Magyarság, 1931. május (12. évfolyam, 98-121. szám)
1931-05-24 / 116. szám
28 Képmutogatás (A képes beszéd — A kritikus dilemmája — A szemléltetés, mint megoldás — Illusztráló példa: Fodor József új verseskönyve) Egy nagy filozófus, az angol Locke állította fel legelőször a tételt, melyről a nyelvtudósok később annyit vitatkoztak, hogyha minden szót visszakérhetnénk eredetéig, azt találnák, hogy azon neveknek, melyek érzékeink alá nem eső dolgokat jelölnek, származásuk érzéki képzetekben gyökerezik, minden elvont szónak eredetileg érzéki jelentése volt. Locke vitatta elsőnek az emberi értelemről írt művében, hogy a művelődés hajnalán, mikor az ember ki akarta fejezni, közölni akarta másokkal a maga gondolat- és érzelem-zajlását, a mindennapi valóságok közismert szavaihoz nyúlt, ezeket vette kölcsön, ezeket formálta, módosította, hogy minél jobban, könnyebben megértesse magát. Szóval, hogy volt egy korszak az ember történetében,a psikor panden gondolatot, mely a mindennapi élet körén kívül esett, képes beszéddel fejeztek ki és hogy e képes beszéd csak a hosszú századok alatt vesztette el a maga érzéki jellegét a váll konvenciós szólammá. Ne firtassuk most,hogy Locke tételét hogy gyúrták át a nyelvtudósok. Ide most csak az tartozik, hogy nemcsak a stilisztikák tanítják, de mindnyájan érezzük, hogy mennél szemléletesebb, plasztikusabb, érzékelhetőbb a beszéd, annál könnyebben, erősebben hat ránk. A képes beszéd a hatásnak, a szuggesztiónak legerősebb eszköze. Sajnos, a köznyelv annyira megfakult, kopott, hogy a képes beszéd ma már csak a művészet nyelve. Ma már csak az író, a költő ambicionálja, hogy gondolatait, érzéseit uj és uj képekbe formálja s lelkivilágon úgy vezessen át bennünket, mint színes, plasztikus képcsarnokon. Legfeljebb még az impresszionista kritika érzi ezt a művészivé vált elemi szükségletet. Azért használ költőies, színes, fordulatos stílust, mikor költőkről beszél. Az irodalombúvár, az analitikus kritikus már rabja a fogalmak börtönének s nem is vágyik kiszabadulni ez önkéntes rabságból. Sőt, még büszke is tudós voltára, stílusának érzéki szegénységére. Elemez, boncol, a részeket újra összerakja s a költészetet, a lélek szines és illatos virágát fogalmi jegyekbe írja át. Nem képet ad róla, hanem csak fogalmat. S nem veszi észre, hogy eközben meghamisítja. Legjellegzetesebb vonását törli el. De vájjon az impresszionista kritika eredményesebben közelíti-e meg a költészet lényegét? Bizony nem. Igyekszik ugyan a költő képzeletéről, a költő képalkotó beszédéről képet adni, de hogyan? Uj képekbe önti a maga egyéni benyomásait. Ezek az uj más képek, ezek a hasonlatok talán még távolabb lökik az eredetivel ismeretlen közösséget a költőtől, mint az irodalomtudós fogalmi magyarázatai. Íme a költészet interpretálásának nagydilemmája, sőt azt mondhatnám: a költészet kritikájának kilátástalansága, amely már közel áll a csődhöz. Van-e ebből kivezető út? Talán igen. A szemléltetés, a megmutatás. Ez ugyan nem mindig lehetséges, de néha igen. Vannak költők, akiknek képalkotó módja annyira tipikus, hogy egy-két példa bemutatása elénk állítja magát a költőt, stílusát és a stíluson keresztül magát az embert is, a költői egyéniséget. Nemrégiben jelent meg például egy fiatal poétának, Fodor Józsefnek verseskönyve: „Falevelekre írd.