre. — Hát akkor azért lehet olyan kevés szalmakalapot látni az utcán! — Bizony, bizony — mosolyog. — Meg aztán a háború alatt, hogy egyrészt a kül­földdel nem voltunk összeköttetésben, más­részt meg majdnem mindenki katona volt, hát elszokott a férfiközönség a szalmakalap­tól. Jó volt a bakasapka. Később aztán el­felejtett visszatérni rá s most ott állunk, hogy alig veszik. Kinyitja a szekrényt, hát valóban siral­mas látvány tárul a szemem elé. A nagy üz­letben, hol a nemezkalapok falanxai van­nak, alig lézeng több szalmakalap húsznál. — Tessék — mutat a kereskedő a szek­rényre, — mint egy kihalt család. Akár fo­nott, akár préselt gyöngyszalma, mindegy. Pedig olyanok, mint a páncél. Örök dara­bok. — Mégis — kérdem — melyik fajta fogy inkább? — Amennyiben erről szó lehet, Budapes­ten, inkább a préselt gyöngyszalma megy. Pedig drágább jóval, mint a fonott. De Pes­ten azt tartják, akik tarthatják: legyen lúd, ha kövér. De a külföldiek inkább a fonott­­szalmáju "olcsóbbat keresik, mert náluk az a divat. Egyáltalában minden külföldi or­szágban járja a szalmakal­ap, Olaszországban különösen, csak Pesten nem. — És a panamák terén mi újság van? — Már melyik fajtát tetszik gondolni? A kalapot vagy azt a „másikat“! Mert a „má­sikkal" ellentétben a panamakalap is hát­térbe szorult. Igaz, hogy egy valamirevaló panamakalap 30—35 pengő, hát érthető a tartózkodás. Helyette most a levélből csa­vart Formola kalapot tartjuk, mely béké­ben ugyan nem is volt az üzletünkben, de most, mivel hasonlít a panamádat, . * éra csak 9—10 pengő, inkább azt veszik. Vagy fehér vászonkalapot. Vagy leginkább rende­set. — Vagy semmit, — mondom. — Hisz so­kan kalap nélkül járnak. Hanem megálljon csak, uram, jobban a fenekére kell néznünk ennek a jelenségnek, mert a rossz gazdasági helyzet egyedül még nem elég magyarázat. Mert lám, az ujdivatu cipők is drágák, mégis viselik. A strand is drága, mégis mindenki látogatja. Látja, utólag bevallom most, hogy egy napilap számára kérdem mindezeket s igy alaposan meg kell okolnunk a dolgot. Egy elegáns és nagyon csinos hölgy, ki eddig egy árvalányhajas, pörge juhászkala­­pok közt válogatott, nem tudom, milyen al­kalomra, most megszólalt: — Egyetlen mélyebb oka van a dolognak. Tessék megírni, kérem, hogy azért nem vi­selnek szalmakalapot a férfiak, mert ez nem tetszik a nőknek. Ez az igazság. Nekem se tetszik. Szólt és tovább válogatott. ♦ Csöndesen és verten ballagtam el a Kossuth Lajos­ utca felé. Mit tegyek már most? Vegyek szalmakalapot, vagy ne ve­gyek? Ezen töprengve ■ értem el a Nemzeti Kaszinóig s itt egyszerre felragyogott az ar­com. A kaszinó ajtaján Budapest legelegán­sabb grófja lépett ki, ki a magyar divat te­rén legalább olyan szerepet játszik, mint Angliában a walesi herceg. Felülmúlhatatlan az öltözködés terén. Jött. Megállt. Körül­nézett. Aztán egy szembenjövő ismerőse előtt mélyen megemelte vakitó Ch­ardi-kalapját. Egy szalmakalapot, ott, a szemem előtt. — Vivát! — kiáltottam fel. — Beszélhet­nek most már a nők, amennyit akarnak. Ha ez az ember egyszer végigmegy így a korzón, holnap tele lesz a város Girardi-kalappal! Ez hát az a nagy hegemónia?!... —­­ Budapest az év első felében ezer darabbal több lovat evett meg, mint a múlt évben ilyenkor A vidéki városokban is egyre-másra állít­ják fel a lóhusmészárszékeket. Eddig már vagy tizenkét városban mérik a lóhúst a lakosság szegényebb rétegei számára. Főleg ez adta az aktualitását annak, hogy ellátogassunk a budapesti hatósági lóhús­­üzem telepére, a messze Gubacsi-útra és kö­zelebbről megszemléljük a pesti lóvirsli el­indulási útját és rövid pályafutását. Bent az igazgatói szobában Jánitz igaz­gató úr adja meg a választ kérdéseinkre: — A lóhúsfogyasztás Budapesten általában emelkedőben van. Persze, most nyáron sok­kal kisebb a fogyasztás, mint télen. Ez más években is így szokott lenni, mert nyáron a szegény emberek olcsóbban juthatnak a fő­zelékfélékhez és inkább nélkülözhetik a húst. Mint fentebb mondottam, a lóhúsüzem for­galma általában emelkedik. Ennek illusztrá­lására közlöm a folyó év első hat hónapi for­galmának összehasonlító adatait a múlt év hasonló időszakának forgalmával. És­pedig: 1928 első hat hónapjában összesen 6063 da­rab lovat vágtunk le és dolgoztunk fel. Ez a szám 1929 első felében 7­49 darabra emel­kedett. A lóhúsfogyasztás növekedése tehát a folyó évben mintegy húszszázalékot tesz ki, ami nagyrészt arra vezethető, hogy a drá­gaság különösen a szegényebb nép­osztály ke­reseti viszonyaihoz mérten még mindig nagy. Ezenkívül pedig a lóhús áraival szemben a marha- és sertéshús árai még mindig nagyon drágák.­­ A levágásra való anyag beszerzése kö­rül az idén a téli időszak elmúltával a szo­kottnál nagyobb nehézségek támadtak, mert a hosszú tél miatt a szorgosabb mezőgazda­sági munkálatok összetorlódtak. A szántási munkákat a gazdák az idén jóformán csak április végén kezdték és a sürgőssé vált munkák miatt igavonó állataiktól nehezebben válnak meg. Az üzemünk részére szükséges anyag nagyobb részét mi a vidéken szerezzük be és kisebb részét fedezzük a tattersalli vá­sárlásokról. —­ Mennyi ma a lóhúsüzem heti vágási forgalmat — kérdeztük. — Nyár lévén, természetesen, sokkal ki­sebb, mint télen szokott lenni. A téli hóna­pokban levágtunk hetenként 350—360 darab lovat, a mostani vágási forgalmunk azonban csak heti 160—170 darabból áll, tehát a télihez képest körülbelül most csak fele üzemmel dolgozunk. De, ismétlem, ez csak átmeneti állapot és a hidegebb hónapokban ismét nagyobb fogyasztásra van kilátás. Künn, a lóhúsüzem kövezetes udvarán már kora reggel felsorakoztatják az aznap vesz­tőhelyre szánt lovakat. Akad közöttük elég jóállású, fiatal állat is. Egészen téves tehát az a közhiedelem, mintha a mészárszékre ke­rülő lovak mind, kivétel nélkül, kiöregedett, munkából kidőlt gebek volnának. Szegény halálra átélt állatok, hehetnek kö­rülbelül harmincan egy sorban, lehorgasz­­tott fővel, megroggyant inakkal és csendes megadással várják a sorsukat, ami nem ké­sik sokáig, hanem tagló alakjában hamaro­san letesztkezik is, hogy, a siralomház érzé­seit szenvedő szegény páriákat mihamarabb átsegítse ezen a kínos procedúrán. Egy jól irányzott taglóütés az állat homlokára és vége, megszűnt minden földi fájdalom. Érdekes, hogy állatvédő emberbarátok nemrégen angolrendszerű