Magyarság, 1931. április (12. évfolyam, 74-97. szám)

1931-04-01 / 74. szám

ELŐFIZETÉSI ÁRAK: FÉLÉVRE 24 PENGŐ, NEGYEDÉVRE 12 PENGŐ, EGY HÓRA 4 PENGŐ, EGYES SZÁM ÁRA HÉTKÖZ­NAP 16 FILL., VASÁRNAP 32 FAX. AUSZTRIÁBAN HÉTKÖZNAP 30 GARAS, VASÁRNAP 40 GARAS BUDAPEST, 1931 ÁPRILIS 1. SZERDA FELELŐS SZERKESZTŐ: MILOTAY ISTVÁN SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATAL, BUDAPEST, VI. KERÜLET, ARADI­ UTCA 8. SE, TELEFON: AUTOMATA 294—31, 294—32, 294-33 LEVÉLCÍM: BUDAPEST 71. POSTAFIÓK 1» MEGJELENIK HÉTFŐ KIVÉTELÉVEL MINDEN NAP XII. ÉVFOLYAM, 74. (3030.) SZÁM Az európai agrárválság és a leszerelés Páris, március hó A befejezéséhez közeledő római agrár­konferencia alkalmából érdemes még­­egyszer megvonni a február végi két pá­risi értekezlet mérlegét. Amit Páris adott a dunamenti agrártársadalomnak, azt nem szabad sem le, — sem túlbe­csülni — ez volt a hivatalos kilánc a konferencia után. Ma már bevallhatjuk, hogy Páris inkább kiábrándulást oko­zott, már tudniillik azoknak, akik tőle túlságos sokat vártak. Mert voltak kor­mányok, akik előtt kezdettől fogva nyil­vánvaló volt, hogy a tengerentúli hatal­mak távollétében, az eddigi kereskede­lempolitika alapján állva, a legjobb szándék mellett is Párisban legfeljebb csak előkészítő, tapogatódzó, elméleti munkát lehet végezni gyakorlati ered­mények nélkül. Ezért az érdekelt hatal­mak egy része megelégedett azzal, hogy csak szakemberekkel és nem felelős kor­mánytagokkal képviseltette magát. A párisi értekezlet csődje De talán még a tisztán szakértői, el­méleti munka sem felelt meg a hozzá­fűzött várakozásoknak. Erre a kudarcra legalább is az első konferenciát illetőleg, lehet némi mentséget találni. A legtöbb állam rendesen már régen döntött az előző évi gabonatermés felhasználása felől. A gabonát importáló államok már megtették intézkedéseiket, rendeléseiket, vagy legalább is már kijelölték volt ke­reskedelempolitikai elveiket, hogy hon­nan, melyik államból szerezzék be szük­ségleteiket. Németország képviselőjének például semmi nehézséget sem okozott Párisban bejelenteni, hogy hajlandó a dunai államok feleslegéből vásárolni, hiszen hiányzó gabonájának egy részét évtizedek óta innen szerzi be és innen vásárolt volna egy bizonyos mennyiséget a párisi konferencia nélkül is. Amikor azonban felvetették azt a kérdést, vájjon nem vehetné-e Németország át a lengyel gabonafelesleg egy részét, a német de­legátus sokkal tartózkodóbb lett. Ter­mészetesen ennek lehetőségét távolról sem utasította határozottan el. De erre nincs is szükség. Ismeretes például, hogy az állatbevitelt mennyire meg lehet aka­dályozni különböző „egészségügyi“ rend­szabályokkal. A terményimportnál ezeket különböző keverési, vagy minőségi követelmények pótolják. Azután itt van­ a legfontosabb: az ár kérdése. Párisban nem egy állam hajlandó lett volna ed­digi behozatali piacait egyik percről a másikra elejteni és a dunai államokból egészíteni ki az 1931. évi búzaszükség­letét, de 8—9 pengős áron, vagy azon alul. A liisántáni agrárállamok helyzete majdnem reménytelen­ ­ Más államok más okokból tanúsítot­tak tartózkodó magatartást. A svéd, görög, holland, dán, norvég és belga képviselők többé-kevésbé nyíltan beval­lották, hogy el vannak kötelezve gabona­szükségletüknek tengerentúli államok­ból