Magyarság, 1929. december (10. évfolyam, 274-297. szám)

1929-12-01 / 274. szám

2 veztek el egy-egy utcát. De ez nem volt helyes, ez a szerénység. Mert, látja, milyen praktikus dolog az, én a Hidegkutiúton lakom, de sose tudtam eddig, hogy hívják ezt az utat. Most aztán, mióta a kultuszminiszter úr is arra lakik, nagy emailtáblát függesztettek egy oszlopra, ezzel a felírással: Gróf Klebelsberg Kunout. Hát nem jó ezt már most tudni, előre, hogy az ember el ne tévedjen? A mi mostani vezéreinknek igazuk van, mikor nem tudják kivárni, hogy a történelem, az utókor örökítse meg őket. Mert ez sose biztos. Ki tudja, mit fog gondolni az utókor róluk, hogy fog nézni erre a trianoni dicsőségre s ezekre a konszolidációs érdemekre? Biztos az, ha magam megrendelem az emléket, magam irányítom a történelmet, ha befejezett tényeket teremtek az utókor emlékezete számára, ha kezére járok és segítem őt a tájékozódásban s ha a számláját is mindjárt magam kifizetem. Nem egyszerűbb dolog ez így, díszmagyart venni, vagy zöld selyempalástot és beállni a freskóba, a történelembe? Mi lenne, ha az utókor keresni kezdené Orsy Imrét és nem találná sehol s milyen jó lesz akkor, ha kéznél lesz a freskó... Igaz, hogy Deák, Kossuth ,vagy Széchenyi beérték egy tajtékpipával, egy babérkoszorúval vagy egy szépen hímzett fotellszékkel, de ez nem lehet mértékadó. Mit lehet ma kezdeniegy tajtékpipával, vagy babérkoszorúval, a repülőgép és a rádió korszakában? 1— A szegény Vázsonyi megfordulna a sírjában, ha magát hallaná. Repülőgép ide és rádió oda, hogy jövök én ahhoz, hogy ha én le akarok majd menni Lillafüredre üdülni, ha majd meleg víz lesz ha a Cholnoky és a Pávai Vajna professzor urak közül az egyik győzni fog, lemegyek oda üdülni és ott is a mai történelmet kell majd néznem, akár akarom, akár nem. A sógorom beszéli, hogy ott a központi hall egyik óriási üvegablaka szintén ezt a történelmet ábrázolja. Páncélinges középkori lovagok űzik a szarvast a Bükkben, szép színes üvegből kirakva s ha a nap átsüt az ablakon, egész jól föl lehet ismerni, hogy az egyik lovag a miniszterelnök úr, a másik Mayer János, a harmadik, — no, talaja ki, kicsoda? Úgy se találná ki, hát én se mondom meg. Egyszóval, a magyar történelem néz rám ott is üvegből kirakva, már kifizetve, dárdával, páncélingben és vadászkopókkal. Hadd gyönyörködjenek majd benne az idekészülő amerikai vazelinkirályok, vagy a beutalt bélistások. Mert miért ne legyen ott üvegben a Mayer, ha a freskón ott van olajban a Klebelsberg, vagy a Karafiáth? A történelemnek oly mindegy ez. — A történelemről jut eszembe. Ma azt tanulta otthon a fiam, hogy II. József, mikor 1785-ben Budán szobrot akartak állítani neki, azt válaszolta a deputációnak: Ha majd a kereskedelmet virágzásra juttattam, az országot egyik végétől a másikig utakkal és hajózható csatornákkal elláthattam, ha akkor állít szobrot nekem a nemzet, köszönettel fogom azt fogadni . . . — És tudja, mit mondott ugyanerről Eötvös József? Ismeri azt a versét: He majdan átfutottam göröngyös utamat S hova fáradtan érek, a sir nyugalmat ad. Márványszobor helyébe, ha fönmarad nevem, Eszméim gyözedelme legyen emlékjelem . . . — Sose hittem, hogy maga így ismeri a költőket. Elképzelem, hogy megy az üzlet, ha maga közben verseket olvas. Jó egészséget és további kulturfölényt... — Hát nem jó itt? — kérdezte szomorúan Kádár. Az asszony már Pestet látta: — Nem akarok itt megöregedni. Ebben a néma remeteségben. Pesten mégegyszer annyi ideig él az ember, mert nem kell napnyugtával lefeküdni. Kádár sajgó szivvel ainylette a veszteséget. Már azt is fontolgatta, hogy felmegy Pestre, megnézni őket. De mégse tette. Attól félt, hogy kinevetnék érte. Hát tűrte, ahogy jött. Még jól is esett neki, hogy az uj nnapláros valami elszerencsétlenedett, két bal kezű család volt, kiknek semmi se sikerült