pisztollyal kísérle­teztek a budapesti vágóhidakon, de ez nem vált be. A lóhásüzem vezetősége megmaradt a régi, jól begyakorolt taglózási rendszer mellett. Az angolok pedig a pisztolyokat tel­jesen ingyen kínálták, csak a golyókért kel­lett volna fizetni az angol szabadalmat érté­kesítő vállalatnak. A szép sorjában másvilágra küldött lovak feltrancsírozása szinte villámgyorsasággal megy, úgyhogy körülbelül egy óra múlva már megindul a villamosárammal hajtott kolbászkészítő-gép, mely zúgva, zakatolva dobálja ki a gyomrából a bélbe öntött kész kolbászokat, a pesti szegény emberek olcsó és kiadós eledelét. A lókúsvágóhíd egész környezete úgy fest, mint valami szépen gondozott üget, tele fák­kal, bokrokkal és virágokkal. Ezt azért csi­nálták így, hogy a sok élő növény közömbö­­sítse a leölt állatok vérének és húsrészeinek egészségtelen kipárolgását. Künn, a zöldelő ligetté varázsolt vágóhíd előtt kis, könnyű homokfutó elé fogott pejkó ácsorog, unalmában nagyokat rántva a nya­kában lógó zabostarisznyán. Szegény, ha tudná... ld.­­) Napirend Augusztus 1­, csütörtök. Nap kél 4 óra 21 p., nyugszik 19 óra 20 p. Hold kél 0 óra 0 p., nyugszik 16 óra 25 p. Római katolikus és protestáns: Péter. KÖNYVTÁRAK: Fővárosi nyilvános könyvtár (Gróf Károlyi-u. 8.) 9—19. Akadémia könyvtára (Akadémia­ u. 2.) 15—19. Egyetemi könyvtár (Ferenciek­ tere 6/a.) kölcsönosztály 9—20. fo­lyóiratosztály 9—14 és 15—20. Iparkamara közgazdasági könyvtára (Szemere­ u. 6.) 9—14. Iparművészeti Múzeum könyvtára (üllői-út 33.­ 10—13 és 15—20. Statisztikai könyvtár (Keleti Károly­ utca 5.) 9—13. Magyar Földrajzi Tár­saság könyvtára (Sándor­ utca 8.) 17—18. Er­zsébet Népakadémia könyvtára (Szentkirályi­utca 7.) 17—20. Mezőgazdasági könyvtár (Széchenyisziget) 10—13. MÚZEUMOK: Nemzeti Múzeum régiségtár 9—'/114. Mezőgazdasági Múzeum (Széchenyi-sziget) 10—13. Szépművé­szeti Múzeum (Aréna-út 41.) régi képtár, közép és újkori eredeti eredeti plasztika 10— VI 14. Iparművészeti Múzeum (Üllői-út 33.) textil, ke­rámia 9—1 A 14. Széchenyi-szoba (Akadémia­utca 2.) 1—12. Vörösmarty-szoba (Akadémia­utca 2.) 10—12 és 15—18. Közlekedési Múzeum (Iparcsarnok) 9—12 és 14—17. Iparművészeti Társulat állandó kiállítása (Andrássy-út 69.) 9—14. Állandó bútorkiállítás az Iparcsarnok­ban 9—18. Aquincumi Múzeum (Szentendrei-út 7.) 9—12 és 15—18. Erzsébet királyné emlék­múzeum (Királyi palota 8—12 és 14—16. KIÁLLÍTÁS: Az Iparművészeti Múzeumban iparművészeti és háziipari kiállítás (Üllői­ út 33.) 9—­A 14 és 16—18. SEILER DIAKINTERHáTUS Kecskemét, Ben­ ezky Ferenc-u­tca 12. Fen áll 16 év óta Felvesz kereskedelmi gimnáziumi, reál és I., II. osztályos polcán 'Gr iskolai növendékeket — Prospektust küld. =?L] 1929 augusztus­a, csütörtöki Nyári ocaggitCi boipnvi iMiisan­a d­ua ...... i.ww wi FilzSsalapmodelleft m Mi csodaszép választékban ................ “tSTBJel' qa. ICifiu EB9IPZE nei Kalapgpar BiEllvn ntlu£l vamsiaz-kdrun­o. Magyar emlékek Varsóban Varsó, julius hUS Érdekes kiállítás van jelenleg Varsóban. A festői ,,Régi város“-nak (Stare Miasto)] egyik régi patriciusi házában, a Baryczka­­házban ki van állítva az Oroszországból visszakerült régi emlékeknek és műemlé­­keknek egy része. Az 1921-iki lengyel—­ szovjet béke értelmében, melyet Rigában­ kötöttek meg, az oroszok kötelesek a Len­gyelországból elrablott s elvitt összes ma­i emlékeket, régészeti emlékeket, levéltárakat, könyvtárakat, stb. visszaadni Lengyel­­­rszágnak.