Magyarság, 1929. december (10. évfolyam, 274-297. szám)
1929-12-01 / 274. szám
ELŐFIZETÉSI ÁRAK« FÉLÉVRE 24 PENGŐ, NEGYEDÉVRE 12 PENGŐ, EGY HÓRA 4 PENGŐ, EGYES SZÁMÁRA HÉTKÖZNAP 16 FILL. VASÁRNAP 32 FILL. AUSZTRIÁBAN HÉTKÖZNAP 30 GARAS VASÁRNAP 30 GARAS BUDAPEST, 1929 DECEMBER 1. VASÁRNAP FELELŐS SZERKESZTŐ« MILOTAY ISTVÁN SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATAL« BUDAPEST, VI. KERÜLET, ARADI UTCA 8. SZ. TELEFON: AUTOMATA 294—31, 294-32, 294—33 LEVÉLCÍM : BUDAPEST 71. POSTAFIÓK 19 MEGJELENIK HÉTFŐ KIVÉTELÉVEL MINDEN NAP X. ÉVFOLYAM, 274. (2637.) SZÁM Az autóbuszon írta: Milotay István Az egyik csontkeretes a másikhoz: — Olvasta a Mussolini legújabb üzenetét? Vele igazán nem lehet tréfálni.— Hogyan, csak nem üzent háborút a szerbeknek? Mert abban máris benne vagyok :— Azt nem, de ahhoz nem is kellene nagy bátorság. A duce sokkal félelmesebb ellenségnek üzent hadat. A saját rajongóinak, azoknak, akik folyton ünnepelni akarják, akiktől nem tud egy lépést se tenni, mert mindig a nyomában vannak, akik rajongásukkal megkeserítik az életét, akik emlékműveket emelnek neki, akik utcákra, középületekre írják föl a nezét, akik az arcképeit akarják, akik autogram-merényleteket terveznek ellene, tortát neveznek el róla, vagy töltőtollat, vitorláshajót, vagy egy újonnan felfedezett cincérfajtát, akik ezeregyedikszer megírják az életrajzát s a születésnapján apoteózisokat rendeznek a színházakban. Mindezeknek azt üzeni, hogy elég! Hagyják már abba, mert unja és utálja ezt a szakadatlan ünneplést. Tegyenek le róla és bízzák a történelemre a dolgot, az ő nagyságának és érdemeinek megállapítását. Hát ezt üzeni a duce az ünneplőknek s vallja csak be, ehhez is kell akkora snájdigság, mint egy szerb hadüzenethez. — Hja, könnyű neki. Ő akárhogy tiltakozik ellene, már életében történelemmé ,és történelmilag vált. Miért ne tiltakoznék a hízelgő és ünneplő ma ellen, mikor a holnap is az övé, s holnapután is, mikor évszázadokra beírta magát az olasz szívekbe és az olasz jövőbe . . . — Jó, jó, de azért, ha éppen akarja, ő is lebontathatta volna a Palazzo Venezia faburkolatát és márványborításait, hogy a saját maga freskóját pingáltassa helyükbe. Mégis csak nagy ember, hogy ellentáll ennek a kisértésnek, mikor igazán megtehette volna . . . — Milyen rosszmájú ember maga. Miért nem mondja ki nyíltan, amit gondol. Maga a Palazzo Veneziáról beszél, pedig a Friedrich István freskó-ritornellje jár az eszében. Maga is úgy tesz, mint Baltazár püspök, akit a legitimisták egyszer sok sugdosás, üzengetés után megkértek, hogy foglaljon már állást nyíltan a legitimizmus dolgában. Amire jött a válasz, hogy meglesz, a legközelebbi prédikációjában nem odamondja majd a legitimizmust, hogy csak úgy füstöl. A legitimisták tolongtak a nagytemplomba s a püspök az ő szép hangján elkezd beszélni gyönyörűen, szívhezszólóan, mindenféle bibliai példázatokat a prófátékról, Nehemiásról, Esdrásról, Dánielről és a többiekről. A legitimisták csak várnak, várnak, hogy mikor jön már az ő dolguk. A püspök itr pedig csak beszél tovább még gyönyörűbb példázatokkal, Nabukodnozorról, Cyrusról és a többi perzsákról, meg babilonokról és így kibeszél egy jó órát. A cívisek és civilasszonyok csak odavannak a gyönyörűségtől, de a legitimisták nem értik a dolgot. A