Magyarság, 1930. február (11. évfolyam, 26-49. szám)

1930-02-01 / 26. szám

ELŐFIZETÉSI ÁRAK: FÉLÉVRE 24 PENGŐ, NEGYEDÉVRE 12 PENGŐ, EGY HÓRA 4 PENGŐ, EGYES SZÁM ÁRA HÉTKÖZ­NAP 16 FILL., VASÁRNAP 32 FILL. AUSZTRIÁBAN HÉTKÖZNAP 30 GARAS, VASÁRNAP 40 GARAS FELELŐS SZERKESZTŐS MILOTAY ISTVÁN SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATAL) BUDAPEST, V. KERÜLET, ARADI­ UTCA 8. SZ. TELEFON: AUTOMATA 294-31, 294-32, 294-33 LEVÉLCÍM : BUDAPEST 71. POSTAFIÓK 19 MEGJELENIK HÉTFŐ KIVÉTELÉVEL MINDEN NAP BUDAPEST, 1930 FEBRUÁR 1. SZOMBAT­­I ÉVFOLYAM, 26. (2686.) SZÁM Tanügyi anarchia írta: Hornyánszky Gyula dr. egyetemi tanár A vallás- és közoktatásügyi miniszter az egyik liberális újság múlt vasárnapi vezércikkében bejelenti, hogy a reál­­gimnáziumok latin tanítását az első­osztály helyett a harmadikban, idővel az ötödikben akarja kezdetni. E szán­dék beleesik azon egyetemesnek mond­ható áramlatba, amely a klasszikus nyelvek tanítását a legszűkebb térre szeretné szorítani, s ilyformán összeesik mai közoktatásügyi politikánk hullám­hosszával is. Tehát a következetesség szempontjából alig lehetne kifogást el­lene emelni. Legfölebb azt jegyezhetné meg valaki, hogy a miniszter úr immár saját alkotásait is feláldozza és nemcsak — mint eddig tette — a tisztes hagyo­mányokat hozza áldozatul az újítás kö­vetkezetességének. Hiszen az 1924-ik év XI-ik törvénycikkét, a középiskolai ta­ní­tás reformját, annyira nemrég alkotta meg, hogy az a maga utolsó elágazásai­ban még végre sincsen hajtva. Ez alkalommal nem akarok a minisz­ter úr szándékával érdemben foglal­kozni. Annak az egész kérdésnek fel­tárásával jelentene az egyet, hogy mai korunknak mit nyújthat és mit nyújt­son az antik kultúra? Egy későbbi el­mélkedés tárgyának hagyva meg e ne­héz problémát, egyelőre tanulásügyünk azon­­állapotát akarom a klasszikus nyelvek szempontjából bemutatni, ame­lyet az 1924-ik év XV. törvénycikke terem­­tett. Ezen állapot bajait és visszásságait nem eltüntetni, de még növelni fogja az, ha a legújabb miniszteri szándék meg­valósul. A kérdéses törvény a fiú­ középiskolák körében 28 gimnáziumot, 69 reálgim­náziumot és 23 reáliskolát különített el egymástól. A gimnáziumokban latint és görögöt, a reálgimnáziumokban csak latint tanítanak, a reáliskolákban se la­tint, se görögöt (a 15 leány­gimnázium­ban a görög nem köteles tárgy.) A görög szögéből nézve a dolgot, a nagy baj már most ott jelentkezik, hogy nem te­hetség, nem hajlam határozza meg, ha­nem tisztán helyi körülmények döntik el, hogy a göröggel ki foglalkozzék. „Mai körülmények között a görög nem mindenkinek való.“ Szívesen aláírom e tételt, s a Barcsay­ utcai házmester ne­vében protestálok, hogy postásnak ké­szülő fiát a göröggel nyagassák. De épp­úgy protestálok a székesfehérvári tiszt­viselő nevében is, hogy fiának nem ada­tik mód arra, hogy a görögöt tanulja, holott az a papi vagy tanári pályára ké­szül. Itt a tanulmányi és társadalmi kö­vetelményeknek megfelelő radikális rendet csak az­által lehetne teremteni, hogy a gimnáziumok és reálgimnáziu­mok között fönnálló különbséget meg­szüntetjük. A miniszter úr előtt nem is­meretlen a „Humanisztikus Gimnázium“ egyesületének az a kérelme, amely a görög nyelvnek tanulását valamely mo­dern (francia, angol vagy olasz) nyelv helyett a reálgimnáziumban is lehetővé óhajtja tenni. Időközben — ez óhaj tel­jesítése előtt — tán egyes intézetekben (de természetesen ne csak gimnáziumok­ban!) kísérletezni lehetne az új rend ki­­puhatolása céljából. ■ Amint a törvény a középiskolákban még azokat is rászorítja a tanulásra, akik­hez az sehogyan sem illik, hasonló mó­don — az inkompetencia elvének változatával — az egyetem kapuit m­ég azoknak is megnyitja, kiknek itt semmi keresnivalójuk. Az úgynevezett egyen­­jogúsítási szakasz kövekezménye ez. A bölcsészeti kar esetét fogom bemutatni. Ide — a görög és latin nyelvi órák kivé­telével — érettségi bizonyítványa alap­ján mindenki minden szakra beiratkoz­­hatik, tekintet nélkül arra, hogy görög­­ből-latinból van-e érettségije. Igaz, a történészeknek és a modern nyelvészek­nek, amennyiben a latinból nincsen érettségijük, az alapvizsgálat keretében kell majd latin tudásukról beszámol­­niuk, s ennek megszerzése végett a ta­nárképző intézet négyféléves tanfolya­mot nyitott az illetők számára. Tehát elemi oktatás az egyetem falai között, melynek azonban — sajnos — már csak az idő rövidsége miatt sem lehet meg a maga teljes érvényű eredménye. Két esztendő alatt egyéb tanulmányai köze­pette az a leendő történettanár nem sze­rezheti meg a szükséges latin tudást. Amiként többnyire komolytalan dolog az a „kiegészítő“ érettségi, amelyet kellő előkészület és ismeret nélkül elnézésből szerez meg a tanuló, úgy komolytalan­nak kell a két esztendőre szabott tanár­képzői „beparkolást“ is tartanunk. Egészen elhibázott eljárás készületlen egyéneket bocsátani az egyetemre, s az­zal nyugtatni meg a háborgó lelkiisme­retet, hogy azok egyetemi éveik alatt a hiányokat majd csak pótolják. Az egyetem annál sikeresebben oldja meg feladatát, mennél felkészültebb egyének­kel dolgozik; az egyetem nem foglalkoz­­hatik annak pótlásával, amit­ már a középiskolában mnegg kellett sírnia ta­nulni. Mi már most a vizsgálatoknál mutat­kozó tényleges eredmény, amióta az egyenjogúsítási törvény kegyelméből reáliskolát végzett tanulók is sűrűn sze­rencséltetik a nyelvi és történeti szako­kat? Saját tapasztalataimról számolok majd be, amint ezeket történetszakosok­nak alapvizsgázása közben a latin nyelvi ismeretekre vonatkozólag szerez­tem. Itt az „egyenjogúsítás“ bámulatos gyorsasággal és pontossággal végezte el a maga nívósüllyesztő munkáját. Pedig csak puszta nyelvismeretről lenne szó. Indogermán nyelvek tudományos tár­gyalását maholnap az egyetem sem fogja már ismerni, mivel Magyarország egyetlen indogermán tanszékét a mi­niszter úr látszat szerint be akarja szün­tetni. De visszatérve a latin eredményre, hihetetlenül hangzik és mégis úgy van, hogy mind gyakrabban találkozunk je­löltekkel, akik a fama, a más, a tempus szavak értelmét immár nem ismerik. És ezzel el is értük a visszafejlődésnek mélypontját, lejebb süllyedni már nem is lehetséges. Tudom, hogy itt végletes esetekről van szó, még ha gyakrabban is fordul­nak elő és hogy egyelőre a hisztorikus­­jelöltek átlaga magasabb színvonalú la­tin tudással rendelkezik. De tudom azt is, hogy általánosnak mondható meg­figyelés szerint a helyzet fokozatosan rosszabbodik és hogy a miniszter úr tanügyi politikája semmiképp sem al­kalmas arra, hogy e hanyatló irányzat­nak véget vessen. Mintha abba már bele­törődtünk volna, hogy történettanáraink jövő nemzedéke a görögből mit se tud­jon, dacára