Magyarság, 1929. szeptember (10. évfolyam, 197-221. szám)

1929-09-01 / 197. szám

ELŐFIZETÉSI ÁRAK: FÉLÉVRE 24 PENGŐ, NEGYEDÉVRE 12 PENGŐ, EGY HÓRA 4 PENGŐ, EGYES SZÁM ÁRA HÉTKÖZ­NAP 16 FILL., VASÁRNAP 32 FILL. AUSZTRIÁBAN HÉTKÖZNAP 30 GARAS, VASÁRNAP 40 GARAS MEGJELENIK HÉTFŐ KIVÉTELÉVEL MINDEN NAP FELELŐS SZERKESZTŐS MILOTAY ISTVÁN­­(ÚJ SZERKESZTŐSÉG: BUDAPEST, VI. ARADI­ UTCA 10. TELEFON: AUTOMATA 252-30, 252-31, 252-40. KIADÓ­HIVATAL: BUDAPEST, V. KERÜLET, BANK­UTCA 7. TELEFON: AUTOMATA 294-31, 294-32. LEVÉLCÍM: BUDAPEST 741, POSTAFIÓK 19 BUDAPEST, 1929 SZEPTEMBER 1. VASÁRNAP X. ÉVFOLYAM, 197. (2560.) SZÁM A városi nagybirtokok írta: Milotay István I. Egy szegedtanyai olvasónk azt írja nekünk, a „Magyarság“ múlt vasárnapi cikkével kapcsolatban, hogy ne hagyjuk abba a városi birtokok kérdésének fe­­szegetését, mert akár kisgazdapolitikát, vagy egyáltalában a kor szükségletei­hez szabott mezőgazdasági politikát, akár népjóléti, akár kultúrfölényes po­litikát akar Magyarország csinálni, ha komolyan akarja akármelyiket, vagy mindegyiket együttvéve, ki nem térhet ennek a kérdésnek megoldása elől. Az egész Alföld s úgyszólván a csonka or­szág legnagyobb, legégetőbb problémája ez s ha kormányzati részről nem is törődnek vele, ha a parlamentben soha szó se esik róla, ha a vicinális városi politikusok említeni se merik, mindez nem változtat azon a tényen, hogy az alföldi városok egészséges pénzügyi és kulturális fejlődésének s az alföldi agrárszociális kérdésnek egyaránt ez az egyik leghatalmasabb fogantyúja. Alig van ma nagyobb nemzeti érdek, mint az, hogy ez a kérdés a nyilvánosság megvitatása alá kerüljön, hogy minden oldalról megvilágíttassék s egészséges, erős közvélemény alakuljon ki a mos­tani tarthatatlan állapotokkal szemben éppen úgy, mint a megoldás módoza­taira nézve. Ezeket írja szegedi olvasónk, s levele nyomán tiszántúli utazgatásunk legmé­lyebb benyomásaiból újra elibénk raj­zanak az alföldi földéhség, a tanyarend­szer, az irdatlan városi határok, a re­ménytelen közlekedés, a kulturális és gazdasági elmaradottság izgató képei. A napi politika vásári lármáján, vagy mos­tani álmos hortyogásán túl ezek a gon­dok változatlanul élnek s ha nem fér­nek bele a mai rendszer békaláthatá­rába s ez nem is tud velük mit kezdeni, az idő, melyet elodázásukkal vagy el­hallgatásukkal elvesztegetünk, előbb­­utóbb megbosszulja magát rajtunk. Csodálatos nép vagyunk mi. Széchenyi alföldi próféciái, Vadnay Andor meg­figyelései és intelmei, Beksics Gusztáv nagy reformtervei, melyek mindezeket a kérdéseket bolygatták, nyomtalanul elmúltak felettünk. Az ember nem tudja, sírjon vagy nevessen, mikor a földmivelésügyi minisztérium harminc­negyven év előtti statisztikai kiadvá­nyaiban lapozgat s ott egyebek közt ilyen megállapításokra bukkan. A nagy földbirtokkal rendelkező községeink jól felfogott érdeke azt kivánná, hogy azok szántóföld és rétterületeiket tele­­pitésre­ használják. Az uj telep vagy uj község révén emelkednék az anyaköz­ség forgalma is s igy az anyaközség emelkedése és gyarapodása is jobban biztosítva volna, mint a rövid lejáratra kiadott bérlet útján, amely új lakosság­nak állandó letelepedését