Magyarság, 1929. november (10. évfolyam, 249-273. szám)

1929-11-01 / 249. szám

1929 november 1, péntek Miffigansiga Hogyan született újjá Törökország? Hemál Musztafa életpályája I. 1919 május derekán egy rozoga török gő­zös szedte föl horgonyát az Aranyszarvnál. A Fekete-tenger déli partja felé tartott. Szu­­ette árbóc­ai kínosan nyögtek fel a tajtékot hányó tengeren. A kompassz elromlott. Csak a tengerészkapitány jó ösztöne s az éjsza­kában néha felüü­ndöklő csillagok kalauzolták az öreg vacakot a keleti égtáj felé. A hajó fedélzetén, néhány tiszt társaságában, egy fiatal tábornok áll s időnként szeméhez emeli távcsövét, élesen fürkészve a ködben és a felhőben úszó partokat. Vájjon mikor tűnnek föl végre Samsun minarettjei és hagymatornya örmény templomai, ahol végre révbe ér a vén dereglye s megszűnik ez a keserves, unalmas, ez az idegőrlő partmenti őgyelgés a nyugtalan tengeren? És ha hor­gonyt vet a kisázsiai parton, mihez fog, hol kezdje, miként folytassa eszelős kalandját? A nagy omlás után, mikor mint facér katona egyedül kóborolta végig a hallgatag és meg­rökönyödött Stambul sikátorait, egyszerre fölzendült lelkében elhivatásának repeső ih­lete, ami mostantól fogva uralkodni fog élet­erején, gondolatainak minden tudatos és tit­kos munkáján, ami föléje magasodik szelleme egész szemhatárának, mint egy biztos és le­­ronthatatlan reménység, mint egy meginha­­tatlan, egetverő vár. A császári ottomán bi­rodalom szétesett. A kalifaság s a pánszla­­mita állam, amelynek hajszolásában kime­rült és elfogyott a török nemzet ereje, szét­pattant, mint egy véres buborék. A német nép nem ilyen ábránd kerge­lésében ment-e tönkre? Nem azért áldozta-e népi és faji energiájának bőségét, nemzeti és állami egy­ségét, mert századokon át nem bírt lemon­dani a maga kalifátusának agyréméről, a római szent császárságról, a dominium mundi gondolatáról? S nem akkor lett-e naggyá és félelmetessé, mikor végre a fenyő szakított a pálma iránt való szerelmével, amikor erejét meghaladó hatalmi kápráza­­tok helyett önmagának élt, a maga faji és nemzeti egysége eszméjének s amikor a ho­­henstaufi és habsburgi erőfeszítések kudar­cainak üllőjén azt a politikát kalapálta, ami­ből a vér és a vas kancellárja megteremtette a nemzeti egységet? Clémenceau­ nem törlik-e ki a létezés lajstro­máról az ottomán nemzetet. A keresztény ha­talmaktól remegő Divánnak kapóra jön a pa­rancs. Menjen Keletre az anafortai hős, ez a kellemetlen és alkalmatlan katona, hadd mu­tassa meg, mit tud, csak ne legyen itt a Bosz­­porus ! "­tt s ne zavarja a régi-új uralom tehetetlen, csüggedt defetizmusát. így kerül az Imboli fedélzetére Kemal Musztafa basa, a harmincnyolcéves tábornok és forradal­már, a legitim kormány kiküldöttje gyanánt, hogy a végtelen kontinensnek e távoli sarká­ból kimozdítsa a világot, visszaűzze Európát, megdöntse a kalifái birodalmat és üszkeiből és romjaiból felépítse a demokratikus török nacionalizmus államát. A rozzant bárka most valóban egy Cézárt visz a hátán és egy Cé­zár szerencséjét, miként kétezer évvel ezelőtt, amikor az első, a nagy Cézár kelt át a ten­geren Brudisiumból, hogy Pharsalus alá ér­hessen. Új demokratikus állam a kalifai társadalom romjain ilyen emlékek, ilyen tervek, ilyen remé­nyek, ilyen tűnődések és szorongatások ár­nyai népesítik be az Imboli fedélzetét. Min­den józanság és nyárspolgári okosság vissza­borzadt volna a vakmerőségnek és az őrület­nek e sötétbeugrásától. Mert van, ami még sokkal nehezebb, mint egy nagy terv meg­alkotása, — mondja egy francia diplomata. — Az, hogy ugyanekkor megalkossuk azo­kat az eszközöket is, amelyekkel azt meg lehet valósítani és kijelöljük azt az utat, amelyen haladnunk kell, hogy pontosan előre lássuk a valószínű akadályokat és a lehetséges összeütközéseket, hogy rendszere­sen