Magyarság, 1931. május (12. évfolyam, 98-121. szám)

1931-05-24 / 116. szám

28 Képmutogatás (A képes beszéd — A kritikus dilemmája — A szemléltetés, mint megoldás — Illusztráló példa: Fodor József új verseskönyve) Egy nagy filozófus, az angol Locke állí­totta fel legelőször a tételt, melyről a nyelv­tudósok később annyit vitatkoztak, hogyha minden szót visszakérhetnénk eredetéig, azt találnák, hogy azon neveknek, melyek érzékeink alá nem eső dolgokat jelölnek, származásuk érzéki képzetekben gyökere­zik, minden elvont szónak eredetileg érzéki jelentése volt. Locke vitatta elsőnek az em­beri értelemről írt művében, hogy a műve­lődés hajnalán, mikor az ember ki akarta fejezni, közölni akarta másokkal a maga gondolat- és érzelem-zajlását, a mindennapi valóságok közismert szavaihoz nyúlt, ezeket vette kölcsön, ezeket formálta, módosította, hogy minél jobban, könnyebben megértesse magát. Szóval, hogy volt egy korszak az ember történetében,a psikor panden gondola­tot, mely a mindennapi élet körén kívül esett, képes beszéddel fejeztek ki és hogy e képes beszéd csak a hosszú századok alatt vesztette el a maga érzéki jellegét a váll konvenciós szólammá. N­e firtassuk most,­­hogy Locke tételét hogy gyúrták át a nyelvtudósok. Ide most csak az tartozik, hogy nemcsak a stiliszti­kák tanítják, de mindnyájan érezzük, hogy mennél szemléletesebb, plasztikusabb, érzé­kelhetőbb a beszéd, annál könnyebben, erő­sebben hat ránk. A képes beszéd a hatás­nak, a szuggesztiónak legerősebb eszköze. Sajnos, a köznyelv annyira megfakult, ko­pott, hogy a képes beszéd ma már csak a művészet nyelve. Ma már csak az író, a költő ambicionálja, hogy gondolatait, érzé­seit uj és uj képekbe formálja s lelkivilágon úgy vezessen át bennünket, mint színes, plasztikus képcsarnokon. Legfeljebb még az impresszionista kritika érzi ezt a művészivé vált elemi szükségletet. Azért használ köl­­tőies, színes, fordulatos stílust, mikor köl­tőkről beszél. Az irodalombúvár, az anali­tikus kritikus már rabja a fogalmak börtö­nének s nem is vágyik kiszabadulni ez ön­kéntes rabságból. Sőt, még büszke is tudós voltára, stílusának érzéki szegénységére. Elemez, boncol, a részeket újra összerakja s a költészetet, a lélek szines és illatos vi­rágát fogalmi jegyekbe írja át. Nem képet ad róla, hanem csak fogalmat. S nem veszi észre, hogy eközben meghamisítja. Legjel­legzetesebb vonását törli el. De vájjon az impresszionista kritika ered­ményesebben közelíti-e meg a költészet lé­nyegét? Bizony nem. Igyekszik ugyan a költő képzeletéről, a költő képalkotó beszé­déről képet adni, de hogyan? Uj képekbe önti a maga egyéni benyomásait. Ezek az uj más képek, ezek a hasonlatok talán még távolabb lökik az eredetivel ismeretlen kö­zösséget a költőtől, mint az irodalomtudós fogalmi magyarázatai. Íme a költészet interpretálásának nagy­­dilemmája, sőt azt mondhatnám: a költé­szet kritikájának kilátástalansága, amely már közel áll a csődhöz. Van-e ebből kive­zető út? Talán igen. A szemléltetés, a meg­mutatás. Ez ugyan nem mindig lehetséges, de néha igen. Vannak költők, akiknek kép­alkotó módja annyira tipikus, hogy egy-két példa bemutatása elénk állítja magát a köl­tőt, stílusát és a stíluson keresztül magát az embert is, a költői egyéniséget. Nemrégiben jelent meg például egy fiatal poétának, Fodor Józsefnek verseskönyve: „Falevelekre írd.