Magyarság, 1931. január (12. évfolyam, 1-25. szám)
1931-01-01 / 1. szám
ELŐFIZETÉSI ÁRAK: FÉLÉVRE 24 PENGŐ, NEGYEDÉVRE 12 PENGŐ, EGY HÓRA 4 PENGŐ, EGYES SZÁM ÁRA HÉTKÖZNAP 16 FILL. VASÁRNAP 32 FILL. AUSZTRIÁBAN HÉTKÖZNAP 30 GARAS, VASÁRNAP 40 GARAS BUDAPEST, 1931 JANUÁR 1. CSÜTÖRTÖK FELELŐS MILOTAY IS SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATAL, BUDAPEST, VL KERÜLET, ARADI UTCA 8.SZ. TELEFON: AUTOMATA 294—31, 294—32, 294-33 LEVÉLCÍM: BUDAPEST 71, POSTAFIÓK* MEGJELENIK HÉTFŐ KIVÉTELÉVEL MINDEN NAP XII. ÉVFOLYAM, 1. (2957.) SZÁM Újévi elmélkedés Irta: Pethő Sándor Az elmúlt esztendővel mi is sírba teszszük elhalt reményeinket és halhatatlan csalódásainkat, hogy az ujjal ismét megkezdődjék életünk bús körforgása az esztendő háromszázhatvanöt külsőjén. Plusz évszázad óta, hogy a názáreti Isten áldott nyomdokain kergetjük a reményt és keressük az igazságot, talán egyszer se jajgatott fel ennek a reménynek és ennek az igazságnak kiáltása milliók ajkáról epedőbb és türelmetlenebb lázzal, mint most. A hivők buzgó hitében s azokban, akik szétporlott hitüknek már csak illatát őrzik lelkükben, azokban, akik az élet nyilaitól megsebzett szívüknek minden könnyét elontották már a Feszület lábánál, s azokban, akik a földi reparációban való megcsalódásuk minden boldogtalanságával és kétségbeesésével a pártütő angyalok szolgálatába adták magukat, egyaránt fölreszket a kétezeréves fájdalom: igazságot ezen a földön, igazságot az éhezőknek és a szorongatottaknak, akiket az alamizsna megunt támogatni s akiknek az Evangélium husz évszázada óta még mindig nincs meg a mindennapi kenyerük. Sohase borította el oly sűrü felhő a betlehemi csillag ragyogását, mint most, a megváltás huszadik évszázadában. A köd hulláma sem nem apadt, sem el nem oszlott soha. Néha mintha egy piska, s az.pronik buzgóságában leszállott volna a földre az Isten országa, hogy azután ezek a fénypontok, ezek a ritkuló ünnepnapok legott eltűnjenek, a sötétség növekvő komorságában s ez a planéta legyen tovább is a siralom völgye, az igazságtalanságok és boldogtalanságok újabb és váratlan aratásaival. Az evangéliumi idillek színeinek isteni arany- és smaragdpázsitján van egy fekete pont: a példabeszéd a Dúsgazdagról és a nyomorult Lázárról, akiknek személyi és szimbolikus ellentéteiben és végzeteiben oldódik fel a gazdag és a szegény örök harca, a társadalmi felelőtlenség és a kétségbeesett nyomor párbaja és evangéliumi jóvátétele. Ó, menynyire egyszerűnek látszott ezekben a primitív vagy kevésbé bonyolult viszonyokban a dúsgazdag és a nyomorult Lázár között tátongó társadalmi vagy gazdasági szakadék átívelése. Ha könynyebb is a tevének átbújni a tű fokán, mint a gazdagnak bejutni az Isten országába, az isteni szavak csak a szívtelen, megkeményedett és megátalkodott gazdagokat sújtják és ítélik a gyehenna tüzére, de a gazdag, aki megigazult és aki jótéteményekben és alamizsnákban szórja szét földi örökségét, éppúgy helyet talál Ábrahám kebelén, mint a szegény, aki békességben és türelemmel viselte el a Gondviselés látogatásainak terhét. Sajnos, az egyéni megigazulás, a jó és alázatos gazdagok sugárzó példái vajmi kevéssé apasztották a földi nyomorúságok és igazságtalanságok sötét óceánját. Mihelyt a társadalmi és gazdasági igazságtalanság elvén egész