kizárja. A községi és városi földbirtokoknak tele­pítés útján való értékesítése által nagy tőkék szabadulnának fel, melyek az il­lető községnek a legtöbb esetben na­gyobb jövedelmet hoznának, mint a földbirtok hozott, azonkívül a gazda­sági haladásnak is új télt nyitnék. Az intenz­iv kezelést igénylő művelési ágakra­­ kötött tulajdoni­ jelleg zsib­­basztólag hat, ugyanazok terület több jövedelmet fogna hozni és több embert táplálna, mint kötött alakjában. Harminc-negyven évvel ezelőtt már hivatalos szakemberek, miniszteri kiad­ványok állapítják meg a községi és vá­rosi birtokok eddigi fölhasználásának tarthatatlan rendszerét. Az 1895-ben tartott gazdakongresszus magának Beth­len András gróf földmivelésügyi mi­niszternek indítványára kimondotta, hogy a gazdag magyar Alföld földbir­tokviszonyai, éppen mivel a kötött bir­tokok, községi földek, hitbizományi uradalmak oly óriási terjedelműek, el­viselhetetlenek s az állam elsőrendű feladata e baj enyhítése és megszüntetése. Az ugyancsak Bethlen gróf miniszter­sége alatt 1894-ben kiadott birtok­statisztika azt mutatta, hogy csupán a Duna—Tisza közén kerek számban két­százezer katasztrális hold hitbizományi és hatszázezer hold községi birtok volt, míg a magyar Alföldön összesen az utóbbiak terjedelme túlhaladta a két­millió kétszázezer holdat, az előbbieké pedig megközelítette az egymilliót. Gaz­dakongresszusok és kivándorlási an­kétek foglalkoztak ennek a bajnak szo­ciális és gazdasági következményeivel s a háború előtt odáig érett a dolog, hogy Darányi Ignácnak a telepítésről és bir­tokfeldarabolásról szóló törvényjavas­lata, illetőleg ennek előadói tervezete a legenergikusabb állami beavatkozással akart a bajokon segíteni. E javaslat 85. paragrafusa ezt mondja: Ha valamely nagyközség vagy kisközség különleges rendeltetéssel nem bíró birtokán a bel­ügyminiszternek a földmivelésügyi mi­­niszt­errel együtt kiadott fölhívásától s­zámítva­z egy­ éven belül sem telepítést nem létesít, sem azt feldarabolás útján nem értékesíti, arra pedig, hogy ott te­lepítés vagy birtokfeldarabolás eszkö­zöltessék, azon a vidéken feltétlenül szükség van, a községnek földbirtokát a földmivelésügyi miniszter a belügy­miniszter hozzájárulásával az országos telepítési tanács véleménye alapján ki­sajátíthatja. Ennek a rendelkezésnek a megokolásában azt mondja a javaslat: „A telepítési tevékenység csak akkor le­het eredményes, ha tervszerűen egy előre átgondolt és megállapított program szerint történik. Az ilyen program meg­valósításához méltán segítségül lehet hívni azokat a községeket, amelyeknek az illető vidéken ingatlana van, miután ezeket az ingatlanokat joggal tekint­hetjük olyanoknak, melyeknek rendel­tetése, hogy a községi érdekeken felül az állami közérdeket is megfelelően szolgálják.