Sárgabőrű, mérges nő vett az aszszony, akinek szájában megecetesedett a szó. Minél fájdalmasabban aeurt a seevával, annál jobban húzódott a sét a szeme alja, ami azt jelentette, hogy nevet. Vízbefojtani való teremtés volt. Kádárnak keserű gyönyörűsége telt benne, mert illett a hangulatához. Neki is hordott vadat. Az igaz, hogy csak néha, mert látszott az asszonyon, hogy gyanúval fogadja: nem kell-e majd egyszer megfizetni érte? Az évek pedig múltak. Kádár mindig jobban beletemetkezett a természetbe, vadak járásába, duvadak irtásába, szelek természetébe. A csárda csak az emlékhelye lett. Már enni se lehetett ott rendesen, mert a keserves asszony főzte ehetetlen volt. Bizony évek nagy sora telt el és odakint a világban valahogy eltévesztették a számadást. Megnehezedett az élet, mert nagy adósságot csináltak az emberiség számlájára és mindenkinek fizetni kellett, aki idejében meg nem halt. Drágább lett minden. A vadászterület bére is mindig jobban emelkedett. Kádár látta, hogy a következő új bérletet már nem tudja megfizetni. Nehéz szívvel szánta rá magát, hogy társakat vesz maga mellé. Akadtak is, mert rendben tartott, jó terület volt. Akkortájt, mikor az új bérlők kimentek a területre, a Kővári-csárdában a régi, elkényszeredett népek helyébe új csapiáros került. Embere, asszonya viganótás természet volt. Nagyot mulatott a társaság. A csapiáros megígérte, hogy mire még egyszer jönnek, pezsgője is lesz. Kádárt valami ismeretlen érzés szorította össze. Amint ott ült közöttük, mintha torát ülné önmagának, öregebb volt és szegényebb, mint a többiek. Aki idejött egyszer urnak, elsőnek, most csak afféle lógós, baktat a szekér mellett. Amikor a határt járták, hajtották a földeket, nyugodt, szemlélődő járása lassú volt a többieknek, a fiatalabbaknak. Amikor egy-egy tagon végigmentek, várni kellett rá. Dohogtak is, előbb magukban, aztán hangosan. De a vén vadász nem engedett. Csak azért is Kitartott a fiatalokkal. Pedig néha gonoszul erőltették, hogy kifáraszszák. Nem maradt el, akárhogy fojtotta is a lélegzete. A csárdában, ha ital mellett mulattak, rászabadították a dévai asszonyt. Az öregnek eszébe jutott az a másik, az e**wszeri és nagyon megfájdult a szive tőle. Ha aztán otthon, este, a városban még egyszer átsajgott rajta az egész nap keserűsége, elkiáltotta: — Nem megyek többet! De csak ment. Pedig mindig nehezebben bírta. Mikor aztán télen elfogta a tüdőgyulladás és érezte a végét, azt mondta az orvosának: — Doktor úr! Ha meghalok, lövesse agyon a kutyámat! Ne szenvedjen szegény az emberek között... TWMGgmStg? 1929 december 1. vasárnapi A MAGYAR GLÓBUSRÓL A pascalt atr írta: Pethő Sándor Hatalmi rendszerük megszervezésében és kiépítésében nem törtek új csapásokat és nem alkottak új stílusokat. A bürokráciát a régi császári Ausztriától örökölték, az álparlamentarizmust a Tiszakorszak csődtömegéből mentették át, központosításuk és etatizmusuk azoknak az elveknek zamatos magyar egyvelege, amelyek a köztársasági Franciaországban kopás és törés nélkül érvényesülnek ma is, mint a monarchista rendszer elpusztíthatatlan csökevényei. Az állami kollektivizmus pedig az oroszországi szovjetnek egyik behozatali különlegessége, azzal a különbséggel, hogy ott tőkekommunizmusnak nevezik. A fasizmusból ideplántálták a római köszöntés nemes kézlejtését, az erős kéznek ama komor árnyékával együtt, aminek puszta legyintése is elegendő, hogy az elszolgaiasodott társadalom félelmében elfelejtse még a mormogás jogát is.abban a sötét kuckóban, ahová sikert clcsomva egzisztenciájának nyomorulos roncsaival és rongyaival. Ha az emberek megszokják a rémület által való kormányoztatásukat, talán nem is lehet már boldogulni velük másképpen. Hanyatló és veszendő társadalmakban és népeknél a sápadtság és a félelem az utolsó istenek, amelyek előtt az emberek leborulnak. Csakis