annak, hogy a görög forrás­­ismeretek követelménye a vizsgázási szabályzatban — sajátságos tévedésből — még mindig ott szerepel. Mintha azt a gondolatot már nem is tartanók külö­nösnek, hogy a magyar középiskolákban olyan tanárok fogják tanítani a görög történetet, kiknek fantáziájához — a szöveg közvetlen ismerete alapján — már egyetlen homerosi kép sem beszél és akik ugyanazon nyelvi és kulturális mellékzöngékkel ejtik majd ki nebulóik előtt a Miltiades nevet, mint aminőkkel egy kínai hadvezérét. De legyen ez ilye­ténképpen a latin nyelv és műveltség esetében is? . Helyénvalónak gondolja ezt a közok­tatásügyi miniszter úr, úgyis, mint a Ma­gyar Történeti Társaság elnöke? Csak maradjon az a tanár a hallgatás zavará­ban, ha kiváncsiaskodó tanítványai eset­leg a nagy római szónoknak elkeseredett felkiáltását kérik tőle számon: O tempóra, o mores! A minap a budapesti egyetem történet­tanárai a latin nyelvismeretek ijesztő pusztulásáról tanácskoztak, s határo­zatba vették, hogy ezentúl minden alap­vizsgázónak kellő latin tudásáról — érettségijére tekintet nélkül — külön vizsga keretében fognak meggyőződni. Nem tartom valószínűnek, hogy e bizott­sági határozatot a miniszter úr jóvá­hagyja. Abban sem reménykedem, hogy hajlandó lenne a baj egyik legfőbb for­rását, a törvényben előírt egyen jogosí­­tást megszüntetni. De átmeneti intézke­désként, a legkiáltóbb anomáliák eltün­tetésére, nagyon kérjük a miniszter urat a következőkre. Utasítsa hatóságait, hogy nyomatéko­san figyelmeztessék a reáliskolát végzett hallgatókat arra: a kellő előkészültség­­n­ek hiányában nyelvi és történeti sza­kokra az egyetem bölcsészeti­­karán ne iratkozzanak be. Azután szólítsa fel a miniszter a latin—görög kiegészítő vizs­gálatokat lefolytató bizottságokat, hogy cenzori feladatukat a legnagyobb lelki­ismeretességgel és szigorral végezzék el. Végül szüntesse be a tanárképzőintézet­­nek kétévfolyamos latin kurzusát (a görögöt ne!), amely már egyszerű vállal­kozásával ok és alap nélkül kelti fel a diplomakeresőkben a siker reményét. Pro foro interim Írtam meg keservein­ket, házihasználatra és a javítás célza­tával tártam fel középiskolában és egye­temen a görög és latin tanulmányok mai helyzetét. De félek attól, hogy tanítványaink majd akarva-nem akarva, tudva-nem tudva, idegen bírák előtt is vizsgázni fognak a sok szeretettel és költséggel létesített és föntartott külföldi kollégiumainkban, némi ! A miniszterelnök szerint elérkezett a nagystílű gazdasági politika ideje j t V k *­o r 1 A Pesti políci Társulat elnöksége Bethlen István gróf miniszterelnök tiszteletére pénte­ken este a társulat palotája dísztermében ünnepi vacsorát rendezett. A vacsorán közéletünk számos kiválósága vett részt. A miniszterelnököt Kohner Adolf és Vészi József fogadta. A miniszterelnök ez alkalom­mal viselte először a kormányzó által leg­utóbb adományozott magyar érdemkeresztet. Amikor a terembe lépett, a megjelentek lel­kesen éljenezték. Az asztalfőn Bethlen István gróf miniszter­­elnök ült. Ott voltak: Almásy László, Székely Ferenc, Wekerle Sándor, Harkányi János báró, Szabóky Alajos, Fleissig Sándor, Dréhr Imre, Tolnay Kornél, Schober Béla, bard­házi Bárczy István, leveldi vitéz Kozma Miklós, Wlassics Gyula báró, Klebelsberg Kuno gróf, Zsitvay Tibor, Domony Móric, Beöthy László, Széchenyi Bertalan, Khuen-Héderváry