át tudjuk tekinteni, előre el tudjuk fo­gadtatni és szükség esetén magunk tudjuk létrehozni mindazon feltételeket, amelyek szükségesek ahhoz, amit akarunk. Ez az ember nem hazardőr. Szi­kszerű viselkedé­sével a helyes ítéleteknek és a konkrét és lépcsőzetesen megvalósítandó terveknek so­kaságát és sokféleségét leplezi. Érzi, vagy tudja, hogy a versaillesi bírák között a Kö­­zelkelet kérdéseinek intézésében a legnagyobb és legélesebb érdekellentétek feszülnek, hogy az orosz birodalom kiválásával elesett a konstantinápolyi örökség legjogosabb váro­mányosa, hogy a franciák nem szívesen tűr­nék a Dardanellák brit okkupációját, hogy az olaszok éber féltékenységgel figyelik Ve­­nizelosz pánhellén ábrándjait, amelyek meg sem állanak, csak a Hagia Sofia aranykupo­lájánál, hogy az európai közösségből kire­kesztett orosz forradalomban alkalmas és hatalmas segítőtársat kap a Kelet felgyújtá­sára, hogy odahaza a vereségükben megnyu­godni nem bíró török nacionalisták tőle lesik a nagy jelet, de legfőképpen konok és ren­díthetetlen bizalma van önmagában. Tudja, hogy az emberi erőnek minden kifejtése egy-egy elővétel a végzeten. S végre is mit akar? Nem a török nép önrendelkező jogá­nak visszaszerzésér­e, Wilson elvei nevében? Hadd vetélje el a nemes állat fölös szerveit és végtagjait. Ki törődik most Mezopotámiá­val, Arábiával, Palesztinával, Szíriával? A­ török Anatolia és a török Rumélia azonban nem lehet másé, mint az ő megtiport nem­zetéé. Ám azért lassan és óvatosan kell el­kezdeni a szörnyű játszmát, hiszen oly köny­­nyen beleszaladhat sikertelenség esetén az ó-törökök gúnyolódásának utcájába. És min­den lépése kelepcébe juttathatja: a stambuli Az »Im­boll« fedélzetén íme: itt az utolsó perc, hogy szegre akasz­­szák a kalifa zöld kaftánját, amit a török nép évszázadok óta nem érzett már másnak, mint Nesszus­ ingnek s nem hozott mást reá, mint az áldozatok hiábavalóságát, mint szégyent és szomorúságot és ami a legutóbbi években is úgy rásúlyosodott, hogy össze kellett ros­­kadnia az emberfeletti dísz terhe alatt. Iste­nem, micsoda évtized árnyéka követi ezt a fiatal tábornokot a rongyos alkotmányon! ő is, mint az ottomán nemzet fiatalságának leg­java, egész testtel dobta magát az új török­­mozgalmak viharaiba, azóta, hogy először menekült Bejrútból Szalonikiba. Együtt volt a híres triumvirátussal (Enver, Tálát, Dse­­mal), együtt vonult velük kétszer is az Yildsz­­kivszk ellen, egy darabig együtt konspirált az újtörök holdkórosokkal és aztán lassanként szemközt fordult velük, s rendőrködött ellenük, s utóbb, mikor nem birt Enver szilajságával és hisztérikus féltékenységével, csendesen el­tűnt, elosont a véres arénáról. Talán nem is­merték fel az ifjú katonatisztet, vagy talán nagyon is megismerték, hogy a nagy rende­zés után a sarokba állították? Aztán követ­kezett Tripolisz, ahol mint önkéntes vezeti a fölkelők egy csoportját, azután a csataldiai­­vonal védelme, ahol elvérzett a bolgár had­sereg, aztán egy katonai attaséi állás Szófiá­ban. A fő, hogy ne legyen otthon és ne za­varja Enverék köreit, akik nem tűrtek olda­lukon egyenlő erőket és veszélyes becsvágya­kat, akikkel különben is lehetetlen együtt­működni, annyira német pórázra kötötték az ottomán gályát. Aztán a nagy háború, Lie­man von Sanderstől parancsnokságot nyer a Dardanelláknál. Az „anafortai hős“ az ango­lokat a tengerbe dobja, egyszerre hull reá a dicsőség aranypora és az irigység sárga kén­köve. Hogyne! Enver, a dilettáns, egész had­seregeket veszt el, amikor ő sikereket arat, azonkívül az „anafortai“ nem egészen meg­­bízható híve a központi hatalmaknak. Az új emberek között az egyedüli, aki egy percig sem hitt a német győzelemben s aki nem akarta hatra-vakra összekapcsolni hazája sorsát a germán h­urrák­ hazafiak időtlenségei­vel és szertelenségeivel. Évekig