ilyen környezetben és ilyen korszakban keletkeznek és virágoznak azok a hatalmi rendszerek, amelyek a maguk érezését az egyéni és társadalmi függetenség tagadásában, vagy elpusztításában ismerik fel s amelyek a közvélemény szavának hallják a bizantinus hódolat rebegéseit. Ha azután összeomlik a trónus e földi istenségek alatt, akkor az egyéni és társadalmi erők visszafojtott joga és szabadsága sohase elégszik meg az alkotmányos egyensúly helyreállításával, hanem anarchikus szilánkokká hull széjjel, amelyeket vad ösztönök és szenvedélyek röpítenek beláthatatlan irányokelé. Ősidők óta érvényesül ez a történelmi törvényszerűség azoknak a nemzeteknek és társadalmaknak életében, amelyek, elvetve az észszerűség szabályait és a história tanulságait, egyik válságból a másikba, egyik szélsőségből a másikba, egyik veszedelemből a másikba rohannak, magukkal hurcolva megmételyezettségüknek és kóros elváltozásaiknak terhes haszontalanságait. Miután a szabadságot éppoly kevéssé bírják el, mint a fegyelmet, mennyiségtani bizonyossággal kiszámítható, hogy az anarchia zavarai és veszélyei ellen megint csak az erős kéz árnyéka alá menetinek s újra kezdik annak a kétségbeejtő körmagyarnak lépéseit, amelyben hosszú, mozgástalan pauzákkal fergeteges szilajságok váltakoznak. Most megint a küszöbön állunk egy ilyen viharos átalakulásnak, amely el fgja sodorni a hosszantartó tespedésnek lomha és beteg unottságát, de félő, hogy, mint tizenegy évvel ezelőtt is, ez a periodikus megrázkódtatás magával sodorhat olyan értékeket is, amelyeknek valójában semmi közük a pusztulásra ítélt politikai rendszer csődtömegéhez. Még tart a nagy pauza. Látszólag még megingathatatlan szilárdságban áll az a neokonzervatív ízlésű épület, amelyet a konszolidáció emelt. De már hull a vakolat a falakról, kilyukadt a tető és elmozdult a helyéről a sekélymélységű fundamentum. A rendszernek nincs folytatása a jövőben. Ma még ugyan hozzásimul minden fürge és vakmerő opportunizmus, minden vágy és ambíció, amely türelmetlenül akarja habzsolni a kurtára szabott jelen lehetőségeit, de febben az önzésben csak számítás van , semmisit s még azokat is meg-megszállja megsemmisülés előérzete, akikel valahaikor lelkes hitvallói voltak a tízesztendős hatalom providenciális küldetésének. A kiegyezési rendszer negyvenéves múltja után is tudott még híveket és utódokat nemzeni a jövőnek és rendelkezett olyan ifjúsággal és olyan tartalékkal, amely nagyban és egészben véve továbbhaladt a Deák Ferenc által megjelölt irányban s amely őszintén, bensőségesen és energikusan hitt a hatvanhetes mű szilárdságában és célszerűségében. Ma ilyen jövő, ilyen fiatalság és ilyen pótlás nincs többé sehol az új magyar generációban. Ennek az új Magyarországnak fiatalabb nemzedékeinél nincs olyan épkézláb szellemi és erkölcsi tényező, amely idegeiben nem érezné egy gyökeres rendszerváltozás elkerülhetetlenségét s amely a mai hatalom képviselőiben ne látna egyebet, mint régészeti leleteket és olyan múmiákat, amelyek csöndesen aludták át nemcsak az utolsó tíz, hanem az előtte levő ötven esztendőt is. Soha még a jelen és a jövő között akkora szakadék nem látensott, mint a trianoni Magyarom ágon. Ez a jövő többé nem idegensejtű test a magyar szervezetben, mint annak idején a Jásziék evolúciója volt. Ez a jövő, — ha zöldnek, tapintatlannak és kissé ostobának mutatkozik is — hús a mi húsunkból és vér a mi vérünkből. Ez ellen hiába próbálnál tilalomfát állítani, mondván: vigyázat, veszélyes és idegen csempészárut rejteget radikális csomagolásban. Erre a jövőre hasztalan igyekeznél az idegenség bélyegét égetni és kereszteshadjáratot indítani ellene az összes hitbuzgalmi ifjúsági zászlóaljak között, hogy az ellenségesség titulusán csapják agyon forradalmi radikalizmusát. Ezt a jövőt nem lehet kiátkozni, mert — mi tagadás — benne a magyarság