“ A kötet ötvenhét verséből gondos kereséssel kiválasztottam két verset, két képet s egymás mellé állítom szemléltetőnek. íme: TÚLÁRADÁS. Sokszor gondolom, ha a bokrot rózsák Arcodon nehéz illatukat szórják, Hogy bolyhos párájuk közt szédülve, (Mint kertiekébe, ha fönn röpülve Szép pünkösd pirosan szál át a földön), Bezuhanok, oly piritó-közel jön Bokrok s rácsap a heszin rengetegje közül tested kert-föld szaga fejemre. Hogy csapzanak rózsáid, el nem férnek Arcodban, kinyúlnak, mint kerítések Fölött, tulbokrosult kerti virágok, Édes, meleg tej-illatukban állok, — Óh, támaszd meg az arcodon rózsáid, Arcod letörik, oly nagy egyik, másik: Mi lesz, ha kitörik arcodból s bukva, Vérnedves szárral hull egyik az utrat Ily virágzásnak, leányáradásnak Rőt zúgásában mit önvesztve álljak, Sürü zivatarát mérges pozsgásnak Nézzem s füzét vérszirom szikrázásnak« A buja tavasz megbolondult rajtad, Zsúfolt arcodtól fejem fojtva lankad: Jaj, mi lesz, hogyha ittas melegedve Bezuhanok a rózsákba, a kertbe is Akár ne is beszéljek. Akár ne is magyarázzak képmutogató botommal. Hiszen ha kétszer-háromszor figyelmesen átolvassák e verset, szemükkel felszedegetik a szavakat, sorokat, magukba szívják az egész túláradó, nehéz illatú, barokkos zsúfoltságú rózsáskertet, tisztább képet kapnak róla, mintha félóráig magyaráznék. És ha van verskultúrájuk, észre fogják venni, hogy hangulatilag mily erős hatása van a versen Ady Endre „Magunk szerelme“ kötetének. Most még csak az kell, hogy elhigyjék nekem, hogy a kötet fele tipikusan ilyen versekből áll. És most megmutatom a másik verset, íme: EU Meghervadt a Föld, sárga erdejében Hideg van a madárnak, aki fényben Tud csak dalolni s jótékony melegben. Ideje már szárnyamat összeszednem És elrepülnöm innen más hazába — Idegen vár költőnek a Föld bája. Sárga ágain borzadozva tengek — A Földnek minden szépsége lepergett, S érzem a titkos, gyilkos fuvalmat. Körülöttem már minden torok hallgat: Ki ott röpdös már, messzi, örök fényben — Ki némán gubbaszt holt erdő tövében? Ugye szép? Szebb, mint a másik. Ez is kép, teljesen zárt, befejezett s részleteiben is kidolgozott, de nincs a túlságos képzeléssel agyonzsúfolva, a konstrukció inkább csak könnyedén van felvázolva, a szép költői gondolata megpendítve. Frissebb, könynyedebb, egyszerűbb és főleg eredetibb. Érezzük, hogy ez inkább az ő saját hangja, énje, bár a másik se másolás. Az első vers olvasása után valami émelygős írt érez az ember, mintha nyelvével valami túlérett édes virág kelyhét érintené, a másik után meg kis, csöndes szomorúság marad, az elmúlás enyhe melankóliája. Ez a vers is tipikus e rokonszenves, tehetséges poétánál. S aki e két versét jól átérzi, ismerős lesz Fodor József költői egyéniségével. S ha most, e bemutatás után elolvassuk az irodalombúvár, Pintér Jenő róla írt irodalomtörténeti megállapítását, minden sora eleven lesz bennünk, mert a fogalmi elvonást támogatja a szemlélet. Azt írja Pintér:„... az ifjabb költő nemzedék egyik legerősebb egyéniségű lírikusa. Lírája elmélyedést kíván, mert stílusa tömör és képekkel zsúfolt, de szimbólumain és absztrakcióin túl egyben hatalmas lendületű és víziós erejű is. Pesszimista világnézet, panteista szellem és nyugtalan indulatok áradnak verseiből ...“ E sorok most már reliefet adnak és látjuk a költő arcát. Dóczy Jenő Ismét kapható a baedekersierű 3AUTHI ÜTÍYKUTATÓ ÉS HÉVÍZ ISMERTETŐJE Ez a díszes kiállítású és gazdagon illusztrált könyv tarrtalmazza mindazt, ami a Balatonhoz, vagy Hévízre készülő, vagy ott nyaraló közönséget csak érdekelheti. A fürdésdíjakat, az összes szállodák, penziók, éttermek árait, a lakásviszonyokat, kirándulásokat, stb. Megjelent magyar és német nyelven. ARA a Balaton és környékének Ötszinti térképével együtt P 1.50. (Postán küldve P 1.70.) Szerkesztette: SÁNDOR IMRE, a Balatoni Iroda igazgatója. Megrendelhető a MAGYARSÁG kiadóhivatalában. Budapest, VI., Aradi-utca &»»I* emelet. Vándy Kátaán. A gólyalába házikó. (Gémius-kiadás.) A gólyalába házikó kis kunyhó, mocsaras vidéken, a földbevert cölöpökre állitva. Először egy nagy erdő szélén, azután egy tó partján áll, lakója hajótörött városi ember, aki elmenekült a kegyetlen élet elől, miután érzékeny lelkével, vágyaival és kétségeivel nem tudott ahhoz hozzásimulni. A vadonban, a menekülő ember magányában szinte magától kínálkozik neki a szerencse: egy leány, aki tiszta és gyöngéd és jólelkű, akit szeret, a habozó, bizonytalan