Magyarság, 1930. január (11. évfolyam, 1-25. szám)

1930-01-01 / 1. szám

delmeket, anélkül, hogy megtorlásra va­laki is gondolt volna.“ Szekfű nem hallgatja el a Karaffáék és Arapringenék zsarnokságát sem, de elhallgatja az alapvető különbséget a Bethlen Gábor-féle abszolutizmus és a H Habsburg-abszolutizmus között. Azt, hogy az egyiket magyar fejedelem gya­korolta a magyar célok érdekében saját végeivel szemben, a másikat mégis csak vérség szerint is idegen uralkodó több­nyire idegen célok érdekében. Hiszen Mátyás király is abszolút uralkodó volt és II. József is, de a kettő között mégis van valami különbség. De ha az ember el akarna időzni ennek az erdélyi duodec abszolutizmusnak a mára alkal­mazható tanulságain, ha ez székhelyét Kolozsvárról vagy Gyulafehérvárról Bu­dapestre tehette át, igazat adhatna Szekfünek abban, hogy a mára alkal­mazva csakugyan nem kérdés, Ferenc József abszolutizmusa volt-e különb, vagy a mai Bethlen-rendszeré és lesz e ebből a vicinális, keleti függetlenségi po­litikából egyszer Nagymagyarország és nagy magyar feltámadás? De hagyjuk ezeket Ez már nem a múlt de a jövő történetírás dolga. Szekfű másik tétele s a felekezeti ér­zékenység és sértődöttség mai lelkiálla­potában ez talán még több félreértést és méltatlankodást fog fölgerjeszteni, úgy hangzik, hogy Erdély nemcsak a politi­kai, de a vallásszabadságnak sem volt se kiröpítő fészke, se védőbástyája. A pro­testáns vallási küzdelmek nem a vallás­szabadságért folytak, a vallásszabadság elvét annak mai értelmezése szerint se Bocskay, se Bethlen, se a protestánsok általában nálunk éppúgy nem tették még akkor magukévá és éppúgy nem képvi­selték, mint sehol a nyugaton. Ezekben a harcokban a protestánsok éppúgy, mint a katolikusok, a kor rendi felfogá­sának megfelelően, a földesúri birtok­jog, a hűbéri jog alapján a cuius regio eiis religio elvét vallották, amiből az folyt, hogy a földesurak mind a két részről ragaszkodtak ahhoz a jogukhoz, hogy jobbágyaik vallását ők szabják meg és az az övékéhez alkalmazkodjék. A földesúri és fejedelmi jog alapján kor­látozók az erdélyi fejedelmek a kát­yusok vallásgyakorlatát s üldözik­­­­ tétlenül a szombatosokat és unitáriusokat. A protestánsok csak jóval később, mikor a katolikus restauráció, az ellenreformá­ció eredményeképpen kisebbségbe ke­rültek, tették magukévá a vallásszabad­ság elvét s követelték azt a jobbágyok számára is, függetlenül a földesurak vallásától. Ami nem csökkenti azt az érdemüket, hogy a vallásszabadság nagy gondolata sok vajúdás és küzdelem után mégis csak az ő részükről indult el hóditó útjára. Azt az ellenvetést, hogy az erdélyi fejedelmek politikája, mely­­lyel a más felekezetüeket elnyomni vagy korlátozni igyekeztek, kegyetlenség dol­gában meg se közelitette mindazt, amit e téren a bécsi politika alkalmazott a protestáns magyarsággal szemben s hogy a magyar protestánsok vallásukon felül mint pluszt szenvedték magyar­ságukért is ezeket az üldözéseket, Szekfü nem sok figyelemre méltatja. Ugyanígy eltekint azoknak a nagy és kiemelkedő szellemeknek fáradozásától, akik mint katolikus részről Esterházy Pál, Pázmány és Zrínyi Miklós, protes­táns