Magyarság, 1929. szeptember (10. évfolyam, 197-221. szám)

1929-09-01 / 197. szám

s­ dősnomád legeltető gazdálkodás folyik s ez a terület holdankint másfél pengő jö­­­vedelmet hajt a városnak, a birtokok másik részét többezer, vagy többszáz holdas tagokban bérlet utján hasznosít­ják s a város a maga közel kétszázezer holdnyi határával gyüjtőtelepe az agrár­­szociális elégedetlenségnek s a kétségbe­esett politikai radikalizmusnak. Kaán Károly egy helyen kimutatja, hogy éppen félakkora területen, mint Debre­cen határa, Zala vármegye novai járásá­ban ötvenegy község terül el, holott en­nek a járásnak közel negyedrészét la­katlan erdők borítják. Ugyanő kimu­tatja, hogy míg a kiskunsági Kiskun­halas négyszögkilométerenkénti népsűrű­sége negyven, a nagykunsági Karcagé 58, sőt a buja­földi Békésé is csak 80, addig a jórészt homokoshatárú Szegedé 155, a bokortanyás Nyíregyházáé pedig 160. S ebben jórészt az a különbség üt­közik ki, hogy milyen hasznosítási rend­szer és milyen gazdasági kultúra dívik egyiknek vagy másiknak határában. Szeged a maga hetvenkétezer holdas birtokából több mint negyvenezer holdat kisbérletek útján értékesít, körülbelül ugyanezt a birtokpolitikát folytatja Kecs­kemét is s ha ez a módszer a debreceni állapotokkal szemben gazdasági és pénz­ügyi szempontból egyaránt már egy sokkal haladottabb fejlődési fokozatot jelent is, végeredményben mégsem az igazi megoldás. Egy figyelmes olvasónk megküldte most nekünk Lévay Lajos bárónak ezelőtt húsz évvel megjelent tanulmányát, amely a városok pénz­ügyeinek rendezését a kivándorlás és az agrárszociális kérdés szempontjából vizsgálja. Lévay báró, a liberális Ma­gyarország egyik közgazdasági és pénz­ügyi tekintélye, Nagymagyarországra .Vonatkoztatva hivatalos adatok alapján a következő érdekes számítást teszi: Budapest székesfőváros és Fiume kivé­telével huszonnégy törvényhatósági joggal felruházott városunk 408.000 ka­­tasztrális holdon gazdálkodik. Ebből 365.000 hold földadó alá eső terület. Ez a birtokkomplexum hozzávetőleges hi­vatalos becslés szerint kerek számban 323 millió korona értéket képviselt. Az 1906. év végével ezt a huszonnégy vá­rost 147 millió korona konvertált és 17 millió korona függő adósság terhelte Ennek az adósságnak évi törlesztése és kamatja 1906-ban nyolc és fél millió ko­ronát igényelt, holott ugyanakkor e vá­rosi földbirtok tiszta jövedelme csak öt­millió koronára rúgott s igy a törvény­­hatósági joggal felruházott városok óriási kiterjedésű földbirtokaik jövedel­mét még hárommillióháromszázezer koronával voltak kénytelenek pótolni, csupán azért, hogy adósságaik törlesz­tését és kamatjait fizethessék. Ennek a huszonnégy törvényhatósági városnak lakosságát 1906-ban ezenfelül még hét­millió korona pótadó terhelte. Lévay ki­mutatja, hogy ha a huszonnégy törvény­­hatósági város összes földbirtokból eredő jövedelmét, ötmillió koronát, a föld ér­tékéhez viszonyítjuk, úgy az másfél szá­zalékot tesz ki, a 360.000 katasztrális holdnyi jövedelmező terület holdankénti átlagos tiszta hozama pedig mindössze tizennégy koronára rúg. Ez a hozadék, ha számításba vesszük, hogy