lelkiállapotú és önmagában kételkedő ember azonban elmulasztja ezt az alkalmat, szinte tétlenül nézi, hogy a boldogság kék madara továbbrepül az orra elől, ottmarad egyedül a gólyalába házikóban. Száz vagy százhúsz oldalon olyan finom hangulatot, olyan tiszta poézist ad Vándor Kálmán az olvasónak, amely valóban hivatott iró tolla nyomán is csak ritkán támad akkor, amikor a komoly tehetséget belső megindultság és szeretet hatja el. Az erdő, a tó, a férfi, a leány, mind tiszta és töretlen kép a regényben, a város távolról közéjük szűrődő lármája talán kissé zavar nemcsak a szereplők között, hanem az olvasó szempontjából is. A férfi két régi szerelme, csalódása vagy meghasonlása nem olyan önmagától adódó, mint a regény többi alkotó eleme, ezek a komplikációk nem is éppen szükségesek. Ezek nélkül a regény egységesebb és tisztább zengésű lenne, ezek a részek azonban csak aránytalanul kis helyet foglalnak el, a többi fölött korlátlanul uralkodik a gólyalábu házikó. Vándor Kálmán tehetségének poétikus, a tiszta irodalom emelkedett szféráiból való alkotása A gólyalábu házikó, amely hangjánál, stílusánál és finomságánál fogva bizonyára csak szűkebb körben, de ott mélyrehatóan fogja hirdetni írójának értékét. A regény szép kiállításáért a Génius könyvkiadót illeti elismerés. (Thúry Lajos.) Mulabdics Edhem (bj.) A horvát muzulmánok most ünnepük egyik legjelentékenyebb hittársuk, Mulabdics Edhem, írói működésének negyvenéves évfordulóját. A szarajevói Novi Behár, a muzulmánok tudományos és szépirodalmi folyóirata, külön számot adott ki az ünnepelt író tiszteletére. Mulabdics 1865-ben született Maglájon. Az okkupáció után a monarchia egyes magláji exponensei keltették fel benne a vágyat, hogy az elemieknél abbamaradt tanulását folytassa. Már mint házasember iratkozott be 1887-ben a szarajevói tanítóképzőbe. Ennek elvégzése után Brcskén lett tanító (1896), de már egy év múlva visszakerült Szarajevóba és itt több tanintézetnél működve, 1911-ben szarajevói tanfelügyelő, 1917-ben pedig a szarajevói muzulmán felső leányiskola igazgatója lett. 1929-ben a Délszláv Muzulmán Organizáció (a horvát muzulmánok politikai pártja) programjával a belgrádi szkupstina tagjává választják. Mandátumát megtartja egész a diktatúráig. A diktatúra véget vetett pedagógiai pályájának is: mint megbízhatatlant, nyugdíjazta. Mulabdics írt egész sereg pedagógiai cikket is, de igazi jelentősége mint szerkesztőnek és mint regény- és novellaírónak van. Első rajzai Kapetánovics Mehmed bég Bosnyák című muzulmán jellegű folyóiratában jelentek meg. Később a bosnyák kormány által kiadott Náda szépirodalmi és ismeretközlő folyóirat munkatársa. 1900- ban a horvát muzulmán irodalom atyjával, Basagics Szafvet béggel és Szadzsics Oszmán Nurival megindítja a Behárt, az első irodalmi nívón álló horvát nyelvű muzulmán folyóiratot. A következő évtől öt éven át egyedül szerkeszti a Behárt. Az ő érdeme a folyóirat felvirágoztatása. 1907 után alig foglalkozik többé szépirodalommal, de mikor 1927-ben, a háború kitörése után felújul hajdani folyóirata, ismét ír néhány novellát. Legjelesebb regényét (Zereno Buszenje, 1898) és egy novelláskötetét (Naobali Boszne, 1900) a zágrábi Horvát Matica adta ki. Nagy feltűnést keltettek a horvát irodalomban. Egy új, ismeretlen világ, tárult fel az olvasók előtt, a horvát muzulmánok családi és társadalmi életének híven megrajzolt képe. Regénye az okkupáció idején játszik. Mint gyermek átélte Magláj elfoglalásának eseményeit. Művészien állítja elénk a magláji muzulmánok primitív világát és költői erővel érzékelteti meg azt a mélységes bánatot, mely hittársait a „svába“ bevonulásakor elfogta, mikor a padinah uralmának négy évszázada után a bosnyák történelem új utakra kényszerült. E regényében, novelláiban egy sereg bosnyák muzulmán típust örökített meg. Művei couleur localeja megragadja az olvasót. Eleven