részről Bethlen Gábor és mások a felekezeti szempontokon felül a nagy nemzeti ideálokon való egységet és egyetértést próbálták, ha sokszor siker­telenül is, érvényesíteni. Szekfü szerint ez lagymatagság lett volna abban a kor­ban s olyan egy fából faragott emberek­től, akik annyira át voltak hatva a ma­guk hitbeli igazságaitól, ilyesmit akkor nem is igen lehetett várni. Az ő dolguk és érdekük az volt, hogy keményen és hajthatatlanul megálltak a maguk hite mellett. A mára alkalmazva szomorú tanulság lenne ez is, ha egy éppen most megjelent kitűnő történelmi portré Hajnal István tollából Esterházy Miklós­ról a nagy nádorról, az ellenkezőt nem dokumentálná. Azt, hogy igenis voltak akkor is ilyen férfiak, akik ezt a „lagy­matagságot“, ezt a felekezeteken felül­emelkedő nemzeti ideált képviselni és összeegyeztetni tudták hitbeli kemény­ségükkel. A válságos évfordulón írta: Ajtay József Ködös, csatakos téleleji idő nyomasztó szürkesége borul a magyar földre, mi­közben búcsút mondunk az óesztendő­­nek és belépünk az ismeretlen új évbe. A magyar lelket is fojtogató érzések szállják meg. Szomorú és kietlenül sivár volt a tovatűnt esztendő, teli gonddal, meddő küzdelemmel, gaz­dasági hanyatlással és lassú sorva­dással. Az ujja sem­­ bíztat Jóval. A miniszterelnök és két minisztertársa útra készen állanak­, hogy nehéz harcot megvívni induljanak Hágába, ahol tíz év után nem arról lesz szó, hogy a Trianonban vállainkra rakott szörnyű keresztet rólunk leemeljék, hanem azért kell kétségbeesett küzdelmet folytat­nunk, hogy ezt a keresztet meg ne tetéz­zék olyan újabb „jóvátétel“-lel, amelyről a trianoni békeparancsna­k sem szavai, sem szelleme semmit nem tudnak. A békekötés után tíz évre ellenségeink tö­rölni akarják a békeszerződésnek azt az egyetlen pontját, amely emberségesen védelmére kel a jognak, az igazságnak, a magyar vagyonnak a rabló ösztönök­kel szemben. A szándék nyilvánvaló: roskadozó vál­lainkra gyűlölködő szomszédaink új terhet akarnak gördíteni, nemzeti önér­zetünkben mélyen megalázni és vagyoni erőnket jov le gyöngíteni Ettől remé­lik, hogy gazdasági életünk meg talál inogni, államháztartásunk egyensúlya megbillen és akkor újra nyakunkra ül­tethetik a nemzetközi pénzügyi ellen­őrzést, bilincsbe verve szabad mozgá­sunkat. Ha pedig önként nem adjuk be derekunkat és fejünket készségesen nem hajtjuk a claudiumi iga alá, akkor azzal fenyegetnek, hogy állami jövedelmein­ket továbbra is a jóvátételi zálogjog fogja terhelni és így az államhitel hatásos esz­közéhez nem nyúlhatunk gazdasági éle­tünk fellendítése és egy egészségesebb államháztartási politika kezdeményezése érdekében. Hajónk újra Scylla és Charybdis közé futott és akár merre tartunk, veszedel­mes zátonyok fenyegetnek. Vájjon okve­­tetlenül ide kellett-e jutnunk tiz évre a békeszerződések után? Vájjon corp hi­bás ebben államhatalom és társadalom egyaránt? Vájjon úgy éltünk, gondol­kodtunk és cselekedtünk-e, mint akiknek egyetlen célkitűzése volna, hogy meg­­döntsük Trianont? Vájjon nem magunk !iordtunk-e hibákból, tévedésekből, hü­llőkből és mulasztásokból újabb határ­köveket a trianoni képtelen vonal