Magyarság, 1930. december (11. évfolyam, 274-296. szám)

1930-12-02 / 274. szám

1930 december 2. kedd A hajdúböszörményi gyűlésen nagy erővel bontakozott ki az új nemzet? kisgazda- és földmunkásmozgalom Milotay István és Eckhardt Tibor az új mozgalom feladatairól Hajdúböszörmény, november 30 Milyen érdekes, hogy éppen ezekben a si­vatag-kopár, szikes, kietlen hajdúsági helye­ken ébredezik legelsőnek a magyar föld­­mivelőnép új nemzeti mozgalma. Ha ezeket a Volga mentére illő, sivár, fátlan utcákat, ezeket az állig bezárt, nagykerítésű, ócska, hallgatag gazdaportákat nézi az ember, azt mondja magában, itt ugyan semmi magasabb nem születhet. De mennyire megváltozik ez a hitünk, ha egyszer harangozás után fekete sokaság lepi el ezt az utcát, ragyogó csizmák­ban, kipödört bajusszal, valami huszáros eleganciával és olyan úri komolysággal, erő­vel, mértéktartással, mint a múlt század­­középi magyar nemesurak. Az asszonyok öregebbje között sok ma is, ősi módra, barna juhbőr kissubában jön, fekete kendőjét a fü­lére kötve. Még az az ember is, aki most szürke csacsin fordul be a Bocskay-gimná­­ziumnál, hosszú pásztorbottal, úgy ül nyergé­ben, mintha valami paripán ülne, semmi sincs benne a balkáni, avagy keleti szamara­­sok proletármivoltából. Gyűl a nép, hiszen nagy kék plakátok hir­detik a falon: „Nem az ócska fringiát akar­juk kirántani, a rozsdás, régi módszerek he­lyett egészen új nemzeti szervezkedést aka­runk, új szellemmel". És valóban, most itt az ócska függetlenségi fringját akarják fel­cserélni egy új, európaibb szervezkedés fegy­vereivel. Az új kisgazdamozgalom, melynek magvát itt a hadviselt gazdák katonás szer­vezete adja, más utakon próbálkozik. Állan­dóbb, szilárdabb, katonásabb kerete van itt Csorba Antalék mozgalmának, amely Bihar­ban már egészen a nagy nyugati tömeg­­mozgalmak szellemében, utcák, kerületek szerint szervezkedik és állandó, bensőséges pártéletet honosít meg, nagyobb módszeres­séggel és több fegyelemmel. ★ A gyűlést a hajdúkapitányság egykori székházának udvarára hirdették meg. Fe­hérre meszelt, emeletes, kőtornácos épület ez, az udvara felé olyan, mintha a hortobágyi nagycsárda kőlábaira húztak volna, még egy emeletet. Az emeleti tornácról beszélnek a szónokok egy sarokkiugrón, olyan verőfény­ben, mintha most nyílna a tavasz, most volna az első igazi tavaszi nap. Kálmán Fe­renc, a helyi gazdák vezére áll ki elsőnek, busafejű, nemes hajdú. Mikor beszél, szinte látja az ember, hogy születnek a népmesék és a népi szólásmondások. Okoskodó és mé­gis hallatlanul üde. Most ima formájában vezeti be a gyűlést és bejelenti elsőnek Eck­hardt Tibort, „aki messzi külországokból ér­kezett a magyar néphez“. Eckhardt Tibor beszél Eckhardt Tibor beszéde valójában politi­kai esemény. Hiszen négy esztendeje nem vett részt politikai gyűlésen,­­négy eszten­deje nem szólott egyetlen hangot sem bel­politikáról. Most, ahogy kiáll, mintha egy napot sem öregedett volna. Éppen olyan fiatal, elegáns, éles, harcos. Ha kell, hidegen fejteget, ha kell, sikolt, éppen úgy leköti a tömegeket nagytávlatú, mindig logikus gondolatfűzésé­vel. Először is a négyévi hallgatásáról be­szél, azt mondja, mindig az a hite, a ma­­g­­yar népnek maga kárán kell megtanulnia sorsának helyes intézését. 