erővel él benne a tudat, hogy a muzulmánok voltak mindig az államalkotó elem Boszniában és azt tanítja, hogy erre a szerepre a jövőben is joggal tarthatnak igényt. Nem vész bele a múlt dicséretébe, hanem haladást hirdet. Bele kell illeszkedni az új keretekbe, el kell sajátítani Nyugat kultúráját, de a nemzeti hagyományok fentartásával és az iszlám tantételeinek tiszteletével, hiszen a muzulmán vallással minden haladás és emelkedés összszefér. A horvát muzulmánok büszkén ünnepelhetik nagy írójukat. A magyar nemzet mindig igaz barátja volt Boszniának és most is őszinte megértéssel vesz részt a horvát muzulmánok örömében. Írálja a könyv minden fejezete. A Mario Carff-tól írt előszóban „Közös zászló alatt” címmel történeti áttekintését adják a magyar-olasz kapcsolatoknak a múltban. Majd behatóan bizonyítják népünk jogát az igazát a hagyomány és a történelem világánál Fölmutatják az olasz nép előtt nemzetünk végzett nagyszerű történelmi munkáját. Ismertetik a magyarság hősies és dicsőséges szerepét a világháborúban, hangsúlyozva, hogy az népünkre rótt szomorú kényszerűség és szükségesség volt, amelyben való győzelmével mit sem nyerhetett, a vereségével pedig mindent veszített. „Ál-béke"- cím alatt tárják olvasóközönségük elé a Magyarországot megcsonkító trianoni békeszerződés feltételeit és eredményeit, és a „Határok kövei alatt dobogó szív" hevének megéreztetésében hangsúlyozzák a magyar nép élniakarását. A könyv utolsó fejezete az Adria problémájával és Közép-Európa kérdésével foglalkozik, itt is rámutatva a magyar és olasz nép teljes érdekazonosságára. „A kínos és fájdalmas út után édesebb lesz számodra a nyugalom és a jutalom, amelyet Isten részedre tartogat, Magyarország népe — hangzanak a könyv végszavai —■, az Isten, aki minden este hallja jajkiállásod vérző panaszát, amelyek elszakított részeidről szállnak feléje, be fogja teljesíteni legmélységesebb álmod és akaratod.“ A könyvet a szerzők Gabriele D’Annunzio magyarokhoz írt üzenetével vezetik be. Ezt a Commandants hozzánk abból az alkalomból intézte, amikor a magyar küldöttség, amely a Mont-szobor leleplezésére Breschiban megjelent, őt fölkereste és a győzelem szimbólikus szobrát neki átnyújtotta. Hajójának hídján állva hangsúlyozta, hogy ő volt Nyugaton a magyar ügynek első védője a wilsoni hamis próféták álságával szemben. Azok a magyarok, akik hozzá jöttek, nem hiú vigasztalással távoztak, hanem keserű, szemrehányással, miért nem engedelmeskedtek nagy költőnk, Petőfi Sándor szavalnaki Talpra Magyart . Ez ma is — hirdette D’Annunzio és mondják e könyv szerzői — a magyar föld legmélyeb szava. Nem lehet addig a magyar, népnek nyugalma, álma, öröme és élete, amíg ősi földjét újra magáénak nem mondhatja. S aki e könyvet végigolvasva maga elé helyezi, úgy érzi, mint D’Annunzio magyar, látogatói érezték, hogy lelke nem csupán reménységben, de jobb jövőt váró bizonyosságban egyesül az olasz nép lelkével Trianon, Magyarország Kálváriája Két kiváló olasz publicista, Giulio Bucchi és Alberto Simeoni „Trianon Calvario D’Ungheria“ címmel új könyvet írt a magyar kérdésről. A könyvet most meleg ajánlással megküldték lapunk főszerkesztőjének, Milotay Istvánnak, „a legragyogóbb tollú magyar publicistának, a dicsőséges magyar föld iránt érzett forró hittel és szeretettel". Nem az első tanujele ez a könyv és ez a megkapó, szívből jövő ajánlás annak a mélységes olasz szimpátiának, amellyel Itália népe irántunk viseltetik. Csak a múlt évben jelent meg Gino Cucchetti könyve, amely ugyanazt a célt tűzte maga elé, mint amit ennek a műnek szerzői. „A békeszerződések nem lehetnek egy nép számára ásottair“ — Mussolininek ezek a szavai állnak mottó gyanánt könyvük élén és ezeknek a szavaknak igazságát illusz 1931 május 24. vasárnap ■aeiezhe'ök bn Piciler Ferdinánd (Zeidler Testvérek) nemzeti könyvkereskedőRéber Budapesti tv., Kustuti Jajos utca I.