meg­szilárdítására? A lepergett évtized alatt vajmi kevés történt arra, hogy a nemzet kiemelked­jék abból a politikai és gazdasági pos­­ványból, amelybe az összeomlás és a forradalmak taszították. A keresztény gondolat csak jelszó maradt és nem ho­zott erkölcsi megújhodást, amely nélkül nincs gazdasági talpraállás. A nemzeti gondolatot szintén zászlónkra írtuk, de annak jegyében nem tudtuk sziklaszi­lárd egységbe összekovácsolni szerteszét­­zilált társadalmunkat A lelkek nem szárnyaltak a magasba a felsőbbrendű célkitűzések sasszárnyain, hanem — el­len Vézöreg -r az osztály, párt, foglal­kozási és egyéni önzés és érdekhajhászás földön csúszó szempontjai váltak ural­kodóvá. A nagy célkitűzés adva volt: a háború viharában összeroppant Habsburgi mon­­archia helyébe új politikai és gazdasági tömörülésbe hozni össze a Dunavölgyé­­nek egymásra utalt elemeit Magyaror­szággal, mint természetes kristályosodási ponttal. Nyilvánvaló volt, hogy a fel­darabolt Magyarország politikai és gaz­dasági egységét csak úgy tudjuk helyre­állítani, ha a magyaron kívül a Duna-­ völgyének mindazokat az erőit is ennek­ szolgálatába tudjuk állítani, melyeknek nemzeti és gazdasági kibontakozását el­zárja a trianoni és a saint-germaini káosz. És ismert volt a főellenség is, amelyet a jelenlegi zűrzavaros állapotok fentartásában és védelmében a Duna­ völgyén kívül álló imperialista érde­­­kek vezettek. Az ellenség sebezhető pontját is jól tudtuk, hiszen Csehország rendkívül fejlett ipara, amelynek négy­ötöde kivitelre szorul, biztosított hatal­mas piac nélkül előbb-utóbb a biztos összeroppanás áldozata lesz. Természetes erők és természetes esz-* közök — elsősorban gazdaságiak — ál­lottak rendelkezésünkre, hogy diadalmas harcot folytassunk Trianon ellen és azt minden vonatkozásban szétbomlasszuk. De nem ezzel a nagy céllal keltünk és fe­küdtünk le, hanem Trianonon belül pró­báltunk valahogyan meglenni kényelme­sen, küzdelem nélkül. Tíz esztendő ta­nulsága, hogy ez az út nem felfelé, ha­nem lefelé vezet és egyre jobban aláássa létünk elemi gazdasági alapjait. A ránk köszöntő új esztendő, a magyar nemzet válságos esztendeje, csak úgy hozhat ránk politikai és gazdasági megkönnyeb­bülést — e kettő egymással szorosan összefügg, — ha megszűnik a földön­­csúszás, a mimikritéria és helyét elfog­lalják a nagy és bátor célok, a küzde­lemre való elszánt készség. A minket sorvasztó pénzügyi és gazdasági válságot nem pepecseléssel, tüneti kezeléssel tudjuk megoldani, hanem azzal, ha a bajok gyökerére tesszük a fejszét és megkezdjük a politikai és gazdasági küzdelmet a Dunavölgyében teremtett áldatlan helyzet megdöntésére és új, egészséges viszonyok megteremtésére. 1930 január 1, szerda Őskori város emelkedett ki a tengeri­ a Bejjama-szigetek közelében Xenyoriból jelentik. Érdekes bejelentést tett három héttel ezelőtt a washingtoni ten­gerészeti minisztériumban egy teh­ergőzös ka­pitánya, aki elmondotta, hogy a hajó Dovcsa­­bor végén a Bahama-szigetcsoporttól nem messze újonnan keletkezett szigetre akadt, amelyen őskori város romjai láthatók. A ten­­gerészeti minisztérium a be­jelentése után azon­nal három csatahajót küldött ki