“ Húsz—harminc esztendeje elmúlt, hogy a magyar állam, illetve a magyar kormány ezt az elvet egy törvényjavas­latban proklamálta, közben utolért ben­nünket a háború s a trianoni béke. Ami a háború előtti Magyarországon már kép­telenség volt és anakronizmus, mivé kellett annak lennie Csonkamagyaror­­szág viszonyai között?! S ezek az óriási városi és községi birtokok a kötött föld­­vagyon ijesztő arányaival ma is érintet­lenül állnak. Hasznosításuk módjában, jövedelmezőségük mértékében az elmúlt negyedszázad alatt alig történt valami változás. Legutóbb Kaán Károlynak az Alföldről szóló hatalmas gazdaságpoli­tikai tanulmánya tárta föl megdöbbentő adatokkal ennek a városi nagybirtok­­rendszernek következményeit. De rajta kívül kiváló szaktekintélyek egész sora foglakozott már ezekkel, hogy végered­ményben ugyanolyan következtetésekre jusson. Elméleti és gyakorlati szakértők tisztázták, például, a Hortobágy haszno­sításának kérdését, a tanyarendszer or­­voslásának módjait, a községesítés és községtelepítés áldásait. Mindez azon­ban csak papiros és szakvélemény ma­radt. A helyzet ma is vagy az, mint Debrecenben, hogy a városi birtok negy­venezer hold kiterjedésű egyik részén Örömvölgy­ utca 7 Irta: Szakáts László I. ! ' _ .— Cica, maga még nem? . . •, ‘— Egy perc.. * -csak átfutom ezt az Újságot! ‘Elpirult. Lehajtotta a fejét. Az újság­gal már régen, hamarosan végzett s most, tulajdonképpen, az apróhirdeté­seket böngészte. A halántéka izzott s a tekintete elfátyolosodott az izgalomtól. Harmadszor olvasta: „Erzsébet­ körúton 6-os villamosra fel­szállt gyönyörű szőke hölgyet kérem, találkozás hol volna lehetséges? ...“ Finom ujjaiban remegett a papír. Mi ez? Egy pillanatra, ösztönszerűen, hát­rafordult az ágy felé. Hihetetlen. De nem, nem, egész bizonyos 1­6-os kocsi, Erzsébet-körút, igen ... Mikor is volt? Szerdán? Feri elé ment, a nyugatiig. A második perronon állt... az illető, vadonatúj, elegáns, barna öltönyben. Mikor elsuhant mellette, kicsit súrolta is a karját, bár ezt nem tudja egész ha­tározottan. De arra emlékszik, a tekin­tetük találkozott, persze, csak úgy, min­den jelentőség nélkül. Meg kell hagyni, érdekes, nedves, barna szemei voltak ... De hogy azonnal ilyesmire gondoljon, nevetséges!... Az újságot leterítette az asztalkára, odakönyökölt és mohón ízlelgette a be­tűket. „ ... 6-os villamosra felszállt, gyönyörű szőke hölgyet kérem ...“ Ujjai belefúródtak a hajába s úgy lihegte, némán, mint egy muzsikáló verset vagy egy bugyborékoló, részeg vallomást. Gyönyörű, szőke hölgyet... Gyönyörű, gyönyörű, gyönyörű! . . . Nem birt egyébre gondolni. Megtelt ezekkel a szavakkal, akár valami nehéz erejű borral és szeretett volna felugrani és elfutni, kitárt karral, valahová messze, a szabadba, hogy könnyítsen magán. Megpillantotta fejét a tükörben. Nagy, szőke hajkoronáján szikrázva csillámlott a villanylámpa fénye, arcán meleg, hamvas felületek gömbölyödtek: nem, neki sohasem volt szüksége fes­tékre, meg mindenféle kenőcsös eszen­ciákra, hogy szép legyen . . . Szép volt! Hirtelen összerázkódott. Eddig soha­sem jutott eszébe, hogy önmagában gyö­nyörködjék. S most... Miért? Zsib­­basztó, különös borzongás áramlott fel a melléből s elnehezült a karjában, a fejében. Furcsa, kedves, bohó üze­net: „... 6-os villamosra felszállt, gyö­nyörű, szőke hölgyet kérem...“ Nincs-e itt világosan, a papiroson, nyomtatás­ban, a nagy nyilvánosság előtt: gyö­nyörű, szőke hölgy? S ekkor, egy pillanatra, valami kéjes szédületben, sötét lépcsőházakat és ti­tokzatos szobákat látott és férfias, barna bútorokat s egy frissen borotvált, púde­res arcot és fekete, nedves szemeket és felijedt. „Írjon a kiadóba „Barna férfi 333“ jeligére! ...