a városok többnyire az ország legjobb talajú vidé­kein bírnak földbirtokkal, szinte nevet­ségesen kevés. Ennek oka részben a helytelen és elavult gazdálkodási rend­szer, részben pedig a városi földbirtokok kezelési költségeinek horribilis magas­sága. Lévay nem lát más kiutat ebből a le­hetetlen állapotból, mint a városi és községi birtokok értékesítését, feldara­bolását és betelepítését. Nem lehet ér­deklődés nélkül olvasni idevonatkozó számításait. A törvényhatósági városok földbirtokainak értékesítése nyomán a városok összes adósságait kifizetve száz­­ötvenmillió korona tiszta vagyonfelesleg jelentkeznék, ő azt proponálja, hogy ezt az összeget négyszázalékos viakulált állami járadékba kellene elhelyezni. Szá­mításba véve, hogy a városok földbirto­kaik eladása folytán megtakarítják az azokat terhelő adósságok kamatait, az adókat, ármentesítési, lecsapolási és adminisztratív költségeket, a városok pénzügyi mérlege olyan kedvezően ala­kulna, amiről a mai rendszer mellett nem is álmodhatnak. Kerek összegben kilencmillió koronát tenne ki tiszta évi jövedelmük s változatlanul megmaradná­nak eddigi joghaszonélvezeti és egyéb üzemi jövedelmeik. Az 1906. év végével kirótt pótadók hét és félmillió koroná­ról 3,200.000 koronára apadnának le, vagyis a pótadók a földek értékesítése után 4,250.000 korona csökkenést mu­tatnának. A nagyobb kiterjedésű föld­birtokkal rendelkező magyar városok­nak nemcsak nem lenne a jövőben pót­adója, hanem közel ötmillió korona többletjövedelmet fordíthatnának köz­szükségleteik kielégítésére. Pontos szá­mítások alapján Lévay megállapítja, hogy a városi birtokok értékesítésével a törvényhatósági városok jövedelme ki­lencmillió koronával, a rendezett tanácsú városok jövedelme 830.000 koronával lenne több évente, mint azelőtt. S mind­ezt, a földéhség levezetését, a kivándor­lás ellensúlyozását, a városok anyagi vi­szonyainak rendezését Lévay szerint az államkincstár minden megterhelése nél­kül lehetne elérni. A kormánynak a Magyar Földhitel­­intézetet, a Kisbirtokosok Országos Földhitelintézetét, a Budapesten székelő és a városok, valamint a községek adós­ságainál érdekelt pénzintézeteket közö­sen és együttesen kellene megbízni en­nek a nagyszabású tranzakciónak lebo­nyolításával, úgy, hogy azok eddigi ré­szesedési aránya esetről-esetre a jövő­ben is megmaradjon. Lévay külön tör­vényt sürget ennek a tervnek megvaló­sítására s munkáját ezekkel a sorokkal zárja. Nagyszabású, a nemzet széles ré­tegeinek gondolkozásával és vágyaival egyező megoldásokat kell keresnünk most, midőn az elégületlenség általános, és országszerte agitátorok által mester­ségesen is növeltetik s midőn a közel­jövőben a közterhek egyre nagyobb emelkedése várható. Cselekedni kell ha­tározottan és gyorsan, mert: periculum in moral S mindez húsz esztendővel ezelőtti Nincs módunkban megállapítani, mi­lyen visszhangja lett Lévay akciójának s más szakemberek mennyire értékelték ennek a tervnek gyakorlati kivihetősé­gét. Azt azonban tudjuk Tisza István bizalmasaitól, hogy ő a háború tanul­ságainak hatása alatt s a rokkantkérdés nagy súlyát átérezve, a