Magyarság, 1929. december (10. évfolyam, 274-297. szám)

1929-12-01 / 274. szám

ELŐFIZETÉSI ARAK« FÉLÉVRE 24 PENGŐ, NEGYEDÉVRE 12 PENGŐ, EGY HÓRA 4 PENGŐ, EGYES SZÁM ÁRA RÉTKÖZ­­NAP 16 FILL« VASÁRNAP 32 FILL. AUSZTRIÁBAN HÉTKÖZNAP 30 GARAS VASÁRNAP «0 GARAS BUDAPEST, 1929 DECEMBER 1, VASÁRNAP FELELŐS SZERKESZTŐ« MILOTAY ISTVÁN SZERKESZTOSEG ES KIADÓHIVATAL« BUDAPEST, VI. KERÜLET, ARADI-UTCA8. SZ, TELEFON: AUTOMATA 294—31, 294-32, 294—33 LEVÉLCÍM : BUDAPEST 71. POSTAFIÓK 19 MEGJELENIK HÉTFŐ KIVÉTELÉVEL MINDEN NAP X. EV F OLY AM, 274. (2637.) SZÁM Az autóbuszon irta: Miloíay István Az egyik csontkeretes a másikhoz: — Olvasta a Mussolini legújabb üze­netét? Vele igazán nem lehet tréfálni. 1— Hogyan, csak nem üzent háborút a szerbeknek? Mert abban máris benne vagyokI :— Azt nem, de ahhoz nem is kellene nagy bátorság. A duce sokkal félelme­sebb ellenségnek üzent hadat. A saját rajongóinak, azoknak, akik folyton ün­nepelni akarják, akiktől nem tud egy lépést se tenni, mert mindig a nyomá­ban vannak, akik rajongásukkal meg­keserítik az életét, akik emlékműveket emelnek neki, akik utcákra, középüle­tekre írják föl a nét'ét, akik az arcképeit akarják, akik autogram-merényleteket terveznek ellene, tortát neveznek el róla, vagy töltőtollat, vitorláshajót, vagy egy újonnan felfedezett cineérfajtát, akik ezeregyedikszer megírják az életrajzát s a születésnapján apoteozisokat rendez­nek a színházakban. Mindezeknek azt üzeni, hogy elég! Hagyják már abba, mert unja és utálja ezt a szakadatlan ünneplést. Tegyenek le róla és bízzák a történelemre a dolgot, az ő nagyságának és érdemeinek megállapítását. Hát ezt üzeni a duce az ünneplőknek s vallja csak be, ehhez is kell akkora snájdig­­ság, mint egv szerb hadüzenethez. — Hja, könnvii neki. ö akárhogy til­takozik ellene, már életében történe­lemmé :és történelmi nag vált. Miért ne tiltakoznék a hízelgő és ün­neplő ma ellen, mikor a holnap is az övé, s holnapután is, mikor évszáza­dokra beírta magát az olasz szivekbe és az olasz iövőbe . . . — Jó, jó, de azért, ha éppen akarja, 6 is lebontathatta volna a Palazzo Venezia faburkolatát és márvánvboritásait, hogy a sajátmaga freskóját pingáltassa he­lyükbe. Mégis csak nagy ember, hogy ellentált ennek a kisértésnek, mikor igazán megtehette volna . . . — Milyen rosszmájú ember maga. Miért nem mondja ki nyíltan, amit gon­dol. Maga a Palazzo Veneziáról beszél, pedig a Friedrich István freskó-ritor­­nellje jár az eszében. Maga is úgy tesz, mint Baltazár püspök, akit a legitimis­ták egyszer sok sugdosás, üzengetés után megkértek, hogy foglaljon már állást nyíltan a legitimizmus dolgában. Amire jött a válasz, hogy meglesz, a legköze­lebbi prédikációjában uev odamondja majd a legitimizmust, hogy csak úgy füstöl. A legitimisták tolongtak a nagy­templomba s a püspök az ő szép hang­ján elkezd beszélni gyönyörűen, sziv­­hezszólóan. mindenféle bibliai példáza­tokat a prófátékról. Nehemiásról, Esd­­rásról, Dánielről és a többiekről. A le­gitimisták csak várnak, várnak, hogy mikor jön már az ő dolguk. A püspök uí pedig csak beszél tovább még gyö­nyörűbb példázatokkal, Nabukodnozor­­ról, Cyrusról és a többi perzsákról, meg babilonokról és igv kibeszél egy ió órát. A cívisek és civisasszonvok csak oda­vannak a gyönyörűségtől, de a legitimis­ták nem értik a dolgot. A beszéd gvör nyörü allegóriákban