“ A kötet ötvenhét versé­ből gondos kereséssel kiválasztottam két verset, két képet s egymás mellé állítom szemléltetőnek. íme: TÚLÁRADÁS. Sokszor gondolom, ha a bokrot rózsák Arcodon nehéz illatukat szórják, Hogy bolyhos párájuk közt szédülve, (Mint kertiekébe, ha fönn röpülve Szép pünkösd pirosan szál át a földön), Bezuhanok, oly piritó-közel jön Bokrok s rácsap a he­szin rengetegje közül tested kert-föld szaga fejemre. Hogy csapzanak rózsáid, el nem férnek Arcodban, kinyúlnak, mint kerítések Fölött, tulbokrosult kerti virágok, Édes, meleg tej-illatukban állok, — Óh, támaszd meg az arcodon rózsáid, Arcod letörik, oly nagy egyik, másik: Mi lesz, ha kitörik arcodból s bukva, Vérnedves szárral hull egyik az utrat Ily virágzásnak, leányáradásnak Rőt zúgásában mit önvesztve álljak, Sürü zivatarát mérges pozsgásnak Nézzem s füzét vérszirom szikrázásnak« A buja tavasz megbolondult rajtad, Zsúfolt arcodtól fejem fojtva lankad: Jaj, mi lesz, hogyha ittas­ melegedve Bezuhanok a rózsákba, a kertbe is Akár ne is beszéljek. Akár ne is magya­rázzak képmutogató botommal. Hiszen ha kétszer-háromszor figyelmesen átolvassák e verset, szemükkel felszedegetik a szavakat, sorokat, magukba szívják az egész túláradó, nehéz illatú, barokkos zsúfoltságú rózsás­­kertet, tisztább képet kapnak róla, mintha félóráig magyaráznék. És ha van verskultú­­rájuk, észre fogják venni, hogy hangulati­lag mily erős hatása van a versen Ady Endre „Magunk szerelme“ kötetének. Most még csak az kell, hogy elhigyjék nekem, hogy a kötet fele tipikusan ilyen versekből áll. És most megmutatom a másik verset, íme: EU Meghervadt a Föld, sárga erdejében Hideg van a madárnak, aki fényben Tud csak dalolni s jótékony melegben. Ideje már szárnyamat összeszednem És elrepülnöm innen más hazába — Idegen vár költőnek a Föld bája. Sárga ágain borzadozva tengek — A Földnek minden szépsége lepergett, S érzem a titkos, gyilkos fuvalmat. Körülöttem már minden torok hallgat: Ki ott röpdös már, messzi, örök fényben — Ki némán gubbaszt holt erdő tövében? Ugy­e szép? Szebb, mint a másik. Ez is kép, teljesen zárt, befejezett s részleteiben is kidolgozott, de nincs a túlságos képzelés­­sel agyonzsúfolva, a konstrukció inkább csak könnyedén van felvázolva, a szép köl­tői gondolata megpendítve. Frissebb, köny­­nyedebb, egyszerűbb és főleg eredetibb. Érezzük, hogy ez inkább az ő saját hangja, énje, bár a másik se másolás. Az első vers olvasása után valami émelygős írt érez az ember, mintha nyelvével valami túlérett édes virág kelyhét érintené, a másik után meg kis, csöndes szomorúság marad, az el­múlás enyhe melankóliája. Ez a vers is ti­pikus e rokonszenves, tehetséges poétánál. S aki e két versét jól átérzi, ismerős lesz Fodor József költői egyéniségével. S ha most, e bemutatás után elolvassuk az iro­dalombúvár, Pintér Jenő róla írt irodalom­­történeti megállapítását, minden sora ele­ven lesz bennünk, mert a fogalmi elvonást támogatja a szemlélet. Azt írja Pintér:­­„... az ifjabb költő nemzedék egyik leg­­­­erősebb egyéniségű lírikusa. Lírája elmélye­dést kíván, mert stílusa tömör és képekkel zsúfolt, de szimbólumain és absztrakcióin túl egyben hatalmas lendületű és víziós erejű is. Pesszimista világnézet, panteista szellem és nyugtalan indulatok áradnak ver­seiből ...