Magyarság, 1929. november (10. évfolyam, 249-273. szám)
1929-11-01 / 249. szám
1929 november 1, péntek Miffigansiga Hogyan született újjá Törökország? Hemál Musztafa életpályája I. 1919 május derekán egy rozoga török gőzös szedte föl horgonyát az Aranyszarvnál. A Fekete-tenger déli partja felé tartott. Szuette árbócai kínosan nyögtek fel a tajtékot hányó tengeren. A kompassz elromlott. Csak a tengerészkapitány jó ösztöne s az éjszakában néha felüündöklő csillagok kalauzolták az öreg vacakot a keleti égtáj felé. A hajó fedélzetén, néhány tiszt társaságában, egy fiatal tábornok áll s időnként szeméhez emeli távcsövét, élesen fürkészve a ködben és a felhőben úszó partokat. Vájjon mikor tűnnek föl végre Samsun minarettjei és hagymatornya örmény templomai, ahol végre révbe ér a vén dereglye s megszűnik ez a keserves, unalmas, ez az idegőrlő partmenti őgyelgés a nyugtalan tengeren? És ha horgonyt vet a kisázsiai parton, mihez fog, hol kezdje, miként folytassa eszelős kalandját? A nagy omlás után, mikor mint facér katona egyedül kóborolta végig a hallgatag és megrökönyödött Stambul sikátorait, egyszerre fölzendült lelkében elhivatásának repeső ihlete, ami mostantól fogva uralkodni fog életerején, gondolatainak minden tudatos és titkos munkáján, ami föléje magasodik szelleme egész szemhatárának, mint egy biztos és leronthatatlan reménység, mint egy meginhatatlan, egetverő vár. A császári ottomán birodalom szétesett. A kalifaság s a pánszlamita állam, amelynek hajszolásában kimerült és elfogyott a török nemzet ereje, szétpattant, mint egy véres buborék. A német nép nem ilyen ábránd kergelésében ment-e tönkre? Nem azért áldozta-e népi és faji energiájának bőségét, nemzeti és állami egységét, mert századokon át nem bírt lemondani a maga kalifátusának agyréméről, a római szent császárságról, a dominium mundi gondolatáról? S nem akkor lett-e naggyá és félelmetessé, mikor végre a fenyő szakított a pálma iránt való szerelmével, amikor erejét meghaladó hatalmi káprázatok helyett önmagának élt, a maga faji és nemzeti egysége eszméjének s amikor a hohenstaufi és habsburgi erőfeszítések kudarcainak üllőjén azt a politikát kalapálta, amiből a vér és a vas kancellárja megteremtette a nemzeti egységet? Clémenceau nem törlik-e ki a létezés lajstromáról az ottomán nemzetet. A keresztény hatalmaktól remegő Divánnak kapóra jön a parancs. Menjen Keletre az anafortai hős, ez a kellemetlen és alkalmatlan katona, hadd mutassa meg, mit tud, csak ne legyen itt a Boszporus ! "tt s ne zavarja a régi-új uralom tehetetlen, csüggedt defetizmusát. így kerül az Imboli fedélzetére Kemal Musztafa basa, a harmincnyolcéves tábornok és forradalmár, a legitim kormány kiküldöttje gyanánt, hogy a végtelen kontinensnek e távoli sarkából kimozdítsa a világot, visszaűzze Európát, megdöntse a kalifái birodalmat és üszkeiből és romjaiból felépítse a demokratikus török nacionalizmus államát. A rozzant bárka most valóban egy Cézárt visz a hátán és egy Cézár szerencséjét, miként kétezer évvel ezelőtt, amikor az első, a nagy Cézár kelt át a tengeren Brudisiumból, hogy Pharsalus alá érhessen. Új demokratikus állam a kalifai társadalom romjain ilyen emlékek, ilyen tervek, ilyen remények, ilyen tűnődések és szorongatások árnyai népesítik be az Imboli fedélzetét. Minden józanság és nyárspolgári okosság visszaborzadt volna a vakmerőségnek és az őrületnek e sötétbeugrásától. Mert van, ami még sokkal nehezebb, mint egy nagy terv megalkotása, — mondja egy francia diplomata. — Az, hogy ugyanekkor megalkossuk azokat az eszközöket is, amelyekkel azt meg lehet valósítani és kijelöljük azt az utat, amelyen haladnunk kell, hogy pontosan előre lássuk a valószínű akadályokat és a lehetséges összeütközéseket, hogy rendszeresen át