Sándor­ gróf, Darányi Kálmán, Kállay Miklós, Samar­­jay Lajos, Csáky István gróf, Éber Antal, Búd János, Walko Lajos, Scitovszky Béla, Chorin Ferenc, Gömbös Gyula, Belatiny Artur, Pró­­nay György báró, Sztranyavszky Sándor, Baumgarten Nándor, Erney Károly, Mayor János, Végh­ Károly, Berzeviczy Albert, Gratz Gusztáv, Korányi Frigyes báró, Fenyő Miksa, Márkus Miksa és még sokan. A vacsora után Kohner Adolf báró, a Pesti Lloyd Társulat elnöke a kormányzót köszön­tötte fel, majd Egry Aurél szólalt föl, aki a miniszterelnököt üdvözölte, miközben vázolta 1919 óta megtett államférfi­ pályafutását. Ugyancsak felköszöntötte Walko és Wekerle minisztereket, valamint Korányi Frigyes bá­rót. A gazdasági élet vezetői figyelmeztetik a miniszterelnököt, hogy külföldi kölcsönt csak hasznos beruházásokra szabad igénybe venni Weisz Fü­löp, a Kereskedelmi Bank elnöke a pénzügyi körök üdvözletét tolmácsolta.­­ A Hágában történt megállapodásoknak az összes érdekelt államok szempontjából nagy fontosságuk van, de különösen Magyar­­országra nézve bírnak epokális jelentőséggel. És pedig nemcsak azért, mert minálunk az utolsó esztendőkben főként a külföldi viszo­nyok reflexhatásaképpen peszimisztikus han­gulat kapott lábra, amelynek indokoltságát teljes mértékben a mi gazdasági viszonyaink­ban nem lehet megtalálni és amely sötétlátás és kishitűség ellen a Hágában elért eredmé­nyek képezik a legjobb gyógyeszközt, ha­nem azért is, mert Magyarország pénzügyi szuverenitását sikerült visszanyerni. Az eb­ben rejlő előny, valamint az a körülmény, hogy a hágai megállapodások politikai kiha­tásukban is nagyon fontos és régen vajúdó küldéseknek egész komplexumát hozták nyugvópontra, annyira súlyosan latbaeső té­nyek, hogy ezekből kifolyólag az ország helyzetének általános alakulása szempontjá­ból nagyon lényeges javulás remélhető. A hágai megállapodások révén Magyarországon az államhitel reneszánsza következik be. Fellner Henrik a gyáripar nevében szólva, kiemelte a miniszterelnök államférfias képes­,­ségeit, aki hosszú és céltudatos küzdelemmel érte el azt a külpolitikai helyzetet, amely lehetővé tette a hágai megállapodásokat. Különös súlyt kell helyezni az elért pénz­ügyi szuverenitásra, mely erkölcsi vonatko­zásban leveszi a nemzetről azt a végtelenül lealázó érzést, hogy saját ügyeiben nem tud maga felett rendelkezni, anyagi tekintetben pedig a jövőre megkíméli az országot azok­tól a súlyos károktól, melyeket gazdaságunk a múltban az eléje szabott korlátok folytán elszenvedni kénytelen volt. Elegendő utalni azokra a súlyos hátrányokra, melyeket a külföldi kölcsönök felvétele elé gördített aka­dályok okoztak. Ezekből folyólag kellett le­kerülni a napirendről az államvasutak re­konstrukciójának, útépítési programunk túl­nyomó részének és részben ezen okból kel­lett szünetelnie az építési tevékenységnek, mely munkáknak elmaradása egyik oka a mai gazdasági depressziónak. Nem ámíthat­juk magunkat azzal a remnnyel, hogy ez a depresszió m­iáról-holnapra engedni fog. Azonban a hágai egyezmény mintha az első fénysugarat jelentené politikai és gazdasági láthatárunkon, mert a pénzviszonyok meg­felelő alakulásával a gazdasági javulás felé az első lépést jelenti, és csak logikus lenne, ha a politikai légkör feszültségének enyhü­lésével a szomszéd államokkal való viszo­ Ara 16 fillér

Next