a megjelölt helyre, hogy vizsgálják felül a tehergőzös ka­­pitányának adatait. A három csatahajó hétfőn, tért vissza Neu­­fjorkba és az expedíció parancsnoka megerő­­sítette a tehergőzös kapitányának jelentését Az új sziget a novemberi tengerrengés alkal­mából emelkedett ki a tenger mélyéből. Két­ségtelen, hogy a sziget évszázadokkal ezelőtt szintén földrengés folytán süllyedt a tengerbe. i­ gén, a pályaudvarról robogtak ki a vona­tok valamerre, valahová... És csak állt és egyszerre azt gondolta: — Én vagyok. Igen, ezt a két szót gondolta, egysze­rűen ezt a két szót és sajtani kezdett ben­ne valami erre az egyszerű mondatra, mely pontosan az öntudatot jelentette. Hogy az én tudomást szerez önmagáról. Ezt.­­ — Én vagyok. Mit jelent ez? Titokzatos szavak* So­kat zsúfol az ember beléjük — gondolta. — Én. És mellette az ige, ez a kéttagú ige, a jelentés, a cselekedet, az én funk­ciója: vagyok. Az én van. Milyen alat­tomos, mélyértelmű, gonosz és gúnyos szó­ vagyok! Az életet jelenti. Egy em­ber életét rejti, takarja, álcázza. Vagyok l­élek! Általánosító és felületes szót Igen, egyszer meg kellene mondani, ki kellene kiáltani ennek az egy szónak az értel­mét! Egyszer meg kellene mondani, hogy minden a világon ebbe az egyetlen­ szóba torkollik. Hogy mindent ez az egyetlen szó jelent, ez a legnagyobb és legtragi­kusabb ige! Ha az ember a mélyére néz a szavaknak, nem jó és nem barátságos! Nem! Minden szóban van valami alatto­mos szomorúság! Minden szó mögött van valami kimondhatatlanság, valami lassú kin! Minden szó keveset mond. Vagyok! Istenem! Szenvedek, küzdök, gondolko­dom, tervezgetek, álmodom, igát hordok, keresem magam értelmét, állok egy ab­lak alatt, az asztalomon kinyitva Renan, egy csomó telek­i papír, egy csomó elért eredmény, valamik, november van, a kályhában izzik a szén, valahol Mozartot pityegnek a zongorán, egy doktor lánya volt egyszer, láttam pár csodálatos fel­hőt, a szobánk üres, az íróasztalon terül a lámpa fénye, igen, ez, mindez együtt, én vagyok. — Simon Zoltán, orvos — mondta és visszanézett a hegyek felé, ahonnét jött. És a köd lassan hömpölygött utána a hegyoldalról le és át a Dunán, mint egy lassú bölénycsorda. — A köd — gondolta. — Jön a köd... És csak nézett be a kivilágított szobába és kevés volt rajta a kabát, fázott és fent rohantak a vonatok valamerre, valahová és a házmester kijött a kapu alól és meg­kérdezte: — Tetszik keresni valakit? — Nem — mondta —, nem, egyálta­lában senkit. Nem ismerek senkit a ház­ból. — Hát akkor? .. . Mosolygott fintorral. — Csak állok, véletlenül, egyszerűen, elbámészkodtam... — Hm — mondta a házmester.­­~ Hm .. . Az ember néha elbámészkodik... Nem volna egy kis tüze uraságodnak?.. Hűvös van... Az ám, tél lesz, hovato­vább megjön a hó ... —­- Igen ... November — mondta.