városi birtokok reformjában kereste ennek a kérdésnek egyik megoldási módját. egy keveset, de a fejfájása nem enyhült. Felkelt, aszpirin után keresgélt a fiókok­ban. Közben megpillantotta az újságot. Dühösen vágott le rá, összemarkolta és behajította a mosdószekrénybe. — Hülye! — sziszegte megvetően és rácsapta az ajtót. Ilyedten meredt a tükörbe. Az álmat­lan éjszaka megbosszulta magát az ar­cán. Sápadt volt, majdnem fakó és petyhüdt. Csúnya. Határozottan csúnya. — Hol van ... hol van az én tegnapi­­szépségem? — tűnődött döbbenten s alig merte elgondolni: vénülök? Leroskadt egy székre. Egyszerre na­gyon öregnek, nagyon fáradtnak érezte magát. Lassan, ügyetlenül botorkáltak agyában a szavak: gyönyörű asszony . .. szőke asszony .. .­.— Gyönyörül — mondta hangosan, bágyadt, szomorú mosollyal. — Gyö­nyörül ... Felugrott.­­ •— Eh, ez már . . . ! Benedvesítette a törülközőt s körül­csavarta vele a fejét. A tudata mélyén lustán és makacsul tovább zsongtak és ringatództak a szavak: „... gyönyörű aszony ... szőke asszony... találkozás hol volna lehetséges__“ Dacosan rántott a vállán. A száját összeszorította egyetlen vékony, kemény vonalba. A toll kellemetlenül percegett a fehér levélpapiroson . . . „Ahol akarja!“ Ennyit irt. S még gyorsan föléje Biggyesztette a jeligét: „Barna férfi, 333.“ A keze reszketett. Szaporán, sza­kadozva, aprókat lélekzett. Magára kapta a kabátját, fejébe nyomta a kala­pot s rohant a kiadóba. Az volt az ér­zése, hogy lopott tárgyat rejteget s mi­nél előbb túl kell adnia rajta. Amikor végre elintézte, határozottan megkönnyebbült. Hazament, végezte a dolgát, a fejfájása tökéletesen elmúlt, úgyszólván, meg is felejtkezett minden­ről. S ha néha még­is eszébe jutott, úgy tetszett, régi, halvány, ártatlan emlék az egész. Igaz, hogy itt, válaszolt, de ez még nem jelent semmi elkötelezettséget, — ezzel nyugtatta meg magát s a lelkiis­meretét valóban tisztának és könnyűnek érezte.. . IV. Másnap megint felébredt benne a nyugtalanság. „Nem lett volna szabad tennem!“ — kóválygott a lelkében szün­telenül s olyanféle gondolatok gyötör­ték, mintha ezzel valami nagyon ügybe keveredett volna bele. Rá sem mert pil­lantani az ú­jságra, amelyben könnyelm­ü válasza megjelent s szinte túlzásig alá­zatos, kedves volt az urához. Vacsorá­nál azonban váratlanul csetepaté rob­bant ki köztük. Mind a ketten idegesek voltak, egyetlen rosszul alkalmazott szó felborította a látszólagos egyensúlyt. Jól odamondogatták egymásnak a vélemé­nyüket, azután . . . azután beállt a s­i­ket, dermedt csönd, tele elfojtott, ful­dokló keserűséggel. Egyszerre nagy, fa­gyos idegenség ült közéjük. Sári az éjszaka álmatlan óráiban majdnem erő­szakosan idézte föl az ismeretlen isme­rős arcát s hosszasan gondolkozott kü­lönböző eshetőségekről. Vájjon ki lehet? Megjelenéséről ítélve, bizonyára valami előkelő állású egyén. Talán követségi titkár vagy művész? Igen, ilyesmi . . . Diplomata! ... Istenem, mindig diplo­mata volt a titkos ideálja! . . . Ilyen hűvös, finom arc, ilyen szuggesztív barna szemek, nem is lehet más: diplo­mata! Most történt először, hogy az urát