már a vége felé jár, már vége is van, rlc a Ifmttmii'rms­­hól sehol semmi• Art monujis’.v i.ma a püspök umak: »vS^Ö'HV volt. Vazá'­­remek. De hol volt a iég\tnnizuaist' Hol volt: feleli a püspök w, háti hiszen éppen az a művészet, úgy beszélni róla, hogy benne is legyen és mégse vegyék észre! Hát ilyen beszéd a magáé is. Miért nem mondja ki nyíltan, hogy mégse járja, amit a parlamenti tanács­teremmel müveitek, amikor a gyönyörű faburkolatot és a márványboritást le­verették a falakról, hogy magukat pin­­gáltassák oda freskóban. Látja, ez olvan, mint az a védelem, az az akció, amit a természeti szépségek érdekében megindítottak. A Badacsony lebontásán, szétrobbantásán föl vannak háborodva, de a Steindl remeke nem fáj nekik. At­tól nem sajnálják se a csákányt, se a vakarókanalat . . . — Maga egv forradalmár. Ugv be­szél, mint a Pakots a fővárosnál, vagv a Gál Jenő, akik csak azért diihöngenek és azért csepülik le a Friedrichhel együtt a freskókat, mert ők nincse­nek rajta. Ha rajta lennének, mind­járt nem fájna nekik Steindl remeke. A belügyminisztert is azért támadták, mert kivetette a portréját adóban a szegény nógrádiakra, a közigazgatási reformért hálába. Hát mi van ebben? Hogy Mussolini ezt nem tette volna? Hagyjuk ezeket az örökös külföldi pél­dákat. Miért csak a Klebelsberg legyen megörökítve az országos levéltárban III. Béla vagy Nasv Lajos lábainál, róka­­mállal bélelt zöld selyemtógában, mint kancellár, mint névtelen jegyző, mint Anonymus, vagy Rogérius, ahogy a diákok tanulják ... Ha Klebelsbergnek joga van ehhez, miért ne legyen másnak is? Miéri ne tolongjon ott a freskón a Karefiálh. Szabí,sy vr.gy » Tomesányi — Látja, ez i t-pikus destrukció. Ma­guk, mint ke -rvativek. mint konszoli­dációsok felháborodtak rajta, útikor Batthyány Tivadarék életre akarták kel­teni az októbrizmust s nagy büszkén pár­tot neveztek el arról, annak emlékeze­tére, hogy pont ebben a hónapban sike-i rült a történelmi Magyarországot sírba taszitaniok. ők erre voltak büszkék. Ezt az eseményt, ezt a sikert, ezt a dicsősé­get, ezt a dátumot választották ki, hogy róla elnevezzék a pártjukat, hogy vala­miképpen feledésbe ne menjen a dolog, mert a történelem olyan hálátlan. Hát ha ezt lehetett, miért ne lehetne megörö­kíteni, dicsőséggé és halhatatlansággá avatni azt a tényt is, hogy végre végleg Csonkamagyarország vagyunk s mint ilyennek van kormányunk és vannak minisztereink és hogy mindennek meg­változtatására nincs is kilátás? Hát nincs ez akkora történelmi érdem, mint az októbristáké? Azok szétverték az orszá­got, szétdarabolták, ezek meg ebben a széídarabolt állapotban konzerválták, bebiztosilották. Miért ne lehetne ezt megörökíteni, ünnepelni, az utókornak emlékébe vésni egy freskóval vagy kettő­vel? Maga azt mondja, hogy Mohács után nem azon jártatták az eszüket az emberek, hogy a mohácsi eredményeket megörökítsék, mint dicsőséget s lefes­tessék és ünnepeljék, mint emléket, ha­nem kardot fogtak a meztelen markukba s másfél századon át verekedtek, szen­vedtek, pusztultak, nélkülöztek, hogy ki­köszörüljék ezt a szégyent, ezt a csorbát s visszaállítsák a három részre szakadt országot. Ez igaz. Az is igaz, Világos után se járt senkinek eszében, hogy di­csőséget. festessenek a fegyverletételről ezzel az aiáiráss-U: Végre sikerült! Vár­tak a dologgal hatvanhétig, amikor any. ovi