1922-től 1926-ig szüntelen támadta a konszolidációnak azt a rendszerét, amelyre az ország jövőjét építet­ték, azt az alapot, amelyet az idegen bank­tőke és gyáripar, sőt bizonyos mértékig a nagybirtok számára fektettek le. Már itt él­jenezni kezdenek s hogy rámered a figyelem, mikor elmondja, hogy 1926-ban a népszö­vetség kiküldött szakértőbizottsága megálla­pította, hogy ennek a nemzetnek a vállaira legfeljebb évi négyszázötvenmillió pengőt lehet rakni, ma, hat év után pedig ennek háromszorosára emelkedtek a magyar nép terhei. Mosolygás támad a bajuszok alatt, mikor a túladminisztrációról beszél. — Amit egy ember öt perc alatt elintéz­hetne — mondja —, azt nálunk tizenöt em­bernek másfél év alatt kell elintézni. Sehol a földgömbön nincs ilyen méretű adminisz­tráció. (Úgy van! ügy van!) Mikor 1922-ben megcsinálták az autonóm vámtarifát, azt mondották, a gyáripar legfeljebb csak egy évig élvez kiváltságokat. Azóta sok év eltelt, még­sem történt változás, a gyáripar a maga karteljein, trösztjein keresztül minden cikkre olyan árakat állapít meg, melyek a külföldi árakat hatalmasan felülmúlják s nem jött olyan hatalom, mely a dolgozói magyar nép érdekeit érvényesítette volna a kartelekkel szemben. De ezt a mai rendszertől várni sem lehet, hiszen lehet-e várni attól, aki a tehe­net feji, hogy ugyanazt a tehenet gyengébb kosztra fogja és annak ablakját átengedje a szomszéd tehenének. (Nagy derültség.) A törvényalkotók egy jelentékeny része benne ül a vállalatok igazgatósági tagságaiban, pedig nekik volna kötelességük megrendszabá­lyozni a gyáripart. Nem bankárok fiai, ha­nem gazdagyerekek véreztek el a Doberdón s most, mikor arról van szó, ki boldoguljon, a gyáros vagy a magyar kisgazda, mit gon­doltok, kinek az érdeke esik latba? (Tudjuk, Tudjuk!) Ha meg vagyunk elégedve ezzel a kormánnyal, nem érdemlünk jobbat. (De­hogy vagyunk! Dehogy vagyunk!) Ha pedig nem vagytok, szervezkedjetek, a nemzeti gondolat nevében, a Duna—Tisza közétől Baranyáig és fel, a Tiszahátig, s ha erős lesz ez a szervezkedés és nagy nemzeti célok hat­ják át, nem vehet erőt rajta sem a bolse­­vizmus, sem a nemzetközi radikalizmus ha­talma. ­ Mikotay István a kartelet, a bolsevizmusról és az értelmiség nagy feladatairól­­ Sokáig tartó taps fogadja Eckhardt Tibor beszédét, pedig ez a nép nem szeret tapsolni. Most újra Kálmán Ferenc lép ki, bejelenti, hogy az következik, aki, míg Eckhardt a kül­földet járta, idehaza a sajtóban egyedül folytatta a küzdelmet a magyar nép érde­keiért. Már magasan áll a nap, déli verőfényben fog beszédébe Milotay István. Erős éljenzés fogadja, aztán újra megmerevednek az arcok és néznek éppen oly mereven, mint Eckhardt beszéde alatt. Frissen, derülten kezdi Milo­tay. Nem mint pártember vagyok itt, — mondja — hanem mint a magyar föld népé­nek igaz barátja. Azután arról a harcról szá­mol be, melyet tíz éven át kellett folytatni az igazi ellenzéki sajtónak a legsúlyosabb megkísértések idején, amikor úgyszólván min­denki a kormányhatalom lidércnyomása alatt állott. Ez a sajtó az első perctől fogva fölemelte tiltakozó szavát a mai konszolidá­ciós politika ellen. Mi figyelmeztettük az or­szágot, hogy minden alkotás ál-dolog, ha gyökereit nem ereszti bele mély és széles néptömegekbe. (Igaz) Úgy van!) »A bölcsőtől az utolsó koporsószögig« — Ezeknek a mozgalmaknak, mely most indul meg a magyar földön, nemcsak a kor­mányhatalommal kell szembekerülnie, ha­nem szembe kell szállnia azokkal