Magyarság, 1931. május (12. évfolyam, 98-121. szám)

1931-05-01 / 98. szám

FÉLÉVRE 24 PENGŐ, NEGYEDÉVRE EGY HÓRA 4 PENGŐ, EGYES SZÁMÁRA HÉTKÖZNAP 16 FILL. VASÁRNAP 32 FILL. AUSZTRIÁBAN HÉTKÖZNAP 30 GARAS, VASÁRNAP 40 GARAS —BW— BUDAPEST, 1931 MÁJUS 1. PÉNTEK ///ÜRDŐHIVATAL, BUDAPEST, VL KERÜLET, ARADI UTCA ». SZ. TELEFONI AUTOMATA 294-31, 294-32, 294-33 LEVÉLCÍM: BUDAPEST 71, POSTAFIÓK 19 MEGJELENIK HÉTFŐ KIVÉTELÉVEL MINDEN NAP XII. ÉVFOLYAM, 98. (3054.) SZÁM A körülkerített Csehország írta: Almásy Mihály Prága, április hó Németország és Ausztria vámuniójának terve egyik dunai államot sem állította oly súlyos problémák elé, mint Csehországot, amelynek politikai életében máris hatni kezdenek azok az erők, amelyeket Curtius és Schober „paetum decontrahendo“-ja, a világháború utáni korszak történelmének kétségtelenül egyik legkimagaslóbb eseménye, mozgásba hajlott. Míg Benes és vele együtt az egész cseh közvélemény az első pillanattól kezdve a leghatározottabban állást foglalt a vámunió és a rettegett Anschluss ellen, addig Csehország német lakossága, a legszélsőbb negativistáktól a legjámborabb aktivistákig, az alldeutschoktól a szociáldemokratákig, a textilgyárosoktól a kisgazdákig, egységesen követeli Csehországnak a vámunióhoz való csatlakozását. Hiába próbálta Benes legutóbbi expozéjában a szudétanémeteket meggyőzni arról, hogy akciója elsősorban a német iparvidék érdekeit szolgálja, a németek részben gazdasági, de méginkább nemzeti okokból, merően ellentétes álláspontra helyezkednek, mint amelyet „Csehország új urat elfoglal. Akinek alkalma volt bepillantani a szudétanémetek gondolatvilágába, az előtt nem titok, hogy az úgynevezett aktivista irányzat, amely Locarno hatása alatt a csehekkel való megalkuvásra és a kormányba való belépésre késztette a német pártok egy részét, csak nagyon gyengén tudta lekötni azt a nagynémet irredenta-szellemet, amely a csehországi németek körében már az osztrák időkben meglehetős erős volt és amely már akkor önérzetesen hirdette, hogy a szudétanémetek a „német hazára“ nem kacsintanak, de folyton odairányítják a tekintetüket. A cseh lapok a keserű rezignáció hangján állapítják meg, hogy német honfitársaiktól a válság óráiban semmit sem várhatnak és ezért nyíltan fölvetik a kérdést, hogy az adott viszonyok között egyáltalában van-e értelme annak, hogy a cseh kormánynak német tagjai is legyenek. A csalódásnak ebből az érzéséből fakadt a cseh katolikusoknak az a követelése, hogy a tót néppártot ismét be kell vonni a kormánykoalícióba, amelyben a német agráriusok és szociáldemokraták helyét foglalnák el. Jegyezzük meg mindjárt itt, hogy a prágai parlamentben a szudétanémet szónokokon kívül Böhm Rudolf magyar keresztényszocialista szenátor és Nitsch Andor szepesi német képviselő is Csehországnak a vámunióhoz való csatlakozását sürgette, amely állásfoglalás minden bizonnyal gazdasági okokra, nevezetesen a Felvidék szörnyű anyagi romlására vezethető vissza. Cseh részről a nagy problémát tisztán politikai szempontból nézik. Azok a közgazdasági érvek, melyeket Benes expozéjában felhozott, Csehországon kívül senkit sem győznek meg és csupán arra valók, hogy eltereljék a figyelmet a kérdés lényegéről. Benes néhány évvel ezelőtt Berlinben kijelentette, hogy az Anschluss a háborút jelenti és a cseheknek valóban elég okuk van félni Ausztriának, Németországgal való egyesülésétől, mivel akkor a megnövekedett német óriás hatalmas, Pozsonytól Oderbergig húzódó félkörben ölelné át respublikájuknak a Szent Vencel-korona országaiból álló aránytalanul nagy vízfejét és a német veszély elleni védekezés, amelyet már Palacky a cseh história egyik vezérmotívumának tekintett, oly súlyos feladatok elé állítaná a cseh nemzetet, amilyenekkel talán még sohasem kellett megbirkóznia. Csehországot földrajzi helyzete már a középkorban a németek hűbérévé tette, a cseh király egyike volt a két német választófejedelemnek, országa pedig tartozéka a szent német-római birodalomnak. A csehek semmitől sem félnek úgy, mint ennek a viszonynak megújulásától és e lidérctől még a világháborút követő évek diadalmámorában sem tudtak teljesen