ide­gen férfivel hasonlította össze s az össze­hasonlítás az idegen férfinek vált elő­nyére. A helyzet Ferivel úgyis szinte már-már tarthatatlan . . . Reggel alig várta az újságot. Nedves tekintete mohón száguldott végig az apróbetűs sorokon. Egyszerre nagyot dobbant a szíve. A homloka kipirult. Li­hegve nyelte az édeskés szavakat: „Barna férfi, 333. Imádott, gyönyörű asszonyom! Határtalan boldoggá tett. Szerelmem áttör minden akadályon s leborul az ön földöntúli szépsége előtt. Hódolattal várja minden délután 4-től kézcsókoló rabszolgája. Öröm­völgy-utca 7., II. 16.“ Háromszor elolvasta s a vásári sorok muzsikálni kezdtek benne ... „Öröm­­völgy-utca 7.“, —­ ismételgette lelken­dezve. — „Örömvölgy-utca 7....“ Mi­lyen szép!­­ .. . Milyen csodálatos!... V. Alig tudta eldadogni, annyira izga­tott volt. — Örömvölgy-utca 7... s Leroskadt az autó rugós párnáira, a soffőr inditott s az autó belefúródott a kavargó utca forgatagába. Behunyta a szemét, kezét a szivére szorította, alig birt, alig birt uralkodni az idegein, „őrültség, őrültség! Hová vezet ez a meggondolatlan, könnyelmű lépési * a * Szinte kiszámíthatatlan!... Botrány . . . tragédia . . . válás? . . . Iszonyatos még csak elgondolni is! . . .“ És ... és mégis! Volt ebben a szágul­dásban valami a zuhanás hallatlan ké­jéből, valami mértéken felül izgalmas és borzongtató. Valami a halálból . . . Mi­kor a kocsi hirtelen megállt, szédülés fogta el. Alig birt a süppedt ülésből fel­­tápászkodni. — Várjak? — kérdezte a kocsivezető. — Nem! — lihegte elszántan és min­den erejét összemarkolta. Fizetett. Lo­holva iramodott a kapu alá, nekigyür­­kőzött a lépcsőknek, a füle zúgott, a szíve elviselhetetlen iramban vert. Sej­tette, ha most megtorpan, ebben a süket rohanásban, akkor vége . . . Akkor nem lesz többé bátorsága ... S fulladásig, lelkendezve ismételgette: második eme­let tizenhat . . . második emelet tizen­hat ... Csak ra­jta, ez így van, ez a kez­det és minden kezdet rettenetes! Csengetett. Az ájulás zsibbadtsága bi­­zsergett a lábszáraiban. Léptek recseg­tek. Az ajtó kitárult, mint egy éhes száj. Egy férfiarc tolódott elő a világosságra. Egy sohasem látott, ismeretlen-idegen férfiarc. — Kit tetszik keresni? — tudakolta közönyösen. Az asszony visszahőkölt. — Második emelet tizenhat . * * “ hebegte gépiesen, rémülten s az erkély-* folyosó korlátjának dűlt. Mint egy ször­nyű és goromba arculcsapás, úgy érte ez a pillanat. Nem tudatosan, az ösz­tönei cikázó villanásaival érezte, hogy, itt, ebben az egész kétes-homályos ügy-­ ben, valami kínos, kellemetlen félreértés . ) MTOHESZ, 1929 szeptember 1. vasárnap A MAGYAR GLÓBUSRÓL Peer Gynt írta: Pethő Sándor Pályája mintha túljutott volna a tető föntjén. Nincs ellenfele, nincs verseny­társa, sőt nincs partnere se többé. Min­dent legyőzött, vagy minden megsemmi­sült előtte. Egyénisége és szereplése csak­nem személytelen hatalommá vált. Nincs előtte semmi, ami elérhető ne volna, mert szinte már mindent elért. Nem függ senkitől és semmitől, csak a maga aka­ratától, vagy az emberi dolgok végleges­ségétől és gyarlóságától. Olyan tökéletes gépezetet