beszéd gyönyörű allegóriákban már a vége felé jár, már vége is van, rl a Ifmttmii'rmsból sehol semmi• Art monujis’.vi.ma a püspök urnak: »vS^Ö'HV volt. Vazá'remek. De hol volt a rég tnnizuaist' Hol volt, feleli a püspök w, háti hiszen éppen az a művészet, úgy beszélni róla, hogy benne is legyen és mégse vegyék észre! Hát ilyen beszéd a magáé is. Miért nem mondja ki nyíltan, hogy mégse járja, amit a parlamenti tanácsteremmel műveltek, amikor a gyönyörű faburkolatot és a márványborítást levezették a falakról, hogy magukat pingáltassák oda freskóban. Látja, ez olyan, mint az a védelem, az az akció, amit a természeti szépségek érdekében megindítottak. A Badacsony lebontásán, szétrobbantásán föl vannak háborodva, de a Steindl remeke nem fáj nekik. Attól nem sajnálják se a csákányt, se a vakarókanalat . . . — Maga egy forradalmár. Ugy beszél, mint a Pakots a fővárosnál, vagy a Gál Jenő, akik csak azért dühöngenek és azért csepülik le a Friedrichhel együtt a freskókat, mert ők nincsenek rajta. Ha rajta lennének, mindjárt nem fájna nekik Steindl remeke. A belügyminisztert is azért támadták, mert kivetette a portréját adóban a szegény nógrádiakra, a közigazgatási reformért hálába. Hát mi van ebben? Hogy Mussolini ezt nem tette volna? Hagyjuk ezeket az örökös külföldi példákat. Miért csak a Klebelsberg legyen megörökítve az országos levéltárban III. Béla vagy Nagy Lajos lábainál, rókamállal bélelt zöld selyemtógában, mint kancellár, mint névtelen jegyző, mint Anonymus, vagy Rogérius, ahogy a diákok tanulják ... Ha Klebelsbergnek joga van ehhez, miért ne legyen másnak is? Miért ne tolongjon ott a freskón a Karefiábh. Szabícsy vagy » Tomcsányi — Látja, ez tipikus destrukció. Maguk, mint kervativek, mint konszolidációsok felháborodtak rajta, amikor Batthyány Tivadarék életre akarták kelteni az októbrizmust s nagy büszkén pártot neveztek el arról, annak emlékezetére, hogy pont ebben a hónapban sikerrült a történelmi Magyarországot sírba taszítaniok, ők erre voltak büszkék. Ezt az eseményt, ezt a sikert, ezt a dicsőséget, ezt a dátumot választották ki, hogy róla elnevezzék a pártjukat, hogy valamiképpen feledésbe ne menjen a dolog, mert a történelem olyan hálátlan. Hát ha ezt lehetett, miért ne lehetne megörökíteni, dicsőséggé és halhatatlansággá avatni azt a tényt is, hogy végre végleg Csonkamagyarország vagyunk s mint ilyennek van kormányunk és vannak minisztereink és hogy mindennek megváltoztatására nincs is kilátás? Hát nincs ez akkora történelmi érdem, mint az októbristáké? Azok szétverték az országot, szétdarabolták, ezek meg ebben a szétdarabolt állapotban konzerválták, bebiztosították. Miért ne lehetne ezt megörökíteni, ünnepelni, az utókornak emlékébe vésni egy freskóval vagy kettővel? Maga azt mondja, hogy Mohács után nem azon jártatták az eszüket az emberek, hogy a mohácsi eredményeket megörökítsék, mint dicsőséget s lefestessék és ünnepeljék, mint emléket, hanem kardot fogtak a meztelen markukba s másfél századon át verekedtek, szenvedtek, pusztultak, nélkülöztek, hogy kiköszörüljék ezt a szégyent, ezt a csorbát s visszaállítsák a három részre szakadt országot. Ez igaz. Az is igaz, Világos után se járt senkinek eszében, hogy dicsőséget festessenek a fegyverletételről ezzel az aláírással: Végre sikerült! Vártak a dologgal