“ E sorok most már reliefet ad­nak és látjuk a költő arcát. Dóczy Jenő Ismét kapható a baedekersierű 3AUT­HI ÜTÍYKUTATÓ ÉS HÉVÍZ ISMERTETŐJE Ez a díszes kiállítású és gazdagon illusztrált könyv tarrtalmazza mindazt, ami a Balatonhoz, vagy Hé­vízre készülő, vagy ott nyaraló közönséget csak ér­dekelheti. A fürdésdíjakat, az összes szállodák, pen­ziók, éttermek árait, a lakásviszonyokat, kirándu­lásokat, stb. Megjelent magyar és német nyelven. ARA a Balaton és környékének Ötszinti térképével együtt P 1.50. (Postán küldve P 1.70.) Szerkesztette: SÁNDOR IMRE, a Balatoni Iroda igazgatója. Megrendelhető a MAGYARSÁG kiadóhivatalában. Budapest, VI., Aradi-utca &»»­I* emelet. ­ Vándy Kátaán. A gólyalába házikó. (Gémius-kiadás.) A gólyalába házikó kis kunyhó, mocsaras vidéken, a földbevert cölöpökre állitva. Először egy nagy erdő szélén, azután egy tó partján áll, lakója hajótörött városi ember, aki elmenekült a kegyetlen élet elől, miután érzékeny lelké­vel, vágyaival és kétségeivel nem tudott ahhoz hozzásimulni. A vadonban, a mene­külő ember magányában szinte magától kínálkozik neki a szerencse: egy leány, aki tiszta és gyöngéd és jólelkű, akit szeret, a habozó, bizonytalan lelkiállapotú és ön­magában kételkedő ember azonban elmu­lasztja ezt az alkalmat, szinte tétlenül nézi, hogy a boldogság kék madara továbbrepül az orra elől, ottmarad egyedül a gólyalába házikóban. Száz vagy százhúsz oldalon olyan finom hangulatot, olyan tiszta poézist ad Vándor Kálmán az olvasónak, amely­ valóban hivatott iró tolla nyomán is csak ritkán támad akkor, amikor a komoly te­hetséget belső megindultság és szeretet­ hatja el. Az erdő, a tó, a férfi, a leány, mind tiszta és töretlen kép a regényben, a város távolról közéjük szűrődő lármája talán kissé zavar nemcsak a szereplők kö­zött, hanem az olvasó szempontjából is. A­ férfi két régi szerelme, csalódása vagy meg­­hasonlása nem olyan önmagától adódó, mint a regény többi alkotó eleme, ezek a komplikációk nem is éppen szükségesek. Ezek nélkül a regény egységesebb és tisz­tább zengésű lenne, ezek a részek azonban csak aránytalanul kis helyet foglalnak el, a többi fölött korlátlanul uralkodik a gólya­lábu házikó. Vándor Kálmán tehetségének­ poétikus, a tiszta irodalom emelkedett szfé­ráiból való alkotása A gólyalábu házikó, amely hangjánál, stílusánál és finomságá­nál fogva bizonyára csak szűkebb körben, de ott mélyrehatóan fogja hirdetni írójának­ értékét. A regény szép kiállításáért a Génius könyvkiadót illeti elismerés. (Thúry Lajos.) Mulabdics Edhem (bj.) A horvát muzulmánok most ünnep­ük egyik legjelentékenyebb hittársuk, Mu­labdics Edhem, írói működésének negyven­éves évfordulóját. A szarajevói Novi Behár, a muzulmánok tudományos és szépirodalmi folyóirata, külön számot adott ki