Magyarság, 1930. február (11. évfolyam, 26-49. szám)
1930-02-01 / 26. szám
ELŐFIZETÉSI ÁRAK: FÉLÉVRE 24 PENGŐ, NEGYEDÉVRE 12 PENGŐ, EGY HÓRA 4 PENGŐ, EGYES SZÁM ÁRA HÉTKÖZNAP 16 FILL., VASÁRNAP 32 FILL. AUSZTRIÁBAN HÉTKÖZNAP 30 GARAS, VASÁRNAP 40 GARAS FELELŐS SZERKESZTŐS MILOTAY ISTVÁN SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATAL) BUDAPEST, V. KERÜLET, ARADI UTCA 8. SZ. TELEFON: AUTOMATA 294-31, 294-32, 294-33 LEVÉLCÍM : BUDAPEST 71. POSTAFIÓK 19 MEGJELENIK HÉTFŐ KIVÉTELÉVEL MINDEN NAP BUDAPEST, 1930 FEBRUÁR 1. SZOMBATI ÉVFOLYAM, 26. (2686.) SZÁM Tanügyi anarchia írta: Hornyánszky Gyula dr. egyetemi tanár A vallás- és közoktatásügyi miniszter az egyik liberális újság múlt vasárnapi vezércikkében bejelenti, hogy a reálgimnáziumok latin tanítását az elsőosztály helyett a harmadikban, idővel az ötödikben akarja kezdetni. E szándék beleesik azon egyetemesnek mondható áramlatba, amely a klasszikus nyelvek tanítását a legszűkebb térre szeretné szorítani, s ilyformán összeesik mai közoktatásügyi politikánk hullámhosszával is. Tehát a következetesség szempontjából alig lehetne kifogást ellene emelni. Legfölebb azt jegyezhetné meg valaki, hogy a miniszter úr immár saját alkotásait is feláldozza és nemcsak — mint eddig tette — a tisztes hagyományokat hozza áldozatul az újítás következetességének. Hiszen az 1924-ik év XI-ik törvénycikkét, a középiskolai tanítás reformját, annyira nemrég alkotta meg, hogy az a maga utolsó elágazásaiban még végre sincsen hajtva. Ez alkalommal nem akarok a miniszter úr szándékával érdemben foglalkozni. Annak az egész kérdésnek feltárásával jelentene az egyet, hogy mai korunknak mit nyújthat és mit nyújtson az antik kultúra? Egy későbbi elmélkedés tárgyának hagyva meg e nehéz problémát, egyelőre tanulásügyünk azonállapotát akarom a klasszikus nyelvek szempontjából bemutatni, amelyet az 1924-ik év XV. törvénycikke teremtett. Ezen állapot bajait és visszásságait nem eltüntetni, de még növelni fogja az, ha a legújabb miniszteri szándék megvalósul. A kérdéses törvény a fiú középiskolák körében 28 gimnáziumot, 69 reálgimnáziumot és 23 reáliskolát különített el egymástól. A gimnáziumokban latint és görögöt, a reálgimnáziumokban csak latint tanítanak, a reáliskolákban se latint, se görögöt (a 15 leánygimnáziumban a görög nem köteles tárgy.) A görög szögéből nézve a dolgot, a nagy baj már most ott jelentkezik, hogy nem tehetség, nem hajlam határozza meg, hanem tisztán helyi körülmények döntik el, hogy a göröggel ki foglalkozzék. „Mai körülmények között a görög nem mindenkinek való.“ Szívesen aláírom e tételt, s a Barcsay utcai házmester nevében protestálok, hogy postásnak készülő fiát a göröggel nyagassák. De éppúgy protestálok a székesfehérvári tisztviselő nevében is, hogy fiának nem adatik mód arra, hogy a görögöt tanulja, holott az a papi vagy tanári pályára készül. Itt a tanulmányi és társadalmi követelményeknek megfelelő radikális rendet csak azáltal lehetne teremteni, hogy a gimnáziumok és reálgimnáziumok között fönnálló különbséget megszüntetjük. A miniszter úr előtt nem ismeretlen a „Humanisztikus Gimnázium“ egyesületének az a kérelme, amely a görög nyelvnek tanulását valamely modern (francia, angol vagy olasz) nyelv helyett a reálgimnáziumban is lehetővé óhajtja tenni. Időközben — ez óhaj teljesítése előtt — tán egyes intézetekben (de természetesen ne csak gimnáziumokban!) kísérletezni lehetne az új rend kipuhatolása céljából. ■ Amint a törvény a középiskolákban még azokat is rászorítja a tanulásra, akikhez az sehogyan sem illik, hasonló módon — az inkompetencia elvének változatával — az egyetem kapuit még azoknak is megnyitja, kiknek itt semmi keresnivalójuk. Az úgynevezett egyenjogúsítási szakasz kövekezménye ez. A bölcsészeti kar esetét fogom bemutatni. Ide — a görög és latin nyelvi órák kivételével — érettségi bizonyítványa alapján mindenki minden szakra beiratkozhatik, tekintet nélkül arra, hogy görögből-latinból van-e érettségije. Igaz, a történészeknek és a modern nyelvészeknek, amennyiben a latinból nincsen érettségijük, az alapvizsgálat keretében kell majd latin tudásukról beszámolniuk, s ennek megszerzése végett a tanárképző intézet négyféléves tanfolyamot nyitott az illetők számára. Tehát elemi oktatás az egyetem falai között, melynek azonban — sajnos — már csak az idő rövidsége miatt sem lehet meg a maga teljes érvényű eredménye. Két esztendő alatt egyéb tanulmányai közepette az a leendő történettanár nem szerezheti meg a szükséges latin tudást. Amiként többnyire komolytalan dolog az a „kiegészítő“ érettségi, amelyet kellő előkészület és ismeret nélkül elnézésből szerez meg a tanuló, úgy komolytalannak kell a két esztendőre szabott tanárképzői „beparkolást“ is tartanunk. Egészen elhibázott eljárás készületlen egyéneket bocsátani az egyetemre, s azzal nyugtatni meg a háborgó lelkiismeretet, hogy azok egyetemi éveik alatt a hiányokat majd csak pótolják. Az egyetem annál sikeresebben oldja meg feladatát, mennél felkészültebb egyénekkel dolgozik; az egyetem nem foglalkozhatik annak pótlásával, amit már a középiskolában mnegg kellett sírnia tanulni. Mi már most a vizsgálatoknál mutatkozó tényleges eredmény, amióta az egyenjogúsítási törvény kegyelméből reáliskolát végzett tanulók is sűrűn szerencséltetik a nyelvi és történeti szakokat? Saját tapasztalataimról számolok majd be, amint ezeket történetszakosoknak alapvizsgázása közben a latin nyelvi ismeretekre vonatkozólag szereztem. Itt az „egyenjogúsítás“ bámulatos gyorsasággal és pontossággal végezte el a maga nívósüllyesztő munkáját. Pedig csak puszta nyelvismeretről lenne szó. Indogermán nyelvek tudományos tárgyalását maholnap az egyetem sem fogja már ismerni, mivel Magyarország egyetlen indogermán tanszékét a miniszter úr látszat szerint be akarja szüntetni. De visszatérve a latin eredményre, hihetetlenül hangzik és mégis úgy van, hogy mind gyakrabban találkozunk jelöltekkel, akik a fama, a más, a tempus szavak értelmét immár nem ismerik. És ezzel el is értük a visszafejlődésnek mélypontját, lejebb süllyedni már nem is lehetséges. Tudom, hogy itt végletes esetekről van szó, még ha gyakrabban is fordulnak elő és hogy egyelőre a hisztorikusjelöltek átlaga magasabb színvonalú latin tudással rendelkezik. De tudom azt is, hogy általánosnak mondható megfigyelés szerint a helyzet fokozatosan rosszabbodik és hogy a miniszter úr tanügyi politikája semmiképp sem alkalmas arra, hogy e hanyatló irányzatnak véget vessen. Mintha abba már beletörődtünk volna, hogy történettanáraink jövő nemzedéke a görögből mit se tudjon, dacára