az erőkkel, amelyek ennél is hatalmasabbak, amelyek a mai rendszert is kezükben tartják, a nagy­­kapitalista érdekekkel és a kartelekkel. A magyar értelmiségnek kezet kell fognia ebben a harcban a földmíves társadalommal. A ti­sztviselőtársadalomnak és az értelmiség tömegeinek éppen olyan nehéz ma a helyzete, éppen olyan létérdeke, hogy összefogjon eb­ben a harcban a föld népével. Nemcsak Le az ára karácsonyi selvei Cs az érthető nagy siker jegyében folyik Szénási Sándor selyemáruh­ázatban, mert a cég főnöke, számolva a rossz gazdasági viszo­nyokkal, olyan rendívü­li módon szállította le az ára­kat, hogy azok meglepetésszerű, igaz, őszinte örömet és elismerést keltenek a hölgyközönség körében. tv., Ercsi Inca 5., a csik Ft Fene u. sarkán m­ eh, i, reierspiatz­a. ideális érdekekről, nemcsak heriozmusról van itt ma már szó, a legreálisabb életérde­kek kívánják azt. Hiszen a kapitalista érde­kek mindnyájunkra ránehezednek. A kartelek mindnyájunkat elkísérnek a bölcsőtől az utolsó koporsószegig, a deszkától a vasig, szénig és acélig minden kartelizálva van itt körülöttünk. Amellett egy másik nagy ve­szély is itt settenkedik a magyar társadalom körül, mely az intelligenciára épp oly veszé­lyes, mint a gazdatársadalomra, a bolseviz­­mus réme. Itt ólálkodik ez minden ellenzéki mozgalom mögött és minden oldalról fenye­geti a magyar társadalmat. Egy másik nagy csábítás is ott jár e roskadozó társadalom­ban. Mint annak idején a török, meg az osztrák tallérok, most a cseh pénz akar itt megvásárolni mindent, az akar a l­áta mögé­ állni minden nyugtalanságnak és elégedetlen­ségnek, az értelmiségnek is kötelessége, hogy őrt álljon ezeknél a csábításoknál. Azután az álellenzékiségről szólott Milotay István, azokról az álellenzéki mozgalmakról, amelyek csak tessék-lássék mondottak nemet és, amelyek tulajdonképpen lehetővé tet­ték a kormányzat szilárd pozícióját. És most ők akarják minden nyugtalanság gyü­mölcsét letépni, ők akarnak itt az ellenzék nevében szervezkedni. (Úgy van! Úgy van!) Ő becsületet, kitartást, sok nemzeti érzést akar látni az új nemzeti gazdamozgalmak­ban, melyek mögé oda kell állni a becsüle­tes magyar sajtónak, ha igazán átérzi a tör­ténelmi szükségességeket, örül, hogy ez az új mozgalom, ilyen katonás szellemben, ilyen harcias fegyelemben indul. Tildy Zoltán a régi kortesekről és az új mozgalom erkölcsi erőiről Hosszú, lelkes éljenzés és taps fogadja Milotay István beszédét. Az öregasszonyok nehezen bontják ki kezüket a subából, hogy tapsoljanak. Azután a Független Kisgazdák pártjának fiatal vezéralakja, Nagy Ferenc, bissei kisgazda lép ki az erkélyre. Szép, világító homlokú fiatalember, nincs több mint huszonnyolc éves. Nem a lázongó tiszántúli, inkább a hideg,­ nyugodt, logikus dunántúli magyarok közül való. A beszédje is csupa logika és egyszerűség, de a nép rögtön megérzi benne a maga gyermekét, a kifinomultabb, magasabbrendű paraszt típu­sát, szeretettel helyesel, felelget. Utána a Független Kisgazdapártnak alelnöke, Tildy Zoltán lép ki. Ragyogó szemmel, meleg lírai retorikával számol be a mozgalmuk eddigi sikereiről. Ma már a nemzet vezető szellemei közül is sokan belátják, hogy ez a gazda­­szervezkedés a magyarság utolsó menedéke ezen a földön. Ez a belátás hozta ide Milotay Istvánt és Eckhardt Tibort Aztán azt fejti ki, hogy minden politikai program semmibe