politikai és szociális világrendek épültek fel s a gazdagság éppúgy szociális és gazdasági szervezetté vált, mintogy időnként abba tömörültek azok .) A reménytelen milliók is, akik azt tageitás és hasztalan ostromolták, az ég’s ivet» megigazulása, annyit se enyhített ezen a vad és kegyetlen világrenden, mint Szent Ágoston látomásának gyermeke, aki kagylóval akarta kimeríteni a tengerek vizét. Senatores boni viri, senatus autem mala bestia — tartja a régi latin közmondás. Egy testület, egy szervezet, egy társadalmi osztály sohase javul meg, mert kollektív felelősségérzet még nem alakult ki az emberi csoportok egyikében sem. A rosszhajlamoknak, az önzésnek és a butaságnak mindig biztos előjoga van a társadalmi osztályokban és érdekszervezetekben, mert a legeszesebb és a legjellemesebb lények is csordává válnak, mihelyt a múltba vegyülnek. Az egyház a maga temporális szervezetében is kénytelen volt megalkudni a koronként érvényesült gazdasági és társadalmi formákkal és törvényszerűségekkel. Ha az evangéliumi demokrácia a galileai lankák szent idilliumaiban oly közelinek érezte az Isten országát, mint a gyermek a látóhatár szélén lehajló eget, az üldözések és a szorongattatások elől a maga híveivel a katakombákba menekült, egy háromszázesztendős advent-várás izgalmai és remegései közben, imádkozva és rettegve azt a dies irae-t, dies illa-t, amikor az Ember Fia eljövend a felhők felett igazságot tenni a földön. Azután a diadalmas egyház meghódította a föld felszínét is, de hogy e világban feltalálhassa magát, magára szedte a konstantini és theodoziusi birodalom társadalmi habitusát és hierarchiáját. S aztán igy vált az egyház feudálissá Nagy Károly jogrendjében, abszolutisztikussá az újkorban, így tett engedményt a maga ideiglenes életformáiban a nemzeti gondolat és a polgári demokrácia diadalmas világnézeteinek. S amikor tanítói tekintélyét és a krisztusi letéteményt így őrizte lés mentette vissontagsága, kérészeti csak a maga isteni gondolatához marad hű, ha lesújtja és elátkozza azt a becstelen, harácsoló kapitalizmust, amely a modern technika ördögi tökélyével csaknem már megvalósította az Antikrisztus országát e földön, kitenyésztve a dúsgazdagok és a fosztogatók lelketlen jogrendjét a nyomorultak és a kitagadottak páriáival szemben. Az ember természeténél fogva oly gyarló — úgymond Larochefoucauld herceg —, hogy mindig van ereje elviselni a mások szerencsétlenségét. Ezzel a nyomorúságos és viszszataszító gyarlósággal szemben, amely, mint az egyszeri bankigazgató, kidobatja küszöbéről a koldust, hogy a szíve meg ne szakadjon nyomorának láttára, ezzel az eredeti bűnnel szemben az egyház isteni és történelmi kötelessége, hogy felkorbácsolja az emberiség veszendő felelősségérzetét és lerázza magáról a megszokás és a konvenció koloncait, élére álljon a mozgalomnak, amely véres bosszú nélkül akarja felszámolni ennek az antikrisztusi világrendnek szervezeti undokságait és elvetemült anakronizmusait. Az egyház nem elégedhetik meg többét a Dúsgazdag és a nyomorult Lázár pörrében az egyéni felelősség puszta megállapításaival és a könyörületet és a részvétet nem ismerő Dives kárhoztatásával. Meg kell támadnia az elvet és a rendszert és meg kell keresztelnie és áldania azt a szocializmust, amely azért fordult ő