annak, hogy a görög forrásismeretek követelménye a vizsgázási szabályzatban — sajátságos tévedésből — még mindig ott szerepel. Mintha azt a gondolatot már nem is tartanók különösnek, hogy a magyar középiskolákban olyan tanárok fogják tanítani a görög történetet, kiknek fantáziájához — a szöveg közvetlen ismerete alapján — már egyetlen homerosi kép sem beszél és akik ugyanazon nyelvi és kulturális mellékzöngékkel ejtik majd ki nebulóik előtt a Miltiades nevet, mint aminőkkel egy kínai hadvezérét. De legyen ez ilyeténképpen a latin nyelv és műveltség esetében is? . Helyénvalónak gondolja ezt a közoktatásügyi miniszter úr, úgyis, mint a Magyar Történeti Társaság elnöke? Csak maradjon az a tanár a hallgatás zavarában, ha kiváncsiaskodó tanítványai esetleg a nagy római szónoknak elkeseredett felkiáltását kérik tőle számon: O tempóra, o mores! A minap a budapesti egyetem történettanárai a latin nyelvismeretek ijesztő pusztulásáról tanácskoztak, s határozatba vették, hogy ezentúl minden alapvizsgázónak kellő latin tudásáról — érettségijére tekintet nélkül — külön vizsga keretében fognak meggyőződni. Nem tartom valószínűnek, hogy e bizottsági határozatot a miniszter úr jóváhagyja. Abban sem reménykedem, hogy hajlandó lenne a baj egyik legfőbb forrását, a törvényben előírt egyen jogosítást megszüntetni. De átmeneti intézkedésként, a legkiáltóbb anomáliák eltüntetésére, nagyon kérjük a miniszter urat a következőkre. Utasítsa hatóságait, hogy nyomatékosan figyelmeztessék a reáliskolát végzett hallgatókat arra: a kellő előkészültségnek hiányában nyelvi és történeti szakokra az egyetem bölcsészetikarán ne iratkozzanak be. Azután szólítsa fel a miniszter a latin—görög kiegészítő vizsgálatokat lefolytató bizottságokat, hogy cenzori feladatukat a legnagyobb lelkiismeretességgel és szigorral végezzék el. Végül szüntesse be a tanárképzőintézetnek kétévfolyamos latin kurzusát (a görögöt ne!), amely már egyszerű vállalkozásával ok és alap nélkül kelti fel a diplomakeresőkben a siker reményét. Pro foro interim Írtam meg keserveinket, házihasználatra és a javítás célzatával tártam fel középiskolában és egyetemen a görög és latin tanulmányok mai helyzetét. De félek attól, hogy tanítványaink majd akarva-nem akarva, tudva-nem tudva, idegen bírák előtt is vizsgázni fognak a sok szeretettel és költséggel létesített és föntartott külföldi kollégiumainkban, némi ! A miniszterelnök szerint elérkezett a nagystílű gazdasági politika ideje j t V k *o r 1 A Pesti políci Társulat elnöksége Bethlen István gróf miniszterelnök tiszteletére pénteken este a társulat palotája dísztermében ünnepi vacsorát rendezett. A vacsorán közéletünk számos kiválósága vett részt. A miniszterelnököt Kohner Adolf és Vészi József fogadta. A miniszterelnök ez alkalommal viselte először a kormányzó által legutóbb adományozott magyar érdemkeresztet. Amikor a terembe lépett, a megjelentek lelkesen éljenezték. Az asztalfőn Bethlen István gróf miniszterelnök ült. Ott voltak: Almásy László, Székely Ferenc, Wekerle Sándor, Harkányi János báró, Szabóky Alajos, Fleissig Sándor, Dréhr Imre, Tolnay Kornél, Schober Béla, bardházi Bárczy István, leveldi vitéz Kozma Miklós, Wlassics Gyula báró, Klebelsberg Kuno gróf, Zsitvay Tibor, Domony Móric, Beöthy László, Széchenyi Bertalan, Khuen-Héderváry