“ — Ilyen szemtelenséget! Hogy még én írjak? Hát minek néz engem ez a . . . ez a .­­.­. S csupa gőg­­volt­ most és hozzáférhe­tetlenség. *— Csirkefogó! Félredobta a lapot s egyenesen, el­szántan az ágyához indult, II. Heves indulat lobogott benne. A könnyű ruhát gorombán ledobta magá­ról. A melle zihált. Le kellett ülnie. Most megint elfojtotta az a furcsa, za­vart szorongás, amit az utcán érzett ko­ronként, a reátapadó idegen szemek tüzében. Már jóideje figyeli: különös, különös jelenségek ismétlődnek körü­lötte. Sejtelmes érintések, töredezett val­lomások, tétova, nyirkos ajánlatok, nem egyszer valósággal menekülnie kellett. Lehetetlen volt észre nem vennie, egy titokzatos és tikkasztó hullám kavarog ennek a milliós városnak az utcáin, mint valami förtelmes és ragályos téboly . . . Volt itt egy idősebb unokanővére, de csak elvétve találkoztak. Sári valahogy ösztönösen irtózott tőle. Ez az asszony egyáltalán nem restelte kétes ügyeit s ilyenféle elveket hangoztatott: „Az éle­temhez egyedül és kizárólag nekem van közöm! Senki másnak!“ Egyszer erre a kijelentésre ragadtatta magát: ■— Tudom, hogy alávaló vagyok, de azért... légy nyugodt, a férfiak őrjön­­genek értem! Sári teljes lelki erejével harcolt ez el­len a nő ellen s magában elintézte az­zal, hogy romlott... De most... Amint egy utolsó mozdulattal kioltotta a vil­lányt, a csendben, a sötétben, odabuj­­tak, odasurrantak hozzá ezek a sza­vak ... „Az életem ..Hogy is van hát ez? Most huszonöt éves. Igaz, fiatal . . . De várjunk csak, várjunk csak, itt va­lami őrjítően furcsa dolog történik ... A lugasban ült és a Kőszívű ember fiait olvasta. Ekkor jött Feri, mindenféle podgyászokkal, térképes dobozokkal, rajztáblákkal és lakást kért. Olyan ele­venen él benne ennek a találkozásnak minden mozzanata, mintha most, a leg­maibb jelenben érne valósággá. Pedig már tíz éve. Ez a hosszú tíz év úgy itt van, még szinte a virágok illatát is érzi és megfoghatatlan: nincs! Elmúlt, el­illant, rövidebb volt, mint ez az éjszaka. Rövidebb volt, mint egy pillanat. .. Megborzongott. Még sohasem szakadt fel benne ennyire fájdalmasan a magá­nyosság, az egyedülvalóság érzése. Hiába forgatjuk, ő, ő, egyedül ő, aki múlik és aki elmúlik egyszer, visszavon­­hatlanul. Hiába, hiába .. . A fehér függönyökön a hajnal sápadt, zöld színe derengett. Felült, a térdeire nyugtatta állát és belebámult a leve­gőbe. Az asztalon halványan foszforesz­­kált az újságlap, homályos fehérsége odavilágított hozzá, összerezzent. Fel akart ugrani, hogy félredobja valahová. Nem birt. Reggel volt, mire lassan álomba zsibbadt. ..I HF Arra ébredt, az ura a tükör előtt állt és a nyakkendőjét igazgatta. Közben, szokása szerint, mulattatta az asszonyt: — Kérlek, ez a Sólyom egy fénypofa! Mindennap elkövet valami őrült baklö­vést. Az öreg, persze, dühöng, látszik az arcán, hogy legjobban szeretné azonnal kiröpíteni. Hiszen, ha lehetne! Csakhogy Sólyomnak befolyásos emberei vannak a minisztériumban . * Aztán magára maradt. Szundikált még is. Ára a képes melléklettel együtt 32 filérr i­s

Next