az ünne­pelt író tiszteletére. Mulabdics 1865-ben született Maglájon. Az okkupáció után a monarchia egyes magláji exponensei keltették fel benne a vágyat, hogy az elemieknél abbamaradt tanulását folytassa. Már mint házasember iratkozott be 1887-ben a szarajevói tanítóképzőbe. En­nek elvégzése után Brcskén lett tanító (1896), de már egy év múlva visszakerült Szarajevóba és itt több tanintézetnél mű­ködve, 1911-ben szarajevói tanfelügyelő, 1917-ben pedig a szarajevói muzulmán felső leányiskola igazgatója lett. 1929-ben a Dél­szláv Muzulmán Organizáció (a horvát mu­zulmánok politikai pártja) programjával a belgrádi szkupstina tagjává választják. Man­dátumát megtartja egész a diktatúráig. A diktatúra véget vetett pedagógiai pályájának is: mint megbízhatatlant, nyugdíjazta. Mulabdics írt egész sereg pedagógiai cik­ket is, de igazi jelentősége mint szerkesztő­nek és mint regény- és novellaírónak van. Első rajzai Kapetánovics Mehmed bég Bosnyák című muzulmán jellegű folyóiratá­ban jelentek meg. Később a bosnyák kor­­mány által kiadott Náda szépirodalmi és ismeretközlő folyóirat munkatársa. 1900- ban a horvát muzulmán irodalom atyjával, Basagics Szafvet béggel és Szadzsics Oszmán Nurival megindítja a Behárt, az első irodal­mi nívón álló horvát nye­lvű muzulmán fo­lyóiratot. A következő évtől öt éven át egye­dül szerkeszti a Behárt. Az ő érdeme a fo­lyóirat felvirágoztatása. 1907 után alig fog­lalkozik többé szépirodalommal, de mikor 1927-ben, a háború kitörése után felújul hajdani folyóirata, ismét ír néhány novel­­lát. Legjelesebb regényét (Zereno Buszenje, 1898) és egy novelláskötetét (Naobali Bosz­­ne, 1900) a zágrábi Horvát Matica adta ki. Nagy feltűnést keltettek a horvát irodalom­ban. Egy új, ismeretlen világ, tárult fel az olvasók előtt, a horvát muzulmánok családi és társadalmi életének híven megrajzolt képe. Regénye az okkupáció idején játszik. Mint gyermek átélte Magláj elfoglalásának eseményeit. Művészien állítja elénk a mag­láji muzulmánok primitív világát és költői erővel érzékelteti meg azt a mélységes bána­tot, mely hittársait a „svába“ bevonulása­kor elfogta, mikor a padinah uralmának négy évszázada után a bosnyák történelem új utakra kényszerült. E regényében, novel­láiban egy sereg bosnyák muzulmán­ típust örökített meg. Művei couleur localeja meg­ragadja az olvasót. Eleven erővel él benne a tudat, hogy a muzulmánok voltak mindig az államalkotó elem Boszniában és azt ta­nítja, hogy erre a szerepre a jövőben is jog­gal tarthatnak igényt. Nem vész bele a múlt dicséretébe, hanem haladást hirdet. Bele kell illeszkedni az új keretekbe, el kell sa­játítani Nyugat kultúráját, de a nemzeti ha­gyományok fentartásával és az iszlám tan­­tételeinek tiszteletével, hiszen a muzulmán vallással minden hala­dás és emelkedés össz­­szefér. A horvát muzulmánok büszkén ünnepel­hetik nagy írójukat. A magyar nemzet min­dig igaz barátja volt Boszniának és most is őszinte megértéssel vesz részt a horvát mu­zulmánok örömében. Írálja a könyv minden fejezete. A Mario Carff-tól írt előszóban „Közös zászló alatt” címmel történeti áttekintését adják a ma­gyar-olasz kapcsolatoknak