hatvanhétig, amikor a nyovi önfeláldozás, tűrés, szenvedés, kitartás után megint gyütt volt a történelmi Magyarország. S csodálatos, akkor se akartak se freskót, se szobrot állíttatni maguknak érte. Deákról, Kossuthról, vagy Széchenyiről csak haláluk után ne- A vadászterület írta: Hamvas József Mikor Kádár György atyja meghalt és rászállt a százötven holdas örökség, éppen harmincéves volt és már kezdte rábeszélni magát, hogy elveszi Steinmüller Menyhért hentes százkilós leányát. Mert kicsiny városi hivatalában nagyon gyengén eresztett a fizetés. Telt ugyan ellátásra, ruhára, meg egy kis borra, sörre is. De hát az ember nincsen fából. És erre már nem tellett. Nem lehetett kirúgni a hámfából. Ezért búsulta így neki magát Kádár György, hogy Steinmüller Krisztina bőséges bájaiban keresett vigasztalást. Neki is adták volna a leányt. Mert Kádár jogot végzett ember volt és a hentesek támogatásával igen szépen emelkedhetett a városnál. Addig is vígan futhatott életének szekere. Lett volna hozzá elég háj, amivel kente. De most, hogy örökölt, máskép lett minden. Most már nem kellett eladnia magát. Megszabadult Steinmüller Krisztinától. Száz kilóval könnyebben érezte magát. Különben is nem nevelődött családi életre Kádár György. Az apját sokszor évekig se látta. Születése édesanyja életébe került és ezt az apja nem tudta neki megbocsátani. Ha meglátta a fiát, eszébe jutott, hogy miatta vesztette el azt a sudár, okos asszonyt, aki ötesztendős boldogságot hozott neki. Aztán egyszerre elment és azóta nincs visszhangja életének. Azért, mikor vevő jelentkezett az örökölt birtokra, a fiú szívesen adta el. Nem kötötte oda emlék. Maga nem értett a gazdálkodáshoz, mert városban, nevelőintézetekben nőtt föl. Jobban kellett neki jó pénz. Házat vett a városban, úr lett, lakója volt három és két bolt a kaputól jobbra és balra, így meg lehetett élni. A fizetése csak nyomtatóknak számított hozzá. Szegénységében annyira meggyötörte a kényszerű házasság, hogy most az lett a legkedvesebb gondolata, hogy legény ember maradhat. Pedig erősen megindult a verseny érte. Még özvegy Molnárné is szívesen adta volna legkisebbik leányát, pedig a többi négyet mind módos, birtokos ember vette feleségül. Kádár György legényember akart maradni. Ezzel ugyan maga ellen haragította a henteseket és előmenetele a városnál megnehezült. Nem sokat törődött vele. Magának élt egészen. Még arra se lehetett kapni, hogy vidám cimborák között ünnepeltesse magát. Sajnálta tőlük azt a tíz-húsz liter bort. Le is szólták érte. De ez még kevesebb gondot okozott neki, mint a hentesek haragja. Megtalálta a módját annak, hogyan lelje kedvét magában, pazarlás nélkül, urilag, függetlenül. Az érmenti vadászterületet átvette Bauer vasárustól, aki hatvanadik évét járta és két esztendővel ezelőtt vette el özvegy Páthy Kázmérnét, aki viszont akkor töltötte be huszonhatodik esztendejét. Annyira pénz nélkül állt a világban a fiatal özvegy, hogy habozás nélkül fogadta el Bauer aranygyűrűs kezét. A vásáros aztán bele is pusztult a házasságba. A fiatalasszony kanállal ette a pénzt. Bauer nem tudott annyi vasat eladni a földszinten, amennyi papirospénz elfogyott az emeleten. Már adogatta el, ami fölöslege volt, így az érmenti vadászterületet is, ami ezerholdas derék terület. Van rajta