­­ Ily módon a lengyelek visszakapták azt a 150 darab mesés értékű „arras“-t (gobelint)­, melyeket Zsigmond Ágost lengyel királyt 1560-ban rendelt meg Flandriában s melye­ket az oroszok magukkal vittek a harmadik felosztás után. így került vissza Szaniszlói Ágost utolsó lengyel királynak 110.000 da­­rabból álló rendkívül értékes metszett gyűjte­­ménye is, továbbá a lengyel állami levéltár diplomáciai része és még sok egyéb értékes anyag. A visszakerült régészeti anyagnak egy ré­­széből jelenleg egy kiállítást rendeztek a£ fent említett helyen. E kiállítás tárgyai közt több magyar vonatkozású tárgy kelti föl a magyar szemlélő érdeklődését. E tárgyak majdnem mind fegyverek, bizo­­nyítva azt, hogy a két nemzetnek a harcászat terén is nagyon sok közös kapcsolata volt E tárgyak nagy része a varsói Tudományos.. Társulat gyűjteményeiben volt egykor a hon­­nan az 1831-iki lengyel felkelés után vittek el az oroszok. A legérdekesebb egy XVI-ik századból való egyenes kard, melynek markolatán az egyik­ oldalon a következő felírás olvasható: „STL. PHANUS D. G. REX POL. D. PRY.“ s mell­­ette Báthory István mellképe van bevésve, valamint e szavak: „FRANGIA“ és „FRENC GIA“. A markolat másik oldalán csatajele­­net látható és a következő felírás olvasható« :LUDO: HVNG: BOHÉM: IC REX ANV« Agens xx in tvrca apud mohaz. com, PARVA. SVORUM MANV. PVGNAS. HO. NESTE OBVT MDXXVI.“ A felírás szerint a csatajelenet tehát a mo­­hácsi csatát akarja ábrázolni. A túloldalom levő felírásból pedig arra lehet következtetni, hogy a kard Báthory István korából szárma­­zik. Ezenkívül van három u. n. „Batorówka", vagyis oly kardok, melyeknek pengéjére Báthory István mellképe és neve van bevésve. Az egyikre ez van vésve: „BATORI —­R POL“, a másikra: „STEFANUS BATORI REX POLONI...“ s mellette Bátory István címere látható. A harmadikon ez áll: „STE­­PHANUS BATORY REX POLONIAE A. D. 1578“. Tovább szemlélve a gyűjteményt, két ma­gyar kardot látunk a XVIII-ik századból a jellemző görbe pengékkel, továbbá egy mai gyár sisak a XVII-ik századból, meg egy magyar nyereg a hozzávaló kengyelvassal egyetemben. Az utolsó magyar vonatkozású emlék épp most aktuális is, mert Bem tábornokra vo­­natkozik. Ugyanis egy üvegdoboz alatt ott látjuk azt az ezüstkoszorút, melyet Bem tá­bornok a magyaroktól kapott 1849-ben. A borostyán és tölgyfaleveleket ábrázoló kis koszorú részben aranyozva van s lent ez a felírás olvasható (nem jó magyarsággal): „Szabadság hős — Bem Josef — tiszteletül“. Ez a kis ezü­stkoszorú talán az 18­9 augusztus 18-iki dévai fegyverletétel alkal­mával került az oroszok kezébe, vagy pedig a szerencsétlen kimenetelű segsvári ütközet alkalmával jutott orosz kezekbe, mikoris mint tudjuk, Bem tábornok is majdnem élet­­ét veszítette. A fent felsorolt tárgyak a kiállítás be­v­­ezte után a varsói hadtörténelmi múzeumai kerülnek.

Next