­­— Persze, már november van ... S elindult, elhúzta magát és teljesen oktalan szomorusággal volt tele. Most otthon a kályhában izzik a szén. Renan nyitva az asztalon, valahol zongoráznak... — Nagytemplom-utca harminckilenc — mondta a lakása címét és nem értette, mert rossz most minden, de valaki jött vele szemben, apró léptekkel jött, valami asszony, simuló, puha felöltőben, kis­­tás­kával a kezében, azzal megnézték egy­mást s odaköszönt. — Jó estét! — Jó estét — mondta az asszony kis kunkorgó nevetéssel. ■— Hová? — kérdezte. — Kisérhetem? *— Ha magának ez jó. Utazom. — Igen? Hová megy? Az asszony mondott egy nevet, egy tá­voli falu nevet. — Az uramhoz megyek haza. És most van egy kalandom! Nahát! Nevetve mondta. Tréfásan. Jókedve volt. — Nem jön? Ránézett. — Hová? És megint mondta a falu nevét, egy­szerű, paraszti kis nevet és sokszor, hogy az uram és hogy ötszobás lakás és krém­­függönyök és nagy, fehér, falusias cse­répkályhák és nagy fozölyök, mindenki nagyon szeret bennük ülni és petroleum —­ nem! — Viktória-lámpa Auer-haris­­nyás égővel és nincs senki másnak a falu­ban még, csak nekik, most akarnak ren­delni a gyógyszerészek és van kétszáz be­főtt, sok barack, mert a férfi azt különö­sen szereti és lopkodja, bizony Isten lop­kodja, ő már meg is csípte egyszer és hogy mondjon pár jó könyvet a téli es­tékre, mert jó úgy télen, mikor nagy hó van, cdfiülni az ablak mellé és smézni a csöndes falura és olvasni, különösen mikor az ura nincs otthon, mert gyak­ran viszik kocsival szegényt a kör­nyékbe, orvos és olyan átfázva jön haza, hogy két csésze tea is alig melegíti fel, pedig sok rumot tölt bele ... így, ilyen kis ficsergés volt köztük, ilyen ostobácska kis szavak. — Ha elkísérném! — kérdezte felvilla­­nyozódva. — Mi lenne, ha elkísérném a falujába? ... És ezen töprengett, m­íg könyveket vett az asszonynak és finom cigarettát és az utolsó pillanatban is, mikor már sípolták az indulást és mozgott a vonat, azt gon­dolta: fel kellene ugrani s elutazni, el­utazni vele, mindegy, hová és megnézni a kétszáz befőttet és a fehér cserépkály­hákat és otthon lenni s itt eszébe jutott, hogy nem is tudja az asszony nevét és szaladt a vonat után. — Hogy hívják? Mi a neve? De zaj volt, kerekek zuhogása és csak sejtette, hogy talán Olga, ilyesvalamit ér­tett. Olga! És még sokáig integetett, de beleveszett a vonat a ködbe, mert a köd már lejött a hegyekről. — Olga! — mondta. — Olga!... Pilla­nat! ... És a pillanat már messze volt bizony. És hazament, át az előbbi utcán. Si­mon Zoltán orvoséknál már szedték le az asztalt és szivárványos buborék volt a ködben a lámpák körül, az emberek siet­tek és kavarta zsebében a pénzét. Pár­­szor mondta: — Olga! Olga! , .. . És otthon a Renan nyitva volt az asz­­talon, a kályhában izzott a szén, a búto­rok fája pattogva melegedett fel, a nagy sezlongban egyet-egyet kattant a rugó és búgott sokáig, döngölt a szobában, mint valamire emlékeztető bentszorult dongó, lejjebb, valahol az alsóbb emeletek egyi­­kén meggyújtották a villanyt, a fény be­pattant az ablakon és a másik oldalon megtapadt a szoba falán, valahol zongo­ráztak — Mozart mondta — és a kály­hakürtőben búgott a szabadjára eresztett tűz. És nem történt semmi. De úgy érezte, hogy mindentől nagyon messze van és ha itt most megtámadná és megfojtaná valaki, milyen sokáig feküdne holtteste a szőnyegen, az ablak szürke világossága alatt, oly hidegen és kietlenül, mint egy elhullott állat mire észrevennék és rátör­­nék egyszer az ajtót!,­­ s

Next