való beszerzésére. Az Egyesült Álla­mok diplomáciája, amely sem hivatalo­san, sem félhivatalosan a konferencián képviselve nem volt, igen élénk figye­lemmel kísérte a tanácskozásokat. Aki tudja, hogy ez a diplomácia mily hatáso­san, talán kíméletlenül képviseli az ame­­kai kivitel érdekeit, az el tudja kép­zelni, hogy ha kell, politikai és gazda­sági nyomástól sem riadt volna vissza piacainak biztosítása érdekében. Elég lett volna bizonyos pénzügyi hitelműve­letek megvonását kilátásba helyezni, hogy az amerikai tőkétől függő kis ál­­lam­okat megfelelő belátásra bírja. De annyira ránehezedik az elszegényedett és gazdaságilag dezorganizált Európára az Egyesült Államok túlsúlya, hogy sok álmodni sem mertek arról, hogy­bből az igából szabaduljanak. Általában tudhatatlan, hogy a mezőgazdasági rmékek kivitele távolról sem csak ecnikai, vagy kereskedelmi kérdés, há­rem át és át van szőve a nagy politika legváltozatosabb szinű fonalaival. Fran­ciaország például, amely a kontinens államai közül egyedül és diadalmasan fengetleníthetné magát a Wall Street be­folyása alól, a legnagyobb súlyt helyezi arra, hogy az amerikai kormánnyal minden súrlódást elkerüljön Vajjon nem Washingtonban őrzik-e az egész megoldatlan, vagy csak nagyon is ideig­lenesen megoldott jóvátételi kérdés kul­csát? Mindenki tudja, hogy az egész Young-terv azon a ki nem mondott és kimondhatatlan, de mindenki által is­m­ert bohóc­ titkon épült, hogy Amerika előbb-utóbb hozzá fog járulni a háború a­­dósságok elengedéséhez. Ezért osztot­ák fel Hágában a német jóvátételt két­eszre­ feltételes és feltétel nélküli fize­tésekre. Az utóbbiakat mindenképpen meg kell Németországnak fizetnie, az előbbieket (amelyek a jóvátétel túl­nyomó részét teszik — azt remélik — Amerika előbb-utóbb eengedi. A hires d’Ormesson-féle terv, amely az elmúlt hónapokban annyira foglalkoztatta a világsajtót, szintén arra mutat, hogy a franciák állandóan számítanak erre a nagy stom­írozási gesztusra. De ettől el­tekintve, nem szabad szem elől téveszte­nünk, hogy a világdiplomácia már ma közvetve, vagy közvetlenül, gyakran egészen váratlan vonatkozásokban is a leszerelési konferencia jegyében áll. Nincs az a millió méter mázsa búza, ami­nek kedvéért a Quai d’Orsay ellenségévé tenné a hatalmas Farmer’s Board-ot, az amerikai gabonakivitel hivatalos szerve­zetét, mert még ilyen távoli vonatkozás­ban sem akarja megkockáztatni az Amerikával fennálló barátság megrom­lását, amely barátságra 1932-ben nagy szüksége lesz. Ugyanezen okokból a francia diplomácia nagyon csínján ke­zelte ezt a kérdést Angliára való tekin­tetből is és ez természetes is akkor, ami­kor a leszerelési konferencián a két an­golszász hatalom magatartása döntő­­jelentőségűnek ígérkezik, így kevered­nek a búzaminőség, szállítási feltételek és műtrágyakérdések az ágyuk hüvelyk nagyságának, a légierő és kiképzett tar­talékosoknak a háttérben, vagy csak a tárgyalások öntudatküszöbe mögött lap­pangó problémáival. Azt viszont minden különösebb háttéri magyarázat nélkül meg lehetett érteni, hogy Sir Sidney Chapman, aki a párisi konferenciákon Nagybritanniát képvi­­selte, minden tartózkodás nélkül kije­­lentette, hogy a dunai államok nem szá­molhatnak az angol piacra. Ezen azután igazán nincs mit csodálkoznunk. Az el­lenkezője