nem kap hadsereget, amikor a se­regvesztő basák térdig gázolnak az ozmán vérben. Csak a végek végén, akkor is Enver intrikájára, nyeri el az egyik többszörösen megvert és megtépázott szíriai hadsereg pa­rancsnokságát, akkor, amikor már emberi erő nem bírja többé feltartóztatni a végzetet. Hadd hulljon ő is, hadd rokkanjon a sárba az ő dicsősége is — igy okoskodtak Enve­rék, —hadd bukjon ő is azokkal, akik egy kártyalapra tették fel a török nép sorsát. De a roncsokból álló, demoralizált, szétolvadt, éhséggel és szomjúsággal viaskodó hadsereg — csodálatos — még egyszer megveti lábát az anatóliai határon. Olyan roppant bizalom összpontosul ebben az egyetlen egy ember­ben! S a szétmarcangolt, elárult, gyatrán ve­zetett török sereg az új vezér alatt beleka­paszkodik a sivatag hegyes rögeibe, nem lehet többé innen kimozdítani, hiszen a Basa mondta: ez már török föld, nem szabad hát­rálni egy tapodtat sem, így is maradt min­den a fegyverszünetig. Hogyan érik ki a nagy gondolat? Azután félesztendeig céltalanul ődöngeni Szambulban, hátha sikerül a nemzetgyűlésen, vagy az új szultánon át megnyerni azokat az eszközöket, amelyekkel útját állhatja a biro­dalom szétmállásának s az antant gyalázatos terveinek. Tízesztendei szívós és dicstelen háború után kinek lenne bátorsága szembe­szállni a világ új uraival, akik megdöntöt­ték a császári Németországot és összetörték a történet legcsodálatosabb hadigépezetét. Egy legyőzött, körülkerített, széteső, megszállott, leromlott ország, magának szégyene, az ide­gennek nevetsége, legutóbbi kalandjának őrült áldozata, hogyan hívhatná ki maga el­len a végzetet? Vájjon nem az enveri botor­ságok nyugtalanítják-e ezt a foglalkozásnél­­küli katonát? Nem volt még elég a kalan­dokból és a vérontásokból? Az öreg Kinmil és Tevfik se akarnak katonát látni. A szultán, Vehadedin, különben balgatag angolbarát, maga is tehetetlen fogoly palotájában. „Die hohe Porte schon ein Tor ohne Haus“, mondja a német történetíró (Dagobert von Mikusch: Gazi Mustafa Kemal, Leipzig 1929), akinek műve végigkalauzol bennünket ennek a tüneményes karriernek embertelen viszon­tagságain. Az antant katonai megbizottainak gőgje és arroganciája nem ismer határt. Még a hadimúzeumokat is megdézsmálták, hogy fegyver után kutassanak. Maga a török értel­miség fatalista egykedvűséggel szemléli a birodalom haldoklását: a félholdat porbasuj­­tották s Európa végre-valahára világrészére bekebelezte Ázsiát s arra ítélte a törökséget, hogy mint a dakotai indiánus, anatóliai rezervációjában pusztuljon el a feledésben és a szégyenben. És ha mégis valaki, egy félisteni ördög, vagy ördögi félisten, vállára emelné a leszakadó világ terhét? Mi lenne akkor? Ha itt Ázsia pontján megvetné a lá­bát — már Bonaparte is megmondta, hogy minden­ nagy dolgok Keletről származnak — és még egyszer, utoljára, megkísértené a le­hetetlent. Kisázsiában látszólag minden csen­des, csak ne fosztogatnának azok a zöld ká­derek, a szanaszét csatangoló katonák, a kóbor kurd törzsek és a nagy omlás hamuja alatt csak ne izzana a faji gyűlölet parazsi Görögök, örmények, törökök néznek egy­másra az ugrásra kész vadállat dühével. Az antánt megszálló csapatai csak a nagyváro­sokat tartják és semmi kedvük, hogy szemé­lyesen elegyedjenek el ebben a fogcsikorgató dulakodásban. A komiszáriusok ráírnak a szambuli kormányra, csináljon már rendet az Isten háta mögötti országban, pacifikál­ja a félszigetet, különben nem állanak jót arról, hogy a nagy Hármak (Wolson, Lloyd George. Óvakodjunk a szívbajtól! A statisztikák a szívbajosok számának ijesztő növekedését mutatják. Vegye elejét a baj­nak, kerülje ön is a kávéban lévő koffeint, mely megárt-­ hat. Itt van a koffeinmentes Hág kávé, mely a szívet soha­ sem izgat­ja és nem tesz benne kárt. Mégis a kívánt ártal­­­matlan üdítést és teljes élven­zetet nyújtja, mert legfino­­mabb minőségű, valódi ne­*­mes babkávé. Kapható a jobb, élelmiszerüzletekben. Szállo­­dában és kávéházban is Hág kávét kérjen. HÁG KÁVÉ H.