ellene is, mert amaz ellen folytatott küzdelmében az egyházat semlegességgel gyanúsította, sőt temporális formájában majdnem szövetségével is megvádolta. A szocializmus nemcsak azért lett ks tagadó vagy eretnek, mert olyan sá■ rok gondozására jutott, akik azt akar■ , hogy a bosszú bűnei fölérjenek azokkal az igazságtalanságokkal, amelyeket K'" —cinTism A azért is lett hittagadó vagy eretnek, mert Krisztus egyháza nem tudta többé orvosolni a sebeket a karitás balzsamával, mert szelíd és türelmes viselkedését az osztályharcban közönynek vette és részvétlenségnek s nem utolsósorban azért, , mert az egyház a maga javadalmain és jövedelmein át — legalább minálunk —* Talált levél írta: Dabos Sándor . A minap egy levelet találtam a földön. Esett a hó, egészen belepte, én is úgy rúgtam véletlenül bele s igy találtam meg. Bizonyára elvesztette a postás s a puha hótakaró miatt nem hallotta, mikor leesett a földre. Reggeltől ott lehetett már, mert felázott a ragasztása és teljesen elmosódott rajta a címzés. Fölvettem és elolvastam. Ez volt benne: Drágám! Most szép nyugodtan megírom neked ezt a levelet. Ma fent voltam egy kedves - kedves jóemberemnél, ahol együtt is jártunk már s ahol oly nagyon tetszett neked a kilátás. Emlékszel rá bizonyosan, hisz sokszor mondogattuk, ha ott lakhatnánk! Tudod. Most szép tél van, esik a hó, sűrűn és aprón, mint a liszt, este van, talán nyolc óra felé, a Duna suhan a medrében s vizében fürdenek a villanylámpák. Sokat néztük együtt őket. A kis park lent a ház előtt puha, fehér és vattás, valami bájos nyoszolva innét felülről s a fenyők úgy állnak a sarkain, mint valami kialudt kandeláberek. A Margithídon bug a forgalom s a Rózsadomb és a János-hegy csupa hó. A lámpák olyanok rajta, mint a csillagok. A villamosok még járnak, de nemsokára beállnak az éjszakai helyükre s csöndes lesz a város, mert karácsonyeste van s a villamosvezetők is haza akarnak menni a családjukhoz. Én? Ne gondold, hogy szentimentális vagyok s elő akarom hozni a karácsonyi árvaságot. Istenem, te tudod, mily rég túl vagyok én ezen s milyen gyakorlatom van magányos karácsonyokban. Évek óta talán csak a tavalyi nem volt az, amit együtt töltöttünk s igy, ha két évet visszaugrom, most is magammal találkozom és annyi-annyi mondanivalónk akad kettőnknek. Távol áll hát tőlem a panasz, hisz közösen akartunk elválni. Drágám s úgy megérett, hogy nem illett volna hozzánk egy estéért, vagy egy gyerekes tradícióért csinálni tovább. Most, hogy itt vagyok és lenézek a hótól elpuhult városra, mindezt teljesen világosan látom , hogy igy végiggondolom, megmondom neked, hogy ujjongás van bennem miatta, halleluja és rikoltozó, felszabadult, meleg erő. A szabadság öröme, egy csodálatos, győzelmes kiáltás: magam vagyok! Ahogy itt állok négyemeletnyi magasságban a város fölött, a szívem hangosan ver, a lelkemben tempók születnek, büszke, gőgös és erős vagyok, mint két évvel ezelőtt, mikor szintén magam álltam a karácsonyi forgatag fölött s töretlen voltam, szárnyaló, biztos, nyers, az Isten bőségével hatalmas és az Isten szemével lágy, ügy vagyok itt, Drágám, mintha hegyen állnék s hogy nem tudom most, te merre vagy és mit csinálsz. Valami kis mély fájdalom van bennem, mintha kis, finom, átszűrt egér jajgatna a szívem közepén, de alapjában