jobbik szelleme és életereje sikoltoz levegő után. És ha találsz benne olyant is, amin megbotránkozol, vagy amit nem értesz, ne tassítsd el magadtól, hanem hajolj le hozzá és öleld magadhoz, mert keblének istenében az a lélek szól hozzád, aki magad vagy és akivé lenned kell, hogy le ne késsed a gyorsvonatot. Szeresd és faragd őt. Eszedbe ne jusson ellökni magadtól csak azért, mert most még kevesebb a vágott dohánya, mint neked. A konszolidáció és a neonacionalizmus úgyse törődik vele, ha egyszer kezébe adta a diplomát. Pedig ebben a jövőben készül a magyarság létének és fenmaradásának egyetlen záloga, az a frigy, amelyben végre-valahára diadalmasan fog beteljesedni fajunk történelmi gondolatának s a társadalmi és gazdasági evolúció szükségességének egyesülése. Ezzel a közeljövővel annál inkább törődni kell, mert a Bethlen-rendszerben végképp magva szakad egy öreg politikai családfának, amelynek lombjai alatt valamikor gondtalan és könnyelmű nemzedékek henyélték el májuk és holnapjuk munkáját. Hervadnak a kulturfölény ligetei is. Nincsenek többé rózsás labirintok az elfogyó kincstári fölöslegek édenében. Az elmúlás szellője sóhajtozik a tartott bokrok között. Az a biztoshatású eszköz, amely eddig minden bajon átsegítette a rendszert, a külpolitikai kudarcokon éppúgy, mint a korrupció- okozta erkölcsi visszahatásokon, az időnek koptató erején éppúgy, mint a közhangulat zátonyain, elfogyott, vagy eltörött. Mikor minden háztartás deficitbe jutott és évről-évre apadt az ország forgótőkéje, egyedül a konszolidáció zsebei duzzadtak a fölöslegektől. Most aztán, hogy négy év alatt sikerült nemcsak megnyitni, hanem megnyúzni is az adóalanyruhocskákat, a jó pásztornak is felkopik az álla. Valaki azt mondta egyszer a konszolidáció adóztatási politikájáról, hogy az annak a gazdának az eljárásához hasonlít, aki egyszerre akarja tehénkéjét megfejni és húsát kiárusítani. Ennek az abszurdumnak csökötnyöz"süísérletbin bukott el az ország közgazdasági életével együtt a konszolidáció gazdaságpolitikai művészete is. Ezért csappantak meg vagy illantak el azok a hatalmi források is, amelyeknek energiakészlete jó sokáig mindent pótolt és mindent helyreütött. Azért támadt az az iszonyú űr, a letaroltságnak, a levegőtlenségnek és a kiaszottságnak az a sivataga, amely el fogja pusztítani a kultúrfölény mesterkélt rózsalabirintusait. Ez a csönd, a végtelen úr némasága, kiáltott fel Pascal egyszer magános éjjeleinek tűnődése közben, megfélemlít és megremegteti lelkemet. És ennek a pascal csöndnek és végtelen űrnek borzalma remeg végig ma a magyar politikán is. Várjon nem késtünk-e máris el, hogy a jövőre készüljünk? 1*11 II.IPS IÍR'SZÜLÉKEK HANGSZÓRÓK AÓ»PÓTLOK ! nyári árjegyzési áron 6, 12, 18 havi vesztetre kaphatók ! AUDION VAGYNÉZŐ*UTCA 31 TELEFONSZÁM AUTÓM. ht-75 Kérj« a most meg elent képes nagy Arlapunkat A keleti Jóvátételről elkészült a bizottsági jelentés Párisból jelentik. A keleti jóvátételekkel foglalkozó bizottság szombaton délelőtt tartotta utolsó munkaülését, amelynek során bejelentésének megszerkesztését. E jelentés a Ausztria és Magyarország által átengedett javaknak a hiteleső államok között való felosztásával foglalkozik. Kedden a bizottság formális ülést fog tartani, amelyen jóvá fogják hagyni a jegyzőkönyveket, valamint annak a jelentésnek végleges szövegét, amelyet kísérő levéllel egyetemben Jasparhoz, a hágai értekezlet elnökéhez fognak juttatni. E jelentést a bizottság csaknem egyhangúlag fogadta el. Bizonyos pontok függőben maradtak, amelyeket a hágai értekezlet fog rendezni a magyar és bolgár jóvátételek kérdésével együtt. E kérdések tárgyában a keleti jóvátételekkel foglalkozó bizottság külön jegyzőkönyvet szerkesztett. Nincs harisnyaproblémája. Laáczharisnyát. Tartós, elegáns, olcsó. IV., Kecskeméti utca 6. Saját gépkötő üzem és javítóműhely.