a múltban. Majd behatóan bizonyítják népünk jogát az iga­zát a hagyomány és a történelem világánál Fölmutatják az olasz nép előtt nemzetünk végzett nagyszerű történelmi munkáját. Is­mertetik a magyarság hősies és dicsőséges szerepét a világháborúban, hangsúlyozva, hogy az népünkre rótt szomorú kényszerű­ség és szükségesség volt, amelyben való győ­zelmével mit sem nyerhetett, a vereségével pedig mindent veszített. „Ál-béke"- cím alatt tárják olvasóközön­ségük elé a Magyarországot megcsonkító trianoni békeszerződés feltételeit és eredmé­nyeit, és a „Határok kövei alatt dobogó szív" hevének megéreztetésében hangsúlyoz­zák a magyar nép élniakarását. A könyv utolsó fejezete az Adria problémájával és Közép-Európa kérdésével foglalkozik, itt is rámutatva a magyar és olasz nép teljes ér­dekazonosságára. „A kínos és fájdalmas út után édesebb lesz számodra a nyugalom és a jutalom, amelyet Isten részedre tartogat, Magyarország népe — hangzanak a könyv végszavai —■, az Isten, aki minden este hallja jajkiállásod vérző panaszát, amelyek elszakított részeidről szállnak feléje, be fogja teljesíteni legmélységesebb álmod és akara­tod.“ A könyvet a szerzők Gabriele D’Annunzio magyarokhoz írt üzenetével vezetik be. Ezt a Commandants hozzánk abból az alkalom­ból intézte, amikor a magyar küldöttség, amely a Mont­-szobor leleplezésére Breschi­­ban megjelent, őt fölkereste és a győzelem szimbólikus szobrát neki átnyújtotta. Hajó­­jának hídján állva hangsúlyozta, hogy ő volt Nyugaton a magyar ügynek első védője a wilsoni hamis próféták álságával szemben. Azok a magyarok, akik hozzá jöttek, nem hiú vigasztalással távoztak, hanem keserű, szemrehányással, miért nem engedelmesked­tek nagy költőnk, Petőfi Sándor szavalnaki Talpra Magyart . Ez ma is — hirdette D’Annunzio és mond­ják e könyv szerzői — a magyar föld leg­­mélyeb szava. Nem lehet addig a magyar, népnek nyugalma, álma, öröme és élete, amíg ősi földjét újra magáénak nem mond­hatja. S aki e könyvet végigolvasva maga elé helyezi, úgy érzi, mint D’Annunzio magyar, látogatói érezték, hogy lelke nem csupán re­ménységben, de jobb jövőt váró bizonyos­­ságban egyesül az olasz nép lelkével Trianon, Magyarország Kálváriája Két kiváló olasz publicista, Giulio Bucchi és Alberto Simeoni „Trianon Calvario D’Un­­gheria“ címmel új könyvet írt a magyar kér­désről. A könyvet most meleg ajánlással megküldték lapunk főszerkesztőjének, Milo­­tay Istvánnak, „a legragyogóbb tollú magyar publicistának, a dicsőséges magyar föld iránt érzett forró hittel és szeretettel". Nem az első tanujele ez a könyv és ez a megkapó, szívből jövő ajánlás annak a mélységes olasz szimpátiának, amellyel Itália népe irántunk viseltetik. Csak a múlt évben jelent meg Gino Cucchetti könyve, amely ugyanazt a célt tűzte maga elé, mint amit ennek a mű­nek szerzői. „A békeszerződések nem lehetnek egy nép számára ásott­air“ — Mussolininek ezek a szavai állnak mottó gyanánt könyvük élén és ezeknek a szavaknak igazságát illusz­ 1931 május 24. vasárnap ■aeiezhe'ök bn Pici­ler Ferdinánd (Zeidler Testvérek) nemzeti könyvkereskedőRéber Budapesti tv., Kustuti J­ajos­ utca I.

Next