örülök és alapjában kilökném a karjaimat a levegőbe s belerikoltanék a horizontba, hogy halljam a szavam visszhangját, mert ez a legfőbb, amit az élet adhat nekem. Lásd, pajtásom, a hó, a hegyek, az ég havat szitáló kupolája, a visszhangos úr fölöttem, melynek nem telem a végét mind az enyém s ha most csillagok lennének, felmérném szemmel a köztünk való távolságot és dobogó szívvel boldog lennék, hogy van végtelenség s a fizikai törvények kisebbek egy szemernyi máknál. Nézd, kinyújthatom a kezem jobbra, kinyújthatom balra, senkit nem érek, senkivel nincs közösségem, betölthetem a szobám, a házat, az életem, minden kis űrt, minden a világon velem van tele, mindenütt ott vagyok: a szívekben, a szemekben, a kezek melegében a kesztyűk alatt, a hóban, a gránitkockákban, a kis park fáiban — minden az enyém és nincsenek határaim. Ma leléptem az utcára és minden ablaknak meleg nézése volt rám. Ma elindultam céltalanul kóborolni s minden ember láttára kinyíltak bennem a régi, meleg ajtók. Úgy volt, mintha hosszú út után mindenki meglepődött szeretettel üdvözölne engem: — Ni csak! Hazajött? Igazán, nagyon kedves ! Ma harangoztak és minden bongás kitárt engem. Ma befordultam a sarkon s egy sugár, szőke asszony megfordult utánam és puhán mosolygott a szemembe. Azt mondta magában: „te“. Ma felszálltam a villamosra és szétáradt az atmoszférám és megérezték az emberek, hogy ott vagyok. Ma az ablakomból olyannak láttam a felhőket, mint gyermekkoromban. Ma végigfeküdtem a sezlonomon, kezemben könyv, de nem tudtam olvasni egy betűt se, mert kikelt bennem a saját világom, fölénekelt és felzsongott, mint régen és a szobám magányos csendjében csaknem megfojtott az öröm. Ma fejszét fogtam a kezembe és iszonyú tüskékből vágtam a tűzre fát. És hólyag támadt a kezemen, de az izmaim úgy énekeltek, mint a húsvéti kórusok." Ma kezembe fogtam a ceruzámat, a szivem megdobogott, a vérem mély zuhanásba kezdett és szememet elöntötte a könny. Ma felszabadultam, magasan járok, az iram szele vágja a mellem a fülembe tóduló levegő sikit, szeretettel szállok az emberek felett, úgy nézem őket, mint a testvéreimet s köztük viszszajött kezembe a simogatás. Valami varázslat pattant le rólam és szabad vagyok megint és magányos,kóbor ember. Tiszta és szent. Egyedülvaló. Megállok. Mi az? S ha valakinek a szemébe nézek, az emberi végtelenséget látom. " Köszönöm. Drágám és szeretlek. Ha találkozom veled valahol, valamerre mélyen megemelem előtted a kalapomat, kezet csókolok neked és szeretettel kérdem meg tőled, mit csináltál azóta, hogy nem találkoztunk? Érdeklődöm a zongorád felől, megnézem, szép-e még a kis bársonysapkád, a kezeid megnézegetem és ha bánatod lesz, megsajnállak, mint az anyámat. Azt mondom neked: Drága s ha nem lesz ellenedre, elkísérlek saroktól-sarokig és szépen elmondom neked, mit csináltam én azóta. Elkísérlek és a kapuban szépen elbúcsúzom tőled és jövök haza. És jobban szeretlek, mint valaha, hidd el. Érted? Hogy elváltunk. Lásd, most itt állok a nagy, esti ablak előtt, kint zsonganak a hópihék* mint a méhraj, a Dunában fürdenek a fények és a Rózsadomb lámpái olyanok* mint a csillagok. Állok s rád gondolok most. Hol vagy? Szivemben a kis puha egér sir, vékony hangján panaszkodva jajgat, valami hosszú tűvel át a teste Ára 24 fillér