tudjuk tekinteni, előre el tudjuk fogadtatni és szükség esetén magunk tudjuk létrehozni mindazon feltételeket, amelyek szükségesek ahhoz, amit akarunk. Ez az ember nem hazardőr. Szikszerű viselkedésével a helyes ítéleteknek és a konkrét és lépcsőzetesen megvalósítandó terveknek sokaságát és sokféleségét leplezi. Érzi, vagy tudja, hogy a versaillesi bírák között a Közelkelet kérdéseinek intézésében a legnagyobb és legélesebb érdekellentétek feszülnek, hogy az orosz birodalom kiválásával elesett a konstantinápolyi örökség legjogosabb várományosa, hogy a franciák nem szívesen tűrnék a Dardanellák brit okkupációját, hogy az olaszok éber féltékenységgel figyelik Venizelosz pánhellén ábrándjait, amelyek meg sem állanak, csak a Hagia Sofia aranykupolájánál, hogy az európai közösségből kirekesztett orosz forradalomban alkalmas és hatalmas segítőtársat kap a Kelet felgyújtására, hogy odahaza a vereségükben megnyugodni nem bíró török nacionalisták tőle lesik a nagy jelet, de legfőképpen konok és rendíthetetlen bizalma van önmagában. Tudja, hogy az emberi erőnek minden kifejtése egy-egy elővétel a végzeten. S végre is mit akar? Nem a török nép önrendelkező jogának visszaszerzésére, Wilson elvei nevében? Hadd vetélje el a nemes állat fölös szerveit és végtagjait. Ki törődik most Mezopotámiával, Arábiával, Palesztinával, Szíriával? A török Anatolia és a török Rumélia azonban nem lehet másé, mint az ő megtiport nemzetéé. Ám azért lassan és óvatosan kell elkezdeni a szörnyű játszmát, hiszen oly könynyen beleszaladhat sikertelenség esetén az ó-törökök gúnyolódásának utcájába. És minden lépése kelepcébe juttathatja: a stambuli Az »Imboll« fedélzetén íme: itt az utolsó perc, hogy szegre akaszszák a kalifa zöld kaftánját, amit a török nép évszázadok óta nem érzett már másnak, mint Nesszus ingnek s nem hozott mást reá, mint az áldozatok hiábavalóságát, mint szégyent és szomorúságot és ami a legutóbbi években is úgy rásúlyosodott, hogy össze kellett roskadnia az emberfeletti dísz terhe alatt. Istenem, micsoda évtized árnyéka követi ezt a fiatal tábornokot a rongyos alkotmányon! ő is, mint az ottomán nemzet fiatalságának legjava, egész testtel dobta magát az új törökmozgalmak viharaiba, azóta, hogy először menekült Bejrútból Szalonikiba. Együtt volt a híres triumvirátussal (Enver, Tálát, Dsemal), együtt vonult velük kétszer is az Yildszkivszk ellen, egy darabig együtt konspirált az újtörök holdkórosokkal és aztán lassanként szemközt fordult velük, s rendőrködött ellenük, s utóbb, mikor nem birt Enver szilajságával és hisztérikus féltékenységével, csendesen eltűnt, elosont a véres arénáról. Talán nem ismerték fel az ifjú katonatisztet, vagy talán nagyon is megismerték, hogy a nagy rendezés után a sarokba állították? Aztán következett Tripolisz, ahol mint önkéntes vezeti a fölkelők egy csoportját, azután a csataldiaivonal védelme, ahol elvérzett a bolgár hadsereg, aztán egy katonai attaséi állás Szófiában. A fő, hogy ne legyen otthon és ne zavarja Enverék köreit, akik nem tűrtek oldalukon egyenlő erőket és veszélyes becsvágyakat, akikkel különben is lehetetlen együttműködni, annyira német pórázra kötötték az ottomán gályát. Aztán a nagy háború, Lieman von Sanderstől parancsnokságot nyer a Dardanelláknál. Az „anafortai hős“ az angolokat a tengerbe dobja, egyszerre hull reá a dicsőség aranypora és az irigység sárga kénköve. Hogyne! Enver, a dilettáns, egész hadseregeket veszt el, amikor ő sikereket arat, azonkívül az „anafortai“ nem egészen megbízható híve a központi hatalmaknak. Az új emberek között az egyedüli, aki egy percig sem hitt a német győzelemben s aki nem akarta hatra-vakra összekapcsolni hazája sorsát a germán hurrák hazafiak időtlenségeivel és szertelenségeivel. Évekig nem