volna csodával határos. Az tudniillik, hogy Anglia egyszerre meg­feledkezik Kanada és Ausztrália farmer jeiről, akiknek gabonatermelése a há­­ború előtti állapotokhoz viszonyítva, meg­kétszereződött és akiket a chicagói ga­bonatőzsde messze a legnagyobb vál­ságba sodort. Franciaország egyébként nemcsak a fentebb érintett diplomáciai okoknál fogva nem tehette meg azt a szép, de romantikus gesztusát, amit talán a két gabonaexportáló kis szövetségese, Romá­nia és Szerbia vártak tőle. A franciák a saját benső földmivelésükre való tekin­tettel nem vásárolhatnak nagyobb meny­­nyiségű dunai gabonát. Egy ilyen elha­tározás a legsúlyosabb belpolitikai követ­kezményekkel járhatott volna. Francia­­ország ipari és mezőgazdasági terme­lése ritka egyensúlyban van. Lakosságá­nak 45 százaléka foglalkozik földmive­léssel. Gabona fogyasztása körülbelül 85 millió métermázsát tesz ki évenként Jó termés idején (mint 1929-ben) ez a szám felugrik, kevésbé jó esztendőben (mint például tavaly) a termés nem elég és ilyenkor Franciaország némi behoza­talra van utalva, viszont a gabona ára emelkedik. Ez az utóbbi, ha nem is olyan végzetesen döntő probléma, mint ná­­unk, nem kevésbé fontos kérdés Fran­ciaországban is. A 18 millió francia föld­­mevelő jóléte az egyetemes francia gaz­dasági élet jólétének, egészségének a kér­dése. A mezőgazdasági lakosság mai egyensúlya az ország szociális biztonsá­gának és politikai hatalmának alapja. Ezért minden francia kormánynak, akár jobbról, akár balról alakult ki, legfőbb­ gondja a mezőgazdasági termelés ren­­tabilitásának­ biztosítása. A gabona ára ma Franciaországban igen magas, 170 frank (42 pengő) körül mozog és a kor­mány mindent elkövet, hogy ezt az árat stabilizálhassa, minden mástól eltekintve, azért is, mert a jövő esztendőben Fran­ciaország választásokra készül. Tardieu­­nek még miniszterelnök-korából van egy terve a mezőgazdaság krízisének el­kerülésére. Többek között az, hogy a kövér esztendők termelési fölöslegét egy központi szervezet, egy Office National megvásárolná és a sovány esztendőkre elraktározná. Nyilvánvaló, hogy ez a tervezet sem segítené elő a dunai álla­mokból történő gabonavásárlásokat, így azután a két kisántant­ állam nem sokat remélhetett hatalmas szövetsége­sétől, Franciaországtól. Azok, akik a gabonáikat a tengerentúli államok­ból szerezték be, vagy akik nagy­ súlyt helyeznek Anglia és az Egye­sült Államok jóviszonyára, így Francia­­ország is. Párisban a preferenciális eljá­rás ellen nyilatkoztak, mert a legtöbb kedvezmény elve ezt lehetetlenné teszi. Ezért a franciák képviselője, Eicel, a dunai államokat azzal akarta kiengesz­telni, hogy kedvezményes vámtételek helyett vasúti, illetve szállítási és hitel­­könnyítéseket helyezett kilátásba, amivel azonban ezek nem elégedtek meg. Mi az ellenértéke a preferenciális vámoknak Úgy látszik, azért Párisban a kedvez­ményes eljárás elve mégis némi haladást ért el. A legnagyobb kedvezmény elve eddig valóságos tabu volt, most, úgy lát­szik, mégis hozzá mernek nyúlni. A ró­mai konferencián ez a kérdés további haladást érhet el. Mindenesetre jellemző, hogy a konferenciával egyidőben a Nem­zetközi Kereskedelmi Kamara Párisban tartott ülésén — kereskedelmi szerveze­tek részéről ez alkalommal először — határozati javaslatot