Magyarság, 1930. november (11. évfolyam, 249-273. szám)
1930-11-01 / 249. szám
ELŐFIZETÉSI ÁRAK: ENGŐ, NEGYEDÉVRE 12 PENGŐ, ÍGY, EGYES SZÁM ÁRA HÉTKÖZSÁRNAP 32 FILL. AUSZTRIÁBAN GARAS, VASÁRNAP 40 GARAS FELELŐS SZERKESZTŐ* MILOTAY ISTVÁN : KOMTEX SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATAL* BUDAPEST, VL KERÜLET, ARADI UTCA 8. SZ. TELEFON: AUTOMATA 294—31, 294—32, 294-33 LEVÉLCÍM: BUDAPEST 71, POSTAFIÓK 19 MEGJELENIK HÉTFŐ KIVÉTELÉVEL MINDEN NAP . EST, 1930 NOVEMBER 1. SZOMBAT XI. ÉVFOLYAM, 249. (2909.) SZÁM ISMERETLEN ORSZÁG írja: MILOTAY ISTVÁN Csongrádi hajnal okat nem tehet, ehhez se hatalmi, se anyagi eszközei nincsenek. Könnyű annak, aki ilyenekkel rendelkezik. Csatornákat nem ásathat, kutakat nem építtethet, kikötőt, pályaudvart nem létesíthet, hát legalább kirimánkodni szeretné ezeket a magasabb hatalmaktól, hogy munkát, kenyeret biztosítson az övéinek. Az alföldi mezőgazdasági munkáskérdésnek régóta egyik árnyékoldala a munkaközvetítők kizsákmányoló, kiuzsorázó szisztémája. Az aratási és cséplési munkáknál, vagy a nagyobbszabású földmunkálatoknál, ahol a kézierő tömeges felhasználásáról■ van szó, ezek a professzionista munkaközvetítők tartják markukban legtöbb helyen a garasra éhes szegénységet, ők toborozzák és szállítják őket a rendeltetési helyre, persze, legtöbbször úgy, hogy a haszon nagyobbik része az ő kezükön maradjon. Ezen a bajon próbált segíteni Steuer, amikor megcsinálta Csongrádon az úgynevezett munkavállaló szövetkezetét, amelynek az a vezérgondolata, hogy altruista alapon, minden hasznot a szövetkezeti tagoknak juttatva, biztosítson ezeknek munkát és keresetet. Derék munkatársai, Boér Antal, Wickl Frigyes igazgató-tanító, vitéz Hajdú Mihály mérnök, elbeszélik, micsoda erőfeszítésbe került, a meggyőzés és rábeszélés milyen munkájába, adig skerült ezt a szövetkezeti gondolatot elkedveltetni, realitását és életrevalóját bebizonyítani a csongrádiak között. Nen nehezen lehetett kivonni az emberirészt a szocialista agitáció, másérdekelt kubikosközvetítők közé"vetkezet pár évvel ezelőtt létetöbb mint kétszáz fizető tagja közvetítésével kapták meg a ■ikosok a csongrádi kecskeméteres útszakasz építését. nepeli szabadkikötő és az munkálatait. Ők dolkicsi tőzegkitermelésba—Rábca mederllandóan hetven— hoztatnak a szénát. A szövetelvégzett munia tagjai köes saját haraguk erejég gyermekét .ilyen gyerekcipőbákat és következeti jólétisnál gyorsét adnak. Az elősegisz olyan kubikosság sík le,kalak. k: "songra*!, szeptember „ .k Angliában, egyes állandó jellegű szo-i válság sújtja a lakosgét, vagy az ország vakormányzat és a parlat figyel rá, legalábbis Egy parlamenti vagy szakbizottságot küld kormánymegbízottat,ány tárgyává a korlátokat megnyugtató csinálnak se bürokrán dologból s ha raak segíteni egy-egy kertészetre. — Átérnénk mi, kérem, akármire, de hol, kinek a földjén kezdjük, mikor magunknak nincs egy talpalatnyi se? Bérelni meg ugyan mivel béreljünk, ahhoz is pénz kellene. Alapjában véve ugyanezt mondja Túri István is, a földmunkások szocialista szervezetének vezére. Rákóczi és Lassale képe lóg a feje fölött a közhelyiség falán. Nekik négyszázötven tagjuk van, ő kétezerre teszi a földmunkások számát s ezek közü legalább ezer van munka nélkül. Aki dolgozik is „látástól látásig“, a napi keresete három-öt pengő között mozog. Az építőminkásság egész éven keresztül munka nélkül volt. Túri maga tagja a városi közgyűlésnek, de látja, hogy a városi hatóság, még ha akarna is, hisz a legjobb indulat vezeti, nem tud segíteni az ő bajukon. Nagyon okosan fejtegeti, hogy a kubikoskérdést még közmunkákkal se lehet megoldani. Csak egy jobb és praktikusabb földreform és az iparosítás segítene. * A