önfeláldozás, tűrés, szenvedés, kitar­tás után megint gyütt volt a történelmi Magyarország. S csodálatos, akkor se akartak se freskót, se szobrot állittatni maguknak érte. Deákról, Kossuthról, vagy Széchenyiről csak haláluk után ne-A vadászterület Irta: Hamvas József Mikor Kádár György atyja meghalt és rászállt a százötven holdas örökség, ép­pen harmincéves volt és már kezdte rá­beszélni magát, hogy elveszi Steinmüller Menyhért hentes százkilós leányát. Mert kicsiny városi hivatalában nagyon gyen­gén eresztett a fizetés. Telt ugyan ellá­tásra, ruhára, meg egy kis borra, sörre is.' De hát az ember nincsen fából. És erre már nem tellett. Nem lehetett ki­rúgni a hámfából. Ezért búsulta igy neki magát Kádár György, hogy Steinmüller Krisztina bő­séges bájaiban keresett vigasztalást. Neki is adták volna a leányt. Mert Kádár jo­got végzett ember volt és a hentesek tá­mogatásával igen szépen emelkedhetett a városnál. Addig is vígan futhatott éle tének szekere. Lett volna hozzá elég háj, amivel kenje. De most, hogy örökölt, máskép lett minden. Most már nem kellett eladnia magát. Megszabadult Steinmüller Krisz­tinától. Száz kilóval könnyebben érezte magát. Különben is nem nevelődött családi életre Kádár György. Az apját sokszor évekig se látta. Születése édesanyja éle­tébe került és ezt az apja nem tudta neki megbocsátani. Ha meglátta a fiát, eszébe jutott, hogy miatta vesztette el azt a sudár, okos asszonyt, aki öteszten­dős boldogságot hozott neki. Aztán egy szerre elment és azóta nincs visszhangja élétének. Azért, mikor vevő jelentkezett az örö költ birtokra, a fiú szívesen adta el. Nem kötötte oda emlék. Maga nem értett a gazdálkodáshoz, mert városban, nevelő­­intézetekben nőtt föl. Jobban kellett neki fc pénz. Házat vett a városban, ur lett, lakója volt három és két bolt a kaputól jobbra és balra. így meg lehetett élni. A fizetése csak nyomtatóknak számitott hozzá. Szegénységében annyira meggyötörte a kénvszerü házasság, hogy most az lett a legkedvesebb gondolata, hogy legény ember maradhat. Pedig erősen megin dúlt a verseny érte. Még özvegy Molnárné is szívesen adta volna legkisebbik leá­nyát, pedig a többi négyet mind módos, birtokosember vette feleségül. Kádár György legényember akart ma­radni. Ezzel ugyan maga ellen haragí­totta a henteseket és előmenetele a vá­rosnál megnehezült. Nem sokat törődött vele. Magának élt egészen. Még arra se lehetett kapni, hogy vidám cimborák kö­zött ünnepeltesse magát. Sajnálta tőlük azt a tiz-husz liter bort. Le is szólták érte. De ez még kevesebb gondot okozott neki, mint a hentesek haragja. Megtalálta a módját annak, hogyan lelje kedvét magában, pazarlás nélkül, urilag, függetlenül. Az érmenti vadászterületet átvette Bauer vasárustól, aki hatvanadik évét járta és két esztendővel ezelőtt vette el özvegy Páthy Kázmérnét, aki viszont akkor töltötte be huszonhatodik észtén dejét. Annyira pénz nélkül állt a világban a fiatal özvegy, hogy habozás nélkül fo­gadta el Bauer aranygyürüs kezét. A vásáros aztán bele is pusztult a házas ságba. A fiatal asszony kanállal ette a pénzt. Bauer nem tudott annyi vasat eladni a földszinten, amennyi papiros­­pénz elfogyott az emeleten. Már adogatta el, ami fölöslege volt. így az érmenti vadászterületet is, ami ezerholdas derék terület. Van rajta erdő, szántó, viz, aztán a közelében urasági