konstruált, ami akkor is pon­tosan jár, sőt szinte több mint tökéletes rendszerességgel működik, amikor ő sze­mélyesen nincs is a kormányköröknél. Az­­ embert gyakorta meglepi ez a kínos sejtelem, mintha már ő se bírna többé ezzel a Leviathánnal, s mintha az ő ere­jét és hatáskörét is meghaladná ennek az ördögi mecanizmusnak borzalmas irama s szakadatlan vágtatása, melyet szabadjára bocsátottak s amelyet nem kormányoz többé más, mint a gőzök rit­musainak vak őrülete, amíg az utolsó parázs ki nem alszik kazánjában, vagy amíg minden szétreped és levegőbe rö­pül. Nem is valószínű, hogy élvezetet ta­lálna ebben a roppant hatalomban. Bizo­nyára az emberi sorsok intézésének megszokásából vagy megunásából fa­kadt ki benne az a közöny, amely­nek nem adhat többé táplálékot se a küzdelem izgalma, se a bizonytalan­ságnak ama termékeny szorongása, amely az örömteljes feszültség friss hul­lámait árasztja a tegnap megnyert sike­rekre és a holnapi erőfeszítésekre. Nem emelkedhetik többé. És mégis, úgy rém­lik, mintha nem is a tetőn állana, hanem valami sötét erdőségben tévelyegne. Mint Peer Gynt, ő is kutathat az egyetlen megváltó test után, ami feloldhatná ön­maga és a történelem előtt annak a szinte imperszonális hatalomnak erkölcsi és szellemi kötelezettségeiért, amelyet oly nehezen szerzett meg, amelynek birtok­lásához a szerencsének éppen annyi ajándéka segítette, mint amennyi lelki­erőt, türelmet, tehetséget és szívósságot fektetett belé, amelyet idestova három esztendő óta korlátozás és veszedelem nélkül tart markában. Hiba, vagy nem hiba, hogy Beth­len István gróf ekkora személyes hatalmat alapított és hogy ennek a hatalomnak nincs féke és nincs gát­lása, csak tulajdon lelkiismeretében és akaraterejében és hogy leigázta a je­lent, azt most ne firtassuk. De hogy az utókort is szolgájává akarja tenni, hogy se a közeli, se a távolabbi jövővel nem akar osztozkodni és hogy ellenszegül az emberi dolgok természeti törvényének is, az a legnagyobb mértékben aggodal­mat keltő jelenség. A politikai regimeek, — igaz, — gyakran úgy tartják fenn magukat, ahogyan éppen lehet, sőt sok­szor úgy is, ahogy a legkényelmesebb. Nem minden szerkezetű hatalom bírja el az időjárás viszontagságait­­és­­a szabad levegő viharait s gyakran valódi állam­férfim okosságra vall,­ ha egy­ új kor­mányzati rendszer szándékosan kitér a szabad verseny kiszámíthatatlan esélyei elől. A történelemben nem tartozik éppen a ritkaságok közé, amikor a magát erős­nek érző hatalom is megfosztja ellenfelét a mérkőzés egyenlőségének feltételeitől s csak akkor támad rá, amikor előbb már legyöngítette s amikor az emberi belátás diktálta előkészületekkel bebiz­tosította a győzelmet. A politika még akkor is a jelenbe dol­gozik, amikor a holnapra gondol. Ez a reálpolitikai józanság és anyagiasság csak akkor válik feltétlenül nagy ki­ r iskolacipők^ kizárólag színbőrből ^ Cserkészcipők, 30—35 .........P 1O.* fekete 26 -30 31-35 36—39 fűzős 18.90 15.50 18.50 barna 26- 30 31—35 36 -39 fűzős 13.80 16.80 19.80 . Tarai Eipiopép it A jPfc. UH, RÉKÖCZi-Ut tfl. /Mi ISllli.ui,Híraiyu.30. si.Teröhu.z.j^M

Next