Sándor gróf, Darányi Kálmán, Kállay Miklós, Samarjay Lajos, Csáky István gróf, Éber Antal, Búd János, Walko Lajos, Scitovszky Béla, Chorin Ferenc, Gömbös Gyula, Belatiny Artur, Prónay György báró, Sztranyavszky Sándor, Baumgarten Nándor, Erney Károly, Mayor János, Végh Károly, Berzeviczy Albert, Gratz Gusztáv, Korányi Frigyes báró, Fenyő Miksa, Márkus Miksa és még sokan. A vacsora után Kohner Adolf báró, a Pesti Lloyd Társulat elnöke a kormányzót köszöntötte fel, majd Egry Aurél szólalt föl, aki a miniszterelnököt üdvözölte, miközben vázolta 1919 óta megtett államférfi pályafutását. Ugyancsak felköszöntötte Walko és Wekerle minisztereket, valamint Korányi Frigyes bárót. A gazdasági élet vezetői figyelmeztetik a miniszterelnököt, hogy külföldi kölcsönt csak hasznos beruházásokra szabad igénybe venni Weisz Fülöp, a Kereskedelmi Bank elnöke a pénzügyi körök üdvözletét tolmácsolta. A Hágában történt megállapodásoknak az összes érdekelt államok szempontjából nagy fontosságuk van, de különösen Magyarországra nézve bírnak epokális jelentőséggel. És pedig nemcsak azért, mert minálunk az utolsó esztendőkben főként a külföldi viszonyok reflexhatásaképpen peszimisztikus hangulat kapott lábra, amelynek indokoltságát teljes mértékben a mi gazdasági viszonyainkban nem lehet megtalálni és amely sötétlátás és kishitűség ellen a Hágában elért eredmények képezik a legjobb gyógyeszközt, hanem azért is, mert Magyarország pénzügyi szuverenitását sikerült visszanyerni. Az ebben rejlő előny, valamint az a körülmény, hogy a hágai megállapodások politikai kihatásukban is nagyon fontos és régen vajúdó küldéseknek egész komplexumát hozták nyugvópontra, annyira súlyosan latbaeső tények, hogy ezekből kifolyólag az ország helyzetének általános alakulása szempontjából nagyon lényeges javulás remélhető. A hágai megállapodások révén Magyarországon az államhitel reneszánsza következik be. Fellner Henrik a gyáripar nevében szólva, kiemelte a miniszterelnök államférfias képes,ségeit, aki hosszú és céltudatos küzdelemmel érte el azt a külpolitikai helyzetet, amely lehetővé tette a hágai megállapodásokat. Különös súlyt kell helyezni az elért pénzügyi szuverenitásra, mely erkölcsi vonatkozásban leveszi a nemzetről azt a végtelenül lealázó érzést, hogy saját ügyeiben nem tud maga felett rendelkezni, anyagi tekintetben pedig a jövőre megkíméli az országot azoktól a súlyos károktól, melyeket gazdaságunk a múltban az eléje szabott korlátok folytán elszenvedni kénytelen volt. Elegendő utalni azokra a súlyos hátrányokra, melyeket a külföldi kölcsönök felvétele elé gördített akadályok okoztak. Ezekből folyólag kellett lekerülni a napirendről az államvasutak rekonstrukciójának, útépítési programunk túlnyomó részének és részben ezen okból kellett szünetelnie az építési tevékenységnek, mely munkáknak elmaradása egyik oka a mai gazdasági depressziónak. Nem ámíthatjuk magunkat azzal a remnnyel, hogy ez a depresszió miáról-holnapra engedni fog. Azonban a hágai egyezmény mintha az első fénysugarat jelentené politikai és gazdasági láthatárunkon, mert a pénzviszonyok megfelelő alakulásával a gazdasági javulás felé az első lépést jelenti, és csak logikus lenne, ha a politikai légkör feszültségének enyhülésével a szomszéd államokkal való viszo Ara 16 fillér