fogadtak el, a leg­több kedvezmény zsarnoki egyeduralmá­nak megszüntetése érdekében. A szak­értők szintén lehetőnek tartják, hogy az Amerikával kötött kereskedelmi tárgya­lások alkalmával, de még ez előtt is, a preferenciális vámok alkalmazását. Kü­önben, például, Franciaország máris hozott be Romániából kukoricát ilyen kedvezményes vámtételek mellett, anél­kül, hogy a tengerentúli államok ez ellen tiltakoztak volna. Számos francia gaz­dasági ember szintén a kedvezményes vámtételek megadása mellett van. Ezek azonban ezzel szemben nagy ellenszol­gáltatásokat várnának a dunai államok­tól, így például azok, akik nemrégiben nálunk is jártak, mint Flandin, főleg pe­dig Loucheur és Le Trocquet. Ezek — és Heinemann belga nagyiparos — lehe­tőnek tartanák a dunai államok mező­­gazdasági termékeinek fölvételét, ha vi­szont ezek köteleznék magukat, hogy — mint az utóbbi írja — nem fogják mező­gazdaságukat hatalmas mechanikai ipar­ral kiegészíteni; másrészt, ha a nekik juttatott hitelt arra fordítják, hogy azon a nyugati államokban gyári termékeket vásároljanak. Úgy látszik, még arra is mód volna, hogy Amerika hozzájárulá­sát is meg lehessen nyerni. Amikor a pá­risi konferencia után az egyik újságíró erre vonatkozólag Briandhoz kérdést in­tézett, a francia külügyminiszter olyas­mit mondott, hogy Amerika ehhez is hozzájárulna, ha az európai mezőgazda­­sági termelést „fegyelmezetté lehetne tenni“. Hogy mit értenek fegyelmezett­ség alatt, arról Briand nem nyilatkozott bővebben. Feltehető azonban, hogy Ame­rika hozzájárulna ahhoz, hogy az euró­pai import­államok gabonaszükségletük 15 százalékát (mert a dunai államok ga­bonafölöslege a hivatalos szakértői nyi­latkozat szerint csak ennyit tenne ki) a dunai államokból fedezzék tetszés sze­rinti kedvezményes vámtételek mellett, csak viszont ezeknek az államoknak az­után ennél több gabonát nem szabadna termelniök, hogy így a többi 85 százalék biztosítva maradjon a tengerentúli álla­moknak. Ha tehát a párisi értekezlet gyakorlati eredménye a semmivel egyenlő, némi elvi haladás a preferenciális vámok kér­désében megállapítható. Ez a kérdés volt a római konferenciának is egyik legfon­tosabb pontja. Bizonyos, hogy a piacok teremtése és a gabona­elosztás mellett — amit most Rómában a gabonaántant­­tal, mondhatni, „világgabonakartellel“ akarnak rendezni — a hitelkérdés meg­szervezése a legfontosabb, de, persze, e tekintetben csodákat a római konferen­ciától sem várhatunk. Nemzetközi gabonaágiant Magyarország részvételével Rómából jelentik. A nemzetközi búzakon­­ferencia első albizottsága nagyfontosságú határozatot hozott. Kanada fődelegátusa, Ferguson, ugyanis annak előrebocsátásával, hogy a világ mezőgazdasági krízisének leg­főbb oka a minden országban egyformán alacsony búzaár, azt az indítványt tette, hogy alakuljon tengerentúli és európai mező­­gazdasági államokból, tehát Kanadából, Ar­gentínából, Magyarországból, Lengyelország­ból, Szovjetoroszországból, Romániából, Szerbiából és Bulgáriából nemzetközi ga­­bonaántant bizottság, amely közös elhatáro­zással állapítja meg az 1931—32. évi gabona­­exportra vonatkozó összes feltételeket és árakat. Indítványozta továbbá, hogy a ne­vezett államok hivatalos kiküld­öttei a legröl­videbb időn belül üljenek össze és meg­ Ára 16 fillér

Next