megszabadulni. E kérdés megítélésében az egész cseh nemzet Benes mögött áll, még ha a cseh külügyérnek politikai ellenfelei szemére is vetik, hogy információi hiányosak voltak és ellentétben más, erősebb tradíciókra támaszkodó férfiakkal, túlságosan hamar vágta ki az elutasító „nem“ szócskát. Más kérdés, persze, hogy egy nemzeti tekintetben annyira heterogén államban, mint amilyen Csehország, ahol az uralkodó nemzet a lakosságnak alig a felét teszi ki, a csehek helyeslése olyan alap-e, amelyre válságos időkben is építeni lehet. Az elmúlt hónap történései azonban nemcsak politikai, de gazdasági tekintetben is nagy hullámokat vertek Prágában. A csehek végre kezdik belátni, hogy az állam gazdasági rendszerében valahol nagy hibák rejlenek. Az úgynevezett történelmi országok egymagukban szinte tökéletes gazdasági egységet alkottak volna ,ar aely bátran folyathatott volna egyoldalú ipari politikát, így azonban, hogy a Felvidéket elszakították Magyarországtól, az új állam gazdaságilag is valóságos hermafroditává lett, amely az ipari és a mezőgazdasági érdekek versengésében nem tud határozott irányt követni. Ehhez még hozzájárul az, hogy az állam vezető kormánypártja, 1928 óta, a cseh agrárpárt, amely osztályönzésében — különösen Svehla betegsége óta — nem tud mértéket tartani és az állam egyetemes gazdasági érdekeit nem képes fölébehelyezni a mezőgazdaság érdekeinek. A cseh agráriusokat még az utolsó hetek eseményei sem tudták mérsékletre bírni és Vrány szenátor, a párt radikális szárnyának egyik vezetőalakja, néhány nappal ezelőtt a vámvédelem újabb fokozását követelte. A nagyipar körében ez a követelés a legnagyobb felháborodást váltotta ki és a Beneshez közelálló „Lidové Noviny“ értésére adta az agráriusoknak, hogy a többi párt együttes erővel ki fogja őket taszítani a kormánykoalícióból, ha kitartanak e program mellett, amely az állam gazdasági struktúrájának átalakulását idézné elő és a legsúlyosabb belpolitikai összeütközésekre vezetne. A jelek tehát azt mutatják, hogy a cseh nagyipar és agrárizmus döntő összecsapásra készül. Az Udrzal miniszterelnök fáradtságáról és közeli visszavonulásáról beszámoló jelentésekből pedig arra lehet következ,tetni, hogy a kabinetben az első előcsatározások már megindultak. A német—osztrák tervek okozta ijedelem hatása alatt Prágában egyre több szó esik arról, hogy az immár tizenkét esztendő óta folytatott cseh gazdasági politikát fel kell adni. Mindenfelől rendszerváltozást követelnek. Benes legutóbb a parlamenti szószéken is kénytelen volt beismerni, hogy a cseh kereskedelmi politika megérdemli a szemrehányásokat. Vezető politikai és gazdasági körökben is az a nézet uralkodik, hogy Csehországot, ha az eddigi után továbbhalad, a teljes gazdasági elszigetelődés veszedelme fenyegeti. Hogy is ne fenyegetné, mikor A pap, a macska, meg az államtitkár írta: Szalay László A tiszteletes töltött a poharakba . . . Kocintottunk, ittunk ... S mielőtt a szót továbbfűzhettük volna, a nyitott ajtón egy hatalmas kandúr sétált be a szobába ... A nagytiszteletű csutorájával a macska felé bökött: — Nézze meg jól ezt a fekete kandúrt! ... Mert tudom, hogy még ilyendrága macskát nem látott soha!... Előhorgásztam a pápaszemet, megnyergeltem vele orrom és szemügyre vettem az eleven egérfogót: — Jól megtermett példányt... De semmi különös kiválóságát sem tudom fölfedezni!... — Hát pedig, különös jószág ez nagyon! ... Csak ezideig benne van kétezer pengőmbe!... És még mennyibe lesz eztán!... ■*— Eztán? ... — Úgy, úgy!... Mert eztán is benne lesz évente négyszáz pengőmbe!... Irtózatos!... — No, ugye? ... — Dehát hogy történhetett ez a ... ? — Ez a szerencsétlenség?... Hát majd elmondom... Mi, protestáns lelkészek, gabonában, respektíve búzában kapjuk a javadalmunk nagy részét... S hogy most a búza ára olyan hallatlanul leesett, a régi és az új búzaárak közötti különbségek folytán előállt veszteségünket a minisztérium téríti meg, hogy éhen ne vesszünk. Kérvényt kell benyújtanunk, mire „kiszáll“ egy magasrangú kiküldött, kivizsgálja az ügyet, feljegyzi az adatokat és ezen az alapon javasolja, hogy kapjon-e a