Piroska-városban, így hívják a csongrádi kubikos-városrészeket, két-három háznál is, ahol látogatást teszünk, fényképeket, képeslevelezőlapokat mutatnak. Franciaországba kivándorolt csongrádi munkások, iparosok küldik üdvözletüket az itthonvalóknak. Nem dicsekednek, mintha nagyon jól menne soruk odakinn, mindegyik haza szeretne jönni, ha tudnák, hogy volna mire. Ha csak annyit kereshetnének, hogy föntarthatnák magukat és a családjukat. Megkérdezik tőlünk többen is, igaz-e, hogy a franciák sokezer munkást kérnek tőlünk, különösen kubikosokat, s hogy húsz-harmincezer emberre folyik az alku, akiket az alföldi munkanélküliek közül egyszerre kiszállítanának? Vájjon miben van ez a dolog, megvalósul-e csakugyan és hol lehetne jelentkezni, hogy az ember le ne áradjon róla? Akartak már ide, hozni, kínaiakat hozni a háború előtt, mig az uradalmakban az aratósztrájkoktak, hogy a sztrájkolókat megtörjék, most talán a franciák tőlünk akarnak ilyen kínaiakat vinni — mondja az egyik öregaszony. — De abból nagy háborúság lenne — teszi hozzá —, mert azt meg az ottani népek nem néznék szívesen s még tán rá is támadnának a mieinkre. A munka nagyon kellene, idehaza semmi kilátás, egymást fogják megenni az emberek, de oda kimenni, hogy ellenségnek nézzenek bennünket, arra nehezen szánnák rá magukat. "Megnyugtatjuk a néniket, hogy nem tudunk ilyen tervről. De hátha neki van igaza. Nem új gondolat ez, nincs benne semmi lehetetlen. Húsz-harmincezer ember, ez egy egész nagy magyar város népessége. Csongrádé, Békésé, Oross házáé, vagy Makó se sokkal többre megy. A háború előtt, fia nem is ilyen nagy tételekben s ha nem ilyen üzletig vagy kormánymegállapodás formájában, az itthon munkát, megélhetést nem találó magyarság így szivárgott, ömlött évtizedeken át a tengerentúlra* Akkor se azt kerestük, hogyan tarthatnánk itthon őket, inkább csak azt* hogyan szabaduljunk tőlük simán, szinte észrevétlenül. Így lett Budapest után Cleveland a világ legnagyobb magyar városa. A háború óta ez az emberexport a tengerentúlra megszűnt. Északamerika leeresztette a sorompóit, Délamerika olyan anyagi feltételeket szab, amelyeknek a mi kivándorlásra kész tömegeink már nem tudnak eleget tenni. De a megszállt területekről, különösen Erdélyből a magyarság és székelység nagy tömegei kerestek ott új hazát, űzetve és segítve ebben a szándékukban a megszálló hatalomtól. Mi nem tudtunk nekik helyet adni, nem tudunk a masagunk emberfölöslegével semmit kezdeni. Ez a csonka ország vonzóereje. A franciaországi fényképek, itt a Piroskaváros tiszta szobáiban, erről beszélnek* * Talán hajnali négy óra lehet, csak délelőtt utazunk haza, de én nem tudok aludni. Kinyitom az ablakot s kibámulok a roppant piacra, mely itt terül álmosan a lapos, hallgatag, nagy alföldi város közepén, akkora dimenziókban, hogy egy kisebb város bőven elférne rajta. A marhatartó, ménest, gulyát terelő, tízezer holdakban számító régi paraszt kommunitások helypazarlása ez. A gazdagság és bőség térbeli fitogtatása. Mintha csak azt mondaná ez az óriás piac: nekünk telik, jut is, marad is belőle! A lámpák már nem égnek, a kora hajnali tejszínű köd reszket a fázó, alacsony park, az alacsony házak, az egész alacsony térség felett. Csak szemben, a túlsó oldalon, de optikai látszat szerint óceáni messzeségben, a templom toronyórája világít. Ezek az erkélyes, vaskos templomtornyok úgy magaslanak föl a nagy, puszta alföldi városok laposságából, elnéznek felettük, mint botjára támaszkodó óriás juhász aheverő nyáj fölött, magánosan, hallgatagon. Néha megszólal az erkélyen a toronyőr tülkölése, tel együtt 32 fillér Rákóczi és Lasalle képei egymás mellett a csongrádi szociáldemokrata földmunkásotthonban 1