erdő, szántó, víz, aztán a közelében urasági vadaskert, ahonnan mindig átszűrődik egy kis fácán, meg miegyéb. Kitörnek onnan a kapásnövényekre még a szarvasok is. Az érmenti vadászterület lett Kádár György életének fényessége Vasúton második állomás. Még idő se kellett sok hozzá. Hozott is haza vadat, de nem bőven Az emberek kutató szeme kiderítette, hogy miért. Az érmenti vadászterület felső végében, ahol négyfelé szakadnak az utak, szélesre rakott kőcsárda állt. Amikor még postakocsin siettek az emberek, lóváltó hely volt ez és az emeleten berendezett vendégszobák azok számára, akik itt rekedtek. Hívták ezt a csárdát régente Kőváricsárdának, de aztán jóvesztőnek, piócaszoptatónak, aszerint, amint az egymásra következő csaplárokat jellemezte a köztudat. Most, mintha kiveszett volna a lelemény, nem kapott már új nevet lefakult régi nevére és megint Kőváricsárdának hivták, mert a kővári birtokhoz tartozott. Pedig el lehetett volna nevezni arról a fényesszemü, nyugtalan természetű asszonyról, ki most abban a régi házban uralkodott. Tekintete volt a parancs, szava a törvény. Az ura nagy, szélesvállu, erős ember, de gyáva, félénk az asszony mellett. Dolgozott napestig, mégis úgy vette, mintha kegyelemkenyeret enne. Kádár György is rájött, hogy vadászterületének igen értékes pontja a kővári csárda és nagyon hamar odaszokott. Az igaz, hogy a csapjámé is édesgette. Az öreg vásáros bőven ellátta a csárdát vaddal. Hát az új bérlővel is meg akarta tartatni a jogfolytonosságot. De egyéb aztán nem is járt az asszony eszében. A rossz nyelvek azt mondták, hogy félt az urától. Mert akármilyen jámbor embernek látszott, ha valamitől megdühödött, rettenetes erejével elpusztította, amit a kezébe kapott. Az öreg tanító ellenben, ez a keménykötésű könyvmoly, azt vitatta, hogy a kővári csaplárosné azért tisztességes, mert egészséges. A nem tisztességes és pazarló asszonyokat gyógyittatni kellene, mert betegek. Veszedelmes, ragadós betegségben szenvednek. Nagy ostobaság a társadalomtól, hogy nem gyógyittatja őket, mikor ennyi kárt okoznak. Akárhogy alakult is az esetről az elmélet, Kádár Györgyöt szivesen látták a csárdában és Kádár szívesen járt oda. Mosolygó száj, puha, kedves szavak fogadták. Az asszony rátette vállára a kezét, mikor nagyon melegen beszélt hozzá. Még a haját is rendesre simította, ha összekuszálódott. Ez kijárt a vadhúsért Kádár úgy gondolta, hogy az asszony szíves szava neki szól. Nem tudta, hogy a nyúlnak, fogolynak, fácánnak szólt, amit hozott kötekedett az asszonnyal, még ő mutatta, hogy nem az a legény, akit könnyű elszédíteni. De azért szőtte a hálót magában, így telt az idő. Mikor Kádár estefelé hazaindult a városba, az egyik emeleti ablakból a nagy, behemót csapláros utána nevetett, hogy rengett bele a padló. Kádár úr azt akarta mutatni, hogy tudom szakítani is. Nem ment ki két hétig. De most érezte, hogy tulajdonképpen ott a csárdában van otthon. Ott melegszik föl a szíve, így aztán megalkuvás keletkezett. A csárdásék megkapták a vadat. Kádár meg a jó szót érte. Egyik se bánta meg. Évek elmúltak, amíg az asszony dolgos keze és takarékos szívóssága annyit szerzett össze, hogy egyszerre csak kipattant: elmennek innen, felmennek Pestre. Házat is vettek a Zuglóban, kocsmával. Ára a képes melléklettel együtt 32 fillér