lelkész, s ha igen, évente minő kártalanítást ... Na, de igyunk, mert én se nyújtottam: kiszállt a miniszteri kiküldött — egy államtitkár — a személyi titkárával... Este érkeztek ... Télvíz idején ... Előzetes értesítés nélkül... A feleségem meg éppen a kedves szüleinél volt látogatóban, valahol a tizedik határban... Leültettem őket a meleg kályha mellé, hogy kiolvadjon belőlük a fagy... Magam kikocogtam a konyhába: — No, Rózái, most vagy aztán kutyaszorítóba! ... Két finom pesti nagyúrnak kell vacsorát főzni!... , — Antal se nincs könnyebb! — pergi a Rózás... — Hogyhogy?!... — Hát csak úgy, hogy a múlt héten vágtuk a hizót!... Ott van a sok jó hurka, kolbász, pecsenye!... Meg még a megporhanyósodott tepertős pogácsa is!... — Nagyon értelmes a beszéd, lányom, Rózás!... Hát csak ess neki, oszt készítsd el azt a vacsorát, hadd lelje benne szívbéli gyönyörűségét az a két derék pesti nagyúri... Nem üzöm-füzöm hosszúra a beszédet, sütött, főzött, aztán terített a Rózát... Az államtitkár urat meg csak úgy rázta a beleszorult hideg, a tüzet okádó kályha mellett... No, mondok magamba, ennek is jól fog jönni a disznótoros, zsíros vacsora, csak addig ellentálljon valahogy ... Hát egyszer aztán bevágódott ám a Rózát, akkora tállal érkezve, hogy alig tért el az asztalon ... Letette keményen, aztán megint csak kirobogott és hozott céklát, ecetes uborkát, hordóskáposztát — meg mindent, ami szem-szájnak ingere ... — Méltóztassanak asztalhoz ülni! — invitálom őket... Mire a titkárnak megcsillan a szeme — még tán mosolyogna is, ha menne —, de a méltóságos mereven ülve marad a kályha tövén, csak malmozik a két hüvelykujjával az ölén és fanyarul mondja: — Köszönöm... Én nem fogadhatom el... Diétán élek ... Megrökönyödve nézem: — Ejnye, ejnye ... Csak malmozik a hasán és néz maga elé fanyarul, mintha ecettel itatták volna... — Talán — valami tojásételt, ha méltóztatnék... — Köszönöm, nem ... És malmozik tovább, elkeseredetten... — Vagy egy csésze jó, forró kávét? ... Úgy tesz, mintha nem is hallaná ... Még a fejét is elfordítja az asztaltól — és malmoz, malmoz, malmoz, mintha üzetnének neki érte... Nem volt mást tenni, a titkárral ültem az asztalhoz, oszt neki is láttunk alaposan a remek disznóságnak — améltósága meg, félig elfordulva, csak malmozott, szorgalmasan... Egyszerre csak — a Rózát nyitva hagyta az ajtót — becsámborog a szobába ez a büdös, fekete kandúr!... — Aha!... Őméltósága csak malmoz irgalmatlan, — a kandúr meg körülnéz ... Körülnéz a kandúr, s ahogy ráfordítja a szemét a méltóságosra, nagyot villan a szeme a méltóságos két malmozó hüvelykujjára ... . Játszadozó egerekneknézte a szerencsétlen, mert a másik pillanatban már ugráshoz kuporodott... Azonnal láttam, hogy mi készül, kirúgtam magam alól a széket és rá akar* tara ordítani a macskára — de csak ma* kogtam, mert a szájam tele volt véreshurkával ... A szerencsétlenség megtörtént: a macska egyetlen öles ugrással beleröpült a méltóságos ölébe és a fogaival meg a körmével elkapta Öméltósága sajnálatosan félreismert hüvelykujját... Irtózatos ribillió támadt... Öméltósága szinte hanyatt esett a rémülettől... A macska hamarosan észrevette, hogy, tévedett és felborzolt szőrrel, tüszkölve menekült... Öméltósága rémülete méreggé enyhült ... A titkárt rázta a belső röhögés ... Én siránkozva mentegetőztem... — Hogy lehet ilyen vadállatot tartani? — förmedt rám Öméltósága ... — Uram — énekeltem én —, ez a világ legjámborabb macskája!... Nem fordult elő ennek a praxisában még soha ilyen sajnálatos félreértés!... Egérnek nézte, a boldogtalan, méltóságod igen tisztelt hüvelykujját... Azzal hoztam a jódot, pólyát, vattát és bekötöztem az alaposan helybenhagyott hüvelykujját... Igyunk egyet... Azóta öt esztendő telt el... De én nem kaptam még egy grisli kártalanítást se... Az ügyem még a mai napig se nyert elintézést ... És mindezt ennek a kelekótya macskának köszönhetem! Mikor kikacagtam magam — hátoldalra —, elgondolkoztam... — Min töri a fejét?... _ — Azon gondolkozom, hogy mi az ördögöt csinálhat az a szerencsétlen méltóságos alpialmozás helyett?.... Ara a rádiómelléklettel együtt 16 fillér