kap hadsereget, amikor a seregvesztő basák térdig gázolnak az ozmán vérben. Csak a végek végén, akkor is Enver intrikájára, nyeri el az egyik többszörösen megvert és megtépázott szíriai hadsereg parancsnokságát, akkor, amikor már emberi erő nem bírja többé feltartóztatni a végzetet. Hadd hulljon ő is, hadd rokkanjon a sárba az ő dicsősége is — igy okoskodtak Enverék, —hadd bukjon ő is azokkal, akik egy kártyalapra tették fel a török nép sorsát. De a roncsokból álló, demoralizált, szétolvadt, éhséggel és szomjúsággal viaskodó hadsereg — csodálatos — még egyszer megveti lábát az anatóliai határon. Olyan roppant bizalom összpontosul ebben az egyetlen egy emberben! S a szétmarcangolt, elárult, gyatrán vezetett török sereg az új vezér alatt belekapaszkodik a sivatag hegyes rögeibe, nem lehet többé innen kimozdítani, hiszen a Basa mondta: ez már török föld, nem szabad hátrálni egy tapodtat sem, így is maradt minden a fegyverszünetig. Hogyan érik ki a nagy gondolat? Azután félesztendeig céltalanul ődöngeni Szambulban, hátha sikerül a nemzetgyűlésen, vagy az új szultánon át megnyerni azokat az eszközöket, amelyekkel útját állhatja a birodalom szétmállásának s az antant gyalázatos terveinek. Tízesztendei szívós és dicstelen háború után kinek lenne bátorsága szembeszállni a világ új uraival, akik megdöntötték a császári Németországot és összetörték a történet legcsodálatosabb hadigépezetét. Egy legyőzött, körülkerített, széteső, megszállott, leromlott ország, magának szégyene, az idegennek nevetsége, legutóbbi kalandjának őrült áldozata, hogyan hívhatná ki maga ellen a végzetet? Vájjon nem az enveri botorságok nyugtalanítják-e ezt a foglalkozásnélküli katonát? Nem volt még elég a kalandokból és a vérontásokból? Az öreg Kinmil és Tevfik se akarnak katonát látni. A szultán, Vehadedin, különben balgatag angolbarát, maga is tehetetlen fogoly palotájában. „Die hohe Porte schon ein Tor ohne Haus“, mondja a német történetíró (Dagobert von Mikusch: Gazi Mustafa Kemal, Leipzig 1929), akinek műve végigkalauzol bennünket ennek a tüneményes karriernek embertelen viszontagságain. Az antant katonai megbizottainak gőgje és arroganciája nem ismer határt. Még a hadimúzeumokat is megdézsmálták, hogy fegyver után kutassanak. Maga a török értelmiség fatalista egykedvűséggel szemléli a birodalom haldoklását: a félholdat porbasujtották s Európa végre-valahára világrészére bekebelezte Ázsiát s arra ítélte a törökséget, hogy mint a dakotai indiánus, anatóliai rezervációjában pusztuljon el a feledésben és a szégyenben. És ha mégis valaki, egy félisteni ördög, vagy ördögi félisten, vállára emelné a leszakadó világ terhét? Mi lenne akkor? Ha itt Ázsia pontján megvetné a lábát — már Bonaparte is megmondta, hogy minden nagy dolgok Keletről származnak — és még egyszer, utoljára, megkísértené a lehetetlent. Kisázsiában látszólag minden csendes, csak ne fosztogatnának azok a zöld káderek, a szanaszét csatangoló katonák, a kóbor kurd törzsek és a nagy omlás hamuja alatt csak ne izzana a faji gyűlölet parazsi Görögök, örmények, törökök néznek egymásra az ugrásra kész vadállat dühével. Az antánt megszálló csapatai csak a nagyvárosokat tartják és semmi kedvük, hogy személyesen elegyedjenek el ebben a fogcsikorgató dulakodásban. A komiszáriusok ráírnak a szambuli kormányra, csináljon már rendet az Isten háta mögötti országban, pacifikálja a félszigetet, különben nem állanak jót arról, hogy a nagy Hármak (Wolson, Lloyd George. Óvakodjunk a szívbajtól! A statisztikák a szívbajosok számának ijesztő növekedését mutatják. Vegye elejét a bajnak, kerülje ön is a kávéban lévő koffeint, mely megárt- hat. Itt van a koffeinmentes Hág kávé, mely a szívet soha sem izgatja és nem tesz benne kárt. Mégis a kívánt ártalmatlan üdítést és teljes élvenzetet nyújtja, mert legfinomabb minőségű, valódi ne*mes babkávé. Kapható a jobb, élelmiszerüzletekben. Szállodában és kávéházban is Hág kávét kérjen. HÁG KÁVÉ H.-T., Budapest, Ranolder-u. 21. Bon. Küldjenek nekem a mellékelt 70 ( levélbélyeg ellenében egy próbacsomag Hág kávét Név_________________ ['tea .......rrt..M. MAS KAlflB KEESt/JA Megnyílt Európa egyik legszebb szőrmeüzlete Budapesten Már hónapok óta beszél egész Budapest arról a nagyarányú építkezésről, amely a váci uccai volt Zwlback-féle helyiségben folyt. A közönség csak annyit tudott erről, hogy ide költözik Breitfeld szűcs új szőrmeüzlete. Arra, azonban senki sem volt elkészülve, hogy ilyen grandiózus, ízléses, abszolút modern áruházzal gazdagodott a Váci ucca. Szinte csodálatos, mit tudott itt produkálni olcsó eszközökkel egy ötletes, a művészetet megértő kereskedő és invenciózus fiatal építőművész. Breitfeld szűcs régi, kipróbált tagja a szőrmeiparnak, szaktudásával és a szőrmeipar terén sok-sok évi tapasztalatával állt oda egy művészember mellé, hogy olyat alkossanak együtt, ami európai viszonylatban a szőrmeüzlet terén új, kényelmes és modern. E két embert csak az a cél elérése vezette, hogy lehet a közönség igényeit minden szempontból a legelőnyösebben kielégíteni, ezért mellőzték az alsó sötét elárusítóhelyiségeket, ezért fogadják a vevőt a földszinti monumentális kirakatok és egy igen ízléses előcsarnokból jutunk fel a félemeleti abszolút világos elárusítószalonokba. Úgy a földszinti, mint a félemeleti helyiségek kiképzése igen finom, kulturált művészember ízlésére vallanak és a kereskedői szempontok nagyszerű interpretálója, Csapó Heim József építőművész mindazt, amit hosszú külföldi tanulmányi útján tanult és tapasztalt, itt érvényesítette. Igen helyesen megértette azt, hogy nem szabad a külföldi metropolisoktól elmaradni, Budapestnek megfelelően át kell ide is ültetni a modern szellemet. Ilyen intencióval készült az üzlet és bátran állíthatjuk, hogy nemcsak egy szép áruházzal lettünk gazdagabbak, de Budapest művészi életében is esemény lett az új üzlet megnyitása. Meg kell emlékeznünk a kirakatok ízléses tervezőjéről, Szécsi-Hacker József oki. iparművészről is, aki külföldről hazaérkezvén, szintén hozzájárult e megnyitó sikeréhez. Végigjártuk az előkelő tónusú helyiségeket és szinte félve gondoltunk arra, hogy ilyen miliőben mibe kerülhet egy bunda. Ezért Breitfeld Marcelhez fordultunk, aki a következőket mondotta: Szépet, sőt, élesen ezzel az elvvel vezettem a régi és nyitottam meg új üzlethelyiségemet és ezen elvemnek köszönhetem üzletem évről-évre való fejlődését. Budapest közönségének egy része abban a téves hitben van, hogy ha egy kereskedő fényesen berendezett üzlethelyiséget nyit meg, az invesztációs költségeket áthárítja a vevőközönségre és áruit megdrágítja. Ez határozottan téves felfogás, mert a külföldön már rég rájöttek arra, hogy a nagy cégek arra fektetik a legnagyobb súlyt, hogy minél nagyobb forgalmat érjenek el, márpedig ez csak akkor sikerül, ha versenyképesek tudnak lenni. A nagy forgalom szoros összefüggésben van a Kispay képességgel, minél olcsóbban tudom a vevőt kiszolgálni, annál nagyobb forgalmat tudok elérni. Mielőtt üzletem ilyirányú megnagyobbítását elhatároztam, teljesen tisztában voltam azzal, hogy eleinte, áldozatok árán is, nemcsak szépet és jót kell nyújtanom, hanem az eddiginél is még olcsóbban kell vevőimet kiszolgálnom. Áraimat régen bevált elvemhez híven szabtam meg és most már csak arra kérem a vásárlóközönséget, hogy mielőtt szőrmeszükségleteit fedezné, kellő tájékozódás után cégemet is tisztelje meg látogatásával és meg fog győződni arról, hogy szépet jót — és az előkelően berendezett üzlet dacára — olcsón vásárolhat nálam.