vész, ha politikai erkölcstelenek veszik ke­zükbe. Csak azoknak van joguk Magyaror­szágon földművesmozgalmat csinálni, akik vér és lélek szerint összetartoznak a magyar néppel. Nem lehet, hogy a magyar paraszt­ság, a magyar nép hatalomtól elnémított tö­meg legyen. Új, tiszta politikai életet aka­runk, ahol nincsenek apró cinikusok, s ki­csinyek, akik ajkukon államférfim mosoly­­lyal alázzák meg az embert. Szólt a profesz­­szionista kortestípusról, mely annyira elha­talmasodott a magyar népen és ócska kalen­dáriumokból vett szólásmondásokkal, váll­­vergetéssel akarja megnyerni a magyar pa­rasztot. Nemsokára újra megjelenik ez a típus, de most már el kell utasítani őket. Mint a praeri tüzének kell bejárnia az or­szágot ennek a mozgalomnak és a hazafiság tüze kell hogy égjen benne, nagy, messze néző nemzeti koncepciók kellenek ide. Tra­gikus történelmi tévedés volt az, hogy a ma­gyar politika árai az elmúlt évtizedekben annyira féltek a magyar néptől. (Úgy van!) Csorba Antal az elmulasztott telepítésekről Csorba Antal dr., a hajdúböszörményi és az egész hajdúsági gazdamozgalmak egyik vezéralakja, a mai gyűlés rendezője, lép ez­után, híveinek éljenzései között, az erkélyre. Először azt fejti ki, hogy milyen más volna ma minden, ha egy félévszázad előtt a poli­tika törődött volna a magyar fajtával, pénzt és szorgalmat áldozott volna rá. Várjon itt volna-e Debrecen mellett a határ, ha egy félévszázad előtt megkezdődik a telepítési politika és azokra a száz- és százezer hol­dakra, melyeket Európa gúnykacaja közben osztottak el most mór parasztoknak, dobro­­jevácoknak és cseh legionistáknak, félévszá­zad előtt magyar parasztok ezreit telepítet­ték volna, mint élő embersövényt? Vájjon szükség volt-e arra, hogy itt százezrek ki­vándoroljanak? Aztán arról beszél­, hogy most az új bankjobbágyság korszaka követ­kezett el. Ez ellen a jobbágyság ellen is meg kell indítani a felszabadító háborút. Lelkesedéstől átfűtött hangulatban lépett ki az erkélyre L. Szabó Imre után Kovács Péter, hogy régies nyelvezetű imában kérje az Egek Urát, hogy ebben a mozgalomban, mely most megindult, végre megtalálja az ország boldogulását és régi határait. Levett süveggel, templomi áhitatban hallgatta az ima szavait a sokaság, az öregebbek, a ko­paszodó, fehér fejek lecsuklottak és köny­­nyezni kezdtek. Még nagyobb és általáno­sabb volt a lelkesedés aztán a banketten, ahol legalább ezren vettek ismét részt. Ide is el­jött a nemzeti munkáspárt küldöttsége: Szabó Mihály, Gazdag Bálint, Molnár József, Domby Márton, S. Varga Gábor és a földmunkásság egész vezérkara. Több földmunkás tett hit­vallást, hogy Böszörményben a gazdamozga­lom segítőtársat talált a földmunkásmozga­lomban. A gyűlésen az intelligencia és a gazdatársadalom vezetői közül többek között résztvettek: Lévay József dr., Szalkay Antal dr., Kö­vér József dr., Szabó Mihály dr., Váczy Jó­­szef, Hunyady János dr., Almássy Márton, Nagy Imre, Mező Barna, Szabó Gábor dr., Háda Sándor, Pálmay Zs., Kálmán Ferenc, L. Szabó Imre, Szabó Gyula, Fekete Márton,­ Kiss-Szabó János, Szőts József, Gacsó Már­ton, Sz. Molnár Imre, Kardos János,­­ Tóth Imre, Siteri Sándor, Kovács Péter, Fülöp Imre, Fodor Antal. Izom- és izületi fájdalmakat és a fejfájást csillapítják és megszüntetik a ro­ma­-tabletták Kérdezze meg orvosát!Minden gyógyszertárban kapható. Ára P 1.80.

Next