-T., Buda­pest, Ranolder-u. 21. Bon. Küldjenek nekem a mellé­kelt 70 ( levélbélyeg elle­nében egy próbacsomag Hág kávét Név_________________ ['tea .......rrt..M. MAS KAlflB KEESt/JA Megnyílt Európa egyik legszebb szőrme­üzlete Budapesten Már hónapok­ óta beszél egész Budapest arról a nagyarányú építkezésről, amely a váci uccai volt Zwlback-féle helyiségben folyt. A közönség csak annyit tudott erről, hogy ide költözik Breitfeld szűcs új szőrmeüzlete. Arra, azonban senki sem volt elkészülve, hogy ilyen grandiózus, ízléses, abszolút modern áruházzal gazdagodott a Váci ucca. Szinte csodálatos, mit tudott itt produkálni olcsó esz­közökkel egy ötletes, a művészetet meg­értő kereskedő és invenciózus fiatal építő­művész. Breitfeld szűcs régi, kipróbált tagja a szőrmeiparnak, szaktudásával és a szőrme­ipar terén sok-sok évi tapasztalatával állt oda egy művészember mellé, hogy olyat alkossa­nak együtt, ami európai viszonylatban a szőrmeüzlet terén új, kényelmes és modern. E két embert csak az a cél elérése vezette, hogy lehet a közönség igényeit minden szem­pontból a legelőnyösebben kielégíteni,­­ ezért mellőzték az alsó sötét elárusítóhelyi­ségeket, ezért fogadják a vevőt a földszinti monumentális kirakatok és egy igen ízléses előcsarnokból jutunk fel a félemeleti abszolút világos elárusítószalonokba. Úgy a földszinti, mint a félemeleti helyiségek kiképzése igen finom, kulturált művészember ízlésére valla­nak és a kereskedői szempontok nagyszerű interpretálója, Csapó Heim József építő­művész mindazt, amit hosszú külföldi tanul­mányi útján tanult és tapasztalt, itt érvénye­sítette. Igen helyesen megértette azt, hogy nem szabad a külföldi metropolisoktól el­maradni, Budapestnek megfelelően át kell ide is ültetni a modern szellemet. Ilyen inten­cióval készült az üzlet és bátran állíthatjuk, hogy nemcsak egy szép áruházzal lettünk gazdagabbak, de Budapest művészi életében is esemény lett az új üzlet megnyitása. Meg kell emlékeznünk a kirakatok ízléses tervezőjéről, Szécsi-Hacker József oki. ipar­művészről is, aki külföldről hazaérkezvén, szintén hozzájárult e megnyitó sikeréhez. Végigjártuk az előkelő tónusú helyisége­ket és szinte félve gondoltunk arra, hogy ilyen miliőben mibe kerülhet egy bunda. Ezért Breitfeld Marcelhez fordultunk, aki a következőket mondotta: Szépet, sőt, élesen ezzel az elvvel vezettem a régi és nyitottam meg új üzlethelyiségemet és ezen elvemnek köszönhetem üzletem évről-évre való fejlő­dését. Budapest közönségének egy része abban a téves hitben van, hogy ha egy kereskedő fényesen berendezett üzlethelyiséget nyit meg, az invesztációs költségeket áthárítja a vevőközönségre és áruit megdrágítja. Ez ha­tározottan téves felfogás, mert a külföldön már rég rájöttek arra, hogy a nagy cégek arra fektetik a legnagyobb súlyt, hogy minél nagyobb forgalmat érjenek el, már­pedig ez csak akkor sikerül, ha versenyképesek tudnak lenni. A nagy forgalom szoros össze­függésben van a Kispay képességgel, minél olcsóbban tudom a vevőt kiszolgálni, annál nagyobb forgalmat tudok elérni. Mielőtt üzletem ilyirányú megnagyobbítá­­sát elhatároztam, teljesen tisztában voltam azzal, hogy eleinte, áldozatok árán is, nem­csak szépet és jót kell nyújtanom, hanem az eddiginél is még olcsóbban kell vevőimet kiszolgálnom. Áraimat régen bevált elvemhez híven szabtam meg és most már csak arra kérem a vásárlóközönséget, hogy mielőtt szőrme­­szükségleteit fedezné, kellő tájékozódás után cégemet is tisztelje meg látogatásával és meg fog győződni arról, hogy szépet jót — és az előkelően berendezett üzlet dacára —­ olcsón vásárolhat nálam.

Next