vadaskert, ahonnan mindig átszürődik egy kis fácán, meg miegyéb. Kitörnek onnan a kapásnövényekre még a szarva­sok is. Az érmenti vadászterület lett Kádár György életének fényessége Vasúton má­sodik állomás. Még idő se kellett sok hozzá. Hozott is haza vadat, de nem bő­ven Az emberek kutató szeme kiderí­tette, hogy miért. Az érmenti vadászterület felső végé­ben, ahol négyfelé szakadnak az utak, szélesre rakott kőcsárda állt. Amikor még postakocsin siettek az emberek, (óváltó hely volt ez és az emeleten be­rendezett vendégszobák azok számára, akik ittrekedtek. Hívták ezt a csárdát régente Kővári­­csárdápak, de aztán Ióvesztőnek, pióca­­szoptatónak, aszerint, amint az egy* másra következő csaplárokat jellemezte a köztudat. Most, mintha kiveszett volna a lelemény, nem kapott már uj nevet le­fakult régi nevére és megint Kővári­­csárdának hivták, mert a kővári birtok­hoz tartozott. Pedig el lehetett volna nevezni arról a fényesszemü, nyugtalan természetű asszonyról, ki most abban a régi házban uralkodott. Tekintete volt a parancs, szava a törvény. Az ura nagy, szélesvállu, erős ember, de gyáva, félénk az asszony mellett. Dolgozott napestig, mégis úgy vette, mintha kegyelemkenyeret enne. Kádár György is rájött, hogy vadász­­területének igen értékes pontja a kővári csárda és nagyon hamar odaszokott. Az igaz, hogy a csapiámé is édesgette. Az öreg vasáros bőven ellátta a csárdát vad dal. Hát az uj bérlővel is meg akarta tartatni a jogfolytonosságot. De egyéb aztán nem is járt az asszony eszében. A rossz nyelvek azt mondták, hogy félt az urától. Mert akármilyen jámbor em bernek látszott, ha valamitől megdühö dött, rettenetes erejével elpusztította, amit a kezébe kapott. Az öreg tanitó ellenben, ez a kemény­­kötésű könyvmoly, azt vitatta, hogy a kővári csaplárosné azért tisztességes, mert egészséges. A nem tisztességes és pazarló asszonyokat gyógyittatni kellene, mert betegek. Veszedelmes, ragadós be­tegségben szenvednek. Nagy ostobaság a társadalomtól, hogy nem gyógyittatja őkel, mikor ennyi kárt okoznak. Akárhogy alakult is az esetről az el­mélet, Kádár Györgyöt seivesen látták a csárdában és Kádár szívesen járt oda, Mosolygó száj, puha, kedves szavak fo­gadták. Az asszony tátette vállára a ke­zét, mikor nagyon melegen beszélt hozzá. Még a haját is rendesre simito.ta, ha összekuszálódott. Ez kijárt a vadhúsért Kádár úgy gondolta, hogy az asszony szives szava neki szól. Nem tudta, hogy a nyúlnak, fogolynak, fácánnak szólt, amit hozott Kötekedett az asszonnyal, még ö mutatta, hogy nem az a legény, akit könnyű elszéditeni. De azért szőtte a hálót magában. így telt az idő. Mikor Kádár estefelé hazaindult a városba, az egyik emeleti ablakból a nagy, behemót csapiáros utána nevetett, hogy rengett bele a padló. Kádár ur azt akarta mutatni, hogy tud ám szakítani is. Nem ment ki két hétig. De most érezte, hogy tulajdonképpen ott a csárdában van otthon. Ott melegszik föl a szive. így aztán megalkuvás keletkezett. A csárdásék megkapták a vadat. Kádár meg a jó szót érte. Egyik se bánta meg. Évek elmúltak, amig az asszony dol­gos keze és takarékos szívóssága annvit szerzett össze, hogy egyszerre csak ki­pattant: elmennek innen, felmennek